Folyóiratok
A Petőfi-projekt
Természetesség és mesterségesség
“A szőlőtőkék sorai a merevlemez ventillátorára emlékeztetnek. És fájnak nekem.” Ezt egy magas, vékony fiú írja fel egy meglehetősen koszlott és szakadt papírra, amit most mély hátsó zsebében elsüllyeszt. Ez a fiú, aki ránézésre még tizenhat éves sincs, a Magyarországi Múlt- és Klímakutató Összintézet tizenkettedik emeleti szomorablakában könyököl. Úgy is mondhatnánk, kínjában könyököl. A kínjában könyökölés azt jelenti, hogy jobb híján, az időt eltöltendő, attól az érzéstől megszabadulandó, hogy az élet csak úgy kicsorog az ember markából, illetőleg attól, hogy nem az ember tölti el az életet, hanem az élet tölti el őt.
Azért könyököl a fiú az ablakban, mert kiküldték a mögötte lévő fruszterszobából, ahol éppen keserű és savas, a zsebtelepre emlékeztető ízű vita folyik:
– Holnap reggel termináljuk – mondja a vörös hajú, köpcös alak. – Ez a végső.
– Nem engedhetem. Értsd meg: ez egy unikum! Mit unikum – hungarikum! – veti ellene a magas, vékony. Máskülönben mind a kettő a legszebb férfikorban adja elő, azaz erősen elütötte esetükben az ötvenet.
A köpcös szomorúan megcsóválja a fejét, és együttérez:
– Tudom, hogy nehéz. És személyesen neked is. De nincs olyan, hogy nem engeded. Tudod.
– Tudod?! Tudom?! – háborog a vékony fölösleges igazsága tudatában. – Te is nagyon jól tudod, hogy ettől még nem biztos, hogy bármi megváltozik. Érted?! Hogy bármi! – Ez az ember, aki a Projektmenedzser János nevet viseli, és aki tényleg projektmenedzser, teljesen kétségbe van esve, s sehogy se tudja, hogyan felelhetne meg a szabályoknak, és hogyan tarthatná fenn egy olyan projekt működését, amely már a klimatikus viszonyokat veszélyezteti.
– Mi ez a csörgés? – kérdi a vörös, és tényleg: valami ütemes fémhang hallatszik.
– Cső – mondja Projektmenedzser. – Biztos ő.
A vörös, akit Kopereczkynek hívnak, zömökségével, akár egy ágyúgolyó, robban ki a szobából, s most olyan vörös a feje, mint a haja:
– Cssssss! – figyelmezteti az ágyúgolyó a könyöklő és rugdosódó fiút, saját lendületét megcáfoló visszafogottsággal. A fiú bólint, és tovább rugdosódik, a Kopereczky-ágyú meg visszafarol. A cső a felelős minden rosszért, ezért megérdemli, hogy a fiú rugdossa.
Ezt a fiút tulajdonképpen fogságba vetették. Nem kell persze a rabok keserű kenyerét ennie – egyáltalán nem kell kenyeret ennie –, sőt szabadon járhat-kelhet is az intézet területén. Tegnap látott ez a fiú egy régi filmet, amiben egy igen okos fiút bezártak, majd üldöztek, majd megint bezártak – és így tovább, mindezt azért, mert kiderült, hogy ez a fiú okosnak bizonyulhat egy bizonyos technológia kifejlesztésében. Ez a mi fiúnk is így érezte magát, mintha fogságba vetették volna gonosz erők, gonosz államok kormányai vagy államok gonosz kormányai, ha az állam külön létezik, de nem tud gonosz lenni.
A Múlt- és Klímakutató Összintézet, ahol ez a fiú most rugdosódik, helyén valaha Magyarország és Ausztria határa volt. Ott, arra, a hegyek felé volt Sopron, sokáig a fogorvosok városa, aztán délre volt San Remo meg San Marino – híres kaszinóvárosok. Itt, ahol most vagyunk, volt az Esterházy-hercegek kiterjedt birtoka, és ha arra, északkeletre nézünk, ott volt Bratislava-Pozsony, a Magyar-Szlovák Barátság székvárosa. Minden a huszadik század történése volt: először sovány jobbágyok művelték a kövér magyar Kisalföldet meg Csallóközet, aztán ugyanolyan kövér Esterházy-anyák adták a magyar földnek a főnököket, majd ezekből a kövérekből lettek a fogorvosok, akik elhízott osztrák kisgazdák fogpótlásait rendelték meg szintén zsíros bőrű Sopron környéki fogtechnikusoktól, közben azért volt egy sovány Esterházy is, akit kivégeztek a fasiszták, de a fasiszták sok mindent és -kit kivégeztek, igaz, a kommunisták is, de azért a fasiszták rosszabbak voltak, bár a mai napig folyik a vita, hogy mért voltak rosszabbak, igaz ugyan, hogy a voltak rossz szó, mert a mai napig vannak fasiszták is, kommunisták is, csakhogy már ők maguk sem értik, hogy mit akarnak, annyira elavultak. De azt ők is értik, hogy az ide tíz percre lévő San Remóban vagy Marinóban annyit ehetnek, ihatnak, játszhatnak és baszhatnak, amennyire a pénzük futja. A huszonegyedik század történetéhez csak a határ eltűnése kapcsolódik meg persze a klímaváltozás. Elbeszélő személyesen garantálom, hogy a dolog így és így történt, azt pedig, hogy most így történik, mindenki saját idegrendszerével olvashatja. A többi – vagyis a jövő – néma csend.
Ez a fiú most nem azért rugdosódik a Múlt- és Klímakutató Összintézetben, hogy kifejezze a tiltakozását a gonoszság vagy a gonosz erők ellen, hanem továbbra is kínjában rugdosódik így, hogy megbüntesse a felelős csövet. Kevéssé tudja kívülről látni önmagát, és ez az alapja matematikai zsenijének is: saját belső problémáinak tekinti a külvilág problémáit, és olyan empátiával közelít hozzá, mint ahogy magához közelítene (feltéve, hogy van értelme az önmagunkkal való együttérzésnek).
A szőlőtőkék, amik ugyanúgy valamilyen projekthez tartoznak, mint a fiú, az együttérzést nem ismerve merednek vissza a fiúra az üvegbúra alól. Ez a szőlő, akár a felhők vagy az északkelet felé kinyíló alföld, most azt mondja a fiúnak, hogy minden hiába. Abbahagyja a rugdosást, és tenyerébe temetkezik.
– Nem bírom elfogadni, hogy a projekt már az első lépcsőben kimúlik – temeti fejébe a tenyerét Projektmenedzser. – Biztos, hogy nem lehet elszigetelni? – kérdezi Kopereczkyt, de olyan tekintettel, amelyben benne van, hogy biztos, hogy.
– Tessék – válaszolja a koppanásra Kopereczky, és belép Marika takarítónő, akiből azon nyomban ömleni kezdenek a szavak:
– Mit tetszenek csinálni azzal a gyerekkel, amikor arany szíve van neki, és úgy szereti azt az embert vagy mit, hát rá nem gondolnak, mi lesz most ezekkel, én tiltakozom, igazgató, tudom én, hogy kell tiltakozni, ez a gyerek, mert gyerek ez még, hiába nem az, csak rá kell nézni, igazgató! – Tulajdonképpen igaza van Marikának: ahogy egyre tovább tart az ember teljes felnőtté alakulása, úgy csökken a felnőttkorhatár, és úgy emelkedik a nyugdíj-. De erre most se a vörös igazgató, se Projektmenedzser [kitalálható]:
– Marika – csattintja le az nyugdíjkorhatárhoz közelítő takarítót Kopereczky –, emberelje meg…
– Embereljék meg maguk maguk, és ne engem, hát emberek maguk, amikor ezt a valamit vagy valakit, akit ez a gyerek úgy szeret valamiért…
– Marika, Marika, Marika, hát álljon már le! – kiáltja el magát Kopereczky három plusz egyszer. – Tudja maga, hogy mind itt veszhetünk, ha nem tesszük meg?! – Kopereczky a magasra sandít, úgy mondja: – Ugye így van, Projektmenedzser?
Projektmenedzser, fejét leszegve, elismeri, hogy így.
Ezt a fiút, aki a folyosón temetkezik, Martin Liebnek hívják (bár elbeszélő sokat gondolkoztam azon, hogy ne hívják-e inkább Norbertus Amorusnak, esetleg Norbertus Erotus- vagy csak simán Erosnak), és bár maximum tizenhat évesnek néz ki, valójában már huszonkettő. Martinnak különleges matematikai megérzései vannak. Ha jó kedvében van, bonyolult káoszos rendszereket tekint át egyetlen gondolattal, és nagyon jó közelítési modelleket tud rájuk adni. A mai modern számítógépek természetesen képesek hasonló modellek megalkotására, Martin azonban sokkal gyorsabb náluk, és az időtényező gyakran elsőrendű fontosságú.
Martin származását homály fedi, csak az biztos, hogy az intézet tizenegy éves korában vette fel állandó bentlakói közé, és különleges képessége rögtön megmutatkozott: egy véletlen közbeszólással több billió tallér értékű sztratoszférai műszereket mentett meg a megsemmisüléstől. Azóta tehát empirikus úton tudják, hogy a káoszos rendszereknek van egy olyan rendezőelvük, amelyhez igazodva jól kiszámítható változásokat lehet bennük gerjeszteni, máskülönben Martinka sem lenne rá képes. Így egész kis tudományágat találtak ki Martinra, miközben nagyon figyeltek rá, hogy pszichológiai fejlődése töretlen legyen.
Miközben a múltban erősen figyeltek a fiú pszichológiai fejlődésére, aközben a jelenben felpattan az fruszterajtó, és kisírt szemmel, hófehér arccal, fájdalmas kifejezéssel Marika rohan ki, erősen, egy szó nélkül megöleli Martinkát, és szó szerint elfut. Kint hangos dördüléssel belecsap a villám egy közeli fába, talán épp a valahai magyar-osztrák határra. Talán egyenesen Schwechatba. Martinka nem sír, de elsápad.
Projektmenedzser János a székén hátradől, a fejét is hátalveti a szék támlájára. Zúgó fejjel mered a plafonra, hátha az ad neki tanácsot, de a plafon, akár a jövő, csak néma csend. Eközben a múltban nagyon keresték a felnövekvő Martint, mert sürgős klímaváltozási poblémák merültek fel az északi féltekén. Több órás kutatás után egy használaton kívüli helyiségben találtak rá maszturbálásába elmerülve, és akkor az intézetet vezető Kopereczky Izrael Izsák – aki a Mikszáth megénekelte Kopereczky bárónak meg Noszty-lánynak a dédunokája, és aki most ilyen parás beszélgetést folytat Projektmenedzser Jánossal – elrendelte, hogy a fiú pszichoszexuális fejlődésére a korábbinál is nagyobb figyelem fordíttassék. A több figyelem fordíttatása abban merült ki, hogy néhány vele egykorú meg kicsit idősebb leányt hoztak az intézetbe, akik mind fel voltak bátorítva a különleges fiú szüzességének elvételére.
Amikor a felnövekvő Martinka felnövekvése során elérte a tizenhárom éves kort, egy Hozsanna nevű lánynak sikerült is elérnie ezt az elvételt. Onnantól fogva Martinka – aki egyre kevésbé érdemelte meg a kicsinyítő képzőt – évekig nagyon intenzív szexuális életet élt, és – látva, hogy ez milyen könnyen megy – gyorsan és sorban elcsavarta az összes rendelkezésre álló leány fejét (habár a fene se érti, miért a fejet említik mindig ilyenkor, és az is kérdésként merül fel, hogy vajon a női szeméremszervbe leszálló vér ugyanolyan mértékű agyi vérnyomáscsökkenést okoz-e, mint a férfiak esetében), és Martinkának jókedve volt, és sok-sok apró, édes modellt állított fel, úgyhogy Kopereczky nem győzte dörzsölni a tenyerét és gyártani a klímaváltoztatási terveket.
Mialatt körbekúrta az intézetet, Martin kitemetkezik tenyeréből, és alacsonyan repülő, sűrű felhőket lát közeledni, és a szomorkorlátrugdosás közepette arra gondol, hogy a hiteles feljegyzések szerint mennyire szerette Petőfi Sándor a felhőket, s arra is, hogy a valóságos tapasztalatok szerint mennyire “le se szarja” most ez a Petőfi-valaki őket, pedig valaha ez a Petőfi-valaki, vagy most már az is lehet, hogy egy másik valaki, aki talán nem is volt Petőfi-valaki, azt állította, hogy a felhők, akárcsak az ősz, a bor vagy a világszabadság, régi haverjai.
A mostani felhőszállás során azonban Martinka valóságos tizenhat éves lett a múltban, s nem csak annak látszott, ám kezdett megfeledkezni addig gyakori szerelmi légyottjairól, amikre pedig mindig olyan sok figyelmet fordított. Egy alkalommal a mindig hőn tisztelt Hozsannát, aki magát kelletni látogatta meg Martinkát, úgy pofon vágta, hogy a leányt a továbbiakban el kellett távolítani az intézetből. Egy-két év elteltével már semmiféle csajokról sem volt szó, és Martinka – akire már egészen ráragadt ez a kicsinyítő képzős forma – újra csak elhagyatott helyiségekben vagy az ágyában kielégített ön. Kopereczky tehetetlensége jeléül csak a két karját tárta széjjel, a pszichológusok pedig nem mondtak semmit, mert Martinka mindet elzavarta. Kopereczky – jobb a békesség alapon – úgy döntött, hogy hagyja a status quót, mint a a mátrix felolvadt jegét, újra megdermedni, s ha majd az anyag könnyebben szeletelhető, akkor kezdi formázni.
Ám az anyag megdermedése mégse jelentette azt, hogy formázni is lehet, mert Martinka már nem nagyon tűrte. Rendszeresen fellázadt, nem engedte, hogy mentális megalkotottságával foglalkozzanak, és egyre kevesebb használható modellt alkotott, amikor az intézet párhuzamos kutatásának egyik eredménye, a Petőfi-projekt olyan lázba hozta, hogy sorra produkálta a kiemelkedő klímamodelleket.
Két hónappal ezelőtt, egy napfényes napon, amikor hasonlóan sűrű és alacsony szállású felhők még nem csattogtatták villámaikat az intézet közvetlenségében, Projektmenedzser János központi parancsengedéllyel felkereste régi haverbarátját, Kopereczkyt, és így szólt:
– Tudod, ki az a Petőfi Sándor? – és örvendezve nézett az igazgató szemébe. Kopereczky korántsem örvendett annyira, mert felismerte a parancsengedély tipikus rózsaszín burkát.
– Szét akarod paráztatni az agyam azzal ott? – bökött a rózsaszín csomagolás felé. A parancsengedélyben Kopereczky szerint a kegyesség és a kötelesség groteszk összekapcsolása volt a legnagyobb para. Úgy engednek meg valamit valakik, hogy közben kötelezővé is teszik. Kopereczky fiatal korában olvasott egy huszadik századi könyvet, ahol a Szeretetminisztérium gyilkol, az Igazságminisztérium meg szakmányban hazudik, és bár nem igazán értette, mire vonatkoznak ezek a furcsaságok, a parancsengedély mégis ilyesmire emlékeztette.
– Nem szívatás, nyugi, Izrael, de fontos. Ez a Petőfi Sándor… – kezdte volna magyarázni, de Kopereczky közbevágott:
– Tudom. Valami költő volt. Magyar. – Projektmenedzser elképedt:
– Tényleg: magyar és költő. Honnan tudod? – De Kopereczky türelmetlenül legyint. – Jól van, na. Végeredményben nem lényeg még az se, hogy ki volt, mert csak egy címke lesz vagy – ha úgy tetszik – egy azonosító… – Kopereczkyt az éles napsütés gyakran türelmetlenné teszi:
– Nyekeregd már ki, Jancsi, tudod, milyen ingerült tudok lenni ilyenkor!
– Na, jó – törölte le az arcáról a boldogságot Projektmenedzser, és elmagyarázta: – A címe: Petőfi-projekt, a célja pedig szellemikapacitás-összeterelés. Martinkából indultam ki, pontosabban a képességéből. Hány meg hány embert összeterelhetnénk, és kutathatnánk a mentális működését, ha tudnánk, hogy kiket keressünk. De most, ebben a pillanatban nem tudjuk, hogy ki fontos, most nem, mindig csak később. – Kopereczky, aki eddig a pontig mereven az asztala lapját bámulta, felpillantott a járkáló és hadonászó Projektmenedzserre. Már kíváncsi volt, Projektmenedzser meg ennek a látványnak örült a legjobban. – Tegyük fel, hogy most van később, akkor…
– Na, neee! Jancsi! Ugye nem? Mondd, hogy nem! – De Jancsi nem mondta, hogy nem, hanem csak szélesen vigyorgott, abba se tudta hagyni. Kopereczky nagyot sóhajtott.
– Főleg a kollektív tudattalanból hozzuk létre a személyiségkonstrukciót, először a Petőfiét. – Kopereczky még nagyobbat sóhajtott, ami már irritálta Projektmenedzsert. – Ne sóhajtozz már, örülj inkább, hát nem érted?!
– Értem én, de félek is, Jancsi. Biztos azért félek, mert valahol hívő vagyok, és úgy érzem, hogy. Te nem? – Projektmenedzser azonban nem:
– Nem. Én nem.
De, ha igen, is mindegy lett volna, mert megvolt már a parancsengedély, amit ellentmondásos mivoltában a rózsás kötelékhez – vagyis a házassághoz – vagy a honfiúi szeretethez lehetne hasonlítani. A múltbéli beszélgetéssel párhuzamosan folynak a Kopereczky és Projektmenedzser megbeszélte jövőbeli termináció előkészítő munkálatai. Ezek főként programozást igényelnek, vagyis Martinka jól jönne most, de sajnos épp ebbe nem vonhatják bele. Nem volna hajlandó. Szinte az egész intézet ezen dolgozik, a klímakutatókat is átvezényelték a leválasztó vezérlőjébe. Nincs mese: az időjárás már így is igen extrém – a Kanári-szigetek körzetében a szélviharok sebessége elérte a 250 km/h-t, az Amazóniai Levegőkutató pedig fagyott jelentett. Több évtized szívós klímajavító erőfeszítése mehet veszendőbe, ha pár napon belül nem javul az idő.
Közben a Petőfi-projekt lázas előkészítő munkája felkeltette a pár hónappal fiatalabb Martinka figyelmét, s a fiatalember gyakran sündörgött a dimenzióleválasztó vezérlőtermében, ahol néha hasznos meglátásokkal szolgált a nyelvi modellek kialakításánál, mert Petőfi Sándort alapvetően nyelvi eszközökkel kívánták újraalkotni. Kopereczky aggódott a fiú miatt, néha rosszallóan összevonta a szemöldökét, amikor megint a Petőfi-projektben látta zsizsegni, de nem szólt semmit.
A projekthez Petőfi Sándor összes műveit használták fel meg az életrajzi adatokat. A költemények körülbelül a személyiségkonstrukció negyedét voltak megvalósítandó, a prózai művek érthetetlenül keveset értek, az életrajzból viszont adagoltak rendesen. Martinka mindent elolvasott, mihez csak hozzáfért, de a legtöbb szöveg vagy egyáltalán nem érintette meg, vagy egyáltalán nem értette meg magát, s az intézetben nem volt senki, aki részletesebb felvilágosítással szolgált volna arról, hogy mért legyünk szabadok, ne pedig rabok – amikor pedig Martinka szemében mindnyájan az épületbelsők természetes fogságában éltek –, vagy arról, hogy mért nem állunk már meg, s mért nincs itt a Kánaán, ha egyszer, ha, ha és ha – a bőség kosara, a jognak asztala, a szellem napvilága – mind teljesülnek a valós számok és személyek halmazán.
Ám az 1846- és -7-es költemények jó részét megértette Martinka, azt különösen jól értette például, hogy Petőfi Sándornak a felhők, e tarka égi vándorok jó barátai. Azt is értette, hogy a bánat-oceán mélyén lévő örömgyöngy milyen törékeny jószág. Azt is, hogy ha jőne egy fergeteg, az kettéhasítaná az eget, és abba a földgolyó beleesne. Martinka elvben tudta, hogy mi az a felhő, szél és oceán – hisz részt vett a klímakutatásban –, ám ezek sosem érintették meg a testét vagy a lekét, csak látta őket. A természet távoli és titokzatos volt Martinka számára – nem úgy, mint tágas otthona, a Múlt- és Klímakutató Összintézet. Ám Martinka azt is megértette, hogy a Petőfinek felépített szőlőkupola, a folyosókon futó fémcsövek, az ablakpárkány vagy a számítógép billentyűzete ugyanolyan lehet neki, mint Petőfinek a felhő, a szél, a víz vagy a föld pora.
Miközben Martinka fokozatosan rájött, hogy a tárgyak is természet, most elkezdődik a válságértekezlet:
Projektmenedzser János az ülő többiek elé áll, és oceánbánatos határozottsággal mondja:
– Kedves kolegák, a fájdalmas döntés megszületett, nem várhatunk tovább, még ma le kell folytatnunk a terminációt. Van-e ötlet. – De nem kérdi, hanem kijelenti. Pattanásos ifjú jelentkezik:
– Az életrajzi adatokból… – kezdi, már eleve kifulladva a közönség okozta izgatottságtól – … azokból kell kiindulni, nem? Hogy hogyan halt meg, vagy hogy milyen volt a viszonya a szüleihez… Például az apját nem nagyon… De egyszer mégis azt írja, hogy ez egyszer az Isten áldja meg… Javaslom, hogy harmonikusan illesszük bele a segesvári csatába, ma: Shigishoara vagy mi, és akkor egyszer csak eltűnik hirtelen, hátát egy nagy fának vetve, ló nélkül… – A pattanásos programozó hangja itt elcsuklik, de egy ősz programozó máris átveszi:
– Tudjátok, hogy mi van most ott, ahol valaha Shigishoara?! – És tekintetét, mint véres kardot, körbehordozza, ám közbeszól a múlt, hogy elmondja a Petőfi-projekt beindulását.
Azon a napon felhőátvonulás volt, s bizony gyakran elég erős volt a szél is, de Martinka csak a vállát vonogatta, azt mondta, nem érzi magát száz biztos, mint a halál, százalékban. Kopereczky sejtette, mitől van ez a százalékhiány, de magában ugyanúgy a vállát vonogatta. Csak Projektmenedzser nem vonogatta, ő izgatottan fel-alá futkosott. Martinka egyszer csak eltűnt, Kopereczky nem is bánta. A holografikus természetű személyiségkonstrukciót azonban hiába várták a vezérlő laborjában, ott csak egy rózsás kötelék meg egy eltévedt felhőpamacs bukkant fel, semmi más.
Petőfi Cyborg ugyanis az egyik félreeső, használaton kívüli helyiségben bukkant fel, ahol Martinka, aki ismerte a projekt néhány anomáliáját, már várta. A zavartan nézelődő Petőfi Cyborgot Martinka kézenfogta, és leültette egy reményszékre, ő maga meg odahúzott egy másikat, és leült vele szemben. Martinka mélyen Cyborg szemébe nézett, és úgy érezte, életfelhők suhannak el valami táj felett, és hol zongora alakúak, hol cicafejet formáznak, hol pedig rózsás köteléket, majd hirtelen távoli ismeretlenségek csábító illatát érezte, de nem tudta, hogy ez a frissen kaszált fű illata, nem tudott ő semmit. Cyborg, aki a költő idealizált képében jelent meg, nem szólt semmit, nem akart felállni a reményszékről, kicsit feszengve nézelődött, majd a fiatalemberre koncentrált. Petőfi maga sem volt több huszonötnél, mégis kész férfi volt százhatvan felelevenedett centije ellenére. Martinka óriásra nőtt kamasznak hatott mellette.
Mialatt Martinka Petőfi Cyborgot nézegette, s viszont, az ősz, Mikulás-szakállas programozó becsukja a többiek hamisan látó szemét:
– Shigishoara egy magashegységhez tartozik, emberek! A hőmérsékleti anomáliák olyan intenzívek, hogy semmiféle csata szóba sem jöhet. Az évi átlagos középhőmérséklet –10,2 Celsius-fok! Hát mit képzeltek, miféle harmóniába illesztjük bele a segesvári csatát?! – A tanácstalan klíma- és múltkutatók seregében a szólásra emelkedő Franziskus Bohemiae a nyugodtság szobra:
– Lárifári, Shigishoara, olvastam, hogy ez nem is így volt, mert egy Havasi Attila nevű századeleji múltkutató kimutatta, hogy a Csendes-óceán partján végezte, bár az igaz, hogy hátát egy fának vetve, de tengerészgyalogosok vagy indiánok ellen…
– Nem igaz – kiált közbe valaki, aki nem is tudja, hogy mennyire hasonlít az ezredforduló popsztárjához, Robbie Williamshez –, mert én meg azt olvastam, hogy hetven évig vagy tovább vándoroltak Petőfi Cyborg vezetésével a szabadságharc bujdosó katonarabjai, és a Föld burka alá is bejutottak, és ezt Bánki Éva múltkutató részletesen…
– Én viszont azt olvastam – üvölti túl mindannyiukat egy basszista, hogy csak úgy rezeg a falak műanyag borítása –, hogy egy Megay Morvay nevű múltkutató bebizonyította, hogy Petőfi Sándor Barguzinban nővé operáltatta magát, mert látni akarta a velszi tartományt!
– Egy fenékfrancokat! – visítja egy vékony, bajuszos szakember a civakodókat át, és ezen a ponton már többen izgatottan állnak –, ez az információ Medveczky Györgytől…
– Nem, nem, nem! – kiáltsa hármul Robbie Williams hasonmása –: ez az adat Arany Jánostól való, de Arany János nem hiteles forrás, mert azt is megírta, hogy Petőfi visszatért a Shigishoara után, bezörgetett egy házba, és munkát meg kenyeret kért…
– Fityiszfutyuszt! Az Marx volt – pattan szét Franziskus Bohemiae-n a higgadt páncél –, és csak ugyanakkor volt, de más!
Amint a Kopereczky gerjesztette magas frekvenciás hullámzás belefojtja a szót a felhergelt programozókba, Cyborg is belenézett Martinka szemébe, és egy nagy, üres óceánt látott, rövid oval, vagyis akkor oceánt. Ezt a fiú rögtön látta, hogy Petőfi ezt látja. Vagy legalább azt szerette volna, ha. Nem valószínű, hogy valaha is megtudjuk, Petőfi Cyborg mit látott Martinka szemében, de azt tudjuk, hogy egyszer csak elmosolyodott. Tehát a bánatot csak nem láthatta, gondolhatnánk, de később látni fogjuk, hogy a mosoly nem biztos, hogy valami mást jelent.
Martinka a mosoly hatására közelebb húzta a székét, és Cyborg arcát kezdte simogatni, amitől a költő holografikus konstrukciója még jobban mosolygott. Martinkának nagyon megtetszett Petőfi: különösen a csöpp szerelemszája, az apró bátorbajsza tetszett, így hát megsimogatta azokat is, és még közelebb húzódott székével a konstrukcióhoz. Cyborg kissé elnyújtotta a testét, főleg a nyakát, és, mint egy macska, élvezte a fiú simogatását. A fiú is egyre jobban élvezte Petőfi simogatását, de azt kívánta, bárcsak Cyborg viszonozná.
– Lehet ez egy rózsás kötelék? – kérdezte Petőfit. Petőfi a fejét rázta:
– Csak felhők vagyunk. Egy a természettel. Nem tudom a köteléket. Nem is lesz.
Martinka levetkőztette a költőt, és az egész testét simogatni és csókolni kezdte, amit Cyborg láthatólag élvezett. A fiú lefektette Petőfit a meleg kőpadlóra, ráfeküdt, és élvezte, hogy egész testével hozzáérhet. A költő farka lüktetve állt, és Martinka úgy érezte, hogy a szájába kell fogadnia, s amikor megtette, olyan boldogság árasztotta el, hogy könnyek folytak a szeméből.
– Nem számít – mondja a rég elfolyt könnyek és a hirtelen beállt csend közepette Kopereczky. – Az általános érzelmi információt használjuk akkor, ha nincs más ötletetek, hiszen a költőnek nagyon erős haláltudata volt.
– És – áll fel a magas frekvenciás fenyegetés ellenére Franziskus Bohemiae – Havasi, Bánki, Medveczky, Megay, Arany? Meg Marx? – Projektmenedzser legyint:
– Nem számítanak, kolegák. Marx egy picit számít, de az y-ra meg i-re végződők nem számítanak. Így aztán Arany se számít.
– Figyeljünk, kolegák, a régmúlt halál tudatát fogjuk erősíteni Cyborgban, és még ma délután ennek meg kell lennie. Számításaink szerint két-három napra van szükségünk Martinka megnyugtatásához, vagyis nagyon rizikós lesz. Valószínűleg le kell költöznünk az alagsorba. Már holnapra tornádót jeleztek. Tehát a megnyugtatás ott lesz. – Kopereczky rövid hatáscsöndet tart. – Feltéve, hogy nincs másik javaslat. De Aranyt meg Bánkit hagyjuk. Van? – néz szét ismét, akár nemrég Projektemendzser.
Hosszú idő után sincs. Hosszú idő után, mikor rájuk találtak, Martinka és a költő anyaszült meztelenül (már amennyiben ezek a szavak egy konstrukcióra vonatkozhatnak) feküdtek, egymás, bár főként Martinka karjaiban. Mindenki meg volt döbbenve. Kopereczky és Projektmenedzser aznap délután súlyosan tanácskoztak:
– Ez mióta lehetséges, Jancsi? És hogyhogy nem vettük észre, hogy Martinka? És most mi lesz? Ki vállalja a felelősséget? – Kopereczky rég volt ki ennyire. Projektmenedzser azonban vidáman mosolygott:
– De hát hogy is másképp történhetett volna?! Ne viccelj, Izri, két nagy szellem ezen az időhorizonton egymásra talált. Még meglátod, hogy micsoda inspirációt jelentenek egymásnak! – nyugtatgatott lelkesen Projektmenedzser. – Álmomban nem gondoltam volna…! Hát ez… kimondom az őszintét, Izrael: ez annyira romantikus!
Tényleg nagyon romantikus volt a szó sokféle értelmében, mert aztán teltek-múltak a napok, és Petőfi Cyborg sehogy se bírt “értelmesen” megszólalni, de láthatóan nem is izgatta magát emiatt. Martinka állandóan körülötte volt, simogatta, csókolgatta, leszopta, rózsás köteléket emlegetett neki, felhőket, bánatot, oceánt, Cyborg pedig szívesen elviselte mindezt, kicsit még viszonozta is, a fiú pedig felhőtlenül boldog volt. El se kellett magyarázni neki a matematikaimodell-problémát, ő máris megoldotta a feladatot, miközben csak egy-két szót hintett el, mint például, hogy lánc, láng vagy szív – mely szavak mind egy-egy jellegzetes alakra vagy -zatra utaltak –, s rohant imádott Cyborgjához.
Nem látta még senki Martinkát ilyen boldognak, Marika néni nem győzött örülni a változásnak, csak Kopereczky csóválgatta a fejét, mert látta, hogy Martinka jobban szereti Cyborgot, mint a konstrukció őt.
Ebben az elmúló aszimmetriában kezdődik meg a vezérlői sürgölődés az ontológiai esztétizálás jegyében. Kopereczky és Projektmenedzser koncepciója szerint a terminációnak ugyanúgy nyelvi eszközökkel kell bekövetkeznie, mint ahogy a szintetizálásnak kellett. A kutatók a tragikus váteszszerepre koncentrálnak a nyelvi maradványok alapján. A virtuális térben a személyes és a világszabadság elérése a halálon keresztül válik majd lehetségessé. Itt azért csavarnak egyet a dolgon, és Kierkegaard-ral meg híres vulgárbuddhistákkal azt sugallják, hogy a személyes létezés partikularitása rabságot teremt. A lázas munka során szimbolikus térelrendezés jön létre:
Petőfi Cyborg be fog lépni a bejáraton, ahol táblák mutatják az utat a szabadság és a szerelem felé. Erre az irányra merőlegesen lesz egy másik, a párnák és ágyak útja, melyet Petőfi nem fog választani, hanem megy a szerelem és a szabadság felé. Útközben fel fog bukkanni Bem “Apó” József tizenkilencedik századi sztár, aki azt mondja, fontos a haza, de még fontosabb a világ. Ezzel Petőfi Cyborg – bár nem szívesen, de – egyetért. Apó felteszi a létre magára vonatkozó kérdést, amit a konstrukció nem fog tudni megválaszolni, ezzel a szimbolikus térszerkezet lépéselőnybe kerül. Apó választ ad a kérdésre, és behozza az Egység meg az Elszakítottság fogalmait és ikonjait. Petőfi a természetre utal, de Apó bekebelezteti az Egységgel a természetet is, ám akkor Petőfi a szerelemhez menekül. Apó elmondja, hogy nincs mentség, s felvételről megmutatja, hogyan vetette le Szendrey Júlia az özvegyi fátylat. Ezzel az érzelmi fórral fogja az Egység felé terelni Apó Cyborgot, s biztosítja róla, hogy a vágyakból fakadó szenvedés az Egységbe való visszatéréssel meg fog szűnni. Ekkor Petőfi terminálni fogja magát, s a projektet lezárják.
Mindez azért történik majd meg, mert Cyborg nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem az a baj, hogy nem csinált semmit, csak mosolyogva ült, vagy Martinka karjaiban tartózkodott. Nem az, hogy nem barátkozott a felhőivel, nem ment le a szőlőskertbe, s ha szétnézett a rónaságon, lelke nem vált börtönéből szabadult sassá. Kopereczky ugyan magában elkomorult egy kicsit, ezt látván, ám végül ő is átadta magát az általános bizakodásnak, hogy Petőfi Cyborg a maximumig inspirálja majd Martinkát.
Két hónappal és három nappal később azonban Petőfi Cyborg bement a vezérlőbe, megszólalt, sőt szónokolni kezdett, és ez volt a baj:
– Először is hadd küldjem el ezt a hamis világot a picsába! Hát emberek vagytok ti?! Mit hordtok?! És hol a magyarság, a franciaság, a világszabadság?! Látom én, hogy mindnyájan láncot hordtok, csak ebben az új, raffinált világban láthatatlanok a láncszemek! Nem látom köztetek kibontakozni a nemzeti érzést, és ez az ifjú is németül szól hozzám! Ide fakult volna nemzetünk vére? Nem látjátok, hová jutottatok? Térjetek magatokhoz, gondolkozzatok, ne adjátok át magatok az édes rabság tunyaságának. Jobb a hideg, tiszta szélben lánglobogva állni, semmint a büdös langyban brekegő varangyok nótáját fújni!
Az éppen a közelben tartozkodó Projektmenedzser próbálta csitítani a felháborodott költőt, miközben arra gondolt, hogy talán nem is fel-, hanem meg-, miközben a jelenben a szimbolikus tér kreálásának előkészítő munkálatai folynak:
– Ne parázz, Petőfi, megvan már nálunk a világszabadság! Hová harcoljunk, mire váltsuk fel a langyos közeget? – kérdezte, mert tudta, hogy szóljon Cyborg nyelvén.
– Fúj, fúj – folytatta Petőfi, és kimutatott a tökéletes tavaszi időjárásra, ami az inspirált Martinkának volt köszönhető –, mi lesz veletek, ha a vész kitör? Nem szégyenlitek magatokat sápadni, ha egy-egy merészebb hangot, akár a fáról a levelet, a zivatar szele leszakít szájamból? – elégedetlenkedett tovább a konstrukció, s igaza volt, mert összeszaladt az egész összintézet, és egyhangúlag – mert ilyen dühkitörést még egyikük se látott – falfehéredve bámulták a, mint a tenger, háborgó konstrukciót, akit ez csak még jobban bőszített: – Ha a világnak sarkai tőből meg fognak ingani, és én a vérbe mártott lantomat véres kezekkel pengetem, akkor mit mondtok majd, mit tesztek?! – szónokolt tovább ingerülten Cyborg. Martinka ekkor érkezett oda, és rögtön Petőfihez rohant, hogy szokás szerint átkarolja, de az mintha észre se vette volna, csak hadonászott rövid kis karjaival, szinte fellökve a fiút.
Martinka ekkor hátratántorodott, de Petőfi semmit se vett észre ebből, csak mérgesen szónokolt tovább, és elkezdett körbejárni az épületben, mindenki legnagyobb megdöbbenésére. Martinka egy darabig követte, de kénytelen volt látni, hogy szerelemembere, akár a közönyüvegen, átnéz rajta. Nem tudta senki, Petőfinek mi baja van, csak azt, hogy megállás nélkül, sértődötten és dühösen szónokol, meg se hallva, mit mond neki az állandóan a sarkában lévő Martinka. Pedig Martinka szerető szavakat, rózsás köteleket suttogott a fülébe, és aztán addig járt a sarkában, addig sugdosott, míg egyszer úgy pofán ütötte – talán véletlenül, talán nem – Cyborg a fiút, hogy annak eleredt az orra vére, és sírva szaladt el.
Petőfi dühödten járta az épületet körbe-körbe, nem aludt, nem evett, nem ivott, hisz egy holografikus konstrukciónak nem kell, és szidta a világot, a huszonegyedik századot, kereste a kijáratot, mint űzött vad, keringett, míg Martinka hol dermedten, hol zokogva abban a szobában húzta meg magát, amelyikben oly sokat maszturbált kamaszkorában. A matematikai modellek megalkotása szóba se jöhetett, a fiú olyan rossz állapotban volt.
Négy napot vártak. Az időjárás egyre romlott, különösen a dühödt szélrohamok okoztak gondot az áramellátásban meg az épületek biztonságának fenntartásában. Rosszkor jött Petőfi dührohama, mert Martinkára nagy szükség lett volna. Dönteni kellett, s először Martinkával kellett megbeszélni. A megbeszélésen rajta kívül Kopereczky és Projektmenedzser vett részt.
– Cyborg tönkretett téged, Martinka – mondta Kopereczky.
– Izrael! – szisszent rá a báró dédunokájára Projektmenedzser. – Ne így!
– De mondjuk ki az őszintét! Azt te is úgy szereted! Így van! – kötötte Kopereczky.
Ekkor elhallgattak, és mindketten Martinkára néztek, aki így szólt:
– Ez az ajtó, amin mindjárt kimegyek, legyen az együttérzés ajtaja, és kint várjon engem a halál kínja. – És felállt, és kiment.
A messzeségből mennydörgés hangja hallatszott.
Egy másik, közelebbi messzeségből meg a Petőfi-konstrukció dörgésének a hangja.
És Kopereczky ekkor döntött, és Projektmenedzsert is meggyőzte. És ekkor következett az a beszélgetés, amelyet már olvastunk, és ami akkor, amikor olvastuk, még akkori most volt, de most már mostani akkor, és akkor gondolta Martin, hogy a szőlőtőkék – amik oly hidegen hagyták Petőfi Cyborgot – a merevlemez ventillátorára emlékeztetik, s fájnak neki.
Azért könyököl a fiú az ablakban, mert kiküldték a mögötte lévő fruszterszobából, ahol éppen keserű és savas, a zsebtelepre emlékeztető ízű vita folyik:
– Holnap reggel termináljuk – mondja a vörös hajú, köpcös alak. – Ez a végső.
– Nem engedhetem. Értsd meg: ez egy unikum! Mit unikum – hungarikum! – veti ellene a magas, vékony. Máskülönben mind a kettő a legszebb férfikorban adja elő, azaz erősen elütötte esetükben az ötvenet.
A köpcös szomorúan megcsóválja a fejét, és együttérez:
– Tudom, hogy nehéz. És személyesen neked is. De nincs olyan, hogy nem engeded. Tudod.
– Tudod?! Tudom?! – háborog a vékony fölösleges igazsága tudatában. – Te is nagyon jól tudod, hogy ettől még nem biztos, hogy bármi megváltozik. Érted?! Hogy bármi! – Ez az ember, aki a Projektmenedzser János nevet viseli, és aki tényleg projektmenedzser, teljesen kétségbe van esve, s sehogy se tudja, hogyan felelhetne meg a szabályoknak, és hogyan tarthatná fenn egy olyan projekt működését, amely már a klimatikus viszonyokat veszélyezteti.
– Mi ez a csörgés? – kérdi a vörös, és tényleg: valami ütemes fémhang hallatszik.
– Cső – mondja Projektmenedzser. – Biztos ő.
A vörös, akit Kopereczkynek hívnak, zömökségével, akár egy ágyúgolyó, robban ki a szobából, s most olyan vörös a feje, mint a haja:
– Cssssss! – figyelmezteti az ágyúgolyó a könyöklő és rugdosódó fiút, saját lendületét megcáfoló visszafogottsággal. A fiú bólint, és tovább rugdosódik, a Kopereczky-ágyú meg visszafarol. A cső a felelős minden rosszért, ezért megérdemli, hogy a fiú rugdossa.
Ezt a fiút tulajdonképpen fogságba vetették. Nem kell persze a rabok keserű kenyerét ennie – egyáltalán nem kell kenyeret ennie –, sőt szabadon járhat-kelhet is az intézet területén. Tegnap látott ez a fiú egy régi filmet, amiben egy igen okos fiút bezártak, majd üldöztek, majd megint bezártak – és így tovább, mindezt azért, mert kiderült, hogy ez a fiú okosnak bizonyulhat egy bizonyos technológia kifejlesztésében. Ez a mi fiúnk is így érezte magát, mintha fogságba vetették volna gonosz erők, gonosz államok kormányai vagy államok gonosz kormányai, ha az állam külön létezik, de nem tud gonosz lenni.
A Múlt- és Klímakutató Összintézet, ahol ez a fiú most rugdosódik, helyén valaha Magyarország és Ausztria határa volt. Ott, arra, a hegyek felé volt Sopron, sokáig a fogorvosok városa, aztán délre volt San Remo meg San Marino – híres kaszinóvárosok. Itt, ahol most vagyunk, volt az Esterházy-hercegek kiterjedt birtoka, és ha arra, északkeletre nézünk, ott volt Bratislava-Pozsony, a Magyar-Szlovák Barátság székvárosa. Minden a huszadik század történése volt: először sovány jobbágyok művelték a kövér magyar Kisalföldet meg Csallóközet, aztán ugyanolyan kövér Esterházy-anyák adták a magyar földnek a főnököket, majd ezekből a kövérekből lettek a fogorvosok, akik elhízott osztrák kisgazdák fogpótlásait rendelték meg szintén zsíros bőrű Sopron környéki fogtechnikusoktól, közben azért volt egy sovány Esterházy is, akit kivégeztek a fasiszták, de a fasiszták sok mindent és -kit kivégeztek, igaz, a kommunisták is, de azért a fasiszták rosszabbak voltak, bár a mai napig folyik a vita, hogy mért voltak rosszabbak, igaz ugyan, hogy a voltak rossz szó, mert a mai napig vannak fasiszták is, kommunisták is, csakhogy már ők maguk sem értik, hogy mit akarnak, annyira elavultak. De azt ők is értik, hogy az ide tíz percre lévő San Remóban vagy Marinóban annyit ehetnek, ihatnak, játszhatnak és baszhatnak, amennyire a pénzük futja. A huszonegyedik század történetéhez csak a határ eltűnése kapcsolódik meg persze a klímaváltozás. Elbeszélő személyesen garantálom, hogy a dolog így és így történt, azt pedig, hogy most így történik, mindenki saját idegrendszerével olvashatja. A többi – vagyis a jövő – néma csend.
Ez a fiú most nem azért rugdosódik a Múlt- és Klímakutató Összintézetben, hogy kifejezze a tiltakozását a gonoszság vagy a gonosz erők ellen, hanem továbbra is kínjában rugdosódik így, hogy megbüntesse a felelős csövet. Kevéssé tudja kívülről látni önmagát, és ez az alapja matematikai zsenijének is: saját belső problémáinak tekinti a külvilág problémáit, és olyan empátiával közelít hozzá, mint ahogy magához közelítene (feltéve, hogy van értelme az önmagunkkal való együttérzésnek).
A szőlőtőkék, amik ugyanúgy valamilyen projekthez tartoznak, mint a fiú, az együttérzést nem ismerve merednek vissza a fiúra az üvegbúra alól. Ez a szőlő, akár a felhők vagy az északkelet felé kinyíló alföld, most azt mondja a fiúnak, hogy minden hiába. Abbahagyja a rugdosást, és tenyerébe temetkezik.
– Nem bírom elfogadni, hogy a projekt már az első lépcsőben kimúlik – temeti fejébe a tenyerét Projektmenedzser. – Biztos, hogy nem lehet elszigetelni? – kérdezi Kopereczkyt, de olyan tekintettel, amelyben benne van, hogy biztos, hogy.
– Tessék – válaszolja a koppanásra Kopereczky, és belép Marika takarítónő, akiből azon nyomban ömleni kezdenek a szavak:
– Mit tetszenek csinálni azzal a gyerekkel, amikor arany szíve van neki, és úgy szereti azt az embert vagy mit, hát rá nem gondolnak, mi lesz most ezekkel, én tiltakozom, igazgató, tudom én, hogy kell tiltakozni, ez a gyerek, mert gyerek ez még, hiába nem az, csak rá kell nézni, igazgató! – Tulajdonképpen igaza van Marikának: ahogy egyre tovább tart az ember teljes felnőtté alakulása, úgy csökken a felnőttkorhatár, és úgy emelkedik a nyugdíj-. De erre most se a vörös igazgató, se Projektmenedzser [kitalálható]:
– Marika – csattintja le az nyugdíjkorhatárhoz közelítő takarítót Kopereczky –, emberelje meg…
– Embereljék meg maguk maguk, és ne engem, hát emberek maguk, amikor ezt a valamit vagy valakit, akit ez a gyerek úgy szeret valamiért…
– Marika, Marika, Marika, hát álljon már le! – kiáltja el magát Kopereczky három plusz egyszer. – Tudja maga, hogy mind itt veszhetünk, ha nem tesszük meg?! – Kopereczky a magasra sandít, úgy mondja: – Ugye így van, Projektmenedzser?
Projektmenedzser, fejét leszegve, elismeri, hogy így.
Ezt a fiút, aki a folyosón temetkezik, Martin Liebnek hívják (bár elbeszélő sokat gondolkoztam azon, hogy ne hívják-e inkább Norbertus Amorusnak, esetleg Norbertus Erotus- vagy csak simán Erosnak), és bár maximum tizenhat évesnek néz ki, valójában már huszonkettő. Martinnak különleges matematikai megérzései vannak. Ha jó kedvében van, bonyolult káoszos rendszereket tekint át egyetlen gondolattal, és nagyon jó közelítési modelleket tud rájuk adni. A mai modern számítógépek természetesen képesek hasonló modellek megalkotására, Martin azonban sokkal gyorsabb náluk, és az időtényező gyakran elsőrendű fontosságú.
Martin származását homály fedi, csak az biztos, hogy az intézet tizenegy éves korában vette fel állandó bentlakói közé, és különleges képessége rögtön megmutatkozott: egy véletlen közbeszólással több billió tallér értékű sztratoszférai műszereket mentett meg a megsemmisüléstől. Azóta tehát empirikus úton tudják, hogy a káoszos rendszereknek van egy olyan rendezőelvük, amelyhez igazodva jól kiszámítható változásokat lehet bennük gerjeszteni, máskülönben Martinka sem lenne rá képes. Így egész kis tudományágat találtak ki Martinra, miközben nagyon figyeltek rá, hogy pszichológiai fejlődése töretlen legyen.
Miközben a múltban erősen figyeltek a fiú pszichológiai fejlődésére, aközben a jelenben felpattan az fruszterajtó, és kisírt szemmel, hófehér arccal, fájdalmas kifejezéssel Marika rohan ki, erősen, egy szó nélkül megöleli Martinkát, és szó szerint elfut. Kint hangos dördüléssel belecsap a villám egy közeli fába, talán épp a valahai magyar-osztrák határra. Talán egyenesen Schwechatba. Martinka nem sír, de elsápad.
Projektmenedzser János a székén hátradől, a fejét is hátalveti a szék támlájára. Zúgó fejjel mered a plafonra, hátha az ad neki tanácsot, de a plafon, akár a jövő, csak néma csend. Eközben a múltban nagyon keresték a felnövekvő Martint, mert sürgős klímaváltozási poblémák merültek fel az északi féltekén. Több órás kutatás után egy használaton kívüli helyiségben találtak rá maszturbálásába elmerülve, és akkor az intézetet vezető Kopereczky Izrael Izsák – aki a Mikszáth megénekelte Kopereczky bárónak meg Noszty-lánynak a dédunokája, és aki most ilyen parás beszélgetést folytat Projektmenedzser Jánossal – elrendelte, hogy a fiú pszichoszexuális fejlődésére a korábbinál is nagyobb figyelem fordíttassék. A több figyelem fordíttatása abban merült ki, hogy néhány vele egykorú meg kicsit idősebb leányt hoztak az intézetbe, akik mind fel voltak bátorítva a különleges fiú szüzességének elvételére.
Amikor a felnövekvő Martinka felnövekvése során elérte a tizenhárom éves kort, egy Hozsanna nevű lánynak sikerült is elérnie ezt az elvételt. Onnantól fogva Martinka – aki egyre kevésbé érdemelte meg a kicsinyítő képzőt – évekig nagyon intenzív szexuális életet élt, és – látva, hogy ez milyen könnyen megy – gyorsan és sorban elcsavarta az összes rendelkezésre álló leány fejét (habár a fene se érti, miért a fejet említik mindig ilyenkor, és az is kérdésként merül fel, hogy vajon a női szeméremszervbe leszálló vér ugyanolyan mértékű agyi vérnyomáscsökkenést okoz-e, mint a férfiak esetében), és Martinkának jókedve volt, és sok-sok apró, édes modellt állított fel, úgyhogy Kopereczky nem győzte dörzsölni a tenyerét és gyártani a klímaváltoztatási terveket.
Mialatt körbekúrta az intézetet, Martin kitemetkezik tenyeréből, és alacsonyan repülő, sűrű felhőket lát közeledni, és a szomorkorlátrugdosás közepette arra gondol, hogy a hiteles feljegyzések szerint mennyire szerette Petőfi Sándor a felhőket, s arra is, hogy a valóságos tapasztalatok szerint mennyire “le se szarja” most ez a Petőfi-valaki őket, pedig valaha ez a Petőfi-valaki, vagy most már az is lehet, hogy egy másik valaki, aki talán nem is volt Petőfi-valaki, azt állította, hogy a felhők, akárcsak az ősz, a bor vagy a világszabadság, régi haverjai.
A mostani felhőszállás során azonban Martinka valóságos tizenhat éves lett a múltban, s nem csak annak látszott, ám kezdett megfeledkezni addig gyakori szerelmi légyottjairól, amikre pedig mindig olyan sok figyelmet fordított. Egy alkalommal a mindig hőn tisztelt Hozsannát, aki magát kelletni látogatta meg Martinkát, úgy pofon vágta, hogy a leányt a továbbiakban el kellett távolítani az intézetből. Egy-két év elteltével már semmiféle csajokról sem volt szó, és Martinka – akire már egészen ráragadt ez a kicsinyítő képzős forma – újra csak elhagyatott helyiségekben vagy az ágyában kielégített ön. Kopereczky tehetetlensége jeléül csak a két karját tárta széjjel, a pszichológusok pedig nem mondtak semmit, mert Martinka mindet elzavarta. Kopereczky – jobb a békesség alapon – úgy döntött, hogy hagyja a status quót, mint a a mátrix felolvadt jegét, újra megdermedni, s ha majd az anyag könnyebben szeletelhető, akkor kezdi formázni.
Ám az anyag megdermedése mégse jelentette azt, hogy formázni is lehet, mert Martinka már nem nagyon tűrte. Rendszeresen fellázadt, nem engedte, hogy mentális megalkotottságával foglalkozzanak, és egyre kevesebb használható modellt alkotott, amikor az intézet párhuzamos kutatásának egyik eredménye, a Petőfi-projekt olyan lázba hozta, hogy sorra produkálta a kiemelkedő klímamodelleket.
Két hónappal ezelőtt, egy napfényes napon, amikor hasonlóan sűrű és alacsony szállású felhők még nem csattogtatták villámaikat az intézet közvetlenségében, Projektmenedzser János központi parancsengedéllyel felkereste régi haverbarátját, Kopereczkyt, és így szólt:
– Tudod, ki az a Petőfi Sándor? – és örvendezve nézett az igazgató szemébe. Kopereczky korántsem örvendett annyira, mert felismerte a parancsengedély tipikus rózsaszín burkát.
– Szét akarod paráztatni az agyam azzal ott? – bökött a rózsaszín csomagolás felé. A parancsengedélyben Kopereczky szerint a kegyesség és a kötelesség groteszk összekapcsolása volt a legnagyobb para. Úgy engednek meg valamit valakik, hogy közben kötelezővé is teszik. Kopereczky fiatal korában olvasott egy huszadik századi könyvet, ahol a Szeretetminisztérium gyilkol, az Igazságminisztérium meg szakmányban hazudik, és bár nem igazán értette, mire vonatkoznak ezek a furcsaságok, a parancsengedély mégis ilyesmire emlékeztette.
– Nem szívatás, nyugi, Izrael, de fontos. Ez a Petőfi Sándor… – kezdte volna magyarázni, de Kopereczky közbevágott:
– Tudom. Valami költő volt. Magyar. – Projektmenedzser elképedt:
– Tényleg: magyar és költő. Honnan tudod? – De Kopereczky türelmetlenül legyint. – Jól van, na. Végeredményben nem lényeg még az se, hogy ki volt, mert csak egy címke lesz vagy – ha úgy tetszik – egy azonosító… – Kopereczkyt az éles napsütés gyakran türelmetlenné teszi:
– Nyekeregd már ki, Jancsi, tudod, milyen ingerült tudok lenni ilyenkor!
– Na, jó – törölte le az arcáról a boldogságot Projektmenedzser, és elmagyarázta: – A címe: Petőfi-projekt, a célja pedig szellemikapacitás-összeterelés. Martinkából indultam ki, pontosabban a képességéből. Hány meg hány embert összeterelhetnénk, és kutathatnánk a mentális működését, ha tudnánk, hogy kiket keressünk. De most, ebben a pillanatban nem tudjuk, hogy ki fontos, most nem, mindig csak később. – Kopereczky, aki eddig a pontig mereven az asztala lapját bámulta, felpillantott a járkáló és hadonászó Projektmenedzserre. Már kíváncsi volt, Projektmenedzser meg ennek a látványnak örült a legjobban. – Tegyük fel, hogy most van később, akkor…
– Na, neee! Jancsi! Ugye nem? Mondd, hogy nem! – De Jancsi nem mondta, hogy nem, hanem csak szélesen vigyorgott, abba se tudta hagyni. Kopereczky nagyot sóhajtott.
– Főleg a kollektív tudattalanból hozzuk létre a személyiségkonstrukciót, először a Petőfiét. – Kopereczky még nagyobbat sóhajtott, ami már irritálta Projektmenedzsert. – Ne sóhajtozz már, örülj inkább, hát nem érted?!
– Értem én, de félek is, Jancsi. Biztos azért félek, mert valahol hívő vagyok, és úgy érzem, hogy. Te nem? – Projektmenedzser azonban nem:
– Nem. Én nem.
De, ha igen, is mindegy lett volna, mert megvolt már a parancsengedély, amit ellentmondásos mivoltában a rózsás kötelékhez – vagyis a házassághoz – vagy a honfiúi szeretethez lehetne hasonlítani. A múltbéli beszélgetéssel párhuzamosan folynak a Kopereczky és Projektmenedzser megbeszélte jövőbeli termináció előkészítő munkálatai. Ezek főként programozást igényelnek, vagyis Martinka jól jönne most, de sajnos épp ebbe nem vonhatják bele. Nem volna hajlandó. Szinte az egész intézet ezen dolgozik, a klímakutatókat is átvezényelték a leválasztó vezérlőjébe. Nincs mese: az időjárás már így is igen extrém – a Kanári-szigetek körzetében a szélviharok sebessége elérte a 250 km/h-t, az Amazóniai Levegőkutató pedig fagyott jelentett. Több évtized szívós klímajavító erőfeszítése mehet veszendőbe, ha pár napon belül nem javul az idő.
Közben a Petőfi-projekt lázas előkészítő munkája felkeltette a pár hónappal fiatalabb Martinka figyelmét, s a fiatalember gyakran sündörgött a dimenzióleválasztó vezérlőtermében, ahol néha hasznos meglátásokkal szolgált a nyelvi modellek kialakításánál, mert Petőfi Sándort alapvetően nyelvi eszközökkel kívánták újraalkotni. Kopereczky aggódott a fiú miatt, néha rosszallóan összevonta a szemöldökét, amikor megint a Petőfi-projektben látta zsizsegni, de nem szólt semmit.
A projekthez Petőfi Sándor összes műveit használták fel meg az életrajzi adatokat. A költemények körülbelül a személyiségkonstrukció negyedét voltak megvalósítandó, a prózai művek érthetetlenül keveset értek, az életrajzból viszont adagoltak rendesen. Martinka mindent elolvasott, mihez csak hozzáfért, de a legtöbb szöveg vagy egyáltalán nem érintette meg, vagy egyáltalán nem értette meg magát, s az intézetben nem volt senki, aki részletesebb felvilágosítással szolgált volna arról, hogy mért legyünk szabadok, ne pedig rabok – amikor pedig Martinka szemében mindnyájan az épületbelsők természetes fogságában éltek –, vagy arról, hogy mért nem állunk már meg, s mért nincs itt a Kánaán, ha egyszer, ha, ha és ha – a bőség kosara, a jognak asztala, a szellem napvilága – mind teljesülnek a valós számok és személyek halmazán.
Ám az 1846- és -7-es költemények jó részét megértette Martinka, azt különösen jól értette például, hogy Petőfi Sándornak a felhők, e tarka égi vándorok jó barátai. Azt is értette, hogy a bánat-oceán mélyén lévő örömgyöngy milyen törékeny jószág. Azt is, hogy ha jőne egy fergeteg, az kettéhasítaná az eget, és abba a földgolyó beleesne. Martinka elvben tudta, hogy mi az a felhő, szél és oceán – hisz részt vett a klímakutatásban –, ám ezek sosem érintették meg a testét vagy a lekét, csak látta őket. A természet távoli és titokzatos volt Martinka számára – nem úgy, mint tágas otthona, a Múlt- és Klímakutató Összintézet. Ám Martinka azt is megértette, hogy a Petőfinek felépített szőlőkupola, a folyosókon futó fémcsövek, az ablakpárkány vagy a számítógép billentyűzete ugyanolyan lehet neki, mint Petőfinek a felhő, a szél, a víz vagy a föld pora.
Miközben Martinka fokozatosan rájött, hogy a tárgyak is természet, most elkezdődik a válságértekezlet:
Projektmenedzser János az ülő többiek elé áll, és oceánbánatos határozottsággal mondja:
– Kedves kolegák, a fájdalmas döntés megszületett, nem várhatunk tovább, még ma le kell folytatnunk a terminációt. Van-e ötlet. – De nem kérdi, hanem kijelenti. Pattanásos ifjú jelentkezik:
– Az életrajzi adatokból… – kezdi, már eleve kifulladva a közönség okozta izgatottságtól – … azokból kell kiindulni, nem? Hogy hogyan halt meg, vagy hogy milyen volt a viszonya a szüleihez… Például az apját nem nagyon… De egyszer mégis azt írja, hogy ez egyszer az Isten áldja meg… Javaslom, hogy harmonikusan illesszük bele a segesvári csatába, ma: Shigishoara vagy mi, és akkor egyszer csak eltűnik hirtelen, hátát egy nagy fának vetve, ló nélkül… – A pattanásos programozó hangja itt elcsuklik, de egy ősz programozó máris átveszi:
– Tudjátok, hogy mi van most ott, ahol valaha Shigishoara?! – És tekintetét, mint véres kardot, körbehordozza, ám közbeszól a múlt, hogy elmondja a Petőfi-projekt beindulását.
Azon a napon felhőátvonulás volt, s bizony gyakran elég erős volt a szél is, de Martinka csak a vállát vonogatta, azt mondta, nem érzi magát száz biztos, mint a halál, százalékban. Kopereczky sejtette, mitől van ez a százalékhiány, de magában ugyanúgy a vállát vonogatta. Csak Projektmenedzser nem vonogatta, ő izgatottan fel-alá futkosott. Martinka egyszer csak eltűnt, Kopereczky nem is bánta. A holografikus természetű személyiségkonstrukciót azonban hiába várták a vezérlő laborjában, ott csak egy rózsás kötelék meg egy eltévedt felhőpamacs bukkant fel, semmi más.
Petőfi Cyborg ugyanis az egyik félreeső, használaton kívüli helyiségben bukkant fel, ahol Martinka, aki ismerte a projekt néhány anomáliáját, már várta. A zavartan nézelődő Petőfi Cyborgot Martinka kézenfogta, és leültette egy reményszékre, ő maga meg odahúzott egy másikat, és leült vele szemben. Martinka mélyen Cyborg szemébe nézett, és úgy érezte, életfelhők suhannak el valami táj felett, és hol zongora alakúak, hol cicafejet formáznak, hol pedig rózsás köteléket, majd hirtelen távoli ismeretlenségek csábító illatát érezte, de nem tudta, hogy ez a frissen kaszált fű illata, nem tudott ő semmit. Cyborg, aki a költő idealizált képében jelent meg, nem szólt semmit, nem akart felállni a reményszékről, kicsit feszengve nézelődött, majd a fiatalemberre koncentrált. Petőfi maga sem volt több huszonötnél, mégis kész férfi volt százhatvan felelevenedett centije ellenére. Martinka óriásra nőtt kamasznak hatott mellette.
Mialatt Martinka Petőfi Cyborgot nézegette, s viszont, az ősz, Mikulás-szakállas programozó becsukja a többiek hamisan látó szemét:
– Shigishoara egy magashegységhez tartozik, emberek! A hőmérsékleti anomáliák olyan intenzívek, hogy semmiféle csata szóba sem jöhet. Az évi átlagos középhőmérséklet –10,2 Celsius-fok! Hát mit képzeltek, miféle harmóniába illesztjük bele a segesvári csatát?! – A tanácstalan klíma- és múltkutatók seregében a szólásra emelkedő Franziskus Bohemiae a nyugodtság szobra:
– Lárifári, Shigishoara, olvastam, hogy ez nem is így volt, mert egy Havasi Attila nevű századeleji múltkutató kimutatta, hogy a Csendes-óceán partján végezte, bár az igaz, hogy hátát egy fának vetve, de tengerészgyalogosok vagy indiánok ellen…
– Nem igaz – kiált közbe valaki, aki nem is tudja, hogy mennyire hasonlít az ezredforduló popsztárjához, Robbie Williamshez –, mert én meg azt olvastam, hogy hetven évig vagy tovább vándoroltak Petőfi Cyborg vezetésével a szabadságharc bujdosó katonarabjai, és a Föld burka alá is bejutottak, és ezt Bánki Éva múltkutató részletesen…
– Én viszont azt olvastam – üvölti túl mindannyiukat egy basszista, hogy csak úgy rezeg a falak műanyag borítása –, hogy egy Megay Morvay nevű múltkutató bebizonyította, hogy Petőfi Sándor Barguzinban nővé operáltatta magát, mert látni akarta a velszi tartományt!
– Egy fenékfrancokat! – visítja egy vékony, bajuszos szakember a civakodókat át, és ezen a ponton már többen izgatottan állnak –, ez az információ Medveczky Györgytől…
– Nem, nem, nem! – kiáltsa hármul Robbie Williams hasonmása –: ez az adat Arany Jánostól való, de Arany János nem hiteles forrás, mert azt is megírta, hogy Petőfi visszatért a Shigishoara után, bezörgetett egy házba, és munkát meg kenyeret kért…
– Fityiszfutyuszt! Az Marx volt – pattan szét Franziskus Bohemiae-n a higgadt páncél –, és csak ugyanakkor volt, de más!
Amint a Kopereczky gerjesztette magas frekvenciás hullámzás belefojtja a szót a felhergelt programozókba, Cyborg is belenézett Martinka szemébe, és egy nagy, üres óceánt látott, rövid oval, vagyis akkor oceánt. Ezt a fiú rögtön látta, hogy Petőfi ezt látja. Vagy legalább azt szerette volna, ha. Nem valószínű, hogy valaha is megtudjuk, Petőfi Cyborg mit látott Martinka szemében, de azt tudjuk, hogy egyszer csak elmosolyodott. Tehát a bánatot csak nem láthatta, gondolhatnánk, de később látni fogjuk, hogy a mosoly nem biztos, hogy valami mást jelent.
Martinka a mosoly hatására közelebb húzta a székét, és Cyborg arcát kezdte simogatni, amitől a költő holografikus konstrukciója még jobban mosolygott. Martinkának nagyon megtetszett Petőfi: különösen a csöpp szerelemszája, az apró bátorbajsza tetszett, így hát megsimogatta azokat is, és még közelebb húzódott székével a konstrukcióhoz. Cyborg kissé elnyújtotta a testét, főleg a nyakát, és, mint egy macska, élvezte a fiú simogatását. A fiú is egyre jobban élvezte Petőfi simogatását, de azt kívánta, bárcsak Cyborg viszonozná.
– Lehet ez egy rózsás kötelék? – kérdezte Petőfit. Petőfi a fejét rázta:
– Csak felhők vagyunk. Egy a természettel. Nem tudom a köteléket. Nem is lesz.
Martinka levetkőztette a költőt, és az egész testét simogatni és csókolni kezdte, amit Cyborg láthatólag élvezett. A fiú lefektette Petőfit a meleg kőpadlóra, ráfeküdt, és élvezte, hogy egész testével hozzáérhet. A költő farka lüktetve állt, és Martinka úgy érezte, hogy a szájába kell fogadnia, s amikor megtette, olyan boldogság árasztotta el, hogy könnyek folytak a szeméből.
– Nem számít – mondja a rég elfolyt könnyek és a hirtelen beállt csend közepette Kopereczky. – Az általános érzelmi információt használjuk akkor, ha nincs más ötletetek, hiszen a költőnek nagyon erős haláltudata volt.
– És – áll fel a magas frekvenciás fenyegetés ellenére Franziskus Bohemiae – Havasi, Bánki, Medveczky, Megay, Arany? Meg Marx? – Projektmenedzser legyint:
– Nem számítanak, kolegák. Marx egy picit számít, de az y-ra meg i-re végződők nem számítanak. Így aztán Arany se számít.
– Figyeljünk, kolegák, a régmúlt halál tudatát fogjuk erősíteni Cyborgban, és még ma délután ennek meg kell lennie. Számításaink szerint két-három napra van szükségünk Martinka megnyugtatásához, vagyis nagyon rizikós lesz. Valószínűleg le kell költöznünk az alagsorba. Már holnapra tornádót jeleztek. Tehát a megnyugtatás ott lesz. – Kopereczky rövid hatáscsöndet tart. – Feltéve, hogy nincs másik javaslat. De Aranyt meg Bánkit hagyjuk. Van? – néz szét ismét, akár nemrég Projektemendzser.
Hosszú idő után sincs. Hosszú idő után, mikor rájuk találtak, Martinka és a költő anyaszült meztelenül (már amennyiben ezek a szavak egy konstrukcióra vonatkozhatnak) feküdtek, egymás, bár főként Martinka karjaiban. Mindenki meg volt döbbenve. Kopereczky és Projektmenedzser aznap délután súlyosan tanácskoztak:
– Ez mióta lehetséges, Jancsi? És hogyhogy nem vettük észre, hogy Martinka? És most mi lesz? Ki vállalja a felelősséget? – Kopereczky rég volt ki ennyire. Projektmenedzser azonban vidáman mosolygott:
– De hát hogy is másképp történhetett volna?! Ne viccelj, Izri, két nagy szellem ezen az időhorizonton egymásra talált. Még meglátod, hogy micsoda inspirációt jelentenek egymásnak! – nyugtatgatott lelkesen Projektmenedzser. – Álmomban nem gondoltam volna…! Hát ez… kimondom az őszintét, Izrael: ez annyira romantikus!
Tényleg nagyon romantikus volt a szó sokféle értelmében, mert aztán teltek-múltak a napok, és Petőfi Cyborg sehogy se bírt “értelmesen” megszólalni, de láthatóan nem is izgatta magát emiatt. Martinka állandóan körülötte volt, simogatta, csókolgatta, leszopta, rózsás köteléket emlegetett neki, felhőket, bánatot, oceánt, Cyborg pedig szívesen elviselte mindezt, kicsit még viszonozta is, a fiú pedig felhőtlenül boldog volt. El se kellett magyarázni neki a matematikaimodell-problémát, ő máris megoldotta a feladatot, miközben csak egy-két szót hintett el, mint például, hogy lánc, láng vagy szív – mely szavak mind egy-egy jellegzetes alakra vagy -zatra utaltak –, s rohant imádott Cyborgjához.
Nem látta még senki Martinkát ilyen boldognak, Marika néni nem győzött örülni a változásnak, csak Kopereczky csóválgatta a fejét, mert látta, hogy Martinka jobban szereti Cyborgot, mint a konstrukció őt.
Ebben az elmúló aszimmetriában kezdődik meg a vezérlői sürgölődés az ontológiai esztétizálás jegyében. Kopereczky és Projektmenedzser koncepciója szerint a terminációnak ugyanúgy nyelvi eszközökkel kell bekövetkeznie, mint ahogy a szintetizálásnak kellett. A kutatók a tragikus váteszszerepre koncentrálnak a nyelvi maradványok alapján. A virtuális térben a személyes és a világszabadság elérése a halálon keresztül válik majd lehetségessé. Itt azért csavarnak egyet a dolgon, és Kierkegaard-ral meg híres vulgárbuddhistákkal azt sugallják, hogy a személyes létezés partikularitása rabságot teremt. A lázas munka során szimbolikus térelrendezés jön létre:
Petőfi Cyborg be fog lépni a bejáraton, ahol táblák mutatják az utat a szabadság és a szerelem felé. Erre az irányra merőlegesen lesz egy másik, a párnák és ágyak útja, melyet Petőfi nem fog választani, hanem megy a szerelem és a szabadság felé. Útközben fel fog bukkanni Bem “Apó” József tizenkilencedik századi sztár, aki azt mondja, fontos a haza, de még fontosabb a világ. Ezzel Petőfi Cyborg – bár nem szívesen, de – egyetért. Apó felteszi a létre magára vonatkozó kérdést, amit a konstrukció nem fog tudni megválaszolni, ezzel a szimbolikus térszerkezet lépéselőnybe kerül. Apó választ ad a kérdésre, és behozza az Egység meg az Elszakítottság fogalmait és ikonjait. Petőfi a természetre utal, de Apó bekebelezteti az Egységgel a természetet is, ám akkor Petőfi a szerelemhez menekül. Apó elmondja, hogy nincs mentség, s felvételről megmutatja, hogyan vetette le Szendrey Júlia az özvegyi fátylat. Ezzel az érzelmi fórral fogja az Egység felé terelni Apó Cyborgot, s biztosítja róla, hogy a vágyakból fakadó szenvedés az Egységbe való visszatéréssel meg fog szűnni. Ekkor Petőfi terminálni fogja magát, s a projektet lezárják.
Mindez azért történik majd meg, mert Cyborg nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem az a baj, hogy nem csinált semmit, csak mosolyogva ült, vagy Martinka karjaiban tartózkodott. Nem az, hogy nem barátkozott a felhőivel, nem ment le a szőlőskertbe, s ha szétnézett a rónaságon, lelke nem vált börtönéből szabadult sassá. Kopereczky ugyan magában elkomorult egy kicsit, ezt látván, ám végül ő is átadta magát az általános bizakodásnak, hogy Petőfi Cyborg a maximumig inspirálja majd Martinkát.
Két hónappal és három nappal később azonban Petőfi Cyborg bement a vezérlőbe, megszólalt, sőt szónokolni kezdett, és ez volt a baj:
– Először is hadd küldjem el ezt a hamis világot a picsába! Hát emberek vagytok ti?! Mit hordtok?! És hol a magyarság, a franciaság, a világszabadság?! Látom én, hogy mindnyájan láncot hordtok, csak ebben az új, raffinált világban láthatatlanok a láncszemek! Nem látom köztetek kibontakozni a nemzeti érzést, és ez az ifjú is németül szól hozzám! Ide fakult volna nemzetünk vére? Nem látjátok, hová jutottatok? Térjetek magatokhoz, gondolkozzatok, ne adjátok át magatok az édes rabság tunyaságának. Jobb a hideg, tiszta szélben lánglobogva állni, semmint a büdös langyban brekegő varangyok nótáját fújni!
Az éppen a közelben tartozkodó Projektmenedzser próbálta csitítani a felháborodott költőt, miközben arra gondolt, hogy talán nem is fel-, hanem meg-, miközben a jelenben a szimbolikus tér kreálásának előkészítő munkálatai folynak:
– Ne parázz, Petőfi, megvan már nálunk a világszabadság! Hová harcoljunk, mire váltsuk fel a langyos közeget? – kérdezte, mert tudta, hogy szóljon Cyborg nyelvén.
– Fúj, fúj – folytatta Petőfi, és kimutatott a tökéletes tavaszi időjárásra, ami az inspirált Martinkának volt köszönhető –, mi lesz veletek, ha a vész kitör? Nem szégyenlitek magatokat sápadni, ha egy-egy merészebb hangot, akár a fáról a levelet, a zivatar szele leszakít szájamból? – elégedetlenkedett tovább a konstrukció, s igaza volt, mert összeszaladt az egész összintézet, és egyhangúlag – mert ilyen dühkitörést még egyikük se látott – falfehéredve bámulták a, mint a tenger, háborgó konstrukciót, akit ez csak még jobban bőszített: – Ha a világnak sarkai tőből meg fognak ingani, és én a vérbe mártott lantomat véres kezekkel pengetem, akkor mit mondtok majd, mit tesztek?! – szónokolt tovább ingerülten Cyborg. Martinka ekkor érkezett oda, és rögtön Petőfihez rohant, hogy szokás szerint átkarolja, de az mintha észre se vette volna, csak hadonászott rövid kis karjaival, szinte fellökve a fiút.
Martinka ekkor hátratántorodott, de Petőfi semmit se vett észre ebből, csak mérgesen szónokolt tovább, és elkezdett körbejárni az épületben, mindenki legnagyobb megdöbbenésére. Martinka egy darabig követte, de kénytelen volt látni, hogy szerelemembere, akár a közönyüvegen, átnéz rajta. Nem tudta senki, Petőfinek mi baja van, csak azt, hogy megállás nélkül, sértődötten és dühösen szónokol, meg se hallva, mit mond neki az állandóan a sarkában lévő Martinka. Pedig Martinka szerető szavakat, rózsás köteleket suttogott a fülébe, és aztán addig járt a sarkában, addig sugdosott, míg egyszer úgy pofán ütötte – talán véletlenül, talán nem – Cyborg a fiút, hogy annak eleredt az orra vére, és sírva szaladt el.
Petőfi dühödten járta az épületet körbe-körbe, nem aludt, nem evett, nem ivott, hisz egy holografikus konstrukciónak nem kell, és szidta a világot, a huszonegyedik századot, kereste a kijáratot, mint űzött vad, keringett, míg Martinka hol dermedten, hol zokogva abban a szobában húzta meg magát, amelyikben oly sokat maszturbált kamaszkorában. A matematikai modellek megalkotása szóba se jöhetett, a fiú olyan rossz állapotban volt.
Négy napot vártak. Az időjárás egyre romlott, különösen a dühödt szélrohamok okoztak gondot az áramellátásban meg az épületek biztonságának fenntartásában. Rosszkor jött Petőfi dührohama, mert Martinkára nagy szükség lett volna. Dönteni kellett, s először Martinkával kellett megbeszélni. A megbeszélésen rajta kívül Kopereczky és Projektmenedzser vett részt.
– Cyborg tönkretett téged, Martinka – mondta Kopereczky.
– Izrael! – szisszent rá a báró dédunokájára Projektmenedzser. – Ne így!
– De mondjuk ki az őszintét! Azt te is úgy szereted! Így van! – kötötte Kopereczky.
Ekkor elhallgattak, és mindketten Martinkára néztek, aki így szólt:
– Ez az ajtó, amin mindjárt kimegyek, legyen az együttérzés ajtaja, és kint várjon engem a halál kínja. – És felállt, és kiment.
A messzeségből mennydörgés hangja hallatszott.
Egy másik, közelebbi messzeségből meg a Petőfi-konstrukció dörgésének a hangja.
És Kopereczky ekkor döntött, és Projektmenedzsert is meggyőzte. És ekkor következett az a beszélgetés, amelyet már olvastunk, és ami akkor, amikor olvastuk, még akkori most volt, de most már mostani akkor, és akkor gondolta Martin, hogy a szőlőtőkék – amik oly hidegen hagyták Petőfi Cyborgot – a merevlemez ventillátorára emlékeztetik, s fájnak neki.
