Folyóiratok

Hősünk neve ez: Petõfi Sándor.

Bele kell nyugodnunk, hogy az élet valószerûtlen, és igen ritkán alkalmazkodik irodalmi elképzeléseinkhez. Akárhányszor a legkülönösebb dolgok a legátlagosabb emberekkel történnek, azokkal, akik mindenestül, összes tartozékaikkal, nevükkel, múltjukkal, sõt szûkebb környezetükkel együtt az unalomig hasonlítanak egymáshoz, mintha klónozva lennének. A telefonkönyv manapság tele van Petõfi Sándorokkal, kiknek szolid polgári sorsa nem nyithat tért szabadságnak és szerelemnek, õket gondolatok nem bántják, s a kritikusok rosszindulatát hírbõl sem ismerik.

Petõfi csatában halt meg. Amikor a hadrend felbomlott, és a sereg megmaradt része hanyatt-homlok menekült a közeli Csendes-óceán felé, õ szembefordult üldözõivel, a szovjet tengerészgyalogosokkal, hátát egy akácfának vetette, és egy szál kardjával utolsó leheletéig küzdött. Hét szovjet tengerészgyalogost levágott, de végül – több súlyos sebbõl vérezve, ágyúgolyótól megtört ínnal, térddel – elesett. Utolsó szavai ezek voltak: “Megölhettek, hitvány zsoldosok, és megszûnhetik dobogni szívem, de az eltiport szabadság sírhalmán lánglelkem örökké lobogni fog. Vive la république!” (A feljegyzés nem hiteles.)

A nemzetközi hadifogolytáborban Petõfi jelenléte táplálta a reményt a legyöngült és végsõkig elkeseredett magyarokban. De a többiekben is. Reggelente a barakkban elszavalta “Francia fogoly” címû költeményét. Mindannyiszor halálos csendben hallgatták, még azok is, akik nem értették. Ez a vers zengett a fülükben egész nap, miközben a közeli mocsár feltöltésével foglalkoztak, és éjjel is, midõn a mocsár feltöltéséhez a követ törték.

Petõfi Sándor eltûnése elõtti utolsó napjait barátja, Jókai Mór balatonszárszói nyaralójában töltötte. Egy ködös reggelen látták utoljára, amint gyors léptekkel a vasúti sínek felé halad. Jókai kertésze aznap korán kelt, s éppen a díszkukoricákat ápolta. Õ úgy emlékszik vissza, hogy az agg költõ kalap és nyakravaló nélkül, lobogó õsz üstökkel, zavart tekintettel sietett ki a fõalléra nyíló kapun. Az ebédnél még senkinek sem tûnt föl a hiánya. Azelõtt is gyakorta elõfordult, hogy napközben nem jött haza. De amikor másnap reggel sem jelentkezett, keresni kezdték. Három nap múlva egy vízbe fúlt férfi holttestét sodorta partra a Balaton. A hullát nem sikerült azonosítani, de nagyon valószínû, hogy nem Petõfié volt; a rendõrségi szakértõ, bizonyos dr. Ternyei szerint jóval fiatalabb, körülbelül 26–27 éves lehetett.

Röviddel ezután különféle történetek kaptak lábra Petõfivel kapcsolatban. Több ál-Petõfi is megjelent, õket azonban többnyire aránylag könnyû volt leleplezni. Egy ember például, aki szálas, izmos termetével, hosszú õsz hajával megszólalásig hasonlított az eltûnt költõre, s ráadásul minden versét, sõt prózai mûveit is kívülrõl fújta, azzal árulta el magát, hogy nem tudott máriásozni – holott Petõfi, ha tehette, mindig örömmel és ötletesen játszotta ezt a kedvelt kártyajátékot. A történetek közül jó néhány apáról fiúra szállt, és különféle változatokban máig õrzi õket az emlékezet. Hogy a valósághoz mennyi közük van, nos, ez érdekes kérdés, de nem a mi feladatunk megválaszolni.

Petõfi nem halt meg a csatában, hanem rabszíjra fûzve Szibériába hurcolták. A hónapokig tartó gyaloglásban sok fogoly elpusztult, de õ néhány társával együtt életben maradt. A következõ év tavaszától egy Szemipalatyinszk melletti nagy gyûjtõtáborban raboskodtak. Éjjel követ törtek, nappal pedig egy korábban feltöltött mocsár területén – õk úgy tudták – valamilyen erõmû építkezésén dolgoztak. A lágerben mindenféle náció képviseltetve volt: elfogott csecsen felkelõk, különbözõ nemzetiségû politikaiak, a legutóbbi afganisztáni háború hadifoglyai, szerecsenek, sárgák és fehérek a csendes-óceáni hadjáratból, és így tovább. A köztörvényesek számítottak a tábor arisztokratáinak. (Bár valódi fõnemesek is voltak ott, két lengyel gróf: õk mindig a legnehezebb munkát kapták, ennek ellenére mindketten túlélték a fogságot. Késõbb állítólag Litvániában nyitottak éttermet, amely a fordulat elõtti években ellenzékiek ismert találkozóhelye lett. Ez azonban nem tartozik szorosan a tárgyhoz.) A rablók és gyilkosok érintkezhettek a külvilággal; közülük kerültek ki a fegyencek közvetlen felvigyázói, akiknek kevesebbet kellett dolgozniuk, és szabad volt kegyetlenkedniük a többiekkel. Közöttük is voltak azért rendesebbek, például egy fiatalember, akit tíz év kényszermunkára ítéltek, mert baltával agyonvert és kirabolt két öregasszonyt. Vele sokat beszélgetett Petõfi – a fogságban elég hamar megtanult oroszul –, és késõbb kapott tõle könyveket is, amelyeket a felesége, egy szomorú szõke nõ hozott idõnként. A foglyoknak ugyan elvileg tilos volt az olvasás, de az õrök megfelelõ ellenszolgáltatásért – például a parancsnokságnak szóló heti jelentések írásba foglalásáért – eltekintettek az ilyenkor szokásos büntetéstõl, az amúgy is szûkös fejadag megvonásától. Ámbár nehezen hihetõ, hogy Petõfi efféle jelentéseket írt volna, hiszen bármennyire jól beszélte is a nyelvet, az ilyen iratokban alkalmazott hivatali zsargont bajosan sajátíthatta el a lágerben. Másrészrõl elég merész feltételezésnek látszik, hogy a soha meg nem alkuvó forradalmárból, holmi engedményekért cserébe, egyszer csak besúgó lett volna… Annyi azonban valószínû, hogy Petõfi a fogságban is foglalkozott irodalommal, és több egymástól független tanú szerint eredetibõl magyarra fordította Puskin Alexander “Jevgényij Anyégin” címû verses regényét. A fordítás sajnos elveszett.

Az erõmû építkezésén dolgozók közül sok embernek kihullottak a fogai, sorvadni kezdett a húsuk, és hamarosan meghaltak. Az építkezés mégis tûrhetõbb munkának számított, s a rabok, ha lett volna választásuk, az éjjeli kõtörés helyett is inkább építkeztek volna. Ennek számos oka volt: nappal dolgozni az építkezésen, ez aránylag változatos munkát jelentett, és fizikailag sem volt annyira megterhelõ, mint a másik. Az ilyesmi igen sokat számított, mivel a fejadag alig biztosította a rabok napi energiaszükségletét. És nem utolsó sorban: könnyebben meg lehetett szökni. Sokan akartak is, de csupán néhányuknak sikerült. Petõfi feltehetõleg szintén próbálkozott; nem tudni, milyen eredménnyel. Talán lelõtték menekülés közben, talán elfogták, és egy másik táborba szállították, de az is lehet, hogy ugyanoda került vissza, csak a láger másik részébe, a csecsenek vagy a szerecsenek közé. Mindenesetre azok, akikkel azelõtt érintkezett, nem látták többé. Az sem zárható ki, hogy éhezve-bujkálva bár, de lejutott délre, Afganisztánba, ahol a brit, illetve amerikai ellenõrzés alatt álló területek kezdõdtek.

A tábor vidékét éjszakánként elég gyakran rázta meg egy-egy földrengés. A rabok eleinte nem tudták, de az õrök sem, hogy ezek eredetét a közelben zajló föld alatti atomkísérletekben kell keresni. Csak amikor 53-ban, Sztálin halála után fokozatosan fölszámolták a lágert, akkor derült némi fény a dologra. A köztörvényes bûnökért elítélteket elvitték máshová, a hadifoglyokat és a politikaiak egy részét elengedték. Néhányan ott maradtak a környéken, és az idõközben teljesen elkészült atomerõmûben dolgoztak. Mások elmentek, amilyen hamar csak lehetett. A kísérletek állítólag a mai napig folynak; az atomcsendegyezmény óta persze ismét csak titokban.



Petõfi Sándor az Amerikai Egyesült Államokban kezdett új életet. A végzetes csata reggelén civilben, szekéren indult a sereg után, mivel szolgálati lován már korábban túladott Pesten, fõtiszti rangját pedig csak röviddel azelõtt kapta vissza, és nem volt érkezése új egyenruhát vételezni. Útközben leszállt a szekérrõl, de dolga végeztével nem ült föl ismét, hanem visszafordult, és délutánra újra a városban volt. A fõtéren, ahol kb. kétszeres életnagyságú, teljes alakos szobra áll, sóhajtva körülnézett: tudta, hogy aligha látja viszont egyhamar hazáját. Stoppal indult útnak. Egy örmény teherfuvarozó átvitte Moldvába, majd kalandos úton eljutott Hamburgba, ahol jegyet váltott egy kivándorlóhajóra.

New Yorkba érvén elõbb egy manhattani fogadóban bérelt szobát; a hajóúton ugyanis szert tett némi pénzre: nagyobb összeget nyert máriás nevû kártyajátékon két lengyel kereskedõtõl, akik üzleti ügyben utaztak a tengerentúlra. (Mexikóba tartottak, hogy ott nagyobb tételben díszkukoricát szerezzenek be, mely a módosabb európai háztartásokban akkor kezdett egyre népszerûbb lenni. Vállalkozásuk azonban nem járt sikerrel, a díszkukoricák nem bírták a hosszú hajóutat, s az a kevés, amely végül megérkezett Európába, alig-alig talált piacot.

A díszkukorica-divathullám levonult, s egy-két évtized múlva már csupán néhány különc kertjében maradt mutatóba ebbõl a meglehetõsen igényes, de kevésbé mutatós növénybõl. A két kereskedõ tönkrement; az egyik késõbb elszegõdött kertésznek valami gazdag különchöz, a másik, úgy hírlik, Afganisztánba ment önkéntesnek, a harcokban fogságba esett, s azontúl semmi biztosat nem lehetett tudni felõle. Mindez azonban nem tartozik szorosan a tárgyhoz.)

Petõfi kezdetben nem ismert senkit New Yorkban. Azután, ahogy az erõs jellemû emberekkel lenni szokott, rámosolygott a szerencse. Az önkiszolgáló csárdában, ahol reggelijét költötte, találkozott egy bizonyos Andrew M. Lucky nevû magyar származású férfiúval, a Lucky Picture Show nevû broadway-i varieté tulajdonosával. A találkozás Petõfi számára is sikeresnek és hasznosnak bizonyult. Magyarul beszélgettek, s valahogy szóba került a költõ dramaturgiai jártassága és színészi tapasztalata. A jelenetet nagyjából így képzeljük el:



Petõfi (magában, miközben leül egy szabad asztalhoz) Hiába, New York csak New York! Itt minden olyan érdekes, a szív örömében csak úgy repes. A korlátlan lehetõségek hazája ez, tagadhatatlan, bár sajnos néma gyermek minden kismagyar ebben az embersûrûs gigászi vadonban. De félre bú! Egy nagybajuszos férfi gõzölög közelgõ marhapörkölttel, akarom mondani közeleg gõzölgõ gulyáslevessel a tányérjában, mint látom.

Lucky Excuse me, mind if I sit here?

Petõfi Yes, illetve no, azazhogy please, üljön csak le az úr nyugodtan oda.

Lucky (leül) Engedjen meg uraságod, ön Petõfi, nemde?

Petõfi Igen, s honnan tudja?

Lucky Ki ne ismerné önt! Rögtön láttam, hogy ön mély belsõ meggyõzõdésbõl, hogy azt ne mondjam: orgánikusan viseli ezt a magyar öltözéket, s nem úgy, mint – pillantson csak körül – itt számosan, merthogy manapság a keleti parton szerfelett trendy az atilla. Aztán meg hát a minap vettem hírét, hogy Petõfi Manhattanben bujdosik, és tüstént összeállt a kép, ahogy errefelé mondják. Különben igen jó emberismerõ szemem van, melynek hivatásomban is nagy hasznát veszem: ugyanis egy színtársulatot igazgatok itt a Broadwayn. Ah (emelkedik föl a székrõl), hogy nevemet se hallgassam el: Andrew M. Lucky, azelõtt Andorlaki, tisztelettel.

Petõfi Hogyan?

Lucky E mûvésznevet tudniillik egyenest az ön tiszteletére vettem föl, még statiszta koromban, 39-ben Kassán. Regénye, melynek fõhõsét nevezé ön így, már akkor kedvelt olvasmányom volt. Szabadna egyúttal ide egy dedikációt? (“A hóhér kötele” láthatólag agyonolvasott, szamárfüles példányát az elsõ lapnál kinyitva az asztalra teszi.)

Petõfi De hiszen én ezt a könyvet jóval késõbb írtam, 46-ban jelent meg, itt van, tessék megnézni a címlapot.

Lucky (más hangon) Nézze, Mr. Petõfi, van egy ajánlatom az ön számára. Nem tudom, jelenleg mivel foglalkozik, mibõl él, de biztos vagyok abban, hogy ön itt az Államokban is karriert csinálhatna. Akár színészként, akár szövegíróként. Óriási sikere lenne. Bízzék bennem! Ön holnap ugyanebben az órában megkeres engem itt (névjegyet nyújt át), a formaságokat hamar elintézzük, az összeget ön nevezi meg. A szerzõdést ön következmények nélkül bármikor fölbonthatja. Annyi lesz a dolga, hogy szombat esténként harmincöt percen át szórakoztatja a nagyérdemût. Kiáll a pódiumra, mikrofon a kézben, vagy állványon, ahogy óhajtja, és ettõl kezdve önön múlik a dolog. Ha tetszik, szaval, ha tetszik, vicceket mesél, fölolvas a regényébõl, vagy akár énekelhet is, mindegy. Korlátlan alkotói szabadság. Idõnként esetleg ír nekünk egy-egy darabot. Filmesítés, miegyéb. A copyright felerészben az öné. Mr. Petõfi, ön sokra vihetné itt! Holnapig gondolkozzék azon, amit mondtam. Akkor hát: ajánlom magamat, a viszontlátásra.



Nos, akár így játszódott le a jelenet, akár nem, annyi bizonyos, hogy néhány öreg amerikai polgár késõbb a televízióból emlékezett egy divatos szakállú férfira, aki fekete atillában, érdekes akcentussal különös verseket adott elõ, melyek a közönségbõl egyidejûleg fakasztottak hangos hahotát, furcsa fintort és keserû könnyeket. Ma már lehetetlen eldönteni, vajon Petõfi volt-e ez a premodern médiasztár. A tévéadásokat ugyanis akkoriban még nem rögzítették (vagy legalábbis nem mindet), s egyetlen bizonyító felvétel sem maradt az utókornak, azaz nekünk.

Mérvadó vélemények szerint azonban ez az epizód nem az amerikai emigráció elején történt, és nagy valószínûséggel nem is New Yorkban, hanem, ha egyáltalán megesett, akkor is csak késõbb, Los Angelesben. A 49-es aranyláz ugyanis, mint sok más kalandkeresõ óvilágit, a költõt is Kaliforniába vonzotta, szerencsevadászok, betyárok, desperadók közé, way out in the West, hol a fegyver a törvény, s a törvény egy colt.

Szent Lajos városáig postakocsin utazott. (Útitársai közül kettõrõl tudni: két lengyel grófról, akik hosszabb tanulmányutat szándékoztak tenni a Nyugaton; minden nevezetesebb helységet meglátogattak, s elzarándokoltak Koœciuszko Tádé, a híres szabadsághõs sírjához. Késõbb odahaza belevetették magukat országuk függetlenségi harcába, mely az ismert körülmények között gyászos véget ért. A két gróf lelkileg összeomlott, deportálták õket, s végül egy Szemipalatyinszk melletti elmegyógyintézetben fõbe lõtték magukat. Ez azonban nem tartozik szorosan a tárgyhoz.) A költõ a városban lovat és fegyvert vásárolt, s nekivágott a határvidéknek. Lovagolt napsütésben és árnyékban, néhány kisvárosban igazságot tett, s a prérin át, elõbb a Missouri, majd a Platte folyó mentén fölfelé haladva elért a Sziklás-hegységhez. Tudnivaló, ez a hegység olyan magas, hogy egész az égig nyúlik. Izzadott Petõfi itt rendesen. Hogyne, az istenért! A nap feje felett valami egy óra járásra lehetett. Elérte végtére tetejét a hegynek; itt már olyan meleg volt, hogy csak éjjel ment. Lassacskán mehetett, nagy akadály volt ott: a ló meg-megbotlott a csillagokban. A költõ zsebre is tett néhányat. A Colorado völgyében leereszkedett, és a nyugati partvidék felé vette az irányt.

Megérkezett Szent Ferenc városába, ahol mindenféle náció képviseltetve volt: szerecsenek, sárgák és fehérek, a legutóbbi mexikói háború veteránjai, és így tovább. A hallgatag költõ mindjárt az elsõ éjszaka nyert néhány köteg zöldhasút egy füstös csehóban, máriás nevû kártyajátékon. Mr. Chew Ing Gum kínai vállalkozó fogadójában szobát bérelt, s egy rövid ideig ott lakott. Leszámolt az öböl környékét rettegésben tartó bandákkal, majd – miután megvásárolta a megfelelõ fölszerelést – nyugtalan természetének engedve elindult aranyat keresni a hegyekbe. Többé nem látták a városban.

Az indiánok késõbb úgy mesélték, hogy a sápadtarcú igric, aki Joseph nagyfõnök, a Kutyaarcú oldalán küzdött a szabadságért a hegyek közt, az utolsó csaták egyikében tûnt el. Amikor a hadrend felbomlott, és a megmaradt harcosok a közeli Csendes-óceán felé menekültek, õ szembefordult üldözõivel, a B-52-es bombázógépekkel, hátát egy nagy kaktusznak támasztotta, és néhány dobócsillagjával csaknem az utolsó leheletéig küzdött. Hét darab B-52-es bombázógépet ledobócsillagozott, de végül – szétszórt hajával, véres homlokával, sõt úgyszólván minden tagjából vérezve – feladta a kilátástalan küzdelmet. Végsõ nagy elhatározással az óceánba vetette magát, ahová ellenségei már nem tudták követni. A hûvös víz lassacskán visszaadta életerejét, beforrasztotta sebeit. A végtelen tengeren át egy nagy teknõsbéka hátán napnyugat felé úszott.



Petõfi harmadmagával ütött tábort a vízfolyás mellett, a hasadékban. Két társa útközben csatlakozott hozzá, egy Las Cruces nevû városban. Egyikük, egy szigorú külsejû ember, nagybajuszos, már járt a hegyekben aranyért, de addig még nem volt szerencséje. A másik, akit Luckynak vagy Kölyöknek hívtak, Keletrõl érkezett nem sokkal azelõtt. A városban azt mondták, a törvény elõl szökött, ugyanis állítólag baltával agyonvert és kirabolt két öregasszonyt. Késõbb egy másik városban valóban láttak is néhány kiragasztott körözõlevelet, melyekrõl Lucky, a Kölyök azt állította, hogy rá vonatkoznak. A személyleírás alapján azonban lehetetlenség lett volna azonosítani a Kölyköt, mert majdnem minden adat hamis vagy téves volt, például vagy tíz esztendõvel öregebbnek tették, a ruházatának a leírása sem felelt meg a valóságnak, és sok más efféle. Úgyhogy egész nyugalommal haladtak tovább. A törvény embereitõl egy cseppet sem tartottak; vesztenivalójuk nem volt. Az utolsó lakott helyen élelmiszerért eladták a lovakat, mert a kanyont csak gyalogosan lehetett megközelíteni. A nagybajuszos tudta az utat. Elõbb közösen táboroztak le, majd miután némi kölcsönös bizalom kialakult, sorshúzással felosztották egymás között a folyó kanyarulatát és annak környékét. Abban állapodtak meg, hogy ha valamelyikük talál aranyat, a felét megtartja, a felén a többiek osztoznak. És ha az egyik bajba kerülne, a másik kettõ segíteni fog.

A legfölsõ szakasz a Kölyöknek jutott, a kanyarulat Petõfinek, a kiszélesedõ rész, melyen túl a bennszülöttek miatt már nem nagyon volt ajánlatos merészkedni, a nagybajuszosé lett. Majd fél éven át dolgoztak, mindegyik egyedül, magukról úgy gondoskodva, ahogy tudtak. Az õszi esõzések kezdetén, mikor a munkát már nem volt értelme folytatni, megjelent Petõfi tanyáján Lucky, a Kölyök. Alig lehetett ráismerni: a bõbeszédû, vidám fiatal fickóból szófukar, cserzett képû, megállapíthatatlan korú ember lett, pontosan az a fajta, amelybõl akkoriban rengeteg termett széltében a Nyugaton. Külsõleg már-már hasonlított a képre a körözõcédulán, amit útközben abban a városban láttak. A nevén kívül semmi kölyökszerû vonás nem maradt benne. Mozdulatai és szavai fenyegetõen kimértek voltak. A nyári hónapok alatt keményen dolgozott, de semmit sem talált, csakúgy, mint Petõfi.

A költõ és a Kölyök együtt indultak lefelé, a nagybajuszos táborhelyére. Társuknak azonban csak hûlt helyét lelték. Elõbb azt gondolták, a folyóba veszett, vadak falták föl, vagy foglyul ejtették a rézbõrûek. De szöget ütött a fejükbe, hogy a szállást és környékét feltûnõ rendben találták, a kunyhó bejárata kívülrõl eltorlaszolva, odabent a szerszámok becsomagolva, fegyver és élelmiszer sehol – nyilvánvaló, hogy a nagybajuszos nem csupán egy vagy két napra távozott, s a jelekbõl ítélve olyan állapotban akarta hagyni a helyet, hogy oda valamikor visszatérhessen. A sziklás részen átkelve fönt a gerincen mehetett végig a hágóig, hogy õket elkerülje.

A telet a nagybajuszos tanyáján töltötték, az volt a három közül a legalkalmasabb hely. Pisztrángot fogtak a folyóban, a hegyekben nyusztra vadásztak, hogy a bõrét élelemért és békességért eladják az indiánoknak, akiknek a területe onnan pár mérföldre kezdõdött. Ezek elõször elég barátságtalanul fogadták, de nem bántották õket. Aztán, hogy Petõfiék jelét adták békés szándékuknak bizonyos ajándékok formájában – borotvakés, gyalogsági karabély, nagyítóüveg, melyet nyáron tûzgyújtáshoz használtak stb.: nehéz volt ezektõl a tárgyaktól megválni, mert nekik is szükségük volt rájuk –, a bennszülöttek hajlandók voltak egyenrangú partnerként tárgyalni velük. A nyusztprémért kaptak bölénybõrt meg húst, némi lepényféle kenyeret és már a második vagy harmadik alkalommal valami bogyókból erjesztett pálinkaszerû italt is. Mire kitavaszodott, és a víz igazi folyóvá duzzadt a hegyek hóolvadékától, már mondhatni szívesen látott vendégek voltak Joseph nagyfõnöknél, a Kutyaarcúnál. Utolsó látogatásuk éjszakáját a fõnöki sátorban töltötték, bogyópálinkát kortyolva és elhallgatva az öregek bölény-, madár- és szarvasistenekrõl szóló homályos meséit, miket a fõnök maga tolmácsolt nekik. Napkelte elõtt indultak vissza a táborhelyre. Petõfinek már messzirõl föltûnt, hogy valaki megelõzte õket. Tûz maradványa füstölt a kunyhó elõtt. Amikor lõtávolon belül értek, elõlépett a nagybajuszos. Mozdulatlanul várt, amíg azok vele és egymással is szemben megállnak, csak a tekintete járt ide-oda rajtuk. Szavakra nem volt szükség. A három fegyver egyszerre dördült el. Egyikük hátratántorodott, és a földre zuhant.

A történet különbözõ változatokban maradt fönn az emlékezetben. Mindegyikben van azonban valami homályos részlet, nehezen magyarázható elem. A késõbbi események fényében egy-két dolog valószínûsíthetõ, de biztosat soha nem fogunk tudni arról, ami akkor a hegyekben történt. Vannak, akik azt mondják, Petõfi hagyta ott a fogát, a másik kettõ pedig együtt kitermelte az összes aranyat a lelõhelyen, amelyre a nagybajuszos elõzõleg egyedül bukkant. Lucky, a Kölyök vállalkozó szelleme jól kiegészítette társa szívós munkabírását, így aztán a pénzt együtt fektették be. Egyik változat szerint délre mentek, Texasban ültetvényt vásároltak hozzávaló rabszolgákkal együtt, és dohánnyal kezdtek foglalkozni; Lucky Strike nevû termékükkel hatalmas vagyont kerestek. Egy másik verzió úgy szól, hogy a nézeteltéréseket elkerülendõ megosztoztak az aranyon, ki-ki vitte a részét. A Kölyök a magáéból mulatót nyitott Los Angelesben, mely késõbb Lucky Pictures néven jól menõ mozivállalattá nõtte ki magát. A nagybajuszos elherdálta a sajátját; végül Afganisztánba ment önkéntesnek, ahol a harcokban fogságba esett, s azontúl semmi biztosat nem lehetett tudni felõle. Néhányan mindezzel szemben azt állítják, hogy a Kölyök, miután megtudta, hol a lelõhely, a nagybajuszossal is leszámolt, és valahogy hozzájutott ahhoz az aranyhoz is, amit a társa a tél folyamán egy kisvárosi bank széfjében helyezett el; a nagybajuszos nyilván óvatlanul elárulta a város nevét, így a bankot már gyerekjáték volt megtalálni és kirabolni.

Ismét mások úgy tartják, hogy az álnok nagybajuszos intézte el a Kölyköt vagy Petõfit, már aki vele együtt túlélte a hajnali hármas párbajt. Egy darabig együtt élvezték az életet, kártyáztak, nõztek, nagy lábon éltek. Idõnként kiraboltak egy-egy bankot, eleinte csak szórakozásból, késõbb, ahogyan az arany apadni kezdett a zsebükben, szükségbõl is. A Kölyök (vagy Petõfi, már aki stb.) bandát is szervezett, melyben a nagybajuszos alvezéri szerepet vitt, de ez csupán afféle tiszteletbeli alvezérség volt. A nagybajuszosnak lassan kezdett elege lenni a betyárságból, ki tudja, miért; ilyen lélektani finomságok minket nemigen érdekelnek. Egy este együtt ivott az egész banda, nõk is voltak. A Kölyök (vagy Petõfi) pökhendien mesélgette kalandjait, a sikeres rablásokat, meg hogy hogyan járt túl a törvény embereinek az eszén, amikor csak tehette. Az ivó közönsége hitt is neki meg nem is; a történetek némelyike teljesen valószerûtlennek hangzott, például itt-ott fölbukkantak olyan alakok, akiket a Kölyök (vagy Petõfi) korábban, más történetben úgy említett, mint akiket már eltett volt láb alól. Mindezt úgy adta elõ, mintha ezt a sok férfias dolgot egymaga vitte volna véghez. A harmadik üveg whiskynél aztán már egyenesen hencegett azzal, hogy mekkora hallatlan vérdíj van már a fején, nem tudom, hány ezer dollár, a hatóság nem is tudna ennyit kifizetni annak, aki õt beköpné. De hát ki is merészelne köpni, emelte föl a hangját és coltját is egyúttal, körülhordozván szúrós tekintetét a megrettent ivóban. Azok, beleértve bandájának a tagjait is, most csakugyan nem tudtak se köpni, se nyelni. A nagybajuszos állta egyedül a nézését. Aztán elmúlt a színpadias feszültség (nem elõször játszódott le ez, és érdekes módon mindig hatásos volt), és a Kölyök (vagy Petõfi) a gyilkosságait kezdte részletezni. “Huszonkettõt készítettem ki eddig, a seriff lesz a huszonharmadik” – amikor ezt kimondta, az ivó ajtaja bevágódott, és a seriff ugrott be rajta. Szó nélkül tüzelt. Emberei rövid lövöldözés után az egész bandát lefegyverezték. Ez volt a vége a Kölyöknek (vagy Petõfinek). A nagybajuszos huszonöt évet kapott, meg a vérdíjat. A pénz a börtön melletti bankban várt rá, még kamatozott is. A nagybajuszos nem szökött meg; lenyomott húsz évet (a többit jó magaviseletért elengedték), fölvette a pénzt, és eltûnt.

Olyan változatot is hallani, hogy a drámai hármas párbaj a kanyonban egyáltalán nem is történt meg. Eszerint Petõfiék viszonya az indiánokkal korántsem volt annyira barátságos: egyiküket a szövetségi hadsereg álruhás tisztjének nézték, és túszként maguknál tartották, a másiknak sikerült visszatérnie. A Kölyök lehetett ez, aki azután a nagybajuszossal osztozott az aranyon, és persze esze ágában sem volt kiszabadítani az indiánoknál maradt társát. Más variáció szerint Petõfi volt az, aki megszabadult elõbb a Kölyöktõl, a rézbõrûek markában hagyva õt, majd a nagybajuszostól, miután megtudta tõle, hol az arany. És végül az sincs kizárva, hogy – arannyal vagy anélkül – mindhárman életben maradtak, és aránylag névtelenül beleovadtak a fiatal ország nagyszerûen zavaros és sokszínû társadalmába. Farmot vásároltak és letelepedtek, Pacific-részvénybe fektettek be, Los Angelesben varietét nyitottak, párbajban meghaltak Oregonban, vonatot és bankot raboltak, északi, illetõleg déli oldalon végigharcolták a polgárháborút, végül hajóra szálltak és nyugtalan természetüknek engedve visszautaztak az Óvilágba. (Odahaza aztán belevetették magukat országuk függetlenségi küzdelmeibe, melyek a szokásos körülmények között gyászos véget értek; a nagybajuszost és a Kölyköt a megszálló csapatok elhurcolták, majd visszaadták hazájuk kollaboráns hatóságainak, s ezek a szabad világ tiltakozása ellenére koncepciós perben halálra ítélték és kivégezték õket. Mindennek azonban meglehetõsen kevés a történeti hitele, no meg nem is tartozik szorosan a témához.)

Petõfi sorsáról, érdeklõdésünk voltaképpeni tárgyáról, valószerûbbnek tetszõ adattal csak sokkal késõbbrõl tudunk szolgálni. A nyugati parti show-businessben, amint az közismert, számos magyar emigráns találta meg az óhajtott sikert és érvényesülést, amiért az ember általában az Államokba jön. A költõ elõbb egy varietében lépett föl rendszeresen, majd tévésorozatokban kamatoztatta tehetségét, és esetleg gyakorlatát is, melyet korábban a keleti parton szerzett, lásd fönt. Késõbb már jelentõsebb filmszerepeket is kapott. Az áttörést a “Föltámadott a tenger” címû szuperprodukció fõszerepe jelentette. Azt a jelenetet máig a feszültségteremtés korai iskolapéldájaként említi a filmtörténet, melyben a hadsereg megmaradt része hanyatt-homlok menekül a közeli Csendes-óceán felé, Petõfi pedig szembefordul üldözõivel, a fanatikus afganisztáni önkéntesekkel, hátát egy totemoszlopnak veti, és egy szál gyalogsági karabélyával szinte az utolsó leheletéig küzd. Hét fanatikus afganisztáni önkéntest még lekarabélyoz, majd végsõ nagy elhatározással a háborgó tengerbe ugrik.



A Petõfit érintõ résznek ezzel gyakorlatilag vége, pontosabban jó darabig más cselekményszálak futnak tovább, és a költõ sorsára vonatkozólag a továbbiakban csak sejtetõ utalások tétetnek. Petõfi története, amelyet a dramaturgia szigora a nagyközönség elõtt homályban hagy, ennek ellenére folytatódik, illetõleg folytatódott, mégpedig a következõképpen. A súlyosan sebesült költõ egy nagy teknõsbéka hátán napnyugat felé úszott. A hûs elementum visszaadta életerejét, s hét esztendõ múlva testben-lélekben megerõsödve és megnövekedve szállt partra valahol az óceán túlpartján. A nagy teknõsbékát, révészét a plútói bús vizeken, útjára bocsátotta. Lépteit a gondviselés egy közeli város felé irányította, amely éppen akkor nagy bajban volt. A lakosságot egy mesebeli szörnyeteg terrorizálta. Rothadó lelkébõl sátándühvel pusztító dögvészt lehelt az emberekre, s azt addig nem volt hajlandó visszaszívni, míg valaki meg nem fejti találós kérdését, amelyet a helyi kereskedelmi rádió rettenettõl félholt bemondói minden órában fölolvastak a hírek élén. A história részletei nem nagyon érdekesek, elég az hozzá, hogy Petõfi Sándor jött, látott és gyõzött: a rejtvényt megfejtette, a dögvész egy csapásra megszûnt, a mesebeli szörnyeteg pedig szégyenében a háborgó tengerbe ugrott. A szenátus Petõfit a lakosság teljes támogatásával pajzsra emelte és megtette örökös kormányzó fõpolgármesternek.

Uralkodása elsõ szakaszában erõs kézzel szervezte újjá a város közellátási rendszerét, amely a dögvész idejében szinte teljesen tönkrement. Felszámolta a korrupciót, számûzte a mesebeli szörnyeteg egykori ügynökeit – kiderült, hogy még a szenátusban is akadtak ilyenek –, és helyreállította a közbiztonságot. Ütõképes polgárõrséget hozott létre, amely sikeresen védte a falakat a szárazföld belsejébõl fel-felbukkanó barbár hordák és az ellenséges szándékú más városok támadásai ellen. Újabb hét év telt el, és Petõfi elérte erejének, hatalmának és dicsõségének csúcsát. De minden fellendülés mozgásba hozza a romlás erõit is, és minden csúcspont után elkerülhetetlenül hanyatlás következik. Az örökös kormányzó fõpolgármesternek lassacskán egyre több titkos ellensége támadt a város falain belül és kívül is. Ennek a hetedik évnek a végén azután – derült égbõl jön a villámcsapás – a nyílt utcán követtek el alattomos merényletet ellene.

Egy sikeres hadjárat és az azt követõ gazdasági egyezmény tiszteletére tartottak diadalmenetet a városban. A helyi kereskedelmi rádió vidám indulókat sugárzott, szenátorok tettek optimista nyilatkozatokat, szakértõk elemezték egymással versengve a békeszerzõdés és az egyezmény elõnyeit. A tarkabarka néptömeg – szerecsenek, sárgák és fehérek, a gyõztes háborúk veteránjai, és így tovább – a fellobogózott utcákra tódult, és kalaplengetve ünnepelte a diadalt, a kormányzó fõpolgármestert, a város erejét, azaz voltaképpen saját magát. Petõfi nyitott limuzinja a Petõfi Sándor sugárúton gördült végig, mögötte sorban a katonailag legyõzött és gazdaságilag fölsegélyezett csatlós államok vezetõ politikusai, akik békéért és jólétért cserébe szövetségesi hûséget adtak a dicsõséges városnak. Az általános éljenzésbõl azonban kivált egy hang, egy az ezerek és ezerek között, mely a tömeget túlbõgte, s mást kiáltott: “Vesszen a zsarnok!” A mindenre elszánt merénylõ eldurrantotta fegyverét, és az örökös kormányzó fõpolgármester körül fejvesztett rémület támadt. De nem talált a fegyver; a tévedt golyó szerencsére Petõfi ruhájába ment, nem a szívébe. Az orozva gyilkolni akarót tüstént lefogták. A diadalmenet folytatódott, a helyi kereskedelmi rádióban azonnal beolvastak egy megnyugtató hangú közleményt. A tettest természetesen halálra ítélték és kivégezték. A nyomozás viszont nem várt eredményeket hozott. Az ügy véletlenül egy igen lelkiismeretes vizsgálóbíróra lett bízva, aki akkor is folytatta a szálak felgöngyölítését, amikor azok már a legfelsõ hatalmi körökig kezdtek nyúlni. Több városatyát kihallgattak, és a lelkiismeretes vizsgálóbíró szemei elõtt végül kirajzolódott egy élesen Petõfi-ellenes klikk a szenátusban. Ez önmagában természetesen nem okozott volna semmilyen krízist, ha szerencsétlen módon nem a merénylettel összefüggésben kapott volna elõször nyilvánosságot. Az igen lelkiismeretes vizsgálóbírót ismeretlenek többször halálosan megfenyegették, azonban õ rendíthetetlen maradt. Aztán a lelkiismeretes vizsgálóbíró hirtelen eltûnt. A helyi kereskedelmi rádióban bemondták, hogy megromlott egészségi állapota miatt nyugállományba vonult, de a hír nyilvánvalóan koholt volt, a szerencsétlen valódi sorsáról senki sem tudott. A lelkiismeretes vizsgálóbíró eltûnése után a nyomozást maga a fõpolgármester vette kézbe. Kiderült – igaz-e vagy sem, nem tudni, mindenesetre ez volt a hivatalos verzió –, hogy ugyanannak az idegen hatalomnak az ügynöke volt nemcsak a merénylõ, hanem a lelkiismeretes vizsgálóbíró is. Ez utóbbi állítólag a lebukás elõl szökött meg, és meg sem állt egyenesen Moszkváig. A szenátus, késhegyig menõ vita után, és nem utolsósorban Petõfi személyes befolyására, megszavazta, hogy nagyköveti úton küldjenek Moszkvának egy jegyzéket, melyben a feltételezett kém kiadatását kérik. A szovjetkormány erélyesen tiltakozott, és mozgósítást rendelt el. A hadüzenet elkerülhetetlen volt.

Petõfi a háború esetére különleges jogokat vindikált magának, amit addigi hadjáratai elõtt sohasem tett meg, mindig a szenátus formális akaratával, szavazattöbbséggel indított csak hadmûveleteket. A szenátus hetekig tárgyalta az ügyet; néhányan hajlottak arra, hogy a fõpolgármester átmeneti idõre diktátori jogkörrel ruháztassék fel, de a többség ragaszkodni látszott a parlamentáris formaságokhoz. Közben szovjet tengerészgyalogosok szálltak partra a város érdekszférájába tartozó szigetek közelében. A nemrég elfoglalt városok a nemzetközi jogra való hivatkozással sorra mondták föl a kétoldalú barátsági szerzõdéseket; némelyiken még szinte meg sem száradt a tinta. A belpolitikai helyzet is kiélezõdött. Tüntetéseket tartottak a háborút ellenzõ, és más tüntetéseket a háborút pártoló jelszavakkal. Felelõtlen hangok – elõbb a helyi kereskedelmi rádióban, majd a nyilvános gyûléseken is – kihasználták az emberek tájékozatlanságát, s mind a háborúpárti, mind a háborúellenes hangulatot Petõfi ellen fordították. Ezeken a gyûléseken egyre gyakrabban lehetett látni neves közéleti embereket, még szenátorokat is. A békés megoldást pártolók Petõfit vérszomjas háborús bûnösnek állították be, a háborúpártiak pedig hadvezérségre alkalmatlan, kisstílû taktikázónak, aki személyes sikerre játszik, amikor az ellenség már a kapuk elõtt van. A házfalakon Petõfit gyalázó firkák jelentek meg, a mesebeli szörnyeteghez hasonlították õt. Nem sokkal ezután már zavargások is voltak. A város fõ kikötõjét ugyanis, amelyen keresztül az élelmiszerellátás addig biztosítva volt, megszállta az ellenség, és csak bizonyos feltételek teljesítése esetén ígért kivonulást onnan. A falakon kívül állomásozó alakulatok legnagyobb részét vissza kellett rendelni a városba, de a szenátus ezt a lépést is csak hosszas huzavona után szavazta meg, amikor már csaknem elkéstek vele. A polgárõrség az egyre szilajabb lázongások megfékezésével volt elfoglalva, már vízágyúkat és könnygázgránátokat is be kellett vetni. Petõfi határozott lépésre szánta el magát: föloszlatja a szenátust, és nem ír ki új választásokat. A kormányzó fõpolgármesteri címet esetleg megtartja, de minden döntést a saját kezébe vesz. Maga tárgyal a kikötõ azonnali visszaadásáról. Ebbe még súlyos feltételekkel is belemegy, hogy a belsõ elégedetlenséget mihamarabb lecsillapítsa, és a népet maga mellé állítsa.

Egy márciusi napra lett kitûzve a városházán a zárt ülés, melyen a fõpolgármester, kisszámú megmaradt híveinek a támogatásával, a puccsot végrehajtandó volt. Petõfi jókor reggel lépett ki az utcára, hogy a munkahelyéig vezetõ mindennapos utat szokása szerint gyalogszerrel tegye meg. A sarkon vett egy reggeli lapot. Amikor, szintén szokása szerint, még ott az utcán belenézett, egy boríték hullott ki belõle, melyre újságokból kivágott betûkbõl a következõ szöveg volt fölragasztva: “Petõfinek! figyelmeztetés”. A borítékot fölbontatlanul köpönyege zsebébe tette. Némi nyugtalansággal olvasta a friss híreket: az ellenség a város közelében, a tengerparton csapatösszevonást hajtott végre. A városházára jó negyedórával az ülés kezdete elõtt érkezett. Csodálkozva állapította meg, hogy õelõtte mindenki megjött már. A tanácsterem ajtaja hirtelen bezáródott a háta mögött. Próbált nyugodt maradni, arra gondolt, hogy testõrsége, az úgynevezett Petõfi-kommandó, minden eshetõségre készen épp most veszi körül az épületet. Kivett egy cigarettát. A mellette álló fiatal szenátortól, akit mellesleg hívének gondolt, tüzet kért. A fiatalember, ahogy máskor is, elõhúzta revolver alakú öngyújtóját. Mint kiderült, ezzel adott jelt a többieknek. Huszonhárom revolver (köztük az is, amit öngyújtónak vélt) szegezõdött egyszerre Petõfire. Még kiáltani sem volt ideje. A szerencsétlen költõt szitává lõtték.

Az eset után azonnal kiadtak egy hivatalos közleményt, melyben egyúttal a szenátus azonnali föloszlását is bejelentették. A mai naptól, szólt a szöveg, egy volt szenátorokból álló junta kormányoz. Petõfi hálóvá lyuggatott véres köpönyegét – zsebében az el nem olvasott névtelen levéllel, melyben az ellene készülõ merényletre figyelmeztetik – kiakasztották a városháza erkélyére. Erre azonban már senki sem ért rá figyelni. Az ellenség betört a városba, és a bizonytalan helyzetet kihasználva még aznap elfoglalta. Jelentõsebb összecsapásra csupán a falakon kívül, a tengerparton került sor: a polgárõrség elit alakulata, az úgynevezett Petõfi-kommandó, kirohant a körbezárt városból, kétségbeesett közelharcba bocsátkozott a többszörös túlerõvel, de végül mindnyájan ottvesztek vagy fogságba estek. A volt városi fõembereket is mind megölték vagy Szibériába hurcolták.

Több érv szól amellett, hogy a Petõfi elleni második merénylet valójában fikció, koholmány, népmese. A szenátorok valóban megszõtték az összeesküvést, de a tervezett Petõfi-gyilkosság reggelén minden megváltozott. Értesültek az ellenség fenyegetõ közeledésérõl, így aztán a józanabbak közül többen belátták, hogy az adott helyzetben nem volna helyénvaló a zûrzavart tovább fokozni. Petõfi helyes ösztönnel, mintegy költõi sugallatra (bár egynémely körülmény, például a figyelmeztetõ levélke ehhez konkrét támpontot is adhatott) átlátta az egész helyzetet. Nem gyújtott rá, és még mielõtt a tanácskozást hivatalosan elkezdték volna, rögtönzött beszédet tartott. Ebben az összefogás szükséges voltára hívta föl a figyelmet, a személyes érdekek félretételére szólította föl a testületet, s ravaszul fölajánlotta azonnali lemondását az örökös kormányzó fõpolgármesteri címrõl. Az oráció közben az összeesküvõk megtudták (az ablakon kellett csak kinézniük), hogy Petõfihez hû elitegységek zárták körül a városházát. A gyilkosságból így nem lett semmi, de Petõfi lemondását azért elfogadták. A junta talán megalakult, talán csak beszéltek róla; ennek már nincs jelentõsége. Az ellenség csapatai már a városban voltak. A volt fõpolgármester aznap délután a Petõfi-kommandó élén egyenlõtlen közelharcba bocsátkozott velük – jóformán ez volt az egyetlen szervezett védekezési akció. A kommandósok egytõl egyig elestek, maga Petõfi minden tagjából vérezve egy szál karddal küzdött a végsõkig. Azután belevetette magát a háborgó óceánba.

Esetleg elfogták, és Szibériába hurcolták. Onnan megszökött, és kalandos úton eljutott Hamburgba, ahol jegyet váltott egy kivándorlóhajóra. De az utolsó pillanatban meggondolta magát, jegyét összetépte és a háborgó tengerbe szórta. Autóstoppal visszatért Magyarországra, és öreg napjait barátja, Jókai Mór balatoni villájában töltötte. Ámbár olyasmit is hallani, hogy a fogságból megszökve Afganisztánba ment, ott beállt önkéntesnek a gátlástalan betolakodók ellen, és a csatában elesett. Amikor már minden veszve volt, õ bátran szembefordult üldözõivel, hátát egy kilõtt tanknak vetette. Egyetlen megmaradt csúzlijával még hét gátlástalan betolakodót agyoncsúzlizott, mielõtt hõsi halált halt.



Petõfi Sándornak, az öregedõ hollywoodi filmsztárnak egy nap hirtelen kihullottak a fogai és sorvadni kezdett a húsa. Az orvosok azt mondták, nem sok van már hátra az életébõl. Petõfi régóta sejtette, hogy ilyen véget fog érni; most mégis megijedt. A Lucky Pictures filmvállalattal kötött szerzõdéseit azonnal fölbontatta, és visszavonult. Elhatározta, hogy nem adja meg magát a halálnak.

Eszébe jutott, hogy a világ óceánjainak mélyén állítólag cirkál egy titokzatos tengeralattjáró. Egy megszállott tudós a kapitánya, aki a világ szemétõl távol, több ezer láb mélységben folytatja rejtélyes kísérleteit. Ez a kapitány idõnként félreérthetetlen üzenetet küld azoknak, akiket hatalmába kerített a romlástól való félelem. Persze nem mindenkinek, csak az arra érdemeseknek. Petõfi, miközben egyre inkább csak a közeli elmúlás foglalkoztatta, mind biztosabb lett abban, hogy az üzenetet õ is meg fogja kapni. És valóban, egy napon meglátogatta õt egy nagybajuszos, magát dr. Ternyeinek nevezõ ember, s egy költséges, de az adott körülmények között több mint megfontolandó lehetõséget ajánlott a figyelmébe. Egy exkluzív klinikáról van szó, mondta, amely a Sziklás-hegység megközelíthetetlen bércein áll, hová még a sasok és a vakmerõ hegyi oroszlánok sem juthatnak el, fõként ha figyelembe vesszük, hogy a Sziklás-hegységben már csak elvétve akadnak vakmerõ hegyi oroszlánok. De ez lényegtelen; fõ az, hogy a klinikán az emberiséget kínzó végsõ kérdésekre keresik a választ, és egyre közelebb vannak hozzá. Említést érdemel, hogy az intézet munkája kapcsolatban áll a titokzatos tengeralattjáró fedélzetén folyó rejtélyes kísérletekkel, ha úgy tetszik, azok elõkészítõ szakaszát képezi.

A sztár egy éjszakán át tárgyalt dr. Ternyeivel. Hajnalban aláírta a papírt. Mindenérõl lemondott, hogy késõbb megsokszorozva kaphassa vissza. (Hogy pontosan mit is – ennek részleteit egyelõre homály fedi, mely azonban mindjárt eloszlik.) A kertben egy helikopter – ki tudja, hogy került hirtelen oda – indulásra készen várt. Petõfi nem vitt magával semmit, nem intézkedett semmirõl. Felszállás közben még látta dr. Ternyeit: ott maradt, hogy a szükséges dolgokat helyette elrendezze. A klinikán rögtön kezelésbe vették a költõt. Szíve csücskébõl kioperáltak egy darabot, a maradékot hibernálták, és a Sziklás-hegység alá süllyesztették, egy külön erre a célra szolgáló barlangba. Ott várja az idõk teljességét lefagyasztva.

A szívcsücsköt – kell-e mondani? – eljuttatták a titokzatos tengeralattjáróra. Ennek kapitánya, a megszállott tudós, saját fejlesztésû klóneljárással számtalan teljes Petõfit hozott létre belõle az idõk folyamán. A földgolyó legkülönbözõbb pontjain bukkan föl azóta egy-egy Petõfi, néha egyszerre több is. Vannak köztük öregek és fiatalok, férfiak és nõk, alacsonyak és magasak, mindenféle fajta, fehérek és sárgák, még szerecsenek is. Jellemre, életmódra nézve is változatosak. Van szerény átlagember, sõt a túlnyomó többség ilyen, de akad õrült vadzseni is, nem beszélve a világformáló tehetségesekrõl. Van kísérletezõ kedvû, veszélyeket keresõ, de van óvatos, dönteni nehezen tudó – szóval mindenféle. Némelyiket Petõfinek vagy Petrovicsnak hívják, mások más neveket viselnek, de valójában egytõl egyig Petõfik: ha tudatában nincsenek is, létük mélyén mindnyájan emlékeznek erre. Mintha egy tenger alatti álom emlékének az emléke irányítaná a sorsukat, mely külsõségeiben többnyire, mint mondtuk, egyáltalán nem különbözik másokétól, akiknek életében szabadságnak és szerelemnek nincs helye, akiket gondolatok nem bántanak, és akik a kritikusok rosszindulatát hírbõl sem ismerik.