Folyóiratok
Harry noster
“– Õ híres lesz, sõt: élõ legenda! […] Könyveket írnak majd róla, és […] minden gyerek ismerni fogja a nevét.
– Ahogy mondja. – Dumbledore szigorú pillantást vetett a professzorra félhold alakú szemüvege mögül. – Nincs az a gyerek, aki ezt ép ésszel kibírná…”
Harry Potter és a Bölcsek Köve
Hát nem csodás ez? Mintha egy újabb gyönyörû példája lenne az önmagát beteljesítõ jóslatoknak, kezdve a milliókat – okkal – elbájoló ’97-ben útjára induló õrülettõl, egészen a nem-túlzottan-méltányolható Columbus-filmig és a Coca-Coláig. Jómagam, miként a közmondásosan mindig jóindulatú angol sajtó, ennek szellemében nagyobbrészt inkább a kezdetekre reflektálok.
Mi is ez a dolog valójában?
Nehéz meghatározni, hogy mi az, amit egy (jó) ideje csak Harry Potter-jelenségnek hívnak1. Maga a kérdés is figyelmeztet arra, hogy ne csak egy irányba tekintsünk. Könnyed, laza – vagy annak szánt – témafelvetésünk máris süllyedni látszik a különféle megközelítések Szküllái és Kharübdiszei között. Kérdésünk vonatkozhat például arra, hogy mennyiben tekinthetõ fantasynek a Harry Potterek áradata. Könnyedén válaszolhatunk (válaszolhatnánk) erre azzal, hogy “semennyiben”. Ez azonban nem kell, hogy kielégítsen minket, és szívünk mélyén érezzük is, hogy egyrészt nem szükséges (maga az olcsó kielégülés), másrészt, hogy rengeteg más dologról is van szó, mint pusztán arról, hogy fantasy-e a Rowling-féle sorozat.
Mint látni fogjuk, én amellett érvelek, hogy nem fantasy. Mindemellett biztos vagyok abban, hogy maga a “sorozat”2, a “mû” fontos. Nem csak – vagy nem elsõsorban – a nevelés (oktatás) területén betöltött szerepe miatt. Nem kell senkinek sem magyarázni azt, aki hallott akár csak harangozni a fenti – egyelõre – tetralógiáról,3 hogy mióta megjelent, a gyerekek olvasnak – legalábbis nagyobb részük, mint annak elõtte. Lehet, hogy egyesek szomorúan könyvelik el, hogy egy ilyesféle “modern nyugati mesében” élik ki magukat – azt gondolom, hogy ha eddig gyakorlatilag nem olvastak,4 akkor már az is szinte hihetetlen eredmény, hogy ezt teszik. (Késõbb nézzük meg, hogy miért.) Továbbá nem hiszem azt sem, hogy ez normális, ám el tudom hitetni magammal azt, hogy gyorsul a világ, és ilyen kis eredményeknek is örülni kell. (Tartok tõle, hogy igazam van.) Hitessünk, mert ez az egyetlen ellenszere annak, hogy nem fogadunk be. (Kivéve azt, hogy befogadunk, de ez a lehetõ legritkább, hiszen – Feldmárral szólva – minket is hipnotizáltak.)
Tudomásul kell venni azt, hogy a mai gyerekek nem úgy nõnek fel, hogy hétfõn nincs adás, hogy gyakorlatilag egy (vagy másfél) csatornát néznek, és hogy a mûsoridõ tetemes százalékában nem történik semmi. (Emlékszünk-e még a TV-újság adásszünet idejére ajánlott keresztrejtvényére? A mai gyermekek érthetõ oknál fogva nem.)
Nem véletlenül hozom példának a televíziót. Harry Potter egy TV-hõs. Nem véletlenül lehetett ilyen könnyedén vászonra alkalmazni a történetet. (Úgy-ahogy, de ez megint más téma.5) Nem leírások, érzékeltetések, és ezek tesvérkéi mûködtetik ugyanis a szerkezetet – Rowling képekkel és dialógusokkal dolgozik. Leírások is vannak persze a regényben, de ezek egyáltalán nem terhelik a kiskorú olvasók odafigyelõképességét, hiszen az esetek nagy részében kis mozaikokból épül fel az az “ikonosztáz”, ami végül a teljes képet adja. Ha lehet így fogalmazni – verbális képregény.
Ami régen “mágia” volt, mára feledett babona. Ami apáinknak cyberpunk vagy inkább sci-fi, nekünk a jelen. És ami nekünk már-már a jövõ, azt a gyerekek – gondolok itt elsõsorban a 8–14 évesekre – jelenként élik meg, és egyre jobban belelátnak – akár tetszik, akár nem. Nagyon nehéz lenne megmagyarázni nekik, miért jobb a Légy jó mindhalálig-ot elolvasni, mint megnézni videón. (Én nem tudnám, próbáltam. Nagyon meggyõzõek tudnak lenni.) Hiszen ugyanaz, csak az egyik jóval tovább tart és fárasztóbb. (Egy gyereknek nyilvánvalóan nem beszélhetünk “érvényes” olvasatokról.) Elsõsorban azt kell tudomásul venni, hogy ez nem az õ hibájuk. Oly korban élünk e földön…
És mivel nem vagyok bizonyos abban, hogy minden olvasó átesett már a Potter-katarzison,6 bármennyire nem szeretném, tartok tõle, elkerülhetetlen legalább az alapszituációt, illetve a – meglepõen jól kidolgozott – hátteret vázolnom.
Adott egy teljesen átlagos kisfiú, az átlagosnál sokkal rosszabb körülmények között; nevelõszülei utálják – olyannyira, hogy az már-már az elképzelhetõség rovására megy; nehéz elhinni, hogy egy ilyen esetben (különösen Angliában) nem mozdulnának nagyon gyorsan a “szervek” (Potter a lépcsõ alatti gardróbban lakik, levetett, túlméretezett ruhákat hord, és egyáltalán – minden alkalmat megragadnak, hogy megalázzák). Egészen addig nagyon hamupipõkés élete van, míg ki nem derül, hogy õ bizony arra predesztinált, hogy (nagy) varázsló legyen belõle, el is viszik a Roxfort varázslóképzõ iskolába7 – itt jegyezném meg, hogy Tóth Tamás Boldizsár fordítása egyszerûen zseniális –, ahol beszerzi a (meseregény esetében legalábbis) kötelezõ jellegû barátokat, és egyre többet tud meg múltjáról. Szülei nem autóbalesetben haltak meg, ahogy nevelõszülei állították, hanem egy gonosz varázsló – Szauron Lights, ejtsd: Voldemort – ölte meg õket, akinek még a nevét sem szabad kimondani, és elpusztította volna az akkor még csecsemõ Harryt is, ha a halálos átok valahogy vissza nem fordul reá – hiába, ki spellt8 fog, spell által vész –; ám a gonosz varázsló nem halt meg, jöhetnek a történések.
Gyakorlatilag minden fontos leíratott, és láthatjuk, hogy igazából nem a hihetetlenül eredeti és kidolgozott “merész” alapkonfliktus az, ami olyannyira “viszi” a mûvet. A “miért hát e töretlen népszerûség” kérdése sokszor, sok fórumon elõadatott már, lényegi válasz nélkül maradva. Nem is szeretnék ebbe belemenni, “szerény javaslataim” vannak csupán, amiket megpróbálok el-elrejteni a szövegben, nehogy rámhúzzák, hogy “meg akarom mondani a tutit”.
Rowling – ha hinni lehet a pletykáknak – egy Manchester–London vonatút során dolgozta ki meséjét, állítólag, mire beérkezett Londonba, már minden lényeges szereplõ kulcsrakész volt.9 (Gyakorlatilag – az eddigi négy rész alapján – az írónõ a szereplõk szintjén azt teszi, hogy – minimálisan, gyakorlatilag, pár attribútummal “markolva” – kidolgozza a fõbb karaktereket, ügyelve rá, hogy késõbb bármit “hozzájuk” lehessen építeni, és ezek mellett a kidolgozottság nulla fokát képviselõ statisztákat foglalkoztat.)
A Potter-regények világa – ahogy az mostanság egyre gyakrabban elõfordul: Matrix, Dark City, 13th floor, Vanilla Sky (illetve a – jóval sikerültebb – eredetije, a Nyisd ki a szemed), 1 link, etc. – egy valós és egy látszatvilág keveredése.10 A látszatvilág jelenkorunk világa, illetve, ahol a történet játszódik, Anglia, a maga kis double-deckereivel, hivatalnokaival, kertvárosaival; míg a valós világ – fellebbentvén a maja fátylát – ugyanez, varázslókkal, mágiával, szörnyekkel.11
Ez a felosztás – ilyen formában – nagyon szerencsés belépõ a sikerregények közé. Ebben a mai, metanarratíváktól megszabadult (-e?), ennek ellenére terhelt, egyben varázstalanított (Entzauberung) világban12 a – Brian Aldiss után – szolipszista eszképizmus iskolapéldája, még akkor is, ha maga a “belemenekülés” nem is annyira szolipszista, hisz megosztható. A két világ közötti feszültség – amit sokszor a kis Harry és “látszatcsaládja” között fennálló tenzió képvisel – ismét folyamatos lehetõségeket nyújt a változatosság létrehozására. Ekkorra azonban már “benne vagyunk” a regényben, már “beavatottként” olvassuk a muglik13 világát, úgy, hogy észre sem vettük, mikor kerültünk a kulisszák mögé.
A Potter-regény sikerregény, meseregény, iskolaregény – egy kötet egy “tanévhosszra” korlátozódik, a történések – a regények elejét és az utolsó néhány oldalt leszámítva – az iskola területére. A konfliktusok egyébként eddig még mindig az iskola területén oldódtak meg – még a világ egészét érintõ problémák is. A jelzett terület igazgatója – Dumbledore professzor – egyúttal egy kissé istent is játszik saját kis patiójában; mindent tud, mindig tud, jól tud. (Nem világos, hogy akkor miért nem fojtja el csírájában a bajok árját. Ilyen és ehhez hasonló következetlenségekkel itt-ott összefuthatunk a regényben, különösen a varázslók világa és a muglivilág közötti nexus kapcsán. Néhol zavarók – általában valahogy akár meg is lehet magyarázni õket –, a fennmaradókról pedig leginkább ne vegyünk tudomást,14 ahogy ezt megtettük például a Star Wars esetében is. Mielõtt a SW-rajongók megköveznek: nem, nem gondolom, hogy jelentõségében egy szintre kell vagy akár lehet emelni a két – hét15 – mûvet.) Az “iskolaregény” kifejezés persze eléggé megtévesztõ, erõs Musil- vagy Ottlik-asszociációkat mûködtethet, pedig ez a világ meglehetõsen távol áll mind az Iskola a határon, mind pedig – mondjuk – a Törless iskolaévei világától.
A konfliktusjelleg erõteljes, a zárt közösségek, a – néhol – túlzó autoriter rendszer, az ebbõl származó, ezzel szemben felálló csínyek, és egyéb dolgok utal(hat)nak a Potter-regények iskolaregény voltára, mégis, a fenti három beskatulyázás közül ez a legnehezebben fenntartható, itt egyszerûen a hangsúly tevõdik át az (iskolai?) élet teljesen más szféráira. A sikerregényt talán nem kell magyarázni, sõt, azt hiszem, hogy ez a cím egyszerûen elvitathatatlan.
Ám meseregény. Miért mondjuk rá, hogy meseregény: miért nem lehet egyszerûen “lemesézni”, vagy miért nem mondjuk rá, hogy “fantasy”? Anélkül, hogy elbagatellizálnám a dolgokat, elsõsorban azt kell felelnem, hogy hossza miatt nem mese, illetve, a fantasy kapcsán, hogy igazság szerint nem nagyon tudjuk, hogy mi a fantasy. A fantasyvel foglalkozó szakirodalom16 “szerencsére” eléggé csekély és széttartó ahhoz, hogy a fantasy mûfaji kérdéseire ne tudjunk mindenkinek tetszõ, összefogott választ adni.
A Potter-regényekre nagyon nehezen, helyenként egyáltalán nem alkalmazható a Propp-féle “mesegrammatika” – nincs ezen semmi csodálkoznivaló, lévén az eredetileg orosz varázsmesékre íródott; mint már említettem, a Rowling-világ olyannyira széttartó, nemkülönben – eddig – annyira kis részét volt alkalmunk megismerni, hogy az írónõ bármelyik folytatásban elõkaphat egy olyan ötletet, mely tönkrezúzhatja a legjobban kidolgozott elméleteket is – hiába, mindig nehéz még nem létezõ dolgokra (mint például a Potter-regények hét kötete) elméletet gyártani. A világ egyébként ellen is áll a Propp-vizsgálatnak, túlságosan szabad, és szabály-talan a szerkesztésére nézve. (Erõs a gyanúm, hogy elõször vannak kész a “dolgok” és a “történések”, és csak utána kerül “körítés” mögéjük.)
Leegyszerûsítve felfoghatnánk úgy a fantasyt, mint a fantasztikus irodalom egy speciális alesetét – ez valószínûleg meg is állná a helyét, csak akkor meg kell mondani, hogy mi az, ami komplementer halmazától megkülönbözteti17. (Már a fantasztikus irodalom elválasztása az irodalom egyéb területeitõl is problémát okoz.)
Mi lehet az, ami a fantasyt a fantasztikus irodalom egyéb ágaitól megkülönbözteti? Úgy gondolom – és már félek is, fogom fejem –, hogy ebben az esetben (is) kénytelenek vagyunk a “jól bevált” “mainstream-megkülönböztetést” megtenni. A “régivonalas” fantasynek ugyanis szerény véleményem szerint van néhány olyan jellegzetessége, mely – bizonyos korlátozások mellett – alkalmas lehet arra, hogy segítségükkel (és több-kevesebb szerencsével) megkülönböztessük õket az egyéb területektõl, jelen esetben elsõsorban a mesétõl – mint a másik vetélytárstól a Potter-regények besorolása terén.
Ilyen megkülönböztetõ lehet például a világfelépítés. A fantasy – fantasyben is megkülönböztethetünk mintegy hat-nyolc (meglehetõsen összemosható) irányzatot: az említett high fantasy, a dark fantasy, a heroic fantasy etc. – mindig kínosan ügyel a világára – összetett, kidolgozott, világos: következetes és ellentmondásmentes, “jól formált string”. A mesék esetében a legtöbb jóindulattal sem lehet azt mondani, hogy hihetetlenül kidolgozott hátterük lehetõvé teszi “típusmesék” írását. A fantasy esetében eme kidolgozott világok minden részletességük mellett is annyira egyediek, hogy egy ismert író általunk jól ismert világán – Tolkien, Pratchett, Feist etc. – egy bárki által írt történetet olvasva egyértelmûen eldönthetõ, hol – adott esetben az is, mikor – játszódik a történet. A Rowling-mûvek esetében ez a megközelítés kis bukkanókat rejt magában, a már említett “nem-befejezettség” miatt, de azt mondhatjuk, hogy jó eséllyel sikerülhet beazonosítani egy Potter-világon játszódó történetet, még akkor is, ha az nem az ismert helyszínek egyikén játszódik. Fantasy – Mese – 1 : 0.
Azonban – ebbe is bele lehet kötni, jaj, de mennyire! – a fantasyk tetemes része – legalábbis nagyrészt mûfaji jellemzõinél fogva – utazásregény. Bármely (el)ismertebb fantasyt vesszük górcsõ alá, akár az említett Tolkien-, Pratchett-, Feist-hármast, szerencsétlen hõsök, ha csak egy pillanatra is, abbahagyják a kalandkodást, szövetségszövögetést, jólmegérdemeltpihenést, azon kapják magukat, hogy lovagolnak, talpalnak vagy hajóznak valahova.18 Ezzel szemben minden Potter-regényben kettõt, és csak kettõt utaznak; egyet oda, s egyet vissza, ezt akár fintorként is olvashatjuk a fantasyk irányába. Szó sincs itt utazásról, a Harry Potter nem fantasy. 1 : 1.
Hasonló stílusban – és “szerkesztettségben” – lehetne még folytatni a végtelenségig, ám a kedves olvasó szellemi és jómagam fizikai épségének érdekében nem teszem. A Harry Potter ugyanis meseregény és pont. Kicsit (nép)mese az elhagyatott és meggyötört legkisebb fiúról, kicsit fantasy varázslókkal és szörnyekkel, kicsit (nép)mese szigorúan megállapíthatóan jó vagy gonosz szereplõkkel, kicsit fantasy a maga világmegalkotottságában etc.
Jut eszembe: akkor legyünk már egy kicsit kronologikusabbak, és mondjuk meg, hogy a Végtelen történet micsoda. Miután megbeszéltük, és – mint egy jó marxista konferencián – meg is szavaztuk, mi légyen az, megmondom, mi a Harry Potter. Ugyanaz.
Maga “a” Harry Potter
Harry Potter szûkebb szociális (szf)éráját tekintve – bármilyen furcsán is hangzik – igazán jó helyzetben van: rendelkezik egy barátnõvel, aki – egyrészt barát, de – potenciális nõ (és akkor még nem is beszéltünk a – szintén nem-túl-látens – húg szerepérõl) és egy (fiú)baráttal, akit, bár nagyon szeret, mindig könnyen fölé tud emelkedni.19 (Ja, pénze is van, dögivel…)
Mindezeket persze bõven kompenzálja Harry szerencsétlen múltja és jelene – jövõjérõl bölcsen hallgatunk, hiszen könnyen belátható, hogy ha az iskolai karrier közben õ(ke)t érõ problémák megoldódnak, nevezetes (legyõzhetetlen – de azért annyira nem, hiszen a tökéletességet senki sem szereti: ez persze csak jóslat) tagja lesz a varázslótársadalomnak.
Ez Rowling egyik “varázslatos” megoldása, és – mint a többinél is – döbbenetesen egyszerû dologról van szó: legyenek Potternek olyan tulajdonságai, melyek – bár nem emberfelettiek – mindig kisegítik õt a bajból, de ne lehessen elõre tudni, mi az.20
Ilyen értelemben ez egyfajta kvázi-fejlõdésregény: nem zajlik tulajdonképpeni fejlõdés, hiszen Harry tulajdonképpen olyan marad végig,21 amilyennek a kezdet kezdetén megismertük – magyarul az az elején bemutatott néhány tulajdonsága megmarad, ám mindig újabb és újabb dolgokat tudunk meg róla – miközben “megismerkedünk” az olyan tulajdonságok fontosságával, mint a talpraesettség, ravaszság etc., illetve azzal, hogy milyen fontos a szeretet, barátság, hûség – ezek a “rejtettségek” egyszerre bukkannak elénk a múltból és a jövõbõl: “elõfejlõdnek” minden idõsíkon.
Ne felejtsük el azt sem, hogy Harry Potter szociokulturális helyzetét tekintve elsõsorban “David Copperfield” – Rézmezõ Dávid. Bámulatos, hogy Rowling mennyire szeretné teljesen átlagos ifjoncnak láttatni Pottert. Mindent elkövet, hogy Harry – látszatra – egy legyen a többi diák között, akinek a fent említett dolgok miatt (árvaság, gonosz mostohák, sanyarú – folyamatban levõ – gyermekkor etc.) még rosszabb is a sorsa, mint hasonszõrû diáktársainak (és sikereit mindig pusztán fent említett jó tulajdonságainak köszönheti). Persze mindig kilóg a lóláb. Nem könnyû úgy Copperfieldnek lenni, hogy az embernek tetemes betétje van a Gringottsban22, és persze az átlagos “átlagos diákok” nem nagyon “szoktak” überbrutál vezérvarázslók által kántált halálos átkokat túlélni. Szóval, annyira nem jön össze ez a “tömegbe olvasztás”, de azért szép próbálkozás volt.
Azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy annyira nem is árva: vannak neki szupplementumai – elsõsorban apaszupplementum: Dumbledore; de van (lehet) neki anyaszupplementuma is: McGalagony személyében. Milyen érdekes ez, merthogy Potter mégiscsak fiú, ergo az anyaszupplementumnak “kellene” erõsebbnek lennie. (Talán azért van ez így, mert Rowling nõ?) Meg aztán van neki egy természetistenség- (vagy tán inkább szatírszerû?), darabos, roppant erõs és kedves segítõje is: Hagrid, aki a “bukott diák”-sztereotípia aranyos képviselõje, és kiszámíthatatlan – valljuk be: kissé mafla – alaptermészete miatt Rowling számára ismét nagyszerû könnyítést ad. Amennyiben nem tudja vagy nem akarja a kis hõsök direkt és nyilvánvalóan nagyon ügyes nyomozásfolytatását, ha egy kis véletlent akar az események közé szõni, ha egy kis figyelemelterelõ mellékvágányra van szükség: ott van mindjárt Hagrid, aki elszólja magát, és adott a nyom, amit lehet követni, aki sárkányt nevel (ami persze tilos), akivel bemehetnek a Tiltott Rengetegbe (ami persze tiltott), aki ellen szintén ármánykodnak a gonoszok (lám, milyen gonoszok: még ez a kedves Hagrid is!) etc. Igaz, hogy pocsék süteményt süt, de a sikereinek – amiket bárgyúsága ellenére is elér, hála Dumbledore-nak és a mázlinak – lehet örülni, az élet különbözõ területein jelentkezõ inkompetenciáján pedig lehet szórakozni. (Felejthetetlen például a negyedik részben Hagrid udvarlása.)
Egyszóval ha csak Dumbledore (a világ vezetõ – ez azért érzékeltetett – varázslóképzõjének igazgatója) és Hagrid (mint eme iskola szintemindenese – vö. “a portás minden intézet legfontosabb embere”-paradigma) barátságát nézzük, már akkor lehet látni, hogy a “hivatalos helyszínen”, ahol maga a történet játszódik, is komoly hátszéllel lavírozik a fiú. (Ekkor még nem is beszéltünk egy lekötelezett házimanóról, aki ugyan eddig többet ártott, mint használt, de ne feledjük, hogy a házimanók komoly mágikus hatalommal bírnak; illetve Harry Potter keresztapjáról, Sirius Blackrõl, aki szintén bír ezzel, vele kapcsolatban csak az a probléma, hogy mindenki – mínusz négy ember – meg van róla gyõzõdve, hogy elmebeteg tömeggyilkos.)
Mindeme segítõknél nyilván hangsúlyosabbak az “ellenek”, Draco Malfoy – sõt, ahogy Potter most már kinõtte a negyedik kötetet is, egyre hangsúlyosabban Lucius Malfoy, az apa. Draco Malfoyt nem lehet komoly ellenfélnek elkönyvelni – Harry magát Voldemortot gyõzi le úton-útfélen, hogy állhatna meg vele szemben a kis Draco? Arra persze jó, hogy csendesen szemétkedjen, de semmi komolyabb problémát nem tud okozni. Határozottan nagyobb problémát okoz Perselus Piton, a bájitaltanár, lévén felnõtt, képzett (vezetõ) mágus, ráadásul már a kezdetektõl – mikor Draco még kezet nyújt Harrynak, aki durván utasítja el – gyûlöli õt. Állandó ellenség Frics is, az iskolagondnok, de hát õ minden diákot utál, hiszen õ maga kvibli: máguscsaládból származó “varázstalan”, olyan, aki nem tudja használni a mágiát. (Kedves jelenet s egyben jó példa a könyv[ek]ben található párhuzamra világunk és a varázslóvilág között, mikor egy apróbb csíny után Frics szobájába viszi Pottert, ahol Harry rádöbben a gondnok kvibli mivoltára: az ugyanis megrendelte a VillámVarázs-t; “Levelezõ tanfolyam kezdõ varázslók számára […] A VillámVarázs a legújabb tudományos eredményeken alapuló, biztos sikert ígérõ tanfolyam. Garantáltan azonnali sikerélmény! A topshami Madam S. Tchalan ezt írta nekünk: blablabla D. J. Prod táltosmester (Didsbury) levelébõl idézünk: A feleségem sosem tartott elég bûbájosnak, de az egyhónapos VillámVarázs kurzus után sikerült kecskévé változtatnom õt! Köszönöm, VillámVarázs!” Azt hiszem nem is kell jobb idézetet találni ahhoz, mennyire is veszi komolyan Rowling a mágiát…)
Toldások
Pár szó a filmrõl
A helyszín a patinás Oxford. A forgatás elõtt rendszeresek voltak a diáktüntetések, hogy itt aztán nem. Aztán mégis. Lehet, hogy a vezetõség nem véletlenül vezetõség – jobb financiális érzékük lehet.
A film rendezõje Columbus – szegényt (bár Bakács Tibor Settenkedõ állítja) nem Charlesnak hívják, hanem Christophernek; ha nem lõtte volna le Robert Jakobson kapcsán Kálmán C. György a poént, azaz “biztos egy rokon”, akkor én is szívesen elviccelõdnék ezen.
Ismerhetjük olyan szép pénzt hozó, de bugyutának is csak nagy jóindulattal nevezhetõ filmek révén, mint például a Home Alone. Már a kezdeteknél összefuthattunk néhány botránnyal, például a gyerekszereplõk gázsiját illetõen, de a folytatás sem volt zökkenõmentes. Richard Harris – aki Dumbledore-t játssza, s állítólag csak unokája kedvéért vállalta a szerepet – elhunyt. Lehet keresni új színészt: felmerült például, hogy “Gandalf” (Ian McKellen) elvállalná a szerepet. A forgatások állandó halasztódása miatt viszont Hermione (Emma Watson), Ron Weasley (Rupert Grint) és maga Harry Potter (Daniel Radcliffe) is csak nagy nehézségek árán játszhatja el a fiatal kis trió szerepét, hisz gyúrják már egy ideje a maturációt. Mindenesetre a következõ részben (Harry Potter és az azkabani fogoly, elõreláthatólag 2004-ben) biztosan õk szerepelnek még. A rendezõ azonban változik, Columbus letészi a lantot, Alfonso Cuarón felkapja azt.
Az elsõ rész kapcsán az tûnik a legnagyobb hibának, hogy aki nem olvasta el, nem érti. Jómagam ezt nem tudom megítélni, de sok helyrõl hallottam ezt; annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy a regényhez képest történt kihagyások nem mindenütt érthetõk és/vagy kellõen megalapozottak. A szereplõk, a helyszínek és a képek azonban tagadhatatlanul “viszik a filmet”.
Bonyolódik a dolog, a második rész nem hozta azt a sikert, amit elvártak, nem tudom, miért, egyáltalán nem rosszabb az elsõnél. Ráadásul jóval eseménydúsabb – izgalmas jelenetek egymásutánja –, s a már említett házimanó, Dobby sem ok nélkül jelöltetett az Oscarra: pont olyan viccesen sajnálatra méltó, aranyosan visszataszító, és annyira emberi, mint kell; szerencsére a Jar-Jar-effektust is el tudták kerülni.23
Draco Malfoy (Tom Felton) is tudja hozni azt, amit az elõzõ részben: döbbenetesen jól játszik a fiú. Az már “csak” az érem másik oldala, hogy – lévén õ a gonosz és megátalkodott Malfoy –, szerencsétlen gyerek addig kapta a becsmérlõ, fenyegetõ, sértõ leveleket, hogy ma már pszichológushoz jár. Hja, tudjuk, Isten állatkertje…
Nem mehetünk el továbbá az ismert Shakespeare-színész és -feldolgozó, Kenneth Branagh mellett sem, aki Lockhart professzor szerepében színészkedik – kétszeresen is. Kitûnõen teszi a beképzelt öntömjéntanárt, aki azt játssza, hogy híresen jól (el)bánik a veszedelmes lényekkel.
A kritika kritikája (?)
Amellett, hogy – mint tudjuk – a gyerekek elkezdtek olvasni, a Potter-regények gyakorlatilag olyan örök emberi értékekre tanítanak, mint a fent említettek. Többek között emiatt döbbentem meg annyira, mikor az elsõ olyan írást olvastam eme mûvekrõl, melyek meglehetõsen kedvezõtlen színekben festették le a regényt.
A (lábjegyzetben már említett) vádak hallatán (olvastán) elõször – rusztikusan fogalmazva – köpni-nyelni nem tudtam. (Fogalmazhattam volna csúnyábban is.) A teljesség igénye nélkül – és hogy többé-kevésbé úriember maradhassak – csak felsorolnék néhányat a megalapozott, értelmes vádak közül:
Okkultizmusra és sátánimádatra uszít (sic!), eltorzítja gyermekeink világképét, akik majd jól azt hiszik, hogy van mágia, pedig nincs; azzal mindent meg lehet oldani, pedig nem. (Mennyire összetartó táborral van dolgunk? Egy másik kritika szerint azért veszélyes, mert mágia igenis van, és felhívja erre a figyelmet. A hülyeség csimborasszója: eme tábor egy prominens képviselõje a TV-ben képes volt ehhez hozzáfûzni azt [most figyeljünk!]: érdemes elgondolkodni, hogy a középkorban évszázadokig üldözték a boszorkányokat, ennek csak volt valami oka!)
Félelmet, borzongást kelt. Elfogadtatja a sátánizmust – a fõhõs (szegény Potter, ha tudná, mennyire gonosz, nem tudna többet tükörbe nézni) homlokán levõ jel (egy szerencsétlen villám) köztudottan (!) a Sátán (nem, nem vagyok sátánista, csak azért írom nagybetûvel, mert tulajdonnév, bocs) egyik jele. (Rendben, az SS kapcsán még csak-csak kötözködhetnek, de itt? Égessünk meg minden transzformátort? – Vagy csak vegyük le a szekrényekrõl a villámot, hátha agyonvág valakit a ménkû? – Itt mindenki megbolondult?)
Kedvencem (az egyik): a visszataszító dolgok nem Istentõl valók. (Égessünk meg minden pattanásos embert is. Ja, kinek van tüszõs mandulagyulladása, jöhet! Persze a hozzászólót sem hasonlítanám vezetõ kozmetikai cégek modelljeihez…)
Van még kedvencem: azt vetik a könyv szemére, hogy ha már ennyire olvasott, akkor miért nem használja ezt arra, hogy tanítja a gyerekeket, jó viselkedésre és erkölcsre nevelhetne. Kicsit összekeverték a fiúk a dolgokat. Ha azt tenné (ti. orrba-szájba okítana), akkor kutya nem olvasná, viszont ez esetben – lévén kutya nem olvassa – nem is kellene okít-nevelni.
Még vicc: (jó)néhány ilyen “epilepsziásra fanatizált fundamentalista”24 olyat csinált, amit a negyvenes évek óta nem nagyon látott a világ, és elõhozta a – viszonylag gyakran elõhozott – “sírjak vagy röhögjek”-érzést: autodafé. A harmadik évezredben ott tartunk, hogy homo sapiensek (bölcs vagy értelmes emberek – mind a jelzõt, mind pedig a jelzõ tárgyát kérdõjelekkel látnám el) kimennek terekre, és mivel nem tetszik nekik valami, elégetik. (Nem szeretnék a szomszédjuk lenni, és Inter–Juve örökrangadót nézni a barátaimmal. Félnék.) Csak még annyit a dolog kapcsán: ha már megyünk az EU-ba, remélem nem kerülök velük egy fülkébe.
Appendix – jegyzem, a másik csoport se kutya. Talán csak az a jobb, hogy nem agresszorkodnak, de a hülyeség azért ott is burjánzik, kezdve a “hiteles” varázsló- és boszorkányképzõ intézetektõl egészen a hóbaglyokat tömegesen felvásárló legyenmegagyereknekmindene-bagázsig. Szerencsétlen (védett!) állatok pedig, uram bocsá, ragadozók, meg különben is vadállatok, lehet majd csodálkozni, ha a kis klambónak – aki ezek után (ilyet lehet nem észrevenni?) sokkal inkább Dursley, mint Harry Potter – jól kikaparja a szemét.
Joanne K. Rowling
1965. július 31-én született Bristolban, onnan költöztek Winterbourne-be. (Állítólag volt ott egy szomszéd család, Potterék, és ezt jobb névnek tartotta, mint amilyen az övé.) Az Exeter University francia szakának elvégzése után az Amnesty Internationalnél helyezkedett el. 1990-ben jött a Potter-ötlet, az említett Manchester–London vonatút alatt. 1992-ben Portugáliába költözött férjével, majd – a válás után – vissza, Angliába, Edinburgh-be. Itt – ismerjük a mesét – kávéházakban írta meg a Harry Potter elsõ részét, állítólag olyan szegényen, hogy órákig üldögélt egy kávé mellett. (Jó, de ha szegény volt, akkor minek ment kávéházakba?)
A kiadók – mondhatni bevett szokás szerint – nem voltak hajlandók kiadni, míg Christopher Little a Bloombury Children Bookstól be nem adta a derekát, ami valószínûleg élete legjobb döntése volt. 1997. júniusban megjelenik a Harry Potter és a bölcsek köve, nem sokkal késõbb a Scholastic Books 150 ezer dollárt fizet az amerikai kiadás jogáért, ami meg is jelenik 1998-ban; nem sokkal késõbb 2. és 3. kötet követi. Ezek a könyvek aztán el is helyezték magukat a New York Times bestsellerlistájának elsõ három helyén. A többi – hogy közhelykedjünk még egy jót utoljára – már (befejezetlen) történelem.
Lévén maga a “jelenség” kifejezés már azt sugallja, hogy itt a vizsgálódás több szintjérõl van szó.
2 Értem itt a szó különféle pejoratív felhangjai nélkül.
3 Újabb és újabb pletykák röppenek fel az utóbbi idõben Rowling “kiégésérõl” – ezeket (mint szokás) sem megerõsíteni, sem cáfolni nem fogom, annyi azonban biztosnak látszik, hogy 2003 elõtt nem jelenik meg újabb rész. Azóta 2003 lett. (Az írónõnek megszületett második gyermeke, igazoltnak tekintem a regény késését – melynek címe egyébként Harry Potter And The Order of The Phoenix.) A legújabb információk szerint június 21. a megjelenés idõpontja; egyszerre Nagy-Britanniában és az USÁ-ban, nem mindennapi példányszámban. A legutóbbi botrány: ellopták a kefelevonatot. (A kötet az esszé megírása óta természetesen napvilágot látott. A szerk. megjegyzése.)
4 Leszámítva az olyasféle dolgokat, hogy eject, file, MP3, triphop, HTML, DivX, ftp, hit, open etc.; másrészt egyébként azt gondolom, e szavak nagy részét ma illik is ismerni – persze nem csak ezeket.
5 Csak a bakikról kimerítõ leírást találhatunk: [a]http://www.moviemistakes.com[text]www.moviemistakes.com[/a] vagy akár a 2002. novemberi VOX Magazinban.
6 Nem tudom nem láthatóvá tenni, hogy egy “rajongó” nyomkodja a billentyûket.
7 Roxfort Boszorkány- és Varázslóképzõ Szakiskola.
8 “A form of words used as a magical charm or incantation.” – Concise Oxford Dictionary.
9 Kevesen tudják, hogy Rowling sokáig az Amnesty Internationalnél dolgozott – akkor is, mikor a Potter-ötlet felötlött benne. Ez csak azért érdekes, mert ördögimádattal, sátánizmusra buzdítással, az alapvetõ emberi értékek aláásásával, és ki tudja, még mivel vádolják az írónõt. Persze lehet, hogy belülrõl bomlasztott…
10 Mindez persze régebben sem volt ismeretlen, klasszikus példája, ami maga is mese, a Végtelen történet vagy akár az Alice-regények.
11 A valós és a látszatvilág között vannak kis “jelzéshidak”, huncut varázslóknak köszönhetõen, az emberek azonban nem hiszik el, hogy létezhet mágia, ezért nem veszik észre. Például, ha valaki elvarázsol egy kulcsot, hogy az egyre kisebb legyen: észszerû magyarázat, hogy a kulcs zsugorodik, de emberünk inkább azt gondolja, elvesztette. Olyasmi ez, mint ahogy a Pratchett-regényekben nem veszik észre a Halált. A Halál nem láthatatlan, de az emberek, amikor érzékelhetnék, véletlenül pont nem néznek oda.
12 “Megismétlem: civilizált társadalomban szörnyeknek semmi keresnivalójuk” (Rushdie; idézi Bényei Tamás, in: Esendõ szörnyeink és más történetek. JAK, Pesti Szalon Könyvkiadó, 1993.)
13 A “varázstalanok”.
14 Cseréljünk: “élvezõ megértés” helyett “megértõ élvezet”.
15 Magyarázat: három Star Wars és négy Harry Potter. A maradék két SW-film esetleg látványvilágában veheti fel a versenyt Potterékkel – legalábbis véleményem szerint.
16 Nagyon kell vigyázni, hogy a fantasyt ne keverjük össze a fantasztikummal, a fantasztikus irodalommal, bár ez a széttagolás, azt hiszem, néhol tarthatatlan – a fantasztikus irodalom hajlamos “összemosódni” az olyan “peremirányzatokkal”, mint például a horror vagy a fantasy.
17 Állítólag egyébként az, hogy a fantasztikus irodalomban a “fantázia”, a rejtély, a csoda, a bûbáj etc. a mindennapi élet kulisszái közül rongyol elõ. Persze, tudjuk, hogy ez nem így van, hiszen maga Todorov mondja, hogy akkor kerül elõ a fantasztikum, mikor a bizonytalanság, az ingadozás. (A szereplõ vagy az olvasó ingadozása?) Az is nyilvánvaló, hogy akkor hívatik életre a fantasztikum, mikoron a félelem elõtör. Holott nyilvánvaló, hogy elsõsorban a “természetes” és a “természetfeletti” paralell együttélésérõl van szó.
18 Ne feledjük Bilbo megfontolandó szavait a kapun való kilépésrõl!
19 Idõközben – nem feltétlenül az írás derekán, könnyen lehet, hogy korábban – J. K. Rowling is rájött erre, és észszerûen kezelte: konfliktust alakított ki belõle, mit késõbb feloldhatott.
20 A szerzõnõ egyébként – roppant ügyesen – olyan tulajdonságokra hegyezi ki a probléma megoldását, melyek egyszerûen fordíthatók olyasmi(k)re, hogy “bátorság”, “együttérzés”, “elszántság” etc. – ezek adják együtt azt a “full house”-t, amivel Potter mindig nyer, ám – és itt találhatjuk az egyik zseniális “módszert” – ha lehet így fogalmazni –: nem említi ezeket szó szerint. Pontosabban: nem vesz fel egy olyan elbeszélõi pozíciót, amiben ezek a tettek explicite “hõsiessé” válnának. (Nota bene: a “hõsies” szónak ma igenis vannak negatív konnotációi. Ma Butch Cassidy nem lehetne hõs, csak egy heroikus barom.)
21 Tudom, serdülõkor…
22 A varázslók bankja.
23 Azaz nem lett belõle egy feleslegesen fennforgó, viccesnek szánt idióta, akinek a beszédstílusa hallatán egy kavicsban is megemelkedne a vérnyomás.
24 A szép kifejezés Kornya Zsolttól származik, aki egy hasonló “józanságú” jelenség kapcsán használta.
– Ahogy mondja. – Dumbledore szigorú pillantást vetett a professzorra félhold alakú szemüvege mögül. – Nincs az a gyerek, aki ezt ép ésszel kibírná…”
Harry Potter és a Bölcsek Köve
Hát nem csodás ez? Mintha egy újabb gyönyörû példája lenne az önmagát beteljesítõ jóslatoknak, kezdve a milliókat – okkal – elbájoló ’97-ben útjára induló õrülettõl, egészen a nem-túlzottan-méltányolható Columbus-filmig és a Coca-Coláig. Jómagam, miként a közmondásosan mindig jóindulatú angol sajtó, ennek szellemében nagyobbrészt inkább a kezdetekre reflektálok.
Mi is ez a dolog valójában?
Nehéz meghatározni, hogy mi az, amit egy (jó) ideje csak Harry Potter-jelenségnek hívnak1. Maga a kérdés is figyelmeztet arra, hogy ne csak egy irányba tekintsünk. Könnyed, laza – vagy annak szánt – témafelvetésünk máris süllyedni látszik a különféle megközelítések Szküllái és Kharübdiszei között. Kérdésünk vonatkozhat például arra, hogy mennyiben tekinthetõ fantasynek a Harry Potterek áradata. Könnyedén válaszolhatunk (válaszolhatnánk) erre azzal, hogy “semennyiben”. Ez azonban nem kell, hogy kielégítsen minket, és szívünk mélyén érezzük is, hogy egyrészt nem szükséges (maga az olcsó kielégülés), másrészt, hogy rengeteg más dologról is van szó, mint pusztán arról, hogy fantasy-e a Rowling-féle sorozat.
Mint látni fogjuk, én amellett érvelek, hogy nem fantasy. Mindemellett biztos vagyok abban, hogy maga a “sorozat”2, a “mû” fontos. Nem csak – vagy nem elsõsorban – a nevelés (oktatás) területén betöltött szerepe miatt. Nem kell senkinek sem magyarázni azt, aki hallott akár csak harangozni a fenti – egyelõre – tetralógiáról,3 hogy mióta megjelent, a gyerekek olvasnak – legalábbis nagyobb részük, mint annak elõtte. Lehet, hogy egyesek szomorúan könyvelik el, hogy egy ilyesféle “modern nyugati mesében” élik ki magukat – azt gondolom, hogy ha eddig gyakorlatilag nem olvastak,4 akkor már az is szinte hihetetlen eredmény, hogy ezt teszik. (Késõbb nézzük meg, hogy miért.) Továbbá nem hiszem azt sem, hogy ez normális, ám el tudom hitetni magammal azt, hogy gyorsul a világ, és ilyen kis eredményeknek is örülni kell. (Tartok tõle, hogy igazam van.) Hitessünk, mert ez az egyetlen ellenszere annak, hogy nem fogadunk be. (Kivéve azt, hogy befogadunk, de ez a lehetõ legritkább, hiszen – Feldmárral szólva – minket is hipnotizáltak.)
Tudomásul kell venni azt, hogy a mai gyerekek nem úgy nõnek fel, hogy hétfõn nincs adás, hogy gyakorlatilag egy (vagy másfél) csatornát néznek, és hogy a mûsoridõ tetemes százalékában nem történik semmi. (Emlékszünk-e még a TV-újság adásszünet idejére ajánlott keresztrejtvényére? A mai gyermekek érthetõ oknál fogva nem.)
Nem véletlenül hozom példának a televíziót. Harry Potter egy TV-hõs. Nem véletlenül lehetett ilyen könnyedén vászonra alkalmazni a történetet. (Úgy-ahogy, de ez megint más téma.5) Nem leírások, érzékeltetések, és ezek tesvérkéi mûködtetik ugyanis a szerkezetet – Rowling képekkel és dialógusokkal dolgozik. Leírások is vannak persze a regényben, de ezek egyáltalán nem terhelik a kiskorú olvasók odafigyelõképességét, hiszen az esetek nagy részében kis mozaikokból épül fel az az “ikonosztáz”, ami végül a teljes képet adja. Ha lehet így fogalmazni – verbális képregény.
Ami régen “mágia” volt, mára feledett babona. Ami apáinknak cyberpunk vagy inkább sci-fi, nekünk a jelen. És ami nekünk már-már a jövõ, azt a gyerekek – gondolok itt elsõsorban a 8–14 évesekre – jelenként élik meg, és egyre jobban belelátnak – akár tetszik, akár nem. Nagyon nehéz lenne megmagyarázni nekik, miért jobb a Légy jó mindhalálig-ot elolvasni, mint megnézni videón. (Én nem tudnám, próbáltam. Nagyon meggyõzõek tudnak lenni.) Hiszen ugyanaz, csak az egyik jóval tovább tart és fárasztóbb. (Egy gyereknek nyilvánvalóan nem beszélhetünk “érvényes” olvasatokról.) Elsõsorban azt kell tudomásul venni, hogy ez nem az õ hibájuk. Oly korban élünk e földön…
És mivel nem vagyok bizonyos abban, hogy minden olvasó átesett már a Potter-katarzison,6 bármennyire nem szeretném, tartok tõle, elkerülhetetlen legalább az alapszituációt, illetve a – meglepõen jól kidolgozott – hátteret vázolnom.
Adott egy teljesen átlagos kisfiú, az átlagosnál sokkal rosszabb körülmények között; nevelõszülei utálják – olyannyira, hogy az már-már az elképzelhetõség rovására megy; nehéz elhinni, hogy egy ilyen esetben (különösen Angliában) nem mozdulnának nagyon gyorsan a “szervek” (Potter a lépcsõ alatti gardróbban lakik, levetett, túlméretezett ruhákat hord, és egyáltalán – minden alkalmat megragadnak, hogy megalázzák). Egészen addig nagyon hamupipõkés élete van, míg ki nem derül, hogy õ bizony arra predesztinált, hogy (nagy) varázsló legyen belõle, el is viszik a Roxfort varázslóképzõ iskolába7 – itt jegyezném meg, hogy Tóth Tamás Boldizsár fordítása egyszerûen zseniális –, ahol beszerzi a (meseregény esetében legalábbis) kötelezõ jellegû barátokat, és egyre többet tud meg múltjáról. Szülei nem autóbalesetben haltak meg, ahogy nevelõszülei állították, hanem egy gonosz varázsló – Szauron Lights, ejtsd: Voldemort – ölte meg õket, akinek még a nevét sem szabad kimondani, és elpusztította volna az akkor még csecsemõ Harryt is, ha a halálos átok valahogy vissza nem fordul reá – hiába, ki spellt8 fog, spell által vész –; ám a gonosz varázsló nem halt meg, jöhetnek a történések.
Gyakorlatilag minden fontos leíratott, és láthatjuk, hogy igazából nem a hihetetlenül eredeti és kidolgozott “merész” alapkonfliktus az, ami olyannyira “viszi” a mûvet. A “miért hát e töretlen népszerûség” kérdése sokszor, sok fórumon elõadatott már, lényegi válasz nélkül maradva. Nem is szeretnék ebbe belemenni, “szerény javaslataim” vannak csupán, amiket megpróbálok el-elrejteni a szövegben, nehogy rámhúzzák, hogy “meg akarom mondani a tutit”.
Rowling – ha hinni lehet a pletykáknak – egy Manchester–London vonatút során dolgozta ki meséjét, állítólag, mire beérkezett Londonba, már minden lényeges szereplõ kulcsrakész volt.9 (Gyakorlatilag – az eddigi négy rész alapján – az írónõ a szereplõk szintjén azt teszi, hogy – minimálisan, gyakorlatilag, pár attribútummal “markolva” – kidolgozza a fõbb karaktereket, ügyelve rá, hogy késõbb bármit “hozzájuk” lehessen építeni, és ezek mellett a kidolgozottság nulla fokát képviselõ statisztákat foglalkoztat.)
A Potter-regények világa – ahogy az mostanság egyre gyakrabban elõfordul: Matrix, Dark City, 13th floor, Vanilla Sky (illetve a – jóval sikerültebb – eredetije, a Nyisd ki a szemed), 1 link, etc. – egy valós és egy látszatvilág keveredése.10 A látszatvilág jelenkorunk világa, illetve, ahol a történet játszódik, Anglia, a maga kis double-deckereivel, hivatalnokaival, kertvárosaival; míg a valós világ – fellebbentvén a maja fátylát – ugyanez, varázslókkal, mágiával, szörnyekkel.11
Ez a felosztás – ilyen formában – nagyon szerencsés belépõ a sikerregények közé. Ebben a mai, metanarratíváktól megszabadult (-e?), ennek ellenére terhelt, egyben varázstalanított (Entzauberung) világban12 a – Brian Aldiss után – szolipszista eszképizmus iskolapéldája, még akkor is, ha maga a “belemenekülés” nem is annyira szolipszista, hisz megosztható. A két világ közötti feszültség – amit sokszor a kis Harry és “látszatcsaládja” között fennálló tenzió képvisel – ismét folyamatos lehetõségeket nyújt a változatosság létrehozására. Ekkorra azonban már “benne vagyunk” a regényben, már “beavatottként” olvassuk a muglik13 világát, úgy, hogy észre sem vettük, mikor kerültünk a kulisszák mögé.
A Potter-regény sikerregény, meseregény, iskolaregény – egy kötet egy “tanévhosszra” korlátozódik, a történések – a regények elejét és az utolsó néhány oldalt leszámítva – az iskola területére. A konfliktusok egyébként eddig még mindig az iskola területén oldódtak meg – még a világ egészét érintõ problémák is. A jelzett terület igazgatója – Dumbledore professzor – egyúttal egy kissé istent is játszik saját kis patiójában; mindent tud, mindig tud, jól tud. (Nem világos, hogy akkor miért nem fojtja el csírájában a bajok árját. Ilyen és ehhez hasonló következetlenségekkel itt-ott összefuthatunk a regényben, különösen a varázslók világa és a muglivilág közötti nexus kapcsán. Néhol zavarók – általában valahogy akár meg is lehet magyarázni õket –, a fennmaradókról pedig leginkább ne vegyünk tudomást,14 ahogy ezt megtettük például a Star Wars esetében is. Mielõtt a SW-rajongók megköveznek: nem, nem gondolom, hogy jelentõségében egy szintre kell vagy akár lehet emelni a két – hét15 – mûvet.) Az “iskolaregény” kifejezés persze eléggé megtévesztõ, erõs Musil- vagy Ottlik-asszociációkat mûködtethet, pedig ez a világ meglehetõsen távol áll mind az Iskola a határon, mind pedig – mondjuk – a Törless iskolaévei világától.
A konfliktusjelleg erõteljes, a zárt közösségek, a – néhol – túlzó autoriter rendszer, az ebbõl származó, ezzel szemben felálló csínyek, és egyéb dolgok utal(hat)nak a Potter-regények iskolaregény voltára, mégis, a fenti három beskatulyázás közül ez a legnehezebben fenntartható, itt egyszerûen a hangsúly tevõdik át az (iskolai?) élet teljesen más szféráira. A sikerregényt talán nem kell magyarázni, sõt, azt hiszem, hogy ez a cím egyszerûen elvitathatatlan.
Ám meseregény. Miért mondjuk rá, hogy meseregény: miért nem lehet egyszerûen “lemesézni”, vagy miért nem mondjuk rá, hogy “fantasy”? Anélkül, hogy elbagatellizálnám a dolgokat, elsõsorban azt kell felelnem, hogy hossza miatt nem mese, illetve, a fantasy kapcsán, hogy igazság szerint nem nagyon tudjuk, hogy mi a fantasy. A fantasyvel foglalkozó szakirodalom16 “szerencsére” eléggé csekély és széttartó ahhoz, hogy a fantasy mûfaji kérdéseire ne tudjunk mindenkinek tetszõ, összefogott választ adni.
A Potter-regényekre nagyon nehezen, helyenként egyáltalán nem alkalmazható a Propp-féle “mesegrammatika” – nincs ezen semmi csodálkoznivaló, lévén az eredetileg orosz varázsmesékre íródott; mint már említettem, a Rowling-világ olyannyira széttartó, nemkülönben – eddig – annyira kis részét volt alkalmunk megismerni, hogy az írónõ bármelyik folytatásban elõkaphat egy olyan ötletet, mely tönkrezúzhatja a legjobban kidolgozott elméleteket is – hiába, mindig nehéz még nem létezõ dolgokra (mint például a Potter-regények hét kötete) elméletet gyártani. A világ egyébként ellen is áll a Propp-vizsgálatnak, túlságosan szabad, és szabály-talan a szerkesztésére nézve. (Erõs a gyanúm, hogy elõször vannak kész a “dolgok” és a “történések”, és csak utána kerül “körítés” mögéjük.)
Leegyszerûsítve felfoghatnánk úgy a fantasyt, mint a fantasztikus irodalom egy speciális alesetét – ez valószínûleg meg is állná a helyét, csak akkor meg kell mondani, hogy mi az, ami komplementer halmazától megkülönbözteti17. (Már a fantasztikus irodalom elválasztása az irodalom egyéb területeitõl is problémát okoz.)
Mi lehet az, ami a fantasyt a fantasztikus irodalom egyéb ágaitól megkülönbözteti? Úgy gondolom – és már félek is, fogom fejem –, hogy ebben az esetben (is) kénytelenek vagyunk a “jól bevált” “mainstream-megkülönböztetést” megtenni. A “régivonalas” fantasynek ugyanis szerény véleményem szerint van néhány olyan jellegzetessége, mely – bizonyos korlátozások mellett – alkalmas lehet arra, hogy segítségükkel (és több-kevesebb szerencsével) megkülönböztessük õket az egyéb területektõl, jelen esetben elsõsorban a mesétõl – mint a másik vetélytárstól a Potter-regények besorolása terén.
Ilyen megkülönböztetõ lehet például a világfelépítés. A fantasy – fantasyben is megkülönböztethetünk mintegy hat-nyolc (meglehetõsen összemosható) irányzatot: az említett high fantasy, a dark fantasy, a heroic fantasy etc. – mindig kínosan ügyel a világára – összetett, kidolgozott, világos: következetes és ellentmondásmentes, “jól formált string”. A mesék esetében a legtöbb jóindulattal sem lehet azt mondani, hogy hihetetlenül kidolgozott hátterük lehetõvé teszi “típusmesék” írását. A fantasy esetében eme kidolgozott világok minden részletességük mellett is annyira egyediek, hogy egy ismert író általunk jól ismert világán – Tolkien, Pratchett, Feist etc. – egy bárki által írt történetet olvasva egyértelmûen eldönthetõ, hol – adott esetben az is, mikor – játszódik a történet. A Rowling-mûvek esetében ez a megközelítés kis bukkanókat rejt magában, a már említett “nem-befejezettség” miatt, de azt mondhatjuk, hogy jó eséllyel sikerülhet beazonosítani egy Potter-világon játszódó történetet, még akkor is, ha az nem az ismert helyszínek egyikén játszódik. Fantasy – Mese – 1 : 0.
Azonban – ebbe is bele lehet kötni, jaj, de mennyire! – a fantasyk tetemes része – legalábbis nagyrészt mûfaji jellemzõinél fogva – utazásregény. Bármely (el)ismertebb fantasyt vesszük górcsõ alá, akár az említett Tolkien-, Pratchett-, Feist-hármast, szerencsétlen hõsök, ha csak egy pillanatra is, abbahagyják a kalandkodást, szövetségszövögetést, jólmegérdemeltpihenést, azon kapják magukat, hogy lovagolnak, talpalnak vagy hajóznak valahova.18 Ezzel szemben minden Potter-regényben kettõt, és csak kettõt utaznak; egyet oda, s egyet vissza, ezt akár fintorként is olvashatjuk a fantasyk irányába. Szó sincs itt utazásról, a Harry Potter nem fantasy. 1 : 1.
Hasonló stílusban – és “szerkesztettségben” – lehetne még folytatni a végtelenségig, ám a kedves olvasó szellemi és jómagam fizikai épségének érdekében nem teszem. A Harry Potter ugyanis meseregény és pont. Kicsit (nép)mese az elhagyatott és meggyötört legkisebb fiúról, kicsit fantasy varázslókkal és szörnyekkel, kicsit (nép)mese szigorúan megállapíthatóan jó vagy gonosz szereplõkkel, kicsit fantasy a maga világmegalkotottságában etc.
Jut eszembe: akkor legyünk már egy kicsit kronologikusabbak, és mondjuk meg, hogy a Végtelen történet micsoda. Miután megbeszéltük, és – mint egy jó marxista konferencián – meg is szavaztuk, mi légyen az, megmondom, mi a Harry Potter. Ugyanaz.
Maga “a” Harry Potter
Harry Potter szûkebb szociális (szf)éráját tekintve – bármilyen furcsán is hangzik – igazán jó helyzetben van: rendelkezik egy barátnõvel, aki – egyrészt barát, de – potenciális nõ (és akkor még nem is beszéltünk a – szintén nem-túl-látens – húg szerepérõl) és egy (fiú)baráttal, akit, bár nagyon szeret, mindig könnyen fölé tud emelkedni.19 (Ja, pénze is van, dögivel…)
Mindezeket persze bõven kompenzálja Harry szerencsétlen múltja és jelene – jövõjérõl bölcsen hallgatunk, hiszen könnyen belátható, hogy ha az iskolai karrier közben õ(ke)t érõ problémák megoldódnak, nevezetes (legyõzhetetlen – de azért annyira nem, hiszen a tökéletességet senki sem szereti: ez persze csak jóslat) tagja lesz a varázslótársadalomnak.
Ez Rowling egyik “varázslatos” megoldása, és – mint a többinél is – döbbenetesen egyszerû dologról van szó: legyenek Potternek olyan tulajdonságai, melyek – bár nem emberfelettiek – mindig kisegítik õt a bajból, de ne lehessen elõre tudni, mi az.20
Ilyen értelemben ez egyfajta kvázi-fejlõdésregény: nem zajlik tulajdonképpeni fejlõdés, hiszen Harry tulajdonképpen olyan marad végig,21 amilyennek a kezdet kezdetén megismertük – magyarul az az elején bemutatott néhány tulajdonsága megmarad, ám mindig újabb és újabb dolgokat tudunk meg róla – miközben “megismerkedünk” az olyan tulajdonságok fontosságával, mint a talpraesettség, ravaszság etc., illetve azzal, hogy milyen fontos a szeretet, barátság, hûség – ezek a “rejtettségek” egyszerre bukkannak elénk a múltból és a jövõbõl: “elõfejlõdnek” minden idõsíkon.
Ne felejtsük el azt sem, hogy Harry Potter szociokulturális helyzetét tekintve elsõsorban “David Copperfield” – Rézmezõ Dávid. Bámulatos, hogy Rowling mennyire szeretné teljesen átlagos ifjoncnak láttatni Pottert. Mindent elkövet, hogy Harry – látszatra – egy legyen a többi diák között, akinek a fent említett dolgok miatt (árvaság, gonosz mostohák, sanyarú – folyamatban levõ – gyermekkor etc.) még rosszabb is a sorsa, mint hasonszõrû diáktársainak (és sikereit mindig pusztán fent említett jó tulajdonságainak köszönheti). Persze mindig kilóg a lóláb. Nem könnyû úgy Copperfieldnek lenni, hogy az embernek tetemes betétje van a Gringottsban22, és persze az átlagos “átlagos diákok” nem nagyon “szoktak” überbrutál vezérvarázslók által kántált halálos átkokat túlélni. Szóval, annyira nem jön össze ez a “tömegbe olvasztás”, de azért szép próbálkozás volt.
Azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy annyira nem is árva: vannak neki szupplementumai – elsõsorban apaszupplementum: Dumbledore; de van (lehet) neki anyaszupplementuma is: McGalagony személyében. Milyen érdekes ez, merthogy Potter mégiscsak fiú, ergo az anyaszupplementumnak “kellene” erõsebbnek lennie. (Talán azért van ez így, mert Rowling nõ?) Meg aztán van neki egy természetistenség- (vagy tán inkább szatírszerû?), darabos, roppant erõs és kedves segítõje is: Hagrid, aki a “bukott diák”-sztereotípia aranyos képviselõje, és kiszámíthatatlan – valljuk be: kissé mafla – alaptermészete miatt Rowling számára ismét nagyszerû könnyítést ad. Amennyiben nem tudja vagy nem akarja a kis hõsök direkt és nyilvánvalóan nagyon ügyes nyomozásfolytatását, ha egy kis véletlent akar az események közé szõni, ha egy kis figyelemelterelõ mellékvágányra van szükség: ott van mindjárt Hagrid, aki elszólja magát, és adott a nyom, amit lehet követni, aki sárkányt nevel (ami persze tilos), akivel bemehetnek a Tiltott Rengetegbe (ami persze tiltott), aki ellen szintén ármánykodnak a gonoszok (lám, milyen gonoszok: még ez a kedves Hagrid is!) etc. Igaz, hogy pocsék süteményt süt, de a sikereinek – amiket bárgyúsága ellenére is elér, hála Dumbledore-nak és a mázlinak – lehet örülni, az élet különbözõ területein jelentkezõ inkompetenciáján pedig lehet szórakozni. (Felejthetetlen például a negyedik részben Hagrid udvarlása.)
Egyszóval ha csak Dumbledore (a világ vezetõ – ez azért érzékeltetett – varázslóképzõjének igazgatója) és Hagrid (mint eme iskola szintemindenese – vö. “a portás minden intézet legfontosabb embere”-paradigma) barátságát nézzük, már akkor lehet látni, hogy a “hivatalos helyszínen”, ahol maga a történet játszódik, is komoly hátszéllel lavírozik a fiú. (Ekkor még nem is beszéltünk egy lekötelezett házimanóról, aki ugyan eddig többet ártott, mint használt, de ne feledjük, hogy a házimanók komoly mágikus hatalommal bírnak; illetve Harry Potter keresztapjáról, Sirius Blackrõl, aki szintén bír ezzel, vele kapcsolatban csak az a probléma, hogy mindenki – mínusz négy ember – meg van róla gyõzõdve, hogy elmebeteg tömeggyilkos.)
Mindeme segítõknél nyilván hangsúlyosabbak az “ellenek”, Draco Malfoy – sõt, ahogy Potter most már kinõtte a negyedik kötetet is, egyre hangsúlyosabban Lucius Malfoy, az apa. Draco Malfoyt nem lehet komoly ellenfélnek elkönyvelni – Harry magát Voldemortot gyõzi le úton-útfélen, hogy állhatna meg vele szemben a kis Draco? Arra persze jó, hogy csendesen szemétkedjen, de semmi komolyabb problémát nem tud okozni. Határozottan nagyobb problémát okoz Perselus Piton, a bájitaltanár, lévén felnõtt, képzett (vezetõ) mágus, ráadásul már a kezdetektõl – mikor Draco még kezet nyújt Harrynak, aki durván utasítja el – gyûlöli õt. Állandó ellenség Frics is, az iskolagondnok, de hát õ minden diákot utál, hiszen õ maga kvibli: máguscsaládból származó “varázstalan”, olyan, aki nem tudja használni a mágiát. (Kedves jelenet s egyben jó példa a könyv[ek]ben található párhuzamra világunk és a varázslóvilág között, mikor egy apróbb csíny után Frics szobájába viszi Pottert, ahol Harry rádöbben a gondnok kvibli mivoltára: az ugyanis megrendelte a VillámVarázs-t; “Levelezõ tanfolyam kezdõ varázslók számára […] A VillámVarázs a legújabb tudományos eredményeken alapuló, biztos sikert ígérõ tanfolyam. Garantáltan azonnali sikerélmény! A topshami Madam S. Tchalan ezt írta nekünk: blablabla D. J. Prod táltosmester (Didsbury) levelébõl idézünk: A feleségem sosem tartott elég bûbájosnak, de az egyhónapos VillámVarázs kurzus után sikerült kecskévé változtatnom õt! Köszönöm, VillámVarázs!” Azt hiszem nem is kell jobb idézetet találni ahhoz, mennyire is veszi komolyan Rowling a mágiát…)
Toldások
Pár szó a filmrõl
A helyszín a patinás Oxford. A forgatás elõtt rendszeresek voltak a diáktüntetések, hogy itt aztán nem. Aztán mégis. Lehet, hogy a vezetõség nem véletlenül vezetõség – jobb financiális érzékük lehet.
A film rendezõje Columbus – szegényt (bár Bakács Tibor Settenkedõ állítja) nem Charlesnak hívják, hanem Christophernek; ha nem lõtte volna le Robert Jakobson kapcsán Kálmán C. György a poént, azaz “biztos egy rokon”, akkor én is szívesen elviccelõdnék ezen.
Ismerhetjük olyan szép pénzt hozó, de bugyutának is csak nagy jóindulattal nevezhetõ filmek révén, mint például a Home Alone. Már a kezdeteknél összefuthattunk néhány botránnyal, például a gyerekszereplõk gázsiját illetõen, de a folytatás sem volt zökkenõmentes. Richard Harris – aki Dumbledore-t játssza, s állítólag csak unokája kedvéért vállalta a szerepet – elhunyt. Lehet keresni új színészt: felmerült például, hogy “Gandalf” (Ian McKellen) elvállalná a szerepet. A forgatások állandó halasztódása miatt viszont Hermione (Emma Watson), Ron Weasley (Rupert Grint) és maga Harry Potter (Daniel Radcliffe) is csak nagy nehézségek árán játszhatja el a fiatal kis trió szerepét, hisz gyúrják már egy ideje a maturációt. Mindenesetre a következõ részben (Harry Potter és az azkabani fogoly, elõreláthatólag 2004-ben) biztosan õk szerepelnek még. A rendezõ azonban változik, Columbus letészi a lantot, Alfonso Cuarón felkapja azt.
Az elsõ rész kapcsán az tûnik a legnagyobb hibának, hogy aki nem olvasta el, nem érti. Jómagam ezt nem tudom megítélni, de sok helyrõl hallottam ezt; annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy a regényhez képest történt kihagyások nem mindenütt érthetõk és/vagy kellõen megalapozottak. A szereplõk, a helyszínek és a képek azonban tagadhatatlanul “viszik a filmet”.
Bonyolódik a dolog, a második rész nem hozta azt a sikert, amit elvártak, nem tudom, miért, egyáltalán nem rosszabb az elsõnél. Ráadásul jóval eseménydúsabb – izgalmas jelenetek egymásutánja –, s a már említett házimanó, Dobby sem ok nélkül jelöltetett az Oscarra: pont olyan viccesen sajnálatra méltó, aranyosan visszataszító, és annyira emberi, mint kell; szerencsére a Jar-Jar-effektust is el tudták kerülni.23
Draco Malfoy (Tom Felton) is tudja hozni azt, amit az elõzõ részben: döbbenetesen jól játszik a fiú. Az már “csak” az érem másik oldala, hogy – lévén õ a gonosz és megátalkodott Malfoy –, szerencsétlen gyerek addig kapta a becsmérlõ, fenyegetõ, sértõ leveleket, hogy ma már pszichológushoz jár. Hja, tudjuk, Isten állatkertje…
Nem mehetünk el továbbá az ismert Shakespeare-színész és -feldolgozó, Kenneth Branagh mellett sem, aki Lockhart professzor szerepében színészkedik – kétszeresen is. Kitûnõen teszi a beképzelt öntömjéntanárt, aki azt játssza, hogy híresen jól (el)bánik a veszedelmes lényekkel.
A kritika kritikája (?)
Amellett, hogy – mint tudjuk – a gyerekek elkezdtek olvasni, a Potter-regények gyakorlatilag olyan örök emberi értékekre tanítanak, mint a fent említettek. Többek között emiatt döbbentem meg annyira, mikor az elsõ olyan írást olvastam eme mûvekrõl, melyek meglehetõsen kedvezõtlen színekben festették le a regényt.
A (lábjegyzetben már említett) vádak hallatán (olvastán) elõször – rusztikusan fogalmazva – köpni-nyelni nem tudtam. (Fogalmazhattam volna csúnyábban is.) A teljesség igénye nélkül – és hogy többé-kevésbé úriember maradhassak – csak felsorolnék néhányat a megalapozott, értelmes vádak közül:
Okkultizmusra és sátánimádatra uszít (sic!), eltorzítja gyermekeink világképét, akik majd jól azt hiszik, hogy van mágia, pedig nincs; azzal mindent meg lehet oldani, pedig nem. (Mennyire összetartó táborral van dolgunk? Egy másik kritika szerint azért veszélyes, mert mágia igenis van, és felhívja erre a figyelmet. A hülyeség csimborasszója: eme tábor egy prominens képviselõje a TV-ben képes volt ehhez hozzáfûzni azt [most figyeljünk!]: érdemes elgondolkodni, hogy a középkorban évszázadokig üldözték a boszorkányokat, ennek csak volt valami oka!)
Félelmet, borzongást kelt. Elfogadtatja a sátánizmust – a fõhõs (szegény Potter, ha tudná, mennyire gonosz, nem tudna többet tükörbe nézni) homlokán levõ jel (egy szerencsétlen villám) köztudottan (!) a Sátán (nem, nem vagyok sátánista, csak azért írom nagybetûvel, mert tulajdonnév, bocs) egyik jele. (Rendben, az SS kapcsán még csak-csak kötözködhetnek, de itt? Égessünk meg minden transzformátort? – Vagy csak vegyük le a szekrényekrõl a villámot, hátha agyonvág valakit a ménkû? – Itt mindenki megbolondult?)
Kedvencem (az egyik): a visszataszító dolgok nem Istentõl valók. (Égessünk meg minden pattanásos embert is. Ja, kinek van tüszõs mandulagyulladása, jöhet! Persze a hozzászólót sem hasonlítanám vezetõ kozmetikai cégek modelljeihez…)
Van még kedvencem: azt vetik a könyv szemére, hogy ha már ennyire olvasott, akkor miért nem használja ezt arra, hogy tanítja a gyerekeket, jó viselkedésre és erkölcsre nevelhetne. Kicsit összekeverték a fiúk a dolgokat. Ha azt tenné (ti. orrba-szájba okítana), akkor kutya nem olvasná, viszont ez esetben – lévén kutya nem olvassa – nem is kellene okít-nevelni.
Még vicc: (jó)néhány ilyen “epilepsziásra fanatizált fundamentalista”24 olyat csinált, amit a negyvenes évek óta nem nagyon látott a világ, és elõhozta a – viszonylag gyakran elõhozott – “sírjak vagy röhögjek”-érzést: autodafé. A harmadik évezredben ott tartunk, hogy homo sapiensek (bölcs vagy értelmes emberek – mind a jelzõt, mind pedig a jelzõ tárgyát kérdõjelekkel látnám el) kimennek terekre, és mivel nem tetszik nekik valami, elégetik. (Nem szeretnék a szomszédjuk lenni, és Inter–Juve örökrangadót nézni a barátaimmal. Félnék.) Csak még annyit a dolog kapcsán: ha már megyünk az EU-ba, remélem nem kerülök velük egy fülkébe.
Appendix – jegyzem, a másik csoport se kutya. Talán csak az a jobb, hogy nem agresszorkodnak, de a hülyeség azért ott is burjánzik, kezdve a “hiteles” varázsló- és boszorkányképzõ intézetektõl egészen a hóbaglyokat tömegesen felvásárló legyenmegagyereknekmindene-bagázsig. Szerencsétlen (védett!) állatok pedig, uram bocsá, ragadozók, meg különben is vadállatok, lehet majd csodálkozni, ha a kis klambónak – aki ezek után (ilyet lehet nem észrevenni?) sokkal inkább Dursley, mint Harry Potter – jól kikaparja a szemét.
Joanne K. Rowling
1965. július 31-én született Bristolban, onnan költöztek Winterbourne-be. (Állítólag volt ott egy szomszéd család, Potterék, és ezt jobb névnek tartotta, mint amilyen az övé.) Az Exeter University francia szakának elvégzése után az Amnesty Internationalnél helyezkedett el. 1990-ben jött a Potter-ötlet, az említett Manchester–London vonatút alatt. 1992-ben Portugáliába költözött férjével, majd – a válás után – vissza, Angliába, Edinburgh-be. Itt – ismerjük a mesét – kávéházakban írta meg a Harry Potter elsõ részét, állítólag olyan szegényen, hogy órákig üldögélt egy kávé mellett. (Jó, de ha szegény volt, akkor minek ment kávéházakba?)
A kiadók – mondhatni bevett szokás szerint – nem voltak hajlandók kiadni, míg Christopher Little a Bloombury Children Bookstól be nem adta a derekát, ami valószínûleg élete legjobb döntése volt. 1997. júniusban megjelenik a Harry Potter és a bölcsek köve, nem sokkal késõbb a Scholastic Books 150 ezer dollárt fizet az amerikai kiadás jogáért, ami meg is jelenik 1998-ban; nem sokkal késõbb 2. és 3. kötet követi. Ezek a könyvek aztán el is helyezték magukat a New York Times bestsellerlistájának elsõ három helyén. A többi – hogy közhelykedjünk még egy jót utoljára – már (befejezetlen) történelem.
Lévén maga a “jelenség” kifejezés már azt sugallja, hogy itt a vizsgálódás több szintjérõl van szó.
2 Értem itt a szó különféle pejoratív felhangjai nélkül.
3 Újabb és újabb pletykák röppenek fel az utóbbi idõben Rowling “kiégésérõl” – ezeket (mint szokás) sem megerõsíteni, sem cáfolni nem fogom, annyi azonban biztosnak látszik, hogy 2003 elõtt nem jelenik meg újabb rész. Azóta 2003 lett. (Az írónõnek megszületett második gyermeke, igazoltnak tekintem a regény késését – melynek címe egyébként Harry Potter And The Order of The Phoenix.) A legújabb információk szerint június 21. a megjelenés idõpontja; egyszerre Nagy-Britanniában és az USÁ-ban, nem mindennapi példányszámban. A legutóbbi botrány: ellopták a kefelevonatot. (A kötet az esszé megírása óta természetesen napvilágot látott. A szerk. megjegyzése.)
4 Leszámítva az olyasféle dolgokat, hogy eject, file, MP3, triphop, HTML, DivX, ftp, hit, open etc.; másrészt egyébként azt gondolom, e szavak nagy részét ma illik is ismerni – persze nem csak ezeket.
5 Csak a bakikról kimerítõ leírást találhatunk: [a]http://www.moviemistakes.com[text]www.moviemistakes.com[/a] vagy akár a 2002. novemberi VOX Magazinban.
6 Nem tudom nem láthatóvá tenni, hogy egy “rajongó” nyomkodja a billentyûket.
7 Roxfort Boszorkány- és Varázslóképzõ Szakiskola.
8 “A form of words used as a magical charm or incantation.” – Concise Oxford Dictionary.
9 Kevesen tudják, hogy Rowling sokáig az Amnesty Internationalnél dolgozott – akkor is, mikor a Potter-ötlet felötlött benne. Ez csak azért érdekes, mert ördögimádattal, sátánizmusra buzdítással, az alapvetõ emberi értékek aláásásával, és ki tudja, még mivel vádolják az írónõt. Persze lehet, hogy belülrõl bomlasztott…
10 Mindez persze régebben sem volt ismeretlen, klasszikus példája, ami maga is mese, a Végtelen történet vagy akár az Alice-regények.
11 A valós és a látszatvilág között vannak kis “jelzéshidak”, huncut varázslóknak köszönhetõen, az emberek azonban nem hiszik el, hogy létezhet mágia, ezért nem veszik észre. Például, ha valaki elvarázsol egy kulcsot, hogy az egyre kisebb legyen: észszerû magyarázat, hogy a kulcs zsugorodik, de emberünk inkább azt gondolja, elvesztette. Olyasmi ez, mint ahogy a Pratchett-regényekben nem veszik észre a Halált. A Halál nem láthatatlan, de az emberek, amikor érzékelhetnék, véletlenül pont nem néznek oda.
12 “Megismétlem: civilizált társadalomban szörnyeknek semmi keresnivalójuk” (Rushdie; idézi Bényei Tamás, in: Esendõ szörnyeink és más történetek. JAK, Pesti Szalon Könyvkiadó, 1993.)
13 A “varázstalanok”.
14 Cseréljünk: “élvezõ megértés” helyett “megértõ élvezet”.
15 Magyarázat: három Star Wars és négy Harry Potter. A maradék két SW-film esetleg látványvilágában veheti fel a versenyt Potterékkel – legalábbis véleményem szerint.
16 Nagyon kell vigyázni, hogy a fantasyt ne keverjük össze a fantasztikummal, a fantasztikus irodalommal, bár ez a széttagolás, azt hiszem, néhol tarthatatlan – a fantasztikus irodalom hajlamos “összemosódni” az olyan “peremirányzatokkal”, mint például a horror vagy a fantasy.
17 Állítólag egyébként az, hogy a fantasztikus irodalomban a “fantázia”, a rejtély, a csoda, a bûbáj etc. a mindennapi élet kulisszái közül rongyol elõ. Persze, tudjuk, hogy ez nem így van, hiszen maga Todorov mondja, hogy akkor kerül elõ a fantasztikum, mikor a bizonytalanság, az ingadozás. (A szereplõ vagy az olvasó ingadozása?) Az is nyilvánvaló, hogy akkor hívatik életre a fantasztikum, mikoron a félelem elõtör. Holott nyilvánvaló, hogy elsõsorban a “természetes” és a “természetfeletti” paralell együttélésérõl van szó.
18 Ne feledjük Bilbo megfontolandó szavait a kapun való kilépésrõl!
19 Idõközben – nem feltétlenül az írás derekán, könnyen lehet, hogy korábban – J. K. Rowling is rájött erre, és észszerûen kezelte: konfliktust alakított ki belõle, mit késõbb feloldhatott.
20 A szerzõnõ egyébként – roppant ügyesen – olyan tulajdonságokra hegyezi ki a probléma megoldását, melyek egyszerûen fordíthatók olyasmi(k)re, hogy “bátorság”, “együttérzés”, “elszántság” etc. – ezek adják együtt azt a “full house”-t, amivel Potter mindig nyer, ám – és itt találhatjuk az egyik zseniális “módszert” – ha lehet így fogalmazni –: nem említi ezeket szó szerint. Pontosabban: nem vesz fel egy olyan elbeszélõi pozíciót, amiben ezek a tettek explicite “hõsiessé” válnának. (Nota bene: a “hõsies” szónak ma igenis vannak negatív konnotációi. Ma Butch Cassidy nem lehetne hõs, csak egy heroikus barom.)
21 Tudom, serdülõkor…
22 A varázslók bankja.
23 Azaz nem lett belõle egy feleslegesen fennforgó, viccesnek szánt idióta, akinek a beszédstílusa hallatán egy kavicsban is megemelkedne a vérnyomás.
24 A szép kifejezés Kornya Zsolttól származik, aki egy hasonló “józanságú” jelenség kapcsán használta.
