Folyóiratok

A toledói kanonok talán maga az isten?
Megjelenik alkonyattájt: kora reggel,
miután a kábulatból és/vagy az élvezetbõl…,
mielõtt az idõ metszeteinek hígfényû
borostyánkövébõl, a párafelszín aranymézébõl
kilépsz, e káprázó halálba belépsz: nagyon kemény!,
a toledói kanonok diszkrét férfi.



Mindenesetre. S mintha intene. Idõ tehát akkor
többé nincsen, csupán pillanat, megkövesülten
az évszak háza: globál az egész tájék, sátoros
ünnepként terülve mindenfelé, anélkül, hogy bárki
észlelné, és mégis, a beavatottak tudják, vége,
bizony, vége, eldöntetett! egyszerû fekete
öltönyben áll a keresztúton a toledói kanonok.



Elléphetnõk mellette, de minek, inkább rajta
kelhetni át, a bizonytalan ajtaja õ, annyi bizonyos,
a Valamibe vezet, így hát igazándin légûr, épp
ezért, hogy akárha iszapba vágottlag abszolvált
repülést nyújtana, rémlõt, meséset; megnyúlt tagokkal
áttûnik beléd a toledói kanonok, mikor elnyel, és
legalább száz évig tart benne az út, pénzek pikkelyein.



Tényleg: oly nagy tallérok borítják az aszfaltot, amek-
korák a macskakövek szoktak lenni, miközben még
mindig a toledói kanonok igéz, a gyomrában vagy,
tüdeje erdõfoltja mögött nem szívbog, de napfogyatkozás,
gigászi felhõörvénylést látsz, üres kékséget,
szürkeséget, fehérséget, füstszín fátyolgást… –
fekve ismerszik meg az élszegélyû, szokatlan perspektíva.



Amely otthonos mindazonáltal, azzá teszi
a toledói kanonok, gyakran egyetlen szó nélkül, néha
beszéd rögtönzésével, máskor flegmatikusan magára
mutatva: „Ha spanyol vagyok, akkor nyilván inkvizíció
is, kínozgatlak, ugyebár, vagyok szíves megtenni
veled, amit te nem, magaddal: máris fejjel lefelé
lógsz ki a számból, mellesleg: mától eléggé mindörökké…”



Ám csaknem senkise láthat téged ténylegesen ebben a
pózban, s az is csak a vakhit templomaiban, Luca napján,
sámlira állva az esti misén, lyukas fakanálon átlesve (—
————————————————————);
pedig, amiként azt elébb bátorkodtam mondani, annyi
a lényeg: tulajdonképpen, izé, nem más van: vég, vége.
S ezen nem segít, maximum úgy segít, a toledói kanonok.



Afféle kiút a toledói kanonok, amelybõl csak visszaút
létezik, semmi más: a fejreállásból nagybölcsen kiszámított
fejenállás lesz, ha érted, interpretáció kérdése az egész,
a sajtóvisszhang megszervezése! szépöcsém, ennyi a
tanulság, véglenvégezetig (ki)tartani a kámforlélegzetet, egy
kevés elengedhetetlen Tic-tac drazsét a tárgyalási irodán;
betárazni egynéhány tonnát, és (szét)köpni, mind, a világra.



Ilyesmire tanít a toledói kanonok, körülbelül; persze,
ez jóformán az én túlzásom, ámbár jellemzõ túlzás, csak
annyi nem vibráló szeszély benne, amennyi a pluszkinin…,
ami máris rá látszik volt légyen menni a szemre: hajnali,
keleti, tüzérségileg nyilazó elõkészítése jön zilált képeknek,
melyekkel elhalmoz – elnyelõ statikájába foglalón – a toledói
kanonok, hahogy egyáltalán még tudható: õ az, senki más.


Elfoszlóban pedig szólít õ téged ekképpen: „Lucien, ha halott
voltál, most felkelsz, nem mész a mélybe, de a fénybe.
Lucien, Lucien de Rubempré (nem is Chardon), te azt hitted,
vége, pedig éppenhogy most, most kezdõdik csak!”
Eldöntetett, eldöntetett, eldöntetett, eldöntetett. – Mind–,
mindnyájunkhoz el kell jöjjön egyszer a toledói kanonok.
Aki az isten, semmi kétség, többé, semmi: az isten. Lucien.