Folyóiratok

… lég vagyok.

Orbán János Dénesnek



támad belõlem a kéjenc titán
holdvilágban tõrrel s tollal
montázs-sorokban míg hal a lényeg
átpréselvén a modern-szitán



a holt költõknek népes sorát
s ott hol sírjaik domborulnak
osonok mint az okos tolvaj
pornó-színekben léckerteken át



mígnem lassan hajnalodni kezd
s én egy szál ingben és gatyában
– levettem a corpus delicti mezt –



öntvénybe lépek enyhén prûden,
körbevesznek Nyájas olvasóim
mosolygok, szendén lesütöm szemem







Imitációk



I.



És nem találtam többé már magamra,
elnyelte hangom a méla õszi szél.
Nem köszöntött rám a régi dallam,
hát elfeledtem lassan én Adélt.



Magával ragadta múltam, ifjúságom
s elvitte az összes régi képet,
melynek tüzénél – mint akkor vágytam –
ma éjjel százszor lelkemig megégek.



És eltûntek a színek is a filmrõl,
feketébe öltöztek a tárgyak,
s markoltam, mint hajdan hálóingét
a hófehérbe foszló puszta vágyat.



És elfeledtem lassan én Adélt.
Más nimfák jöttek, sellõk, angyalok –
de nem találtam többé már magamra.
Ki e verset írja, az sem én vagyok.