Folyóiratok
Vakfoltok a horizonton – Az esztétikai tapasztalat összetettségének kérdéséhez
"Az irodalom szerepét még nem látjuk tisztán."
Pilinszky János
"Természetesen mi sem tudjuk, hogy mi a rossz vers. Ennek éppúgy nincs kritériuma, mint a remekműnek."
A Megfúvom fűzfalantomat című antológia szerkesztői
I.
Az esztétikai tapasztalat többrétűségének, többszakaszosságának s időbeli voltának (temporalitásának) elve ma már alig vitatott alapvetése irodalmi közgondolkodásunknak. Legtöbbet minden bizonnyal az irodalmi hermeneutika tett azért, hogy a megértés-értelmezés-alkalmazás fogalomhármasában szemléltetett olvasási, befogadási folyamat (lélektani és) metodikai mikéntje világosabbá váljék. A hermeneutikai alapozású recepcióesztétikai gondolatkör egyik legfontosabb eleme az olvasó "jogainak" elismerése: annak bizonyossága, hogy "jelentés" önmagában nem létezik; a szöveg értelmét az olvasás hogyanja, az olvasat mineműsége teremti meg. A művet a nyelv, a hagyomány, a szerző és az olvasó együttes erőfeszítése hozza létre.
E belátások nyomán fölvethető a kérdés: ha a megértés (mint elsődleges esztétikai "hozzáférés" a műhöz) szükségszerűen megelőzi s ily módon tulajdonképpen előlegezi és "előkészíti" az értelmezés részletező, elemző, kifejtő munkáját, vajon nem határozza-e meg alapvetően annak kritikai irányát, ítélkező hangsúlyait. Ha igen, úgy tehát a hagyományoktól uralt, de végeredményben egyéni, egyedi ízlésnek ez az első észlelete, benyomása és értékítélete az értelmezői látószöget és szempontrendszert éppúgy előre kijelöli, amint azt is: mit tételez, mi mellett érvel, mit igazol, vagy milyen következtetésre jut majd az elemzés. Vagyis az elemző-értelmező tevékenység tétje nem az volna (ahogy talán a szakmai köztudatban is él), hogy módszeres analízis eredményeként megállapítsa: "jó" avagy "rossz" a mű, s jelentésszerkezete ilyen vagy olyan, hanem hogy visszaigazolja azt, amit a befogadás első fázisa érteni, megérteni vélt. Ebben a megközelítésben az interpretáció nem más, mint kritikai érveket keresni, válogatni, alkotni a - megértés fázisában szerzett - benyomáshoz. Mert mi mást lehetne értelmezni, mint amit egyszer már megértettünk? És mi egyébről lehetne értékelő ítéletet hozni, mint aminek minősége felől egyszer már döntött az észlelő olvasat? (A kánonokat a kritikai hagyományoktól nagyban befolyásolt [több]személyes ízlés [a szakmai közízlés?] alkotja meg, illetve rombolja le vagy alakítja át.)
Hipotézisünk: mivel - e gondolatmenet szerint - az interpretáció a személyes ízlés által megértettet közelíti meg reflexív módon, amely személyes ízlés ellen pedig kritikailag nehéz a szakszerűség érveivel föllépni (ez egyik magyarázata lehetne a különböző értelmezői nyelvek közti párbeszéd nehézkességének is), lényegében bármely kanonikus olvasatnak az ellenkezője is "igaz" (hiteles) lehet - feltéve, hogy az interpretációt elégséges nyelvi-módszertani koherencia jellemzi.
Ennek lehetségességét két vers tudatosan rögzített előfeltevésekkel dolgozó elemzésén keresztül próbáljuk bizonyítani.
Az egyik Kosztolányi Dezső Őszi reggeli című verse 1929-ből. (Kötetbeli megjelenése: 1935.) A másik Szittya Attila Bendegúz Én mint nemesi sarj című alkotása 1934-ből. (Kötetbeli megjelenése: 1937.) (A két szöveget - ezt csak a rend kedvéért tesszük szóvá előzetesen - terjedelmük, tematikai s életműbeli hangsúlyosságuk és keletkezési idejük is összekapcsolja; poétikájuk - nyelvi, műfaji, szemléleti megalkotottságuk - azonban merőben különböző költészeti horizontokba utalja.)
E sorok írója nem tud elképzelni művelt, a nyugati irodalmi kánonon iskolázott olvasót, akinek "szerzett versérzéke" (Szilasi László) ne azt mondaná: Kosztolányi verse jelentős mű, Szittya Attila Bendegúzé ellenben dilettáns módon sikerületlen munka.
És mégis: a fentebb vázoltak jegyében ennek igazolása és cáfolása egyaránt érvényes kritikai művelet lehet.
II. 1.
Kosztolányi Dezső: Őszi reggeli
Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.
Kanonizált, "normatív" (hagyományos és "elvárt") olvasatban ez a vers tehát jelentős mű. Egy "normaszegő" ("ez a vers nem tetszik nekem, nem tartom jónak" típusú) olvasat ezzel szemben így érvelhetne:
A vers tíz rímtelen sorban, ötös és ötödfeles jambusokban, egyetlen szövegtömbben egy magányos beszélő élettől való búcsúját elégizálja. Mindezt az elmúlástematika irodalmi toposzaival: őszi jelenetezéssel, gyümölcsöstállal és antropomorfizált faalakokkal.
A mű Kosztolányi sikerületlenebb darabjai közül való. Ezért elsősorban az elmúlásról való lírai beszéd hagyományát újraértelmezni, vagyis a témaválasztás közhelyességét átpoetizálni nem képes versnyelv ugyancsak közhelyes megoldásai - a szcenika, a metaforák, a modalitás újszerűséget nem hozó jellege - a felelősek. Végső fokon pedig a zárlat giccsesen patetikus (erre hajlamos olvasatban: komikus) jelenetének: az "aranykezükkel" "intő" fák elrajzolt képének melléfogó mítosziassága.
A nyelvi megformáltság minőségét keresett, modoros, kimódoltan túlfogalmazott részek teszik igen kétségessé. Ilyen az ámde körülményeskedő kötőszava vagy az inkább költőies, mint költői megannyi.
A megalkotottságbeli hiányosságokat kép-, pontosabban szókép-zavar tetézi: a "hűs gyümölcsök" mint "tündöklő ékszerek" metaforikája után az "egy kövér bogyóról" leguruló "vízcsöpp" is "brilliánsként" azonosítódik. Vagyis két különböző létszint elemei jelölődnek ugyanazzal a metaforaképzettel - zsúfolttá, zavarossá, következetlenné téve a vers szóképrendszerét. (A szöveg tropológiáját indokolatlanul bonyolulttá, követhetetlenül "kuszává" teszi, hogy a gyümölcsök jelölő ugyancsak olvasható - ráadásul több értelmezéssíkon - metaforaként vagy szimbólumként. Vö. Halmai Tamás: "Ha félsz, a másvilágba írj át". Versnyelv és világkép a Kosztolányi-líra utolsó szakaszában. Prae, 2000/3-4. 165-167.)
Megjegyzendő, hogy - természetes mód - ugyanaz a nyelvi-poétikai mozzanat vagy mozzanatsor az értelmezés mikéntje szerint föltűnhet pozitív és negatív minőségben is. Ilyen módon interpretálható többféleképpen például a vers metaforarendszerének vagy a versbeszéd modalitásának érvényessége, a zárlat poétikai értékszerűsége avagy a tárgyalt nyelvi elemek helyénvalóságának problematikája.
II. 2.
Szittya Attila Bendegúz: Én mint nemesi sarj
Én mint nemesi sarj
Szeretem a lovat a kutyát s a nőt,
Mivel életvilágom
Már ehhez nőtt.
Én mint nemesi sarj
Szeretem a jót, nemeset s szépet,
Miből verseimhez
Ihletet meritek.
Forrás: Megfúvom fűzfalantomat. Szórakoztatóan rossz versek antológiája. Válogatta, összeállította és az utószót írta Kövesdi Péter, Marton Péter, Szilágyi Márton. Budapest, 1990, Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó. 17. (Zenit Könyvek)
"Normatív" olvasatban ez a vers sikerületlen munka. Egy "normaszegő" ("ez a vers tetszik nekem, jónak tartom" típusú) olvasat a következő kijelentéseket tehetné:
A vers kétszer négy sorában egy (nagy valószínűséggel) férfi foglalja össze életfilozófiáját és költői hitvallását arányos szintaxisú, egyensúlyos dikciójú, kiérlelt retorikájú mondatokban.
A lírai én határozott, ráadásul versfölütő helyzetű s egyben címadó öndefiníciója - melyben a mint szócska révén a személyiség többosztatúságának, egzisztenciális szerephelyzetek szerinti "önsokszorosíthatóságának" szubjektumfilozófiai belátása érvényesül - jótékony poétikai feszültségben áll a szöveg verstani megalkotottságának funkcionális "anomáliáival": ütemhangsúlyos és időmértékes (s ezen belül is jambikus és trochaikus) verselésmód rendszertelen váltakozásával; a szótagszám következetlen alakulásával; a rímelés részbeni esendőségével.
Hangsúlyos, a cím által is kiemelt szöveghely a nemesi sarj szintagma. Egyrészt a nemesi jelző miatt, amely történeti távlatot nyitva nemzet- és társadalomtörténeti hagyomány-összefüggésben teszi értelmezhetővé a vers által mondottakat. Másrészt a sarj kitétel folytán: eldönthetetlen ugyanis, a tényleges "nemesi" mivolt múlt avagy jelen idejű életállapotként értelmezendő-e a versben. E finom kétértelműség a történeti-történelmi korszakváltások sorsfordító "hatásmechanizmusának" összetettségére mutat rá a személyes lét színterén.
A vers jelentésszerkezetének összetettségére jellemző, hogy míg a németes életvilág kifejezés a nyugati kultúrkör s a saját történelmi múlt kapcsolatának területére utalja a versbeli én által képviselt életeszmény eredeztethetőségét, addig a "ló", a "kutya" s a "nő" hármasságához való életmódbeli viszony számmisztikai, számszimbolikai kontextust vonva maga köré mélyíti el az ekképp definiált önazonosság komolyságát.
Az első versszak szintaktikai és retorikai szerkezetét leképező második strófa e filozofémák mentén pedig immár az életgyakorlattal összehangzónak föltüntetett, hármas tagoltságú idealizmus ("jó", "nemes" és "szép" etikai-esztétikai rendszere) művészetképző, kultúrateremtő erejére hívja föl a figyelmet a saját költői gyakorlat ürügyén - s egyszersmind egy saját példán (a jelen versen) keresztül.
A már szóba hozott verstani "gyöngeségek" köre itt nyelvi, nyelvtani "hibákkal" bővül. Az ehhez és a miből látszólag tévesen (mert egyes számban) egyeztetett voltára, valamint a szépetre rímelő meritek rövid "i"-jére s ebből következően rontott záró trocheusára gondolhatunk itt. Ám e "hibák" olvasatunkban nemcsak cáfolhatóak, de indokolhatóak is. Cáfolhatóak, hiszen egy "második" olvasat azt észrevételezhetné: az ehhez nem a lovat a kutyát s a nőt hármasságára s a miből nem a jót, nemeset s szépet fogalmaira vonatkozik, hanem mindkettő magára a szeretés gesztusára (ezzel is a versértelem elvont-fogalmi jellegét erősítve); ami pedig a meriteket illeti, alighanem a korabeli helyesírási gyakorlattal vagy annak egy lehetséges változatával volna érdemes szembesítenünk a jelenséget. És indokolhatóak is e példák, amennyiben - mint a "funkcionális anomália" kifejezéssel már céloztunk rá - szerepüket egy olyan olvasat keretében értékeljük át, amely azt mondhatja: általuk lényegében nem történik más, mint hogy a mondás határozottságát, magabiztosságát, bizonyosságát a mondás hogyanja maga övezi a bizonytalanság (nyelvi-formai) komponenseivel - a nemesi (és részben az alkotói) mivolt és életkörülmények időnek, változásnak, mulandóságnak kitett voltát érzékeltetve.
A versbeszéd tárgyának és mikéntjének kivételes műgonddal kimunkált kapcsolatára jó példa lehet végül egy apró, fono-poétikai mozzanat: a nőt-nőtt rímmegoldás, melyben a "t" hangzó szófajváltó érvényű megkettőződése mintegy hangzati erőteljességével érzékíti a "hozzánőttség" magas fokát, erőteljességét.
Figyelemre méltó, hogy itt is megragadhatnánk olyan szövegi összetevőket, amelyek az értelmezői ízlésvilág és szemszög függvényében mutathatnák magukat sikeres vagy éppen sikertelen poétikai megoldásnak. Elég talán csak az elemzett verstani következetlenségekre s grammatikai szabálytalanságokra utalnunk.
III.
A dolgozat nem törekedett tételek rögzítésére, csupán az esztétikai tapasztalat összetettségének kérdéséhez való hozzászólás vagy inkább hozzászólási kísérlet kívánt lenni. Tanulságok levonása helyett is inkább ötletek felvillantásában, szempontok megajánlásában látta célját. Ki-ki tekintheti egyszeri tréfának, érdemi kísérletnek vagy éppen amatőr okvetlenkedésnek: az "olvasás lehetőségeit" (Kulcsár-Szabó Zoltán) legkevésbé a magát a szöveg szerzőjének valló személy korlátozhatja.
Pilinszky János
"Természetesen mi sem tudjuk, hogy mi a rossz vers. Ennek éppúgy nincs kritériuma, mint a remekműnek."
A Megfúvom fűzfalantomat című antológia szerkesztői
I.
Az esztétikai tapasztalat többrétűségének, többszakaszosságának s időbeli voltának (temporalitásának) elve ma már alig vitatott alapvetése irodalmi közgondolkodásunknak. Legtöbbet minden bizonnyal az irodalmi hermeneutika tett azért, hogy a megértés-értelmezés-alkalmazás fogalomhármasában szemléltetett olvasási, befogadási folyamat (lélektani és) metodikai mikéntje világosabbá váljék. A hermeneutikai alapozású recepcióesztétikai gondolatkör egyik legfontosabb eleme az olvasó "jogainak" elismerése: annak bizonyossága, hogy "jelentés" önmagában nem létezik; a szöveg értelmét az olvasás hogyanja, az olvasat mineműsége teremti meg. A művet a nyelv, a hagyomány, a szerző és az olvasó együttes erőfeszítése hozza létre.
E belátások nyomán fölvethető a kérdés: ha a megértés (mint elsődleges esztétikai "hozzáférés" a műhöz) szükségszerűen megelőzi s ily módon tulajdonképpen előlegezi és "előkészíti" az értelmezés részletező, elemző, kifejtő munkáját, vajon nem határozza-e meg alapvetően annak kritikai irányát, ítélkező hangsúlyait. Ha igen, úgy tehát a hagyományoktól uralt, de végeredményben egyéni, egyedi ízlésnek ez az első észlelete, benyomása és értékítélete az értelmezői látószöget és szempontrendszert éppúgy előre kijelöli, amint azt is: mit tételez, mi mellett érvel, mit igazol, vagy milyen következtetésre jut majd az elemzés. Vagyis az elemző-értelmező tevékenység tétje nem az volna (ahogy talán a szakmai köztudatban is él), hogy módszeres analízis eredményeként megállapítsa: "jó" avagy "rossz" a mű, s jelentésszerkezete ilyen vagy olyan, hanem hogy visszaigazolja azt, amit a befogadás első fázisa érteni, megérteni vélt. Ebben a megközelítésben az interpretáció nem más, mint kritikai érveket keresni, válogatni, alkotni a - megértés fázisában szerzett - benyomáshoz. Mert mi mást lehetne értelmezni, mint amit egyszer már megértettünk? És mi egyébről lehetne értékelő ítéletet hozni, mint aminek minősége felől egyszer már döntött az észlelő olvasat? (A kánonokat a kritikai hagyományoktól nagyban befolyásolt [több]személyes ízlés [a szakmai közízlés?] alkotja meg, illetve rombolja le vagy alakítja át.)
Hipotézisünk: mivel - e gondolatmenet szerint - az interpretáció a személyes ízlés által megértettet közelíti meg reflexív módon, amely személyes ízlés ellen pedig kritikailag nehéz a szakszerűség érveivel föllépni (ez egyik magyarázata lehetne a különböző értelmezői nyelvek közti párbeszéd nehézkességének is), lényegében bármely kanonikus olvasatnak az ellenkezője is "igaz" (hiteles) lehet - feltéve, hogy az interpretációt elégséges nyelvi-módszertani koherencia jellemzi.
Ennek lehetségességét két vers tudatosan rögzített előfeltevésekkel dolgozó elemzésén keresztül próbáljuk bizonyítani.
Az egyik Kosztolányi Dezső Őszi reggeli című verse 1929-ből. (Kötetbeli megjelenése: 1935.) A másik Szittya Attila Bendegúz Én mint nemesi sarj című alkotása 1934-ből. (Kötetbeli megjelenése: 1937.) (A két szöveget - ezt csak a rend kedvéért tesszük szóvá előzetesen - terjedelmük, tematikai s életműbeli hangsúlyosságuk és keletkezési idejük is összekapcsolja; poétikájuk - nyelvi, műfaji, szemléleti megalkotottságuk - azonban merőben különböző költészeti horizontokba utalja.)
E sorok írója nem tud elképzelni művelt, a nyugati irodalmi kánonon iskolázott olvasót, akinek "szerzett versérzéke" (Szilasi László) ne azt mondaná: Kosztolányi verse jelentős mű, Szittya Attila Bendegúzé ellenben dilettáns módon sikerületlen munka.
És mégis: a fentebb vázoltak jegyében ennek igazolása és cáfolása egyaránt érvényes kritikai művelet lehet.
II. 1.
Kosztolányi Dezső: Őszi reggeli
Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.
Kanonizált, "normatív" (hagyományos és "elvárt") olvasatban ez a vers tehát jelentős mű. Egy "normaszegő" ("ez a vers nem tetszik nekem, nem tartom jónak" típusú) olvasat ezzel szemben így érvelhetne:
A vers tíz rímtelen sorban, ötös és ötödfeles jambusokban, egyetlen szövegtömbben egy magányos beszélő élettől való búcsúját elégizálja. Mindezt az elmúlástematika irodalmi toposzaival: őszi jelenetezéssel, gyümölcsöstállal és antropomorfizált faalakokkal.
A mű Kosztolányi sikerületlenebb darabjai közül való. Ezért elsősorban az elmúlásról való lírai beszéd hagyományát újraértelmezni, vagyis a témaválasztás közhelyességét átpoetizálni nem képes versnyelv ugyancsak közhelyes megoldásai - a szcenika, a metaforák, a modalitás újszerűséget nem hozó jellege - a felelősek. Végső fokon pedig a zárlat giccsesen patetikus (erre hajlamos olvasatban: komikus) jelenetének: az "aranykezükkel" "intő" fák elrajzolt képének melléfogó mítosziassága.
A nyelvi megformáltság minőségét keresett, modoros, kimódoltan túlfogalmazott részek teszik igen kétségessé. Ilyen az ámde körülményeskedő kötőszava vagy az inkább költőies, mint költői megannyi.
A megalkotottságbeli hiányosságokat kép-, pontosabban szókép-zavar tetézi: a "hűs gyümölcsök" mint "tündöklő ékszerek" metaforikája után az "egy kövér bogyóról" leguruló "vízcsöpp" is "brilliánsként" azonosítódik. Vagyis két különböző létszint elemei jelölődnek ugyanazzal a metaforaképzettel - zsúfolttá, zavarossá, következetlenné téve a vers szóképrendszerét. (A szöveg tropológiáját indokolatlanul bonyolulttá, követhetetlenül "kuszává" teszi, hogy a gyümölcsök jelölő ugyancsak olvasható - ráadásul több értelmezéssíkon - metaforaként vagy szimbólumként. Vö. Halmai Tamás: "Ha félsz, a másvilágba írj át". Versnyelv és világkép a Kosztolányi-líra utolsó szakaszában. Prae, 2000/3-4. 165-167.)
Megjegyzendő, hogy - természetes mód - ugyanaz a nyelvi-poétikai mozzanat vagy mozzanatsor az értelmezés mikéntje szerint föltűnhet pozitív és negatív minőségben is. Ilyen módon interpretálható többféleképpen például a vers metaforarendszerének vagy a versbeszéd modalitásának érvényessége, a zárlat poétikai értékszerűsége avagy a tárgyalt nyelvi elemek helyénvalóságának problematikája.
II. 2.
Szittya Attila Bendegúz: Én mint nemesi sarj
Én mint nemesi sarj
Szeretem a lovat a kutyát s a nőt,
Mivel életvilágom
Már ehhez nőtt.
Én mint nemesi sarj
Szeretem a jót, nemeset s szépet,
Miből verseimhez
Ihletet meritek.
Forrás: Megfúvom fűzfalantomat. Szórakoztatóan rossz versek antológiája. Válogatta, összeállította és az utószót írta Kövesdi Péter, Marton Péter, Szilágyi Márton. Budapest, 1990, Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó. 17. (Zenit Könyvek)
"Normatív" olvasatban ez a vers sikerületlen munka. Egy "normaszegő" ("ez a vers tetszik nekem, jónak tartom" típusú) olvasat a következő kijelentéseket tehetné:
A vers kétszer négy sorában egy (nagy valószínűséggel) férfi foglalja össze életfilozófiáját és költői hitvallását arányos szintaxisú, egyensúlyos dikciójú, kiérlelt retorikájú mondatokban.
A lírai én határozott, ráadásul versfölütő helyzetű s egyben címadó öndefiníciója - melyben a mint szócska révén a személyiség többosztatúságának, egzisztenciális szerephelyzetek szerinti "önsokszorosíthatóságának" szubjektumfilozófiai belátása érvényesül - jótékony poétikai feszültségben áll a szöveg verstani megalkotottságának funkcionális "anomáliáival": ütemhangsúlyos és időmértékes (s ezen belül is jambikus és trochaikus) verselésmód rendszertelen váltakozásával; a szótagszám következetlen alakulásával; a rímelés részbeni esendőségével.
Hangsúlyos, a cím által is kiemelt szöveghely a nemesi sarj szintagma. Egyrészt a nemesi jelző miatt, amely történeti távlatot nyitva nemzet- és társadalomtörténeti hagyomány-összefüggésben teszi értelmezhetővé a vers által mondottakat. Másrészt a sarj kitétel folytán: eldönthetetlen ugyanis, a tényleges "nemesi" mivolt múlt avagy jelen idejű életállapotként értelmezendő-e a versben. E finom kétértelműség a történeti-történelmi korszakváltások sorsfordító "hatásmechanizmusának" összetettségére mutat rá a személyes lét színterén.
A vers jelentésszerkezetének összetettségére jellemző, hogy míg a németes életvilág kifejezés a nyugati kultúrkör s a saját történelmi múlt kapcsolatának területére utalja a versbeli én által képviselt életeszmény eredeztethetőségét, addig a "ló", a "kutya" s a "nő" hármasságához való életmódbeli viszony számmisztikai, számszimbolikai kontextust vonva maga köré mélyíti el az ekképp definiált önazonosság komolyságát.
Az első versszak szintaktikai és retorikai szerkezetét leképező második strófa e filozofémák mentén pedig immár az életgyakorlattal összehangzónak föltüntetett, hármas tagoltságú idealizmus ("jó", "nemes" és "szép" etikai-esztétikai rendszere) művészetképző, kultúrateremtő erejére hívja föl a figyelmet a saját költői gyakorlat ürügyén - s egyszersmind egy saját példán (a jelen versen) keresztül.
A már szóba hozott verstani "gyöngeségek" köre itt nyelvi, nyelvtani "hibákkal" bővül. Az ehhez és a miből látszólag tévesen (mert egyes számban) egyeztetett voltára, valamint a szépetre rímelő meritek rövid "i"-jére s ebből következően rontott záró trocheusára gondolhatunk itt. Ám e "hibák" olvasatunkban nemcsak cáfolhatóak, de indokolhatóak is. Cáfolhatóak, hiszen egy "második" olvasat azt észrevételezhetné: az ehhez nem a lovat a kutyát s a nőt hármasságára s a miből nem a jót, nemeset s szépet fogalmaira vonatkozik, hanem mindkettő magára a szeretés gesztusára (ezzel is a versértelem elvont-fogalmi jellegét erősítve); ami pedig a meriteket illeti, alighanem a korabeli helyesírási gyakorlattal vagy annak egy lehetséges változatával volna érdemes szembesítenünk a jelenséget. És indokolhatóak is e példák, amennyiben - mint a "funkcionális anomália" kifejezéssel már céloztunk rá - szerepüket egy olyan olvasat keretében értékeljük át, amely azt mondhatja: általuk lényegében nem történik más, mint hogy a mondás határozottságát, magabiztosságát, bizonyosságát a mondás hogyanja maga övezi a bizonytalanság (nyelvi-formai) komponenseivel - a nemesi (és részben az alkotói) mivolt és életkörülmények időnek, változásnak, mulandóságnak kitett voltát érzékeltetve.
A versbeszéd tárgyának és mikéntjének kivételes műgonddal kimunkált kapcsolatára jó példa lehet végül egy apró, fono-poétikai mozzanat: a nőt-nőtt rímmegoldás, melyben a "t" hangzó szófajváltó érvényű megkettőződése mintegy hangzati erőteljességével érzékíti a "hozzánőttség" magas fokát, erőteljességét.
Figyelemre méltó, hogy itt is megragadhatnánk olyan szövegi összetevőket, amelyek az értelmezői ízlésvilág és szemszög függvényében mutathatnák magukat sikeres vagy éppen sikertelen poétikai megoldásnak. Elég talán csak az elemzett verstani következetlenségekre s grammatikai szabálytalanságokra utalnunk.
III.
A dolgozat nem törekedett tételek rögzítésére, csupán az esztétikai tapasztalat összetettségének kérdéséhez való hozzászólás vagy inkább hozzászólási kísérlet kívánt lenni. Tanulságok levonása helyett is inkább ötletek felvillantásában, szempontok megajánlásában látta célját. Ki-ki tekintheti egyszeri tréfának, érdemi kísérletnek vagy éppen amatőr okvetlenkedésnek: az "olvasás lehetőségeit" (Kulcsár-Szabó Zoltán) legkevésbé a magát a szöveg szerzőjének valló személy korlátozhatja.
