Folyóiratok

Én, Hilario Lopez azon az estén rosszul emlékeztem az autóbusz-menetrendre, és így majdnem Passadenában kellett éjszakáznom. Ez egyáltalán nem lett volna kellemetlen számomra, hisz atyai jóbarátom, Pablo Sanchez plébános igen erősen marasztalt, mondván, hogy remek bora és füstölt sonkája van,2 de én erősködtem, hogy csak a saját ágyamban tudom kipihenni magam.3 Elbúcsúztunk, és útnak indultam. Olvasmányélményeim során többször találkoztam az autóstop fogalmával, és mivel Passadenából forgalmas út vezetett haza, úgy döntöttem, kipróbálom én is. Bevallom, némi kalandra vágytam. Már amennyi kaland jár egy kántornak és falusi tanítónak. Nem kellett sokat várnom, mert fél órán belül felvett egy autó, én nem értek hozzájuk, sajnos nem tudom megmondani a típusát, drága járműnek tűnt.

Mivel olvasmányélményeim során az autóstoppal részletesen nem ismerkedtem meg, nem tudtam, hogy illik-e rögtön beszélgetésbe elegyedni azzal, aki ilyen szívesen felvett az autójába, nem akartam fojtogatónak tűnni, de illetlennek sem, így lassan fűztem a beszélgetés fonalát, de útitársam szűkszavú és komor volt, egyhangúan nézte az utat, és tőmondatokban válaszolt közhelyszerű kérdéseimre. Annyit sikerült megtudnom, hogy Bartolomé Roccának hívják, és egy kisebb rózsafüzérgyártó üzem tulajdonosa. A beszélgetés akadozott és már majdnem kínossá vált a helyzet, amikor szerencsére megmozdult a levegő, oldalszél támadt, ami igen gyakori erre a vidékre, de nem igazán kedvez az autózásnak, mint ezt útitársam megjegyzéseiből megtudtam.4 Ahogy hazafelé tartottunk a tanyák mellett, hirtelen trágyaszag jött be, tömény massza, mely betöltötte az autót, nyomasztó érzés ült miatta az utastérben és tüdőben, utastársam idegesen föltolta az ablakot, és kibámult. Gyorsan szürkült, fél órával később beállt a teljes sötétség, legrosszabb napszak ez a vezetéshez, s egyáltalán az útra, az ily hosszú útra, mert a távolságot már nem lehet rendesen megsaccolni sem, ilyenkor már kellemetlen előzni.5 Egy ideig jobbnak éreztem nem szólalni. Egyhangúan utaztunk, amikor váratlan esemény történt.

Az egyik kanyar után rendőrautó jelzett. Lassítottunk, majd megálltunk, előttünk három autó is feltorlódott, igazán ritkaságszámba menő látvány ezen a vidéken. Akkor úgy éreztem, lehetőség kínálkozik a beszélgetésre. Elmondtam,6 hogy kántor és tanító vagyok, egy plébániai közösséget vezetek, és hogy igen zűrös, háborúval sújtotta vidékről, a Juarez tartományból származom, ezért segíteni szeretnék a bajba jutott embereken. Útitársam nem tanúsított túlzott érdeklődést unalmas életem iránt, de amikor a Juarez tartományt említettem, felélénkült, szeme felcsillant. Ennek nagyon megörültem, de következő kérdése igencsak meglepett: Láttál már halott embert? - kérdezte nyugodtan, közönyösen, mintha a kérdésnek nem lenne súlya, mintha csak azt kérdezné, hogy mi dolgod volt ma este, vagy melyik a kedvenc könyved. Nem nézett rám, míg meg nem szólaltam, megelégedett a látvánnyal, amit az utat körülvevő erdő nyújtott. Akkor tudtam igazán megnézni útitársamat. Nem lehetett idősebb harmincötnél.

Nem olyan halottra gondolok, szólalt meg kis idő múlva, mint amilyeneket temetéseken látni, szép ruhában és koporsóban nyugvót, higgadt arccal és megmosdatva, rendezett végtagokkal, hanem utcán fekvő embert. Ilyen halottat. Aki úgy fekszik, ahogy lepuffantották, vérbe fagyva, esetleg szétszakítva. Tudod, az én nagymamám régen halottakat öltöztetett. Vacak meló, de valakinek ezt is el kell vállalnia. Az ebből kapott pénzből ajándékokat vett nekünk. Emlékszem, mennyire örültem nekik. Egy ideig csend volt, mert nagyon meglepett a személyes vallomása, amit meg is köszöntem neki, de a vérbe fagyott halott látványától egy kicsit rosszul lettem, és hányingerem volt, ezért nem szóltam egy ideig, hanem igyekeztem egyenesen ülni.7 Amikor még gyerek voltam, a szomszéd faluba busszal mentem az iskolába, és az úton folyamatosan rosszul voltam. Ilyenkor a füzetemet a gyomromnál nadrágomba préseltem, hogy egyenesen tartsa a gyomromat. Ezt nagymamámtól tanultam.8

A rendőrök nem engedtek senkit sem továbbmenni. Fél óra várakozás után utastársam kilépett az autóból, rágyújtott, majd megmozgatta elgémberedett tagjait. Egy ideig álmosan tornázott, apró és töredezett mozdulatokkal, körbeforgatta a nyakát, talán roppantott is néhányat rajta. Alaposan felrázott minket a földes út, és a várakozástól is elgyötörtek voltunk. Rocco nem bírta a várakozást, idegesen, de lassan megindult előre, a bokroktól nem lehetett látni, mi történt. Visszajött, és tárgyilagosan közölte, hogy emberi áldozat nincs, csupán két sörszállító furgon csúszott egymásba a kanyarban. Épp a passadenai búcsúra szállították a sört, mert a falu készletei vészesen megcsappantak. Az első furgonról még potyogtak le a sörösüvegek. Önkéntes tűzoltók lapátolták nagy zajjal az üvegeket és törmeléket, finom üvegpor rakódott le az útra, és csillogott a holdfényben. Költői, nem? - kérdezte, amikor elbeszélte a látványt. Ekkor óriási kényszert éreztem arra, hogy megosszam vele, én is verseket írok, de a görcs a gyomromban és egy furcsa érzés, mellyel nem tudtam mit kezdeni, megakadályozott ebben, így nem szóltam egy szót sem e hóbortomról.9 Az út mentén a falubeliek megkísérelték menteni a menthetőt, a sötétben még egésznek tűnő sörösüvegeket felvették, és az épeket elvitték, senki sem szólt rájuk, a tűzoltók is beleittak néhányba, legalább gyorsabban, kevésbé görcsösen ment a munka. Mind hidegebb lett. Egy gyerek megszólalt a sötétben, a csörömpölés mellett is meg lehet érteni, mit mond. Mennyi sör ment kárba, apa hogy sajnálná, szerencse, hogy most nincs itt, sírna. A kurva szádat, mondta az anyja, apa már nem iszik.

A ti falutokban is voltak harcok? - folytatta útitársam a beszélgetést. Nem, válaszoltam.10 Végül is ti az egészet elég könnyen megúsztátok, ha ezt így lehet mondani. Dolgozott nálam egy gyerek, az is onnan valahonnan jött, még harminckettő környékén, azt mondta, hogy el kellett menekülnie, de dolgozni sem nagyon akart, úgyhogy nem vált be, és a végén el is ment. Ki tudja, mi van most vele. Az üvegeket egy órán belül eltakarították, így folytattuk utunkat.

Többször próbálkoztam folytatni a beszélgetésünket, de a motor zúgása elnyomta első szavaimat, be sem fejeztem, amit elkezdtem, hang alig jött ki a torkomon, úgy éreztem, hogy a már alakuló beszélgetés magába zuhant.11

Én nem tudnám elviselni egy hulla látványát az utcán, szólalt meg Rocco hirtelen. Pedig még azt is mondják, hogy elég gyorsan hozzá lehet szokni. Amikor ezt mondta, hirtelen rám nézett. Mint amikor minden nap nézed az arcod a tükörben, nem veszed észre a változásokat. És akkor lassan megszokod őket, hát ez még vicces is. Nem tartozom azok közé, akik szövegelnének a háborúk ellen, mert az egész kurvára nem érdekel, és nem az én dolgom, de hogy nem tudnék együtt élni azokkal, akik ilyet tettek, az is biztos, nem tartom őket semmire. Ha valaki megölné a családomat, én azt élve megnyúznám.12 Amikor ezeket mondta, átéreztem fájdalmát, és azon gondolkoztam, hogy tudnám valahogy közölni vele, hogy a szeretet és megbocsátás mindennél fontosabb. Ekkor, mintha nem is én szólaltam volna meg, hanem egy belső hang beszélt belőlem:

Pedig az elég büntetés lehet a gyilkos számára, ha a lelkiismerete addig nem hagyja békén, míg meg nem bánja a bűneit. És a lelkiismerete előbb vagy utóbb előjön, és utoléri, úgyhogy elnyeri méltó büntetését.

Útitársam egy ideig dobolt a kormányon, majd felém fordult. Ez szerintem hülyeség, hisz ki fogja valaha is átgondolni, hogy mit tett egy háborúban. Örül neki, hogy megszedte magát, azután Európában bármely állam befogadja, ha van elég pénze. Aztán meg csak nem bocsátok meg azoknak, azoknak, akik például, ne adj' Isten, megölik a családomat, de ezt már mondtam - fejezte be idegesen.

Pedig meg kellene, válaszoltam neki. Hisz az a kötelességünk, hogy megbocsássunk, hosszan a szemébe néztem, szelíden, és közben mosolyogtam. Ha az Úr Jézus meghalt a bűneinkért, hát mi ne bocsássunk meg ellenségeinknek?

Ez, és most elnézést kérek, mondta, nagy baromság.13 Hát, hogy tudnék megbocsátani? Egy kicsit zavarban voltam. Van-e értelme a vitának? Válaszoljak-e ily súlyos szavakra? Úgy döntöttem, egy kicsit csendben maradok.

Útitársam törte meg a csendet. - Engem végül is érdekel, hogy miért gondolod így. Lehet, érted, hogy még fiatal és tapasztalatlan vagy, de aztán lehet, hogy tudsz olyat is, amit én nem. Mert nem lehet tudni, kiben mi rejtőzik. De, engedd meg, ez elég furcsa és a világtól elvont gondolkozás, aminek nincs túl sok alapja.

Pár perc múlva válaszoltam neki. - Nem olyan nehéz ezt tenni. Ha egy megfelelő környezetben, illetve közösségben él az ember, akkor idővel kialakul egy olyan otthon, ház, melyben az ember biztonságban érzi magát, és így, testvérei támogatásával kimehet a nagyvilágba. Krisztus is kettesével küldte az apostolait. Ekkor már lesz elég ereje a megpróbáltatásokhoz. Olyan érdekes, amikor olvassuk a Szentírásban, hogy Jézus magához gyűjti az apostolait, majd utána szétküldi őket, majd újra összehívja. Ez egy nagy játék.

Amíg ezt mondtam, észrevettem, hogy Rocco a lábamat nézi. Arra gondoltam, hogy biztos remeghet, hisz már órák óta ülök egy helyben. Én is lenéztem: görcsösen támaszkodtak egymáshoz a térdek, határozottan támogatták egymást. Kétoldalt lelógott a már gyűrött nadrágom, a középén a combom szétlapulva is hihetetlenül vékonynak tűnt.14

Úgy éreztem, Rocco végre figyel rám, így folytattam: olyan jó, amikor reggel felolvasunk egy részletet az Evangéliumokból, valamelyik olvasmányból, vagy pedig elmélkedést, és azt próbáljuk egész nap megélni, mindig figyelünk rá. Jó meleg van a hittantermünkben - ez az én nappalim -, kellemes a hangulat. Hangulat, szólt közbe Rocco, azért vigyázzunk ezzel a szóval, annyira megfoghatatlan. Igazat adtam neki, és folytattam: ott ülünk körben kényelmes székekben, a középen asztalka, rajta terítő, ott van az épp aktuális írás, bele lehet kukkantani szép csendesen, óvatosan nyúlnak hozzá a papírhoz, és akkor mindenki mond valamit, hogy mit gondol, vagy hogy milyen tapasztalata volt. Érdekes, hogy fiatalok és idősek milyen jól megértik egymást, nincsenek ellentétek, bár nem kell mindenben egyetérteni, és elfogadjuk a másságot. Néha teljesen furcsa, de őszinte dolgok hangzanak el, és így nagyon lehet gazdagodni, csak elsőként persze nehéz megszólalni.

Örültem, hogy Rocco most már figyelmesen néz rám, újra egy hepe-hupás szakaszhoz érünk, lassítanunk kell. Már folytattam volna a beszámolót, nagyon belefeledkeztem, amikor begörcsölt a lábam, hisz ugyanabban a pózban ültem, mint amikor beszálltam, csupán egyszer fordultam hátra, hogy megnézzem, betettem-e táskámat a hátsó ülésre. Ilyen erősen még sohasem görcsölt a lábam.15 Ütögettem, mert nem tudtam jobbat, vártam, hogy kimenjen belőle a görcs. Kinyújtottam, amennyire csak tudtam, volt elég hely az autóban, de amikor kiengedtem, újra összeugrott. Ekkor valószínűleg görcsbe rándult az arcom is, mert útitársam azt kérdezte, hogy megálljunk-e? Örömmel fogadtam ajánlatát. Végre kiléptem, kinyújtóztam, teleszívtam tüdőmet levegővel, jól esik ez a friss levegő az autó után. A hosszú út közben felgyülemlett a gyomromban a levegő, így távolabb bicegtem az autótól és csöndben szellentettem.16 Lassan visszamentem, és közöltem, hogy folytathatjuk utunkat. Beültünk és továbbindultunk. Folytattam a félbehagyott beszélgetésünket a hittancsoportomról: azután mindig jönnek új emberek, valahonnan hallanak rólunk, ezekre is oda kell figyelni, nehogy azt érezzék, hogy egy elzárkózó közösséggel van dolguk, mert ami lassan természetessé vált a számunkra, az nekik még idegen, úgy, mint a hasonlat az arcunkkal meg a tükörrel, érted. Hát valahogy így működik a hittancsoport egy szegény falusi plébánián, a csoportokon belül is vannak kiscsoportok, elég bonyolultnak tűnik, de egy idő múlva beletanulunk. Persze ez mindig változik, mert sokat kísérletezünk, elég egyéni dolog az, amit mi teszünk, kevés ilyen van az országban.17

És ez mind ott van az iskolában, ha jól értettem, amelyikben tanítasz, nem? - kérdezte útitársam. Nem, kijárnak hozzám a plébániára, fiúk és lányok az iskolából. Ott gyűlünk össze, pénteken van hittan. De az iskoládban, úgy értem, ott, ahol tanítasz, nincsenek lányok, nem? - szakított félbe Rocco. Nincsenek, nevettem el magam, ott csak fiúk vannak, negyven fiú évfolyamonként a falusi iskolában. A lányoknak a falunkban még nem kell iskolába járniuk.

Hirtelen elkezdett kopogni az autó a macskakövön, ami azt jelentette, hogy település határához értünk.

Nagyjából itt vagyunk, mondta Rocco. A falu határában épp el akartam igazítani, merre menjünk, amikor lassított, majd megállt. Nagyon örültem, hogy nem válunk el anélkül, hogy választ ne kapott volna kérdésére. Ez azt jelentette, hogy valóban érdekli az, amit meséltem, mégis igyekeztem rövidre fogni mondanivalómat, és csak a lényegre szorítkoztam: néhányan az idősebb hittanos fiúkkal kiscsoportot próbálunk, közösbe adjuk a tapasztalatainkat, elmondjuk, mi történt velünk aznap, és megpróbáljuk még az életünket is adni egymásért, ahogy az evangélium tanít minket. Úgy érzem, elég érettek már, hogy felnőttként kezeljem őket. Ez persze nehezen megy, de majd beletanulunk. Nagyon bensőséges és meghitt viszony alakult ki így köztünk, furcsa, hogy nem is kell kimondanunk egyes dolgokat, és már tudjuk is, mire gondolt a másik.

És ebben a kiscsoportban nincsenek lányok? - kérdezte. Nincsenek - válaszoltam, mert a fiúk még nem tudják, hogy viselkedjenek a társaságukban. Létezik külön "lányos" hittan is. Egy tapasztaltabb plébános mondta egyszer, hogy a fiatal fiúk még nem tudnak őszintén beszélni lányok társaságában.18

És ti fiúk nem is szoktatok összeveszni? - kérdezte Rocco. - Nincsenek nézeteltérések köztetek, ha fáradtak vagytok, akkor sem? Nem igazán, feleltem, meg kell tanulni, hogy más véleményen lévő emberek is együtt tudnak élni, mi a plébánián igazából jól megértjük egymást, még úgy is, hogy valamennyien mások vagyunk. Akkor te végül is úgy tudsz élni a többiek között, hogy tolerálod a másságot. Igen - feleltem lelkesen, mert láttam, hogy most már érti az együttélés lényegét.

Úgy tűnt, ezzel a témával Roccót sikerült közelebb hoznom Krisztushoz, aminek nagyon örültem. Már csak ezért is megérte stoppolni. De ekkor olyasvalami történt, amit nem értek, és mások sem tudtak magyarázatot adni rá.19



1 A szöveget gondozta és jegyzetekkel ellátta Paolo Sarto. Hilario Lopez a szöveget eredetileg A. O.-nak ajánlotta, ám a Salvator Kiadó hosszú rábeszélésere letett eme szándékáról. Lopez saját elbeszélése szerint az igen tekintélyes kiadó azzal érvelt, hogy az ajánlás megbontaná az éppen kibontakozó történetet. Lopez teljes hagyatékát áttanulmányozva sem jöttem rá az A. O. monogram megfejtésére. Egy feljegyzésben azonban hivatkozik olyan álmára, melyben a Szűzanyára megtévesztésig hasonlító nő jelent meg előtte, és könyvet nyújtott át neki, A. O. történetei címmel. Neves irodalomtörténészek szerint az AO az alfát és az omegát, vagyis a Végzet Asszonyát jelenti. Ezzel a magyarázattal legkevésbé sem értek egyet, hisz Lopezra köztudottan egy nő sem tudott komoly hatást gyakorolni, vagy sorsát bármiképpen befolyásolni.

2 Köztudott, hogy Pablo Sanchez volt a legjobb borász a Juanita völgyben

3 Gondosan áttanulmányozva Hilario Lopez emlékezéseit, gyakran találkoztam az alvás fontosságával. Érdekes módon, számtalan helyen esik szó az ágy megfelelő keménységéről, a kispárna meglétéről, az alvás idejéről, valamint a felvett pózról. Mindig azt hittem, hogy ez csupán az álom szolgálatában áll, megerősítést elméletemre azonban nem találtam. Így feltételezem, hogy létezik egy olyan eddig fel nem tárt napló, melyben Hilario Lopez felfedi a titkot, és beszél az álomról, az alvás feltételeit pedig annak szolgálatába állítja.

4 Korabeli időjárás-jelentéseket tanulmányozva kiderült, hogy az ilyen erős szél egyáltalán nem volt jellemző erre a vidékre, így vagy a szerző tévedett, és az izgalom hatására erősebbnek érzett egy fuvallatot a kelleténél, vagy, mint ez később kiderül a történetről, újabb csoda történt Hilario Lopezzel. Mivel az autó sofőrjét hosszú keresés és számos újságban megjelent hirdetés után sem sikerült megtalálni, a csodának nincs tanúja, így a Hilario Lopez esedékes szentté avatásához szükséges csoda még várat magára.

5 Hilario Lopez feljegyzéseiben gyakran előfordulnak bizonyos, T. S. Eliottól származó szövegbetétek, ezeket azonban, hogy ne fárasszam a kedves olvasót, lerövidítettem.

6 Itt Hilario Lopez addigi életének hosszú elbeszélése következik, amelyet valamennyien már betéve ismerünk, így ezt a részt lerövidítettem, hogy ne untassam a kedves olvasót.

7 Hilario Lopez emlékezéseiben sokszor utal az ilyen testi szenvedésére, ám bajára az orvosok semmilyen gyógymódot nem találtak.

8 Hilario Lopez nagymamájáról keveset tudunk meg a teljes életműből. Mindössze két helyen találunk róla említést. Tőle tanulta az ifjú Hilario, hogy hányingerkor a füzetet a gyomorhoz kell szorítani, tanulás után pedig a párna alá tenni, mert akkor a tudás beszivárog a fejbe.

9 Hilario Lopez sokat foglalkozott ezzel az érzéssel, és hosszú tanulmányozása után nevet adott neki, amely úgy hangzik: megérzés.

10 Az unalmassá váló beszélgetést némileg lerövidítettem. A beszélgetés közben kitértek a konfliktus okaira és a világméretű problémákra. Ezzel nem untatnám a kedves olvasót.

11 Az első fordításban "dugába dőlt" szerepel.

12 Itt különböző kínzási módok következnek, kihagyom őket.

13 Az itt következő rész miatt az egyházi könyvvizsgálók ezt a Hilario Lopez emlékiratot nem

voltak hajlandók kiadásra javasolni. Én, Paolo Sarto újraindítottam a pert, és remélem, sikerül bizonyítanom, Lopez mindvégig követte és hirdette Krisztus urunk tanítását.

14 Ez a momentum nagyon fontos A passadenai út datálásának szempontjából. Mivel az irat nem viselt dátumot, sokáig nem tudtuk, mikor íródott. Egy dátumról esik szó: harminckettő, amikor Rocco a nála dolgozó Juarez tartományi fiatalemberről beszél. Tehát ez után kellett keletkeznie az emlékezésnek. Hilario Lopez életrajzát kutatva Corto Maltezével összeállítottunk egy kötetet. Ebben külön fejezetet szentelünk Hilario Lopez szenvedélyes vonzódásának a futballhoz, ugyanis Lopez, mint minden valamire való kántor, aktívan futballozott a plébániai hittancsoportokkal. A futballt először harmincnyolcban említi. Mint tudjuk, a futballozás megerősíti az azt űző lábát. Mivel a fenti szövegrészben a szerző arra panaszkodik, milyen vékony (még) a lába, ez arra enged következtetni, hogy a szöveg keletkezése harminckettő és futballkorszakának megkezdése (harmincnyolc) közé tehető.

15 Egy helyen Hilario Lopez panaszkodott már lábgörcsre, de az rendszerint reggel lépett fel nála. Egyszer azonban azt írja, hogy álmában úszott, és begörcsölt a lába, az örvény pedig a mélybe húzta. Erről az élményéről jelentetett meg nemrég Eduardo Najera álomfejtő esszékötetet: Görcs az örvényben címen.

16 Ebből is kiderül, Hilario Lopez milyen figyelmes ember, hisz görcsberándult lábbal is elbiceg az autótól, hogy ne okozzon kellemetlenséget a másiknak.

17 Az egyházi évkönyveket tanulmányozva kiderült, hogy harminckettő és harmincnyolc között csupán négy ilyen jellegű közösség szerepelt a nyilvántartásban.

18 Egyesek bizton állítják, de írásos nyoma nincs, hogy Hilario Lopez öregkorában egy fővárosi lapnak azt nyilatkozta, hogy tévedett, amikor a fiúk és lányok kamaszkori különválasztását javasolta, mert a fiúk így nagyon nehezen tanulnak meg lányok társaságában viselkedni. Hogyha egy ilyen kamasz fiú bemegy egy helységbe, ahol csak lányok ülnek, akkor vagy beszarik és szóhoz sem jut, behúzza a nyakát, vagy azt mondja, hogy "na mi van, kurvák". Corto Maltezéval azonban biztosak vagyunk benne, hogy Hilario Lopez ilyet nem nyilatkozott, és ez az idézet is csak rágalmazó, beteg agy szüleménye, esetleg a Hilario Lopez által említett idős plébános szájából származik.

19 Hilario Lopez számos egyházi viselkedéskutatót megkérdezett, de nem kapott kielégítő választ.