Folyóiratok

"Ám amikor leteperlek, olyan tág lenn az a barlang,
vesszőm el se hiszi, asszonyi ölbe merült.
Nem leli alját, oldala sincs: madaram levegőben
verdes, a tó mélyén úszik fürge halam.
Őrjöng, rázza magát a szerencsétlen nagy odúdban,
s már konyul is, vágyát kergeti hasztalanul."

Janus Pannonius Papp Benedek fordításában

P. Gy.-nek

Mézes Károly nyugalmazott német-latin tanár egy nyirkos őszi hajnalon a haláláról álmodott. Mindez a kilencvenes évek elején történt, Károly bácsi lakásának nagyobbik szobájában, egészen pontosan azon a kopott rekamién, melyet édesanyjától örökölt. A tanár úr a hátán feküdt, horkolt, a szája széléről kicsiny patakban folyt nyála a lisztszínű szakállra, mely éppen olyan gondosan volt formára szabva, mint az öreg Ferenc Jóskáé. A falióra pedig halkan számolta az időt.

Károly bácsi reggeli közben döbbent rá, hogy tökéletesen emlékszik az álmára. Pedig ilyen soha nem fordult elő vele. Az álmoknak mindig csak a szájízük maradt, édes vagy keserű zamat a szájpadlásán, de képek soha. Most viszont minden. Akár egy szupernyolcas felvétel, olyan másfél percnyi. Áll valami fa előtt, a háttér szemcsés és homályos. Hideg van, és ő éppen megfagy. Közben talán egy nótát dúdol, s valahonnan éles lámpafény világítja meg. Körülötte sok fehér, talán éppen hó. Különös, állapítja meg a tanár úr, miközben beleharap a vajas pirítósba, és kortyol egyet az Earl Grey teából. Nem is küszködött érte, nem kutatott az agyában, nem próbálta a láncszemeket egymás mellé illeszteni, egyszerűen csak emlékezett, élesen és tökéletesen. Pedig nem is szeretett emlékezni. Karcsi bácsi mindig úgy tartotta, hogy az életben az a legfontosabb, hogy tudjunk felejteni. Hogy ne rágódjunk a múlton túl sokat. Hogy legyünk képesek átlépni a minden pillanatban megdöglő jelenen, akár egy lótetemen, és akkor lehet előre masírozni. De ez az álom nem hagyta nyugodni. Az agya újra és újra lejátszotta a felvételt, s a tanár úr jól tudta, ha nem keresi meg a megoldást, akkor bele fog pusztulni.

De milyen megoldást? Meg milyen pusztulás? Kérdezte magától mosogatás közben. Hiszen ebben az álomban benne van a halálom. A pusztulásom. Meg fogok fagyni, egy éjszaka, lámpafényben fürödve, valami hófödte helyen. Kész, ez a megoldás, zárta le az ügyet, s végigheveredett a rekamién egy kis délelőtti olvasásra. De valami csak mocorgott benne. A kisördög, mint a kabóca, ott percegett tar koponyája alatt.

A tanár úr nem gyűjtött emlékeket. Nem szerette a múltat. Három feleséget temetett el. Ha állandóan a múltba révedtem volna, már rég nem lennék az élők sorában, mondogatta tanítványainak. Nem őrizgette cipősdobozokban halott szeretteinek egykori képeslapjait. Nem volt a ruhásszekrénye alján néhány eldugott újságkivágás. A falakat nem borították elporladt rokonok fotográfiái, csupán egy tájkép volt felfüggesztve, talán a Körös-torkot ábrázolta: sok víz, sok fa, kékek meg zöldek meg barnák, és kicsi sárga, a napfény. Valamelyik felesége aggatta a falra, ő pedig lusta volt leszedni, pedig nagyon nem szerette ezt a képet.

De melyik feleségem, tette le az Ovidius-kötetet Mézes Károly. Ugyan, marhaság ez az egész, semmi értelme. Hát nem mindegy? Az emberek jönnek-mennek, kár ebből olyan nagy ügyet csinálni. Mérges volt, hogy megzavarta saját nyugalmát. Aztán csak felizgatja magát, s elfutja szemét a könny, akkor meg hogyan fog olvasni.

A harmadik, az Évus, ő nem lehetett, gondolta. Ő nem tudott még egy villanykörtét se becsavarni. Ő biztosan nem vert a falba szöget. Meg lusta is volt. Magamban csak úgy becéztem, hogy "Primadonna". Kicsi színésznő volt. Úgy szívta a cigarettát, mint a Greta Garbo. A szája pedig csókos, és mindig ki volt pingálva. Az a száj mindig lángolt. És mikor a hasamat csókolta, akkor átjárt a tűz. Húsz évvel volt fiatalabb nálam, mégis meghalt már hat éve. Vagy hét. Mindegy. Iskolatitkár volt. Pedig szerintem azzal a külsővel sztár lehetett volna. Azzal az édes, bamba nézésével bizonyosan nagy mozicsillag válhatott volna belőle. De ő iskolatitkár volt, ott ült a gimnáziumban egész nap a kis kalitkájában, az iskola ügyes-bajos dolgait intézte. Azután hazajött, végigfeküdt a kanapén, mint valami sziámi macska, rágyújtott, és detektívregényeket olvasott. Sokszor hamuzott a szőnyegre, Chandlert többre tartotta Agatha Christie-nél, Vergiliust pedig szívből utálta. De nem haragudtam rá. Nyugodt volt vele élni, és jó. Csendes. És nem főzött, ami azért jó, mert az ember azt eheti, amit szeret. Tüdőrákja volt. Sokszor szeretkeztünk, és nem nyaggatott soha a szerelmével.

Az első sem lehetett. A Manci semmiképpen. Ő szőnyegekkel aggatta teli a falakat. Hiába kiabáltam, hogy a szőnyeg padlóra való. Úgy nézett ki a lakás, mintha valami szeráj volna. És gyertyákat égetett mindig. A szőnyeg megóvja a falat, nem kell kétévente festetni, a gyertya pedig olcsóbb, mint a villany, hajtogatta Manci. És állandóan rántott levest ettünk. Spóroltunk. Se gyerekünk, se kutyánk, se senkink. Nem tudom, minek, de spóroltunk. Így utólag úgy tűnik, mintha egész életében újságpapírt vagdalt volna a rozoga ollójával a vécére. Kint ült a konyhában a sámlin, és vagdalta. Mondtam, üljön a székre, vágja az asztalnál. Nem, jó neki a sámlin. Mintha pénzbe kerülne széken ülni. Csak ebédkor volt hajlandó ráülni. Ez volt a mániája. És minden percben megkérdezte, hogy szeretem-e. Szerettem, de hát akkor is. Rémes volt. És visított szeretkezés közben. Mindig sötétben kellett csinálni. Addig se fogyjon a gyertya. Hang után tájékozódtam az ágyban. Tornatanárnő volt, lábai olyan izmosak, akár a lóé. Egy biciklit használtunk ketten. Ő tekerte, én ültem hátul. Így jártunk az iskolába. Innen, Nagyhályogról tekert be a városba. Délután meg vissza. Nem költöttünk buszjegyre. A haja meg, mint a drótkefe. És tisztaságmániás volt. Folyton takarított. Még meg sem ittam a kávét, már kikapta a kezemből a csészét és elöblítette. Kevés vízzel. Nem pazarlunk. Napjában háromszor kiseperte a nagyszobát. Portörlővel közlekedett a lakásban. Szerettem. Van ilyen. Pedig szép se volt, csak szerettem. Volt benne valami barbár. Hemingwayt olvasott, Goethéről hallani sem akart. Aztán leesett a gyűrűről, combnyaktörés. Volt valami komplikáció, már nem is emlékszem, pontosan miben halt meg. Mindegy. Meghalt. Nem akartam gondolni rá. Nem is gondoltam. Erős voltam. Leszedtem a szőnyegeket, kidobáltam a gyertyákat, és folyton rántott húst ettem, meg marhapörköltet. Sok galuskával. Tejfölös uborkasalátával.

Károly bácsi bal szeme sarkából kisöpörte a könnycseppet, aztán újra felvette a könyvet. A szerelem művészetének III. könyvében ezt olvasta: "Eljön az éj, s te, ki most kitaszítod lelkes imádód, / elhagyatott ágyon, vén banyaként dideregsz. / Éj idején kapudat fel nem veri csacska civódás, / és reggel nem vár rózsa a ház küszöbén. / Jaj, de hamar szabdalják szét ráncok sima tested, / s elvész, mely ragyogó még ma, a szép üde szín."

És mikor lapozott, belényilallt a válasz. Igen, az a banya volt. A boszorkány. Az lógatta ide ezt a ronda képet, pont az ágyam fölé. Valami imádójától kapta. Mert az volt neki. Ezer is. Azt nem kellett volna elvennem. Az Irént. A pincérnőt. Egyáltalán. Az ember ne vegyen el pincérnőt. Mert más az, mikor fehér köténykében riszálják a fenekük, és megint más, mikor együtt laksz velük. Jaj, de szép is volt. Mikor a sarka kivillant a fűzős cipőből. Mikor a konyha ajtajából kacsintott. Mikor a borjúbécsit úgy tette le elém, hogy mellbimbója majd kibökte a szemem. De mikor éjjel járt haza! Mikor zsírszagú haját az arcomba dobta. Mikor szeszszaga volt. Mikor másra kacsintott. Mikor iskola után arra jöttem haza, hogy foltos az ágy. Összepancsolta. Összepancsolták. Amíg én Kleistről értekeztem a gimnáziumban. Az Irén egy kurva volt, beszéljünk őszintén. Szerettem. Én soha nem öltem volna meg. De lett volna másik száz, aki igen. Máig se derült ki, ki tette. Ültem a városi rendőrségen, százas égővel világítottak a szemembe. Vallja be, tanár úr, hogy maga volt. Az egész falu tudta, hogy csalja magát. És vigyorgott a százados. Falumbéli volt. Lehet, hogy vele is. Mármint az Irénnel. Én pedig hajtogattam, uraim, én humanista vagyok, soha nem gyilkolnék.

Elvtárs, javított ki a rendőr.

Elvtárs, soha nem ölnék meg egy másik embert, undorodom az erőszaktól.

Nana. Mondta a rendőr.

Aztán egy ideig valami hentest gyanúsítottak, aki a húst szállította abba a kisvendéglőbe, ahol Irén felszolgált. De őellene se volt bizonyítékuk. Később lezárták az aktát, elfelejtették az ügyet. Én is. Elfelejtettem. Huszonhárom év alatt egyszer sem jutott eszembe Irén. Vagy ha mégis, megtiltottam magamnak, hogy rá gondoljak. Megtiltottam magamnak, hogy bármelyik halott feleségemre gondoljak. Még azt is megtiltottam, hogy álmodjak velük. És ha egyszer meghalok, megtiltom, hogy bármelyik mellé temessenek. Én szerettem őket. Mit mondhatnék nekik? Ezen a három feleségemen kívül más nővel sohasem érintkeztem. Mármint érdemben. Úgy értem, testileg. És lelkileg sem. Kuplerájba nem jártam. Csalni nem csaltam őket. Őket persze egymás mellé temettettem. Ismerjék meg egymást. De én oda nem megyek. Mit kezdjek hirtelen három nővel? Különben is, az utóbbi években megszoktam a magányt. Néha jönnek a magántanítványok, mert kell a középfokú vizsga nekik. Németből. Latinul már senki nem tanul. Itt van nekem Ovidius és Vergilius. Meg Goethe. Janus Pannonius. Tulajdonképpen nem vagyok egyedül. Meg vagyok elégedve az életemmel. De nőt többet nem akarok. Se élőt, se halottat. Nem akarok emlékezni. Nyugalmat akarok. Csendet.

Mézes Károly tanár úr betakarta a fejét az Ovidius-könyvvel, hogy szunyókáljon egyet még ebéd előtt. Kicsit felizgatta magát. Az álmon, meg az emlékezésben, a három feleségén. Az alvástól majd megnyugszik, és minden rendbe jön, gondolta. Észre sem vette, hogy csukott szemére éppen egy Picasso-illusztráció került sötétítőnek. A rajzon két szakállas hellén ölelkezik három ruhátlan nővel, mellettük kopasz és szakállas férfi szemlélődik, kezével malmozik, hímtagja lekonyulva fityeg. Ez a kép került Karcsi bácsi jobb szemére. A balra pedig ezek a sorok: "Csókod meg ne tagadd, nő, ha a férfi kiván. / Mit veszitesz, ha becsap? Semmit. Megy minden, ahogy ment."

Szépen lassan félálomba süllyedt az öregúr. Kilencvenkét éves volt, már nehezen aludt el, igaz, régen se volt valami nagy alvó. Mindig hajnalban kelt, akkor volt legtisztább a feje, akkor készült fel az óráira. Este mindig későn feküdt, olvasott, pasziánszozott, vagy a rádiót hallgatta. Soha nem volt szüksége négy-öt óra alvásnál többre. A lustálkodástól rosszul érezte magát. Teste megkeményedett, görcsök álltak az izmaiba a sok fekvéstől, és a feje is kótyagos lett. A korai kelésre esküdött, és hideg vízzel mosdott reggel. Ettől érezte frissnek magát.

Negyed tizenkettő volt, és Karcsi bácsi félálomból lassan mély alvásba süppedt. Nem horkolt, nem folyt a nyála, csak halkan szuszogott a falióra ritmusára. Bent a szobában még késő ősz volt. Kellemes idő, mustárbarna árnyak, s a gázkonvektor olyan békésen és halkan zörgött, akár az októberi avar. De kint Tél hercegnő már zokogni kezdett. Fehér pihékkel sírta teli az utcát. Lassacskán mindent elborított a vakító világosság. Mindenhol fehér. Mintha egy hatalmas, frissen mosott és puhára vasalt lepedővel borították volna le ezt a poros falut. Fél kettőkor a tanár úr gyerekricsajra ébredt. Az utcán sapkás, sálas kisemberek hógolyóztak, szánkóztak, kiabáltak, sikongtak. Ijedtében felült az ágyon. A nyitott könyv az ölébe hullott. Az ifjú, szakállas hellének ott ölelkeztek az ölében. Hirtelen a rendőrszázados hangját hallotta a szobában.

Nana. Tanár elvtárs, nana. Humanista elvtárs, nana. És negyvenhatban az a nemi erőszak? Mindent tudunk. Zavarosban halászni, nana. Maga, tanár úr, elvtárs és erőszakgyűlölő, maga negyvenhatban jött haza Münchenből. Oda menekült az oroszok elől. Szovjetek. Tudja. Be volt szarva a szovjetektől. Nagybirtokos származás. Negyvenhatban jött haza. Csontsoványan. Egy hadikórházban vészelte át a háborút. Amerikai fogságba esett. Aztán hazagyalogolt. És Péren mi történt? Tudja. Győr alatt. A péri határban. Maga elkapott az út menti kukoricásban egy fiatal lányt. Tizenhat éves volt. A lány. És maga leteperte. Igaz, a szerencsétlen nem védekezett. Sőt, még a szüzessége sem lett oda. Maga már a behatolás első másodperceiben befejezte a dolgot. Nem is tett feljelentést maga ellen. De ha tett volna is, akkor se lenne semmi. Elévült az ügy. De mi tudunk róla. És a nemi erőszak, az nemi erőszak. Humanista elvtárs. Úgyhogy, nana.

Mézes Károly felpattant az ágyról. Benézett az asztal alá, a szekrénybe, a kisszobába, kiment a konyhába, még a spájzba is belesett, de nem találta a századost. Leült Mancika sámlijára, és gondolkozni kezdett.

Hogy ő azt a lányt nem is ismerte. Akkor látta először és utoljára. És valóban, ahogy a hímtagja hegye hozzáért a lány meleg micsodájához, már el is durrant. Kétévnyi ondó ömlött szegény lány hasára. Kétévnyi német ondó. Valami parasztlány lehetett. Szegénylány. Tenyeres-talpas. Szőke hajú, barna szemű. Még a nevét se tudja. Azt is akkor, ott, a kihallgatáson tudta meg, hogy Péren történt a dolog. Addig ezt se tudta. De ha tudta volna is, mindegy, mert nem gondolt rá. El kellett felejtenie. Az élet miatt. Negyvenhat évig egyetlenegyszer sem gondolt erre a péri délutánra. Mikor a százados felemlegette, akkor se gondolt rá. Összeszorította a fogait, a lelkét, a szívét, az eszét, és nem gondolt rá. Erős volt. Legyőzte a múltat. De most gondolt rá. Most gondolt. Ott pergett előtte a múlt.

Három nőt eltemettem, mondta a tanár úr maga elé, miközben a hóesést figyelte a konyhaablakból. Három nőt a föld alá tettem, ennek a negyediknek meg még a nevét se tudom. Azt se tudom, él-e vagy már meghalt. Mindegy. Számomra meghalt. Negyvenhat éve meghalt, és én temetetlenül vonszolom szegényt magam után. Mint macska a farkára kötött konzervdobozt. De a holtakat el kell temetni. Ugye? A büdös életbe, a halottakat el kell temetni. Ugye, Antigoné? El kell. Még akkor is, ha a halottnak nincs neve. És arca sincs. Az arcára sem emlékszem. Csak a micsodájára. A meleg és húsos és kövér és szomorú és ijedt és éhes pinájára. Arra. Csak arra a pinára, semmi egyébre. El kell temetnem a pináját. Nem halhatok meg addig, amíg ezt a negyediket is el nem intéztem. És akkor tényleg humanistaként halok meg.

Felállt a sámliról, levette a szögről a pince kulcsát. Hosszú, rozsdás kulcs volt, egy várkapué is lehetett volna. A pincében keresett egy nagyobbacska deszkát, s az egyik végét hegyesre, a másikat ívesre faragta. Kabátot vett, sálat kötött, fejére hatalmas, fekete kalapját tette. Úgy festett, mint egy öreg serif. Elindult a falu központja felé. A Hősök terénél állt meg. A Hősök tere a kommunizmus alatt is Hősök tere volt. Tulajdonképpen egy füves kutyafuttató, azelőtt a szovjet katonák emlékére állított betonobeliszk magasodott itt, aztán azt lebontották, s helyére egy kopjafa került, amit a kutyák rendszerint oldalba pisilnek, nem tudván, hogy ötvenhat hősi halottainak emlékfájára vizelnek.

Ezen a téren állott meg Mézes Károly. Már sötétedett, de a hó mindent bevilágított. Leült egy padra, és a deszkába véste bicskájával: AZ ISMERETLEN MAGYAR PINA SÍRJA. Azután felállt, a deszka hegyes végét belenyomta a földbe. Át a havon, át a füvön, bele a földbe. Sokáig nézte a sírfát, aztán tisztelgett egyet, pont úgy, ahogy a katonák szoktak a tévében nagy állami ünnepeken. A tisztelgés végeztével hátat fordított a sírnak, és őrt állt. Kihúzta magát, és mereven feszített a hóesésben. Nem mozdult egyetlen tagja sem, kivéve a száját. Egy latin versrészletet mormolt, mintha imádság lenne, úgy rágta újra és újra a szavakat: "Cum vero incubui, tam laxo mentula cunno / incidit, ut cunnum nec subiisse putet, / Non latus aut fundum sentit, velut aere nudo / palpitet, in liquidis vel spatietur aquis. / Sed vasto infelix late bachatur hiatu, / Ac frustra in votum nititur aegra suum."

Szóval Karcsi bácsi csak állt, állta az őrt a sír előtt makacsul és mormolva, a teret bevilágította a szűzhó és egy ostornyél-világítótest, míg a férfit lassan teljesen beborította a fehér, égi áldás. Már nem is férfinek, inkább hóembernek festett. És csak akkor hagyta abba a furcsa, imaszerű darálást, mikor végleg megfagyott. Vagy még akkor se. A gyerekek reggel lukas fazekat tettek a fejére, orra helyére sárgarépát dugtak, s még egy rozzant seprűvel is felcicomázták. Csak olvadáskor derült ki, hogy a sír előtt nem hóember, hanem Mézes Károly nyugalmazott német-latin tanár áll rendületlenül.