Folyóiratok

Tisztelt Közönség!

A tisztelt Közönség jókora töredéket tart most a kezében (ha tartja egyáltalán), melyet egyáltalában véve csakis személyes összefonódási viszonyok megvalósulása miatt közöl mélyen kedves folyóiratunk, mely egyébként ugyanúgy részterepe a maga kijelölte megvitatandó témának, mint ahogyan az itt következendőkben megjelölésre kerülő r és t betűs szavak, "valamint az ablakban", illetőleg maga dr. Kovács István, egy - a következendőkben szintén említésre kerülő - másik regény - értelmeszerűen - másik világa, a sűrűn használt gondolatjelek, a már sokkal ritkábban alkalmazásra kerülő kérdőjel ("valamint az ablakban").

Egy folyóirat esetében - ha már egyszer az összefonódási megvalósulásra ily vakító fényt vetettünk - persze szinte magától értetődően - mint szar a vízben - merül fel a kérdés, hogy vajon meddig terjed az adott periodika. Hogy vajon a periodikát önmagában, mint ragasztott papírhalmot kell-e kezelnünk, vagy esetleg érdemes hozzáképzelnünk a szerkesztőket, az írókat, hovatovább ráadásul szerkesztőségi üléseket, informális megbeszéléseket, vagy éppen a másik irányban haladva: semmi és senki kézzelfoghatót, hanem a művészet és a tudomány szellemét önmagában, mint valami légtérben szálló spirituális szellőt, elvonatkoztatott poétikákat, mondanivalókat, eljárásokat, anyagtalan szálló textust. A manapság divatos eszmék hajhászai hajlamosak lennének minket rábeszélni, tisztelt Közönség, hogy vegyünk hozzá a folyóirat definíciójához mindent, ami csak kezünk ügyébe akad, már-már nyugodtan kezeljük úgy, mint egy tévés vagy rádiós szappanoperát, adott esetben járjunk utána a redakciónak, ismerkedjünk meg a szerzőkkel, még akár a nyomdai számlák tanulmányozásától se riadjunk vissza, mert egy folyóirat - különösen akkor, ha nem szűnik meg lépten-nyomon, ha évekig kiadják (s kopogjuk le, tisztelettel, hogy a Praet még sokáig rendben, mint a puha szart, nyomják majd ki) -, szóval: mert egy folyóirat olyan, mint a padlóra fosás - már elnézést a kifejezésért -: szétfröcsög, s kerül abból mindenhova, még oda is, ahol nem is sejtenénk utólagos takarítás során, csak később: után.

Ne higgyünk ezeknek a hamis kokettáknak, tisztelt Közönség, pláne ne hasonlítsuk a szarhoz kedvens folyóiratunkat, hanem igenis annak tartsuk, ami: ragasztott papírhalmaznak, rajta fröccsöntött jelekkel, melyek egy új, nemesebb világba visznek minket, ahol nincsen rabság, halál, ellenőr s szmog, csak betűtípusok, verzálok és kurzívok, sorközök és címlapok, egyszóval - vagy hát mégis inkább kétszóval: tudomány, irodalom!

A leközlendő írás, mint már említettük, nem felel meg igazán a leközlés kritériumainak, mellyel kapcsolatban mi személyesen olvashattuk, hallhattuk eleget a szerző olyasfajta apológiáit, mint hogy "Ezt majd megírom egyszer még rendesen (rendesebben.)", "Nem volt időm normálisan kidolgozni.", illetőleg: "Nem minden, hogy szba csapni vagy csba szarni" stb. Ráaádásul, s ezt már testületileg tesszük hozzá, az itt következő munka csak úgy hemzseg a következetlenségektől, fogalmi, helyi és személyi zűrzavartól: olyan, mint egy felkavart tó állóvize: poshadt, sötétbarna és hideg. Magától értetődő tehát a kérdés, hogy ez estben mért tesszük közzé az írást. De Magyarország nem felel.

a szerk.


Fontos előzetes megjegyzés, hogy egy majdan megírandó, illetőleg félig-meddig már megírt, vagy az is lehet, hogy teljesen megírt, és akkor csak később kiaadandó... őhm... hát amit megírtak, az meg van írva, az: irat - vagyis akkor: egy valamilyen szempontból (és a szempont tulajdonképpenisége akkor tehát lényegtelen) későbbi időbe eltolt irat történeti megközelítésben megelőzi ezt az aktuálisat. Annak az iratnak jellemzője, hogy dr. Kovács Istvánnak felesége, Istvánné a paradicsomleves után lecsot ad fel, rövid o-val, melyen a nyugdíjas író úgy felháborodik, hogy nyomban... no, de ennyire azért ne szaladjunk előre a visszában: nem kívánhatja ugyanis senki a poén lelövését, az egyszer legalább 75%.

Mielőtt még bárki beszélőkémre vetné a legelső követ, amely odatérdepel... hm... lábához, öléhez stb., le kell szegezni, hogy nem légből kapott számadatról van szó. Felmérések kimutatták ugyanis - amint e folyóirat bevezetése is utal erre -, hogy az átlagpopuláció mintegy 75%-a nemmel válaszol arra a kérdésre, hogy "Örömmel fogadja-e, ha atyafia viccmesélése során előre közli annak csattanóját?" Nota bene: A véletlenszerű, fröcsögtetős mintavétel során kiválasztott lakos elemek nagy része részére - hatvankét százalékének a részére - a "csattanó" szót a kérdezőbiztosoknak hosszasan magyarázgatni kellett elannyira, hogy végül - központi közvéleménykutatási utasításra - Keresztesi József (szerkesztő, ?1969-?) viccével illusztrálták a csattanó mibenlétét:

Bemegy a skót a kalapboltba, és kér egy kalapot. Megkérdezi tőle az eladó:

- Dehát mégis, milyen kalapot kér?

- Hát a legolcsóbbat!

Itt a biztosoknak még hozzá kellett tenniük, hogy "Érti? Mert a skót zsugori!", ezzel utalva a csattanó önmagában való létére. (Habár igen valószínű, hogy ha valaminek, akkor a csattanónak ténylegesen nincsen önmagában való léte, tudniillik nincs jól el magában.) Voltak aztán olyan, a főszabálytól irreguláre eltérő kérdezőbiztosok, akik az érthetetlen, magyar képzésű "csattanó" szó helyett a "poén"-t használták, mire kivétel nélkül mindenkinek leesett. Ilyen tekintetben a vicc csattanója (poénja) annak állítmánya, ha a mondat "lényegi megértésé"-t az állítmány megismerése jelenti. Ha jelenti.

Ezek a - mondottam (aki mondja) - kérdezőbiztosok "szondázzák" a közönséget, hogy mit gondol. Nem érdekli őket, ha nem úgy van, ahogy ő gondolja, nem érdekli őket, ha ő másképp, mint ők, gondolja. Ők gépek, térképek, táj, Vörösmarty Mihály, ők a velszi tartomány. Köröttük ég, amerre mén, a véres Magyarország. Végül is mit érdekelné őket a tartalom maga? Igazuk van: a tengóheremeneutika meg a dekonstrukció meg Wittgenstein már rég rábizonyította az igazságra esetlegességét, meg hogy olyan égő, mint valami szaros tartomány. - "Ne viccelj már, apukám, hát nem látod, hogy égeted magad?! Asziszed, itt királykocc, pedig még a hermeneutikai kört se tudod, bazmeg!" - Igazság és (=ezért) módszer: ebben áll nyelvfilozófiánk örökletes felvetettsége.

Persze van, aki kikéri magának, hogy involváljuk ebbe az egyes szám első személybe. (Egyes riadószintű párhuzamos figyelmeztetés: Deduktív szinten kiemelhető, hogy ne igyon többet! - Induktív szinten hívjuk fel figyelmét, hogy mindössze fél deci alkoholos itallal rendelkezik.) Csodálatos Magyarország: ezennel burítom fel fátylamat előtted, ki jószolgálatidat soha meg nem tagadod előttem: adj kölcsön legalább valamennyit! Nem rászorultságból kérem, hanem - úgy is mondhatnám - puszta zsugoriságból. Van még pénzem bőven, de sajnálom a szórakozásra. Azt mondanám, Magyarország, miattad van minden. Valami északfokidegenségen élve biztos kevesebbet kellene költenem erre a fölöslegességre: alkoholos szórakozás. Micsoda elavult módja! Én nem kértem ide való születésemet. Izlanddal ugyanúgy elégedtem volna meg. Úgyhogy most aztán tessék az idecipelés árát kamatostul fizetni meg. (Legalább egy jó borét. 96-os tokaji furminttal megeléxem egyébként.) De egyik lábad itt, a másik meg Reykjavíkét tapossa: egy-kettő! Öt-hét!

Hálás, kellemes téma a Magyarországgal való beszélgetés. Csak becsenget az ember Magyarországhoz, és eltókingol vele egy félórát. Magyarország ráér: semmit sem csinál vagy foglalkozik, semmit sem szenved el. Egész nap a tévét nézi, a reklámok közbe mosogat, vagy leviszi a kutyát. A kutya szarik, hugyozik (tisztesség ne essék szólván) - több ideje nincs is: kezdődik a sorozat. Vajon eljön-e a földi evolúció olyan szakasza, (a)melykor a sorozat fogalmat nem értik? Nem az a kérdés tehát, hogy robbantanak-e majd atomot, hanem hogy lesz-e egy olyan fejlődési szakasz, hogy - úgymond - átmenetesen tér át az emberiség a sorozatmentes életre. (A 98-as furmint jobb, mint a 97-es, de rosszabb, mint a 96-os.) Ne tessék hagyni azt a (sétáltatott) kutyát! Annak is vannak természetes és természetellenes igényei. A kaja-pija-pisi-kaki normálnégyszögölés másik oldalára jól illik például az erőszakolás és a maszturbáció duálja. Egyketted jellegű bináris szembenállás. Csak ki ne törjön a vulkanizáció. (Öt-kettőnél kitörhet.)

Tulajdonképpen (auktualice) vannak, akik azért alaposan eltöprengenek, hogy tényleg "baj-e", hogy átlag-Magyarország annyival több csak a kutyánál, hogy dolgozik. Mert a tévét a kutya, a cica minden jobb háztartásban nézi. (L. még: transzspecifikus addikcióleírások - 2-es szektor, 144-es átmenet!) Úgyhogy kaja-pija-pisi-kaki-tévé. De azért aki olvassa, az is láthatja, hogy elüt. Feltehető, hogy magához hasonítja majd a többit, és kajé-pijé-pisé-kaké-tévé lesz ebből, még később pedig kéjé-péjé-pésé-kéké-tévé. Ezen a ponton aztán a hasonítás - remélhetőleg - megreked. Ezen ne csodálkozzunk, kedves Közönség. A közvetítő eszközök - s a tévé jellegzetesen ilyen eszköz - helyzete már az elviselhetőség határait súrolóan átmeneti, melynek következtében olyan köztes hatással vannak az emberre, hogy az élettől a halálig s még azon is túl adják a szájába a már előre jól megkomponált szavait: születés, szerelem, (sz) halál.

Ugye, hogy szaporodnak a szavak, kedves Közönség, a közvetítő közeg ürügyén! Nem is tudja hirtelen az ember, hogy csodálkozzék vagy borzongjon. (Lábidegesség esetén az utóbbi javallható. Javallható, de meg nem engedhető.) Ezzel kapcsolatban a következő anekdota idézhető:

Egy alkalommal dr. Kovács István, ahogy a gyakran napfényes, mert jó tájolású, budai utcán megy le a boltba, a bokoron "toszó" szavakra lesz figyelmes. (Mindez egyébiránt még jóval nyugdíjazása előtt történik.) Ezek, tisztesség ne essék szólván, ráreppennek egy-egy levél mellső felületére, aztán, még toldalékukat sem levetve, sőt sok szemérmetlenje még a szóhoz tapadó írásjelekkel sem törődve, nekiáll(nak), tisztelettel, násztáncát(/ukat) járni! A most dr. Kovács István elhaladói jelenlétében "kufírcoló" két jómadár - jómadár?!: jó szó! dehát micsoda jószók ezek, kéri tiszetelettel? - a messze hírhedt "tévét" és "rádió!", akikről köztudomású, hogy nem az élvezet kedvéért, pláne nem az említettem (aki mondja) csodálkoztató és/vagy borzongattató szaporodhatnék mián, ó, nem, pusztán és csupán és kizárólag a tisztelt Közönség megbotránkoztatása végett csinálják "csak úgy", a közös területen (vagyis melynek mindannyian birtokosai vagyunk).

Igen feslett életet él e két pernahajder, magyar és nemzetközi nyelvünk két könnyűszívű fonémasorozatja, akiket még a prostituált szóval se lehetne illetni, mert az, kérem (aki mondja), legalább a pénzért csinálja, még - mondhatni - a ringyó szó is emelné becsületüket, de nem és mégis nem: túl kevés és túl sok: ezek legalantasabb emberiségi vágyaink és egyben korlátaink manifesztálói, a fölösleges szégyenkeztetés mozgatórugói, szív- és észre rárontó szükségtelenségek, melyek nélkül jól megvolna mindahány, egyszóval: szellemi kullancsok!

Ráadásul szegény dr. Kovács István (aki ehhez a részhez érve az olvasásban felpillant és értetlenke: "Szegény? Dr. Kovács István? Hmm... Mifene...", majd folytatja az olvasást), amikor odaér, nem is tudja, hogy miféle beszélgetés előzi meg a két percbajnok csúnya mutatványát: Előszőr tudniillik "rádió!" érkezik oda a levélfelületre, melyet zölden ringat a kora júniusi dél, a felülső fogalmi - tehát nem nyelvi - rádióból ömlik az eső, még jó - gondolja "rádió!" - hogy valóság és irodalom nem mindig összeér, elheveredik rajta apró, girnyószerű testével, de direkt úgy ám, hogy a felkiáltójele jól előreálljon. Hogy a legkisebb arraröppenő szócskának se legyen a szintek legkisebb kétsége sem az ő szándékáról. Elővesz az ó betű mögül egy félig üres unicumgömböt, jól meghúzza - az ebedata! Mert ne feledjék, tisztelt Közönség, még csak dél van! Csuklani kezd persze a vén amorózó, de mit bánja ő most azt: gyakorlatoztatni kezdi felkiáltójelét, konkrétan: billegteti kicsit ferdére, majd egyenesbe, majd megint ferdére, és így tovább, semmi szégyen nincs benne.

Egyszer csak arra repül "tévét", de olyat landol mellette, hogy majd legurulnak mind a ketten a talajra.

- Óvatosabban, "tévét", hát lehümpörgetjük magunkat az elbeszélés horizontjáról, aztán ki ír rólunk anekdotát? majd Engelbert Humperdinck?! - rovja meg "rádió!" a mondott(am)at (aki mondja).

- Ki tud már manapság óvatoskodni, a relativitás korában? - kezdi évődését "tévét".

- Miféle relativitás? - kap a szavon "rádió!". - Hát mit értesz te ahhoz? Hát azt hiszed, van neked ahhoz lőrésed legalább?! Mi volt a te apád? Taán velszi bárd?!

- Ugyan, ugyan - cöccög -- azazhogy akkor inkább:

- Cö, cö - ugyanugyanoz "tévét" -, majd bizony te adsz leckét nekem a Heisenberg-féle határozatlansági koordinációból is, mi?! - De bizony erre már jó vastagon meglegyinti felkiáltójelét "rádió!" is, hogy csak úgy süvít a nyele:

- Míg én jól tudom korlátaimat, addig te folyton csak vetít- s ugatsz! - azzal hátat fordít neki, de úgy, hogy a felkiáltójel csúcsát azért feléje hajoltatva hagyja - ily tüzesen szokták ugyanis egymást feltüzelni, aztán jön egy perc néma hallgatás, majd a filozofikus rész, imígyen:

- Tudja, én olyan könnyűszívű vagyok. Tudja, mit jelent, hogy könnyűszívű? Azt, hogy bizonyos pontokon nagyot kellene dobbannia a szívnek, ám én ezt mégis mosolyogva átvészelem: kimondom a fontos szavakat, és nem dobban közben a szívem - kezdi az "udvarlást" "rádió!"

- Ne mondja! - hitetlenked "tévét".

- De mondom - mondja "rádió!". - Mondja: maga istenhívő?

- Nem - lakonizál "tévét".

- Helyes - nyugodik bele a már úgyis tudottba "rádió!". - Akkor most az Atya, a Fiú és az Úristen nevében elcsábítom. (Elbocsátom.)

- Jó - egyezik bele rutinszerűen "tévét". - De mért az ők nevükben csábít el, ha egyszer nem és helyes?

- Puszta gúnyból, iróniából, elchtaroziásból.

- Nem bírom, ha nincs nálam alkohol! - fakad ki csúnyán és hirtelen, mint egy elhanyagolt kelés, "tévét". De nem váratlan: ez a násztánc része, mint a kedves Közönség is majd látni fogja. - Nem feltétlenül iszom, ha nincs itthon, de nem bírom idegileg, ha. Rögtön rámjön a lábidegesség.

- Ne mondja! - hitetlenked "rádió!".

- De mondom - mondja "tévét". - Mondja: maga alkoholista?

- Valamennyire az vagyok - nyugtatja meg "tévét"-t "rádió!".

- Helyes - áll elébe az elkerülhetetlennek, ám egyébként is kívántnak, elrendeltnek, csakis-elképzelhetőnek "tévét". - Akkor igyunk egy valamit.

- Bort? - kérdezi "rádió!", jól tudván, hogy a másiknál úgyis van bor, míg őnála unicum van, úgyhogy azt csak nem kínálgatja.

- Édes bort - vágja rá "tévét". - Az alkoholisták mind édes bort isznak. Egyrészt nem bírja már a gyomruk a szárazat, másrészt fajlagosan az a legolcsóbb. A fajlagos azt jelenti, hogy egységnyi alkoholra jutó kölcségnyi. Köcsögnyi. - Azzal előveszi, kocc, megint elő, megint k.

- Ne aggódjon - oszlatja el a hullámokat "tévét" romlatlan homlokáról "rádió!". - A fiatalság mindent legyőz.

- De aggódom - aggódik tovább "tévét". - Engem, kérem, a fiatalság vajnyi kevéssé. Én győzöm le a fiatalságot, kérem tisztelettel. Másik népcsoport, szakasz, vérmérséklet.

- Ne mondja! - mondja "rádió!".

- Hát mit mondjak? - húzza most már srófra magát "tévét".

- Kezdjük a csábítást! - vágja el hirtelen damoklész kardját az álló keáltójelű "rádió!".

- Kezdjük! - visítja "tévét".

Avval elkezdik. "rádió!" egyre duzzadó felkiáltójelét "tévé" ütemesen felkínálkozó v-jébe vezeti, majd kihúzza, újra bevezeti - már amint ez szokás a szemérmetlen s-es szavak világában, és rákezdenek ráadásul minden pornófilmet arcpirultató hörgésükbe, nyivákolásukba, sikongatásukba, valahány hangutánzó szó a leíró magyar nyelvtan igencsak elfelejtettem (aki mondja) nevű tanárnőjének - ebben a kontextusban vagyis dominájának - vezetésével készült kategóriatárában.

Ne csodálkozzanak, tisztelt Közönség, hogy az eszközöknek ilyen bővében van a két gézengúz. Elvben - de még egyszer mondom (aki mondja): elvben közvetítő eszközök ők maguk is, hatalmas halmazukat pedig kétségbeejtő életi pozíciójuk révén szerezték. "tévét" például, nem bírván elviselni szörnyűséges és krónikus határhelyzetét, arccal a pornófilmek felé fordította élete zászlóshajójának rúdját, ha rúd, legyen kemény alapon. De ezen sem lepődhetünk meg. A közvetítő eszközök - s "tévét"-k jellegzetesen ilyen eszköztök - helyzete már az elviselhetőség határait súrolóan átmeneti, melynek következtében ezek az eszközök olyan köztes hatással vannak az emberre, hogy az élettől a halálig s még azon is túl adják a szájába a már előre jól megkomponált szavait: születés, szerelem, (szex) halál.


Na, most ekkor ér oda dr. Kovács István a mogyoróbokorhoz, és érdeklődve, majd, miután jól kiérdeklődte magát, határozottan rosszallóan tekint a két, ringyónál is rosszabbra, akik úgy himbálóznak a levélen, mint gyümölcs a fán, vagy mint mogyoró a bokoron (munurea buc?urea - melyből egyébként egyenesen vezethető le a román-magyar nyelvrokonság, hogy mást ne mondjak: román, magyar két jó barát - roman, ungur: deux amis), mindkét tekintetben úgy különbözve, hogy míg a gyümölcs meg a mogyoró csöndben himbálóznak, addig "tévét" és "rádió!" a mély hörgéstől a magas sikolyig minden regisztert bejárnak, hogy már-már be is - ismételten elnézést kérve a kifejezésért - szar a két vén cinikus az erőlködéstől.

Dr. Kovács István ennek ellenére torokköszörülve köszön, s amaz kettő, csak hogy még nagyobb botrányt keltsen, közösülés közben még vissza is felel, elannyira, hogy "tévét" nem riad vissza attól sem, hogy így feleljen: "Isten hozta kigyelmedet a monoróbukurnál!" Látja a nyugdíjas író, hogy ha most valódi budai tősgyökeres polgár lenne (dejszen az!), akkor most rögtön továbbindulna, s memóriájából a delete billentyűvel még az emlékét is kötörölné ennek a mogyoróbokri toszásnak, ám nem bír (ír) immár nyugalomba küldött írói vénájával, s marad.

Ekkor: most dr. Kovács István megkérdezi, hogy vajon mire fel ez a szégyentelen kufírcolás itt ágon s bokron

[Levélen - csak épp ezt nem mondja; a bokron mint mégse annyira közbülső (medialis) substantia mindenképpen védelmezhető egyébként, az ágon felemlegetése ugyanakkor - ha csak nem gondolunk a "száll az ének ágról ágra, / száll a madár szájról szájrá"-ra - semmiképpen sem. (De nem gondolunk.) De tegyük fel, hogy gondolunk, s zökkenjünk vissza a bokri köztes horizontba.],

mire "rádió!" felkiáltójelét élő (égő) felkiáltójelként - mintegy figyelmeztetésül - meresztve az erkölcsi égboltozatra, méltatlankodva vágja-kérdi:

- Ezt éppen maga teszi fel, ezt a kérdést, dr. Kovács, aki nem minden valóságra vonatkozás nélkül nem átallotta immár annyiszor, csak regényében, A vidéki fiatalok Budapestenben számtalanszor felemlegetni a közvéleményt, mai politikai viszonyunkat, s a fejünk felett összecsapó, híg, meleg és sötét fellegeket, midőn a felkelt nép egy emberként választotta meg a köztes, vagyis még el nem foglalt: maradék idők s terek urát?!

[Ne csodálkozzék a kedves Közönség, hogy "rádió!" ilyen kiművelten beszél, fejből, bár összevissza idézi Robespierre-t, Kantot s Mikszátht! - Részletekbe menő egyeztetés történt a gazfickóval még a novella megírásának előtte, melynek során fejbe plántálásra került sor. Ez egyébként nem egyedülálló jelenség a medialis erában. Biztos tudomásom (aki mondja) van például arról, hogy egyes valóság gyanánt beállított műsorok a legcsekélyebb ilyen jellegű referencialitással sem rendelkeznek, e műsorokat is írók úgy hozzák csak létre, s a legolcsóbb színészekkel, darabja, ideje, személye ötezer forintos fellépti díjú hajléktalanokkal működtetik a gépezetet, mely funkcióját kiválóan betölti, a pénzt csak úgy hozza. A hajléktalanok pedig - a fellépti díjon túlmenően - szinte fürdőznek az öröm tengerében, amikor végre üres óráik s helyeik közeit végre ilyen mindennapiatlan cselekvéssel kitölthetik. Nem nulla összegű (negatív összegű?) játék.]

Dr. Kovács István szája a csodálkozástól szinte elnyílik, s a közelebbről meg nem határozott jóízlés nevében kéri ki magának az elhangzott szavakat, az eljátszódó kufírcolást, melyet a két gaz szó egy pillanatra se hagy abba, sőt láthatólag nagy elégtételt jelent nekik, hogy egy dr. Kovács István formátumú személyiség, aki történetesen épp dr. Kovács István, így leáll velük, hogy úgy mondjam (aki mondja), egy tálba kukoricázni, habár éppenséggel egy mogyoróbokor tövében. Úgyhogy amikor a nyugdíjas író éppen ott tart mondásában, hogy rákérdez a medialitas eme két vérszopójának végső érdekeire, s már épp bebizonyítaná rutinszerű cselekvésük teljes destructióját (negatív összegét), s mintegy átkötőként az obiectiv analysis s az értékelő beszédmód között épp megdöbbent csodálkozását fejezi ki afölött, hogy a 21. század kezdetén még ilyesmi előfordulhat a jólnevelt Budapesten, s azon belül is a még jobban nevelt Budán, nos, ekkor a pimasz "tévét", szó, beszéd, szemtelenül hörögve közbevág, mondván:

- Mordizomadta! Ne csodálkozzék, dr. Kovács István, mit eszi úgy a fene kegyelmedet egy kis bokri baszás láttán! Hát a mai politikai viszonyok közepette, amikor a hazánk középegét - a közvéleménykutatók szerint is - összecsapó fekete felhők - megannyi ágak, ahogy ki tetszett fejezni magát az imént (még az elején, hogy idejött) -, szóval: ilyen ágnyi felhők homályosítják el, akkor meg kell értenie, hogy nem ódzkodhattunk ilyen ironikus eszközhöz nyúlni, és egyébként is. Közvélemény- és piackutatások bizonyítják, nyugdíjas uram, hogy mind a nyílt színi toszást vágyjuk! Mi más lehetne nekünk, e két szónak, kik toldalékkal, illetve tapadó írásjellel vagyunk ellátva, a célja, mint hogy közös, kollektív belső vágyunkat így, a budai utca nyílt színén kifejezésre juttassuk?!

Itt dr. Kovács István ügyesen közbeszúrja, hogy de hiszen ha a színén, de igenis a visszáján! Vagy hogy legalábbis ami a nyíltságot illeti, eléggé fonákul értelmezi a két jómadár közerkölcs és közvágy viszonyát: az e kettő közti térbe - ezt igenis tudomásul kell venni, mondja dr. Kovács - nem holmi eget ostromló felkiáltójeleket kell gyömöszölni, hanem az aurea mediocritas tiszteletre méltó elveit. Mert egy-két bokoralji dugást - kérem tiszelettel (kéri tiszeletettel) - még csak-csak elnéz a közvélemény véleményét megtestesítő vagy megalkotó közíró. Ám ők cinikus és örömtelen sportot űznek e vélemény direkte vett semmibevételével, állítja dr. Kovács, s közben az állandóan mozgásban lévő felkiáltójelre mutat intőn nagyujjával, mely, hogy úgy mondja, rossz vért szül.

- De nem addig van, Kovácskám - kapja fel a tiszteletlenség vezérfonalát "rádió!". - Hát az élvezet korlátlan szabadsága hol marad?! Hiszen közvélekedésünk egén már ott repül a legújabb s legnagyobb felhő, mely alapjaiban rengetheti meg akár a mi kibontakozott leveli egyensúlyunk is. S e felleg az általános választások viharos szelével vitorlázik be egyébként is borús köztes, ágaink pedig szemérmetlenül benyúlandhatnak majd a köztől elzárt életünkbe.

[Mondom (aki mondja), ne csodálkozzanak, tisztelt Közönség, minden előre meg lett beszélve, egyeztetve a pernahajderekkel.]

Dr. Kovács ekkor kissé már leemeli úgy belső, mint külső hangját arról a bizonyos kispolcról (piedesztálról), s basszusát is megszólaltatva felhívja a figyelmet, hogy ő, akinek regénye, A vidéki fiatalok Budapesten megjelenése után sok hónappal is nyolcadik az Írók Könyvesboltjának eladási listáján - amint az az Élet és Irodalom című lap 2002. március 1-ji számából oly fényesen (mint az aranyszínre dörgölt anus - már kéri tisztelettel) kiviláglik - joggal tarthat igényt egy olyatén megbecsültségre, melynek legalábbis alapja, hogy őt senki ne kovácskámozza, úgymond, le. Ami pedig a korlátlan szabadságot illeti, folytatja a nyugdíjas író, ő azt így sose gondolta, sőt nem is fogja, s talán nem fog túl eredetit, de annál igazabbat viszont igen, mondani, ha hangsúlyozza a külső és a belső szabadság szétválasztásának szükségességét, utalva a külső fegy-, míg a belső fogház jellegére; azt pedig egyenesen kikéri magának, ismételi önmagát, hogy a kettő közti területre aggressiv, vérvörös felkiáltójelek tegyék ki a pontjukat, mikor ezt nem kérte senki.

- Pistukám, ne vacakolj már - szövi tovább a pofátlanság hálóját "tévét", ki a zihálásba egészen belevörösödött már, s igencsak kortyolgat, titkában, unicumos gömbjéből -, hát ezt a borús, nyákos belpolitikai időjárást hogyan másképp lehetne feldobni, mint éppen a te általad mondott köztes térbe való benyomulással?! Az üres terek és idők mind kitöltésre valók, Istikém, hát hogy a lófaszba nem érted ezt épp te meg, az, akiről való, szóló novellák, melyek révén úgy csusszanol be te is a kitaláció gazdátlan ölébe, egy valóságos gazdátlan köztes helybe, ahogy az én vémbe az ő felkiáltójele?! Lassan ciklust vagy kötett lehetne belőled szervezni, édes Kovácska, hát micsoda ez, ha nem a köztes lehetőség ugyanolyan felhasználása? Hát micsoda hozzáállás ez író létedre szerepelni? Inkább szállj be egy parti sakkra, ünnepeljünk a hón (szón)!

Ám dr. Kovács István először is kifejti, hogy ő úgy látja, ünneplésre nem hogy semmi ok, hanem éppen a harag napja érkezett el, legalábbis átvitt értelemben, ő ugyanis sehogyan sem tudja felfogni azt a tényt, hogy pont őt, akinek annyi tiszteletben és megbecsülésben szokott része lenni, pont őt tegezik le mindenféle jött-ment ismeretlen szók, sőt szavak, hogy bár ő nem bízott sohasem valamiféle isteni gondviselésben, ám igenis bízott fennálló társadalmi rendünkben, egyáltalán: az emberiség érdekszövetségében, s e hite e szemtelen szónoklat hatására meginogni látszik, akár ágon a megriadt levélke. "tévét" azonban, miközben véjét egyre szorosabbra zárja, lelketlenül nevet csak dr. Kovácsnak a beszédmódot illető megjegyzésére, s komolyan merül fel ez esetben a kétely, hogy egyáltalán megértik-e ők ketten, "rádió!" és "tévét" a modust illető megjegyzéseket. Kérlelhetetlenül vetődik fel a - most képzeletbeli - felkiáltójel, ráadásul pedig, mintha ez nem volna elég, a kérdőjel is, hogy ennyi keserű, gondolattalan év után, az érzelmek ilyetén kiégetése során, melyben a két szónak az idők során része volt, képesek-e még a fogalmi disztingválásra egyáltalán. Hirtelen ezt, vagyis hogy ez igen valószínűen így van, a nyugdíjas író is belátja, s emlékezteti magát a két szók határhelyzetükre: mintha egész nap kötélen kellene egyensúlyozniuk, vagy részegek lennének, mint az érdekegyzetetés feladatát ellátó Német-Római Birodalom a 17. század elején, s amikor feldobják őket lovukra az egyik oldalon, akkor leesnének a másikon. Érdemes a medialis eszközöket Német-Római Birodalomként elgondolni. Nem magukat az eszközöket egyébként, hanem az eszközök rendszerét. Vagyis például nem úgy gondolni egy tévéműsorra, mint alakzatok villódzására és hangok hallatszására a képernyőn, hanem mint fejedelmekkel, alattvalókkal, városokkal és polgárokkal, városi tanácsokkal és tanácsosokkal, falvakkal és parasztokkal, földekkel és igavonó állatokkal, erdőkkel, mezőkkel, ágakkal, bokrokkal, növényekkel és állatokkal, törvényekkel és rendeletekkel, sörmérföldekkel és sörivókkal stb. stb. rendelkező összetett rendszerre, ahol tehát a legkevésbé maga az eszköz a fontos, az csak fókusz, melyen keresztül az érdekek áramlanak: aki az eszköz mögött van, az áll a társadalom piramisán, aki előtt, az meg nézi. Ilyen szempontból már jól látszik a valójában semmire sem való közvetítő eszközök kétségbeejtő határhelyzete. Mert a közvetítő eszközök - s a Német-Római Birodalom jellegzetesen ilyen eszköz volt - helyzete már az elviselhetőség határait súrolóan átmeneti, melynek következtében ezen eszközök olyan köztes hatással vannak az emberre, hogy az élettől a halálig s még azon is túl adják a szájába a már előre jól megkomponált szavait: születés, szerelem, (sz) halál.


Se híre, se hossza nem volna ennek a kufírcnak héthatárban vagy tán még azon is innen és túl (sem), ahol az ezredeleji malaclopó túr, ha nem sétál arra a máskor egyébként napfényes budai utcán egy másik regény világa, mely csak úgy kavarog a sokféle személytől és benyomástól, a számtalan helytértől és idősíktól, habár ennek ellenére hézagmentesnek nem volna mondható. A két kufírcoló világcsúfoló s dr. Kovács István, a méltóságában porba fingatott és - már elnézést a kifejezésért - saját értelmezése szerint saját szaráig lefelé alázott nyugdíjas író, kinek nyugdíjassága mindenféle ellenkező híreszteléssel: novellával, regénnyel, dramolettel szemben majd csak jó soká kezdődik, szinte egyszerre állítják meg a kavargó világot, hogy döntsön vitájukban [habár azt talán mondanom sem kell (aki mondja), hogy a vita hevét, tüzét, vizét, de és leginkább vérét persze igazán dr. Kovács István veszi komolyan; ez nem jelenti azt, hogy a két gézenszó már előre eldöntötte: lesz, amit mondani fog a másik regény világa, ők akár mintha a falrahányt borsónak mondotta volna, még ha füle is van.

Megjegyzendő: A másik regény világa kifejezésben (lefejezésben) a másik regény (a másik világ) persze arra vonatkozik, hogy nem dr. Kovács István regényének, A vidéki fiatalok Budapestennek a világa jár arra, hanem. Átlóg csak, mint a szomszéd körtefa ága, mely az átnyúlás ellenére is termésektől roskadozik - mit tudja ő, hogy nem a gazdinak terem?! Pedig hogy örülne annak most dr. Kovács, nem szívszorongna, hanem szépen, nevüknél, vagy ha úgy nem megy, elevenjükre rátapintva előhívogatná az összes szereplőket, melyeket ő kívülről és betéve tud, és mindet megnyilatkoztatná a dologról, a vita eldőlése pedig nem volna határhelyzetben. Sőt még a helyszíneket, a Dunát, a kerületeket, különösen a belső pesti kerületeket, a Margitszigetet, a falvat, szóval mindegyiket sorban előszólítaná, s megfelelő tanúságra vonná! - Na, de a vágyak tengerhullámaiból emelkedjünk fel a valóság fellegei fölé, mert íme:], véleményt nyilvánít a másik regény világa, mondván (mondja):

- Ha most ezt a vitát úgy képzeljük el, mint egy bírósági tárgyalást - szól a másik regény világa -, ahol az egyes szerepek megfeleltethetők az itteni egyes szereplőknek, és ha feltesszük, hogy a másik regény világa a bíró, a két szó a vádlott, s a megjelenő dr. Kovács István nyugdíjas az ügyész, akkor a gondolat e ránktörő fényében megcsillanhat szemünk a hiányzó személyeken: az ügyvéden, a sértetten és a közönségen. Félek, hogy ha így vágunk bele a képzeletbeli tárgyalásba, melynek tehát tétje a két megjelent szó jelenleg is folytatott közösülése, akkor utólag már sohasem ébredünk tudatára annak, hogy kitűzött céljaink ezek szerint sohasem érhetők el, és hogy elkerülhetetlen kudarcunkat a rászállingózó retorikai sikerek is, fáradozásunkból gúnyt űzve, csak súlyosbítani fogják.

Dehát, mondja dr. Kovács István, ő elvállal két szerepet is egyszerre, tud ő ügyész s sértett lenni egyazon időben, amint hogy az is. A két szó pedig szíveskedjék, így dr. Kovács, engedélyezni, hogy a másik regény világa, mely amúgy is fölfogható több személy - bár megengedi: kissé talán esetleges - kompilációjaként is, egy időben tölthesse a bíró és a közönség szerepét is be.

Persze a két szó duruzsolva kacarászni kezd, s "tévét" "lök is valami homokot" erre az argumentációra, nagyjából azt, hogy:

- Vitatnám a másik regény világa párhuzamalapjait, mert inkább azt kérném, hogy úgy képzeljünk el minket, mint az Isten állatkertjét, és akkor mi a púposteve vagy a zsiráf szerepét kérnénk. De megfelel számunkra a baromfiudvar is, ez estben a gyémánt félkrajcárra vágyunk. De úgy is elképzelhetjük magunkat, mint egy kutya, és akkor mi leszünk a bolha!

Ám ezt a kacabajka szövegmondást is úgy kell elképzelni, hogy "rádió!" felkiáltójele szorosan, mélyen "tévét" véjébe tapad, mintegy oda idomul, hogy csak úgy fröcsög a tinta vagy a nyomdafesték - attól függően hogy képzeljük el a szavakat. Tulajdonképpen hangzó szavakat is elképzelhetünk, s akkor a nyál fröcsög. Persze ha hangzva képzeljük, akkor az írás vagy a nyomtatás, hogy úgy mondjam (aki mondja) plasztikussága végképp odavész, megmarad viszont a fröcsögésé.

A másik regény világa azonban elsőre nem látja pontosan érvelése fölöslegességét, ezért nagy bizalommal válaszolja, hogy:

- Az előbb említett párhuzamoldalak alig lennének megfelelők, mivel egy baromfiudvarban vagy egy állatkertben nagyon kevés alá-fölérendeltségi viszony értelmezhető, de még ha több volna értelmezhető is, mint Orwell György regényében például, a párhuzam valóságos oldala nem a reális baromfiudvar vagy állatkert lenne, hanem azt megint csak visszavetítenénk a megélt valóságra; ami viszont a kutya kérdését illeti, habár egy egész életkörzetre vonatkoznak az állattal kapcsolatban az előbb elhangzott szavak, amint a bolha megjelenése ezt sejtetni engedi, megígéri, hogy megfontolja az eb párhuzamoldalként való jövőbeni szerepeltetését, ám addig is arra kéri a vitázó feleket, hogy követve a többi értelmes budai polgár példáját, viseltessenek türelemmel az elkövetkezendő eljárás irányában, azt esetleges megjegyzéseikkel, mert már úgyis sokat ártottak a bíró tekintélyének, ne zavarják, s fogadják a bíróságot érvényes alakzatnak el. És ha úgy találom, hogy a kutya-párhuzam, a bolhával együtt, megfelel az eljárás iránt támasztott hagyományos érdekeknek, akkor nem fogom visszatartani a folyamatot attól, hogy ebben a helyzetben is új, köztes helyzete álljon elő.

A két szó most már fülsértően baszva kórusban ordítja, hogy:

- Persze, nemes regényvilág, hogy a francba is ne fogadnánk el addig... hrrrr - de itt már nem tudják befejezni, mert "rádió!" akkorát lök felkiáltójelén, hogy a pont felkerül "tévét" első t betűjének a tetejére, s ekkor nagy hangicsálás, valamint a hazánk ege fölött tornyosuló zavaros politikai felhők közepette vízszintesen terülnek el a mogyoróbokor - egyik első írott szóemlékünk - remegő levelén. Valahonnan guánó rétegződik a kufírcban elfáradt gallyra. Egy angyal száll át a négyfős társaság, a bokor, a rossz időjárás fölött, a legnagyobb némaságra kárhoztatva embert, szót s regényvilágot. Hosszú idő óta most először hallik a madarak cincogása, emlősök kopácsolása, rovarok zorrogása is. A horizonton felmerül az elmúlás vigasztalhatatlan képe: egy elrozsdált antenna. Honnan veszed adásodat, kicsi antenna? Hová mereszted fájdalmas, szúette villád? Milyen, agóniával telített műsort sugároznak feléd általunk soha be nem látott tájékokról ismeretlen, izgalmas, ám félelmetes állomások? Felelj, antenna, s a köztes világ feloldódik! Felelj, s a valóság is követi lépted nyomaid! Felelj... - Ám a kis antenna nem felel.

Vannak erős költők, kik véres hagyományok útján járva kiszenvednek saját nyelvükért. S vannak erős költők, kik a kimondás gesztusát keresik bőszen, s megmondják a magukét. A ma erős hagyományok lassan elfordulnak a módtól, az erős költőtől, és biztatóan tekintenek a tárgyra, az erős poetára, mondván: emeld fel szavad, meghallgatunk, édes kisfiam. (Kislányom.) De akárhogy is: ha az illető költő jól megmondta, vagy aszmonta (Világszabadság! - Világkereskedelem!), ha másképp akarja jól, vagy egy más aszmontát kíván, akkor egy világ választja el. Ott áll a vonalon, húzza lebénult verslábait, át kíván lépni a horizonton. Persze a horizontot, mint macska a farkát, át nem lépheti. (Világszabadság!) Ilyenkor a durva, köztes terepen: a konkrét senki földjén szegény újító költőknek oly nehéz átvergődni. (Világkereskedelem!) Egyébként is: a közvetítő eszközök - s a költők jellegzetesen ilyen eszközök - helyzete már az elviselhetőség határait súrolóan átmeneti, melynek következtében ezen eszközök olyan köztes hatással vannak az emberre (attól függetlenül, hogy az adott ember költő-e vagy sem), hogy az élettől a halálig s még azon is túl adják a szájába a már előre jól megkomponált szavait: születés, szerelem, (sz) halál.


Az angyal a szomszédos ház egyik második emeleti ablakában hangos csörömpöléssel landol, eltévesztvén élett és halált, s ettől a kora délutáni szűrt fényben elpilledt négy szereplőnk is magához tér. "tévét" feltápászkodik, megpróbálja a t-ről pontját leveregetni, morog, hogy:

- Olyan álat vagy, "rádió!", most itt marad rajtam ez a pont, fűzfa! - Ám "rádió!" csak unottan vigyorog, kicsit ugrál felkiáltójelén, ropogtatja magát, betűközeit rendezgeti. Dr. Kovács István várakozóan tekint a másik regény világára, az azonban igen elfoglalt: épp vallásháború tört ki benne, s csak az elmúlt percben ezrek pusztultak el. Eldőlt egy városfal, s maga alá temette az öt hónapos terhes főhősnőt, a körömágyakig kell most izgulni érte. Végre "rádió!" is megszólal:

- Na, csá! - s zizegve, mint egy szorgos, sietős méh, elrepül, nyomában különféle váladékok szaga kering. Dr. Kovács csak most ismeri fel fikció és valóság kettősségét, melyet egyébként rendszeresen fájdalmasan kell mindnyájunknak felismernünk, akik akarunk valamit ettől a rohadt élettől. (Ebben a rohadt életben.) Egyszer élünk. Kivéve a macska, annak kilenc élete van. A nyugdíjas író azonban még reményeit fűzögeti szép csokorba szelíd-csendeskén:

- De hát kedves "tévét". A vita, ugye. A vitát nem vitattuk meg. Nem zártuk meg... - Ám "tévét"-t ez nem nagyon hatja:

- Én nem is értek az ilyesmihez, apukám - sóhajtja kimerülten. - Egyébként is nem én kezdtem a vitát, hanem "rádió!". Ő meg... - S a hazánk ege fölött tornyosuló időjárásjelentésre mutat újszerű pontjával.

- Na, de ez olyan tiszta eset, ahol mégiscsak lehetne... - lihegi túl a horizontot, ha már el nem érheti, dr. Kovács.

- Ne viccelj, fater! Egy "tévét"-tel nem lehet vitatkozni. Vedd úgy: meg se hallottam, amit vakogtál. - S ezzel ő is el. Védő ernyőkkel fogadják be a változékony időjárásjelentések hazánk választási viszonyai között 2002-ben. Utána billeget, akár egy elhagyott hintafészek, a mogyoróbokor elgyötört ága, Magyarország metaforája.

A másik regény világában a harc közben eldőlt, megbűnhődött a jó, s diadalmaskodott a rossz, ám a jó erkölcs mégis tovább él az emberek szívében, úgyhogy a másik regény világa is megesett, akár egy tinédzser fruska védekezés híján, szívvel, könyörülettel fordul dr. Kovács Istvánhoz, mondván:

- A közvetítő eszközök - s dr. Kovács István jellegzetesen ilyen eszköz - helyzete már az elviselhetőség határait súrolóan átmeneti, melynek következtében olyan köztes hatással vannak az emberre, hogy az élettől a halálig s még azon is túl adják a szájába a már előre jól megkomponált szavait: születés, szerelem, (sz) halál. De már abból, kedves Kovács István, hogy a szájába adják, nem pedig átadják, mondjuk, láthatná, nyugdíjas barátom, hogy nincs is mit közvetíteni. Már eleve adás van, író úr. Csak vannak új és új műsorok. Ha megunja az egyiket, jöhet a másik. Persze jobban tetszik járni, ha nem nagyon tetszik pattogtatni. Ellenben befogadja önt a közvetítési szövetség.

Érdekes, válaszol az ezek szerint eddig csak tévedésből nyugdíjasnak szinonimázott dr. Kovács István. (Majd csak lesz ő nyugdíjas most. Leendő nyugdíjas jelenleg, mint mindenki, aki el nem hal előbb: az emberiség két-három fele.) Végig az volt a titkos érzése, mondja, mely, úgymond, a felszín alatt settenkedett, hogy mostanra végre határhelyzetbe érjen, hogy: különösen amíg a másik regény világa nem méltóztatott erre nem jönni, de még aztán is egyébként, csak nem annyira, mintha inkább ő maga, dr. Kovács István lett volna a másik regény világa, és mintha a másik regény világa inkább dr. Kovács István regényének világa lett volna. Mintha, csodálkozik el a mostani mosthoz képest leendő nyugdíjasunk, valóság és reprezentációja felcserélődtek volna, mintha a gyümölcsre nőtt volna az ág vagy a levélke, sőt: mintha a két toszó szóból nőtt volna az egész bokor, mely pedig, lám, mégiscsak itt maradt ezen az oly jó tájolású budai utcán. Mintha a szerző, aki eztet írja, lépten-nyomon megfeledkezett volna, hogy ki mit akarjon. Vagy csak az ő érzései zavarodtak össze a heves vita során.

- Nos, a köztes küzdelem ezennel lezajlott, kedves dr. Kovács - emeli föl méla tekintetét a másik regény világa. - Ne habozzék a haza arcát ragyogó fényre deríteni a közvetítési szövetség által. Már várnak minket az esetlegesség terében. Induljunk hát!

Azzal dr. Kovács István és a másik regény világa elindulnak a közvetítési szövetségbe. Útjukat - valamilyen oknál fogva - betűk, kiherélt szótagok, leamputált töredékek jelzik, ahogyan keresztülvágják magukat először: hazánk zavaros időjárási és politikai viszonyain, másodszor: a másik regény világán, s végül, de nem utolsó sorban (habár egyébként sorrendben az utolsóként): dr. Kovács István regényén, A vidéki fiatalok Budapestenen.