Folyóiratok
A pasim labdája
Egy nap szikrázó szemmel érkezett haza az én pasim, a kezében sörökkel teli cekkert ringatott, és újságolta eszement boldogsággal, hogy ma kisanyám, meccset nézünk, ma lesz a magyar-azerbajdzsán, elég szar, de mi élvezni fogjuk, ahogy szegény magyar focisták összeszorított fogakkal végül megcsinálnak egy döntetlent a fejlődő futballbirodalommal. Úgy örült az én pasim, mintha tisztára otthon lett volna, pedig nálunk lakott, vagyis anyáméknál, menekült állapotban, mert nem volt neki sem szekrénye, sem kulcsa, olyan volt itt nálunk, mint valami vidéki rokon, aki akkor megy várost nézni, amikor mi akarjuk, és csak akkor jöhet haza elheverni, amikor megengedjük neki. Már nem azért, szerettem én nagyon az én pasimat, csak valahogy nem volt családtag, a ruhái mind a régi lakásában voltak, ahonnan azt mondta, majd ha komolyra fordul, elhozza az életét, addig is adjak egy pizsamát, amire én elővettem az egyetlen pizsamámat, magamra húztam, és illegtem előtte, hogy tetszem-e így. Szegény pasim, nehéz volt neki mellettem döntenie.
Merthogy döntenie kellett, nem csak úgy kiruccanni, ahogy anyám mondta, hogy ő egy kalandor, aki majd szépen visszasomfordál a régi életébe, és akkor majd leshetem magam mellett az ágyamban a nyomát. Pedig még a gyűrűjét is levette, amikor először feljött, akkor még csak az anyám miatt, hogy ne sejtse, valami gubanc van, az élet nemhogy nem egyszerű, de elképesztően meg van kavarodva, merthogy engem szeret így köztünk szólva, de isten és ember előtt mást, na most akkor mi lesz, kérdeztem mindig, és amikor nekem vette le a gyűrűjét, hogy az ujjamra húzza, mert higgyem már el végre, ne kételkedjek benne állandóan, eljött hozzám, és itt marad, az út előre van, és sosem hátra, hát én akkor sem tudtam még csak elképzelni sem, milyen is lehetne nekem kitölteni vele az időt mondjuk egy tivornyás ezüstlagziig.
Na de aznap úgy tervezte, eldiskurál az apámmal meccsnézés közben, ezt is megteszi értem, egy dzsanki a polgári életben, aki igenis ilyen higgadt és unalmas családapa akar lenni, egy megbízható, szerető férj, aki megveregeti néha apám vállát, hogy ügyes krapek maga Kiss bácsi, hogy egy ilyen lányt összehozott a génjeiből. De nem voltak otthon akkor, a telekre mentek kapálni a karalábét, meg hogy magunkra hagyjanak, hadd legyenek a fiatalok kicsit heppiende, legyen övék a panellakás, ha csak egy meccsre, az is jó, de legyen nekik valami sanszuk kipróbálni.
Kicsit csalódott volt az én pasim, hogy akkor nem villoghat ott a polgári énjével, de láttam rajta, titkon azért örül, mert tudunk úgy lenni akkor, mint egy házaspár, aki azt teszi egymással, amit csak akar, például meccset néz, és ropizik vagy sznekkel, behoznál még egy sört, édes, kérdezi, és én rohanok is a hűtőhöz, hogy az én emberemnek mindene meglegyen, miközben csapkod, mert bénáznak a képernyőn a sportolók, és egy férfi nem engedheti meg magának az ilyet, hogy ne találjon be abba a büdös hálóba, amikor csak egy dolga van a világon, hogy betaláljon.
És akkor elkezdte mondani, hogy nem is olyan rossz taktika ez, úgy csinálni, mint a törökbasa, ezek is itt bevárják, hogy a kapu menjen a labdához, és milyen igaz is, ő is mindig arról álmodott, hogy egyszer csak úgy legyen meg a gól, és őneki ne kelljen semmit se szinte érte bajlódnia, milyen jó dolog is az, ha az ember csöndes nyugalomban meccset néz, beül a fotelba szétterpesztett lábbal, hörpöli a sört, miközben az ő kedvese eldolgozik rajta szorgosan. Mért kell ehhez a tévé, kérdeztem romantikusan, huszonhárom pasi pluszban, hogy a szurkolókról ne is beszéljünk, ha azt bámulod, mondtam, akkor egy egész gruppennel vagyok, hát ez az, válaszolta, ez a lényeg, a közösségi szellem, és higgyem el, hogy baromi izgató, neki a fantáziájában már megvolt az ilyen, hogy tévézik vagy videózik, és közben nyitva van, és nem egy hülye pornót néz, hanem mondjuk a híreket, amiben ugye benne van az egész világ, mert ő gondol másra is, neki igenis fontos a család, az apám, meg úgy általában az emberi nem. Hát igen, mondtam erre, a nem, ő meg folytatta, hogy milyen kurvajó, hogy miközben egy meccset bámul, még csak nem is kell palástolnia az érzést, hogy az énje leszállt, míg a szemét a világ ütőerén tartja, és nézzem már, miközben kiabál, hogy les, egészen olyan lesz, mintha izgulna, na jól van, mondtam, de akkor semmi simi, csak majszolja a csipszet meg kortyolgasson, és nem szabad lesni sem. És tényleg mondta is, hogy milyen bénák, totál kétballábasok, nem tudnak ezek focizni, de még élni sem, aztán egyre optimistább lett, hogy érzi, lesz itt nemulass, ez a sorsa az embernek, hogy nem vétheti el mégsem, én néha felnéztem, hogy megkérdezzem, jó-e a meccs, és ő mondta, csak most kezd izgalmas lenni, és kiabált, hogy te hülye, te hülye fasz, aztán meg hogy zseniális, nézd, ahogy fut, szalad, viszi a labdát, mint a hejderménkű, én meg közben megfogadtam, holnap tuti elmegyek a kulcsmásolóba, és veszek neki pizsamát, ha ez mindennap így megy, beöltözhet itthon a háziköntösébe, éljük majd ezt a jó kis polgári életet, de ő csak sziszegett, hogy gyerünk, gyerünk, egy isten se cselez jobban, és ő még ilyen kafa meccset életében nem látott, és hogy jó, jó, jó, mondta, és akkor már én is tudtam, bent lesz, nincs a fifában olyan kapus, sem olasz, sem brazil, de még hogy egy azerbajdzsán, aki egy ilyet kivéd, mert úgy száll a labda ellenállhatatlanul, hogy nincs földi, sem égi erő, és valóban, ordítani kezdett, hogy gól, és akkor már éreztem mélyen én is, a magyar válogatott belőtte, mi mindenre elszánt focista nemzet, győztünk, a labda a hálóban van.
Merthogy döntenie kellett, nem csak úgy kiruccanni, ahogy anyám mondta, hogy ő egy kalandor, aki majd szépen visszasomfordál a régi életébe, és akkor majd leshetem magam mellett az ágyamban a nyomát. Pedig még a gyűrűjét is levette, amikor először feljött, akkor még csak az anyám miatt, hogy ne sejtse, valami gubanc van, az élet nemhogy nem egyszerű, de elképesztően meg van kavarodva, merthogy engem szeret így köztünk szólva, de isten és ember előtt mást, na most akkor mi lesz, kérdeztem mindig, és amikor nekem vette le a gyűrűjét, hogy az ujjamra húzza, mert higgyem már el végre, ne kételkedjek benne állandóan, eljött hozzám, és itt marad, az út előre van, és sosem hátra, hát én akkor sem tudtam még csak elképzelni sem, milyen is lehetne nekem kitölteni vele az időt mondjuk egy tivornyás ezüstlagziig.
Na de aznap úgy tervezte, eldiskurál az apámmal meccsnézés közben, ezt is megteszi értem, egy dzsanki a polgári életben, aki igenis ilyen higgadt és unalmas családapa akar lenni, egy megbízható, szerető férj, aki megveregeti néha apám vállát, hogy ügyes krapek maga Kiss bácsi, hogy egy ilyen lányt összehozott a génjeiből. De nem voltak otthon akkor, a telekre mentek kapálni a karalábét, meg hogy magunkra hagyjanak, hadd legyenek a fiatalok kicsit heppiende, legyen övék a panellakás, ha csak egy meccsre, az is jó, de legyen nekik valami sanszuk kipróbálni.
Kicsit csalódott volt az én pasim, hogy akkor nem villoghat ott a polgári énjével, de láttam rajta, titkon azért örül, mert tudunk úgy lenni akkor, mint egy házaspár, aki azt teszi egymással, amit csak akar, például meccset néz, és ropizik vagy sznekkel, behoznál még egy sört, édes, kérdezi, és én rohanok is a hűtőhöz, hogy az én emberemnek mindene meglegyen, miközben csapkod, mert bénáznak a képernyőn a sportolók, és egy férfi nem engedheti meg magának az ilyet, hogy ne találjon be abba a büdös hálóba, amikor csak egy dolga van a világon, hogy betaláljon.
És akkor elkezdte mondani, hogy nem is olyan rossz taktika ez, úgy csinálni, mint a törökbasa, ezek is itt bevárják, hogy a kapu menjen a labdához, és milyen igaz is, ő is mindig arról álmodott, hogy egyszer csak úgy legyen meg a gól, és őneki ne kelljen semmit se szinte érte bajlódnia, milyen jó dolog is az, ha az ember csöndes nyugalomban meccset néz, beül a fotelba szétterpesztett lábbal, hörpöli a sört, miközben az ő kedvese eldolgozik rajta szorgosan. Mért kell ehhez a tévé, kérdeztem romantikusan, huszonhárom pasi pluszban, hogy a szurkolókról ne is beszéljünk, ha azt bámulod, mondtam, akkor egy egész gruppennel vagyok, hát ez az, válaszolta, ez a lényeg, a közösségi szellem, és higgyem el, hogy baromi izgató, neki a fantáziájában már megvolt az ilyen, hogy tévézik vagy videózik, és közben nyitva van, és nem egy hülye pornót néz, hanem mondjuk a híreket, amiben ugye benne van az egész világ, mert ő gondol másra is, neki igenis fontos a család, az apám, meg úgy általában az emberi nem. Hát igen, mondtam erre, a nem, ő meg folytatta, hogy milyen kurvajó, hogy miközben egy meccset bámul, még csak nem is kell palástolnia az érzést, hogy az énje leszállt, míg a szemét a világ ütőerén tartja, és nézzem már, miközben kiabál, hogy les, egészen olyan lesz, mintha izgulna, na jól van, mondtam, de akkor semmi simi, csak majszolja a csipszet meg kortyolgasson, és nem szabad lesni sem. És tényleg mondta is, hogy milyen bénák, totál kétballábasok, nem tudnak ezek focizni, de még élni sem, aztán egyre optimistább lett, hogy érzi, lesz itt nemulass, ez a sorsa az embernek, hogy nem vétheti el mégsem, én néha felnéztem, hogy megkérdezzem, jó-e a meccs, és ő mondta, csak most kezd izgalmas lenni, és kiabált, hogy te hülye, te hülye fasz, aztán meg hogy zseniális, nézd, ahogy fut, szalad, viszi a labdát, mint a hejderménkű, én meg közben megfogadtam, holnap tuti elmegyek a kulcsmásolóba, és veszek neki pizsamát, ha ez mindennap így megy, beöltözhet itthon a háziköntösébe, éljük majd ezt a jó kis polgári életet, de ő csak sziszegett, hogy gyerünk, gyerünk, egy isten se cselez jobban, és ő még ilyen kafa meccset életében nem látott, és hogy jó, jó, jó, mondta, és akkor már én is tudtam, bent lesz, nincs a fifában olyan kapus, sem olasz, sem brazil, de még hogy egy azerbajdzsán, aki egy ilyet kivéd, mert úgy száll a labda ellenállhatatlanul, hogy nincs földi, sem égi erő, és valóban, ordítani kezdett, hogy gól, és akkor már éreztem mélyen én is, a magyar válogatott belőtte, mi mindenre elszánt focista nemzet, győztünk, a labda a hálóban van.
