Folyóiratok

Életetek fordulatait a média

felajánlotta a köz javára,

nem hiába.

Akkor úgy tűnt, nincsen kulcsom

szenvedéseitekhez, abból semmit sem értek.

És félrenéztek

barátaim, ha rátok úgy gondoltam, mint

szerencsétlen események akaratlan és véletlen,

kissé életlen

szereplőire képen és képernyőn. Hogy

ami nektek sors volt, az nekem itt át- és megírható történetté

hullt szét

majd állt össze könyveink és újságjaink lapjain

és címlapjain, azokat faltam mint titeket.

Már félek tőletek;

akikben van némi megváltoztat-

hatatlan, ami túl nagy követelmény erre,

hol kelméje

történelemnek oly foszló, lágy és képlékeny

maradt már az utóbbi száz-nehány

hónap során,

hogy nem nehéz meg nem hallani a buzgó

hangokat, melyek veletek együtt éreztek

és jajveszékeltek;

nos nem ez kell, nem kell valóban.

Ám az együttérzés a cselekedetekben

nem olyan kegyetlen

az együtt érző rovására, hogy mentségül

szolgáljon megtétetlen tettekért.

És most ezért

rólatok pár szót ejtek, ezzel letudva

egyre kínosabb kötelességemet:

egy belet

idézek föl az újság címlapjáról.

Ahogy lógott a szarajevói bolt előtt

a félig kidőlt

korláton kicsavart testhelyzetben

tartózkodó tetemből, pirosan, véresen.

Egy színes képen

megrendítő erővel volt ábrázolva.

Mert ez a bél nyilván nem az a bél, amely

lelógott a fej

mellé a téren, és épp ezért már az is jobban izgat

ennél, hogy most már bárki rájöhet,

hogy a szöveg

írója melyik lapot járatta akkor.

És akár ezért is, következtetéseket levonva,

elutasíthatja

porhadt testeiteket, melyek nem elég zajosak

már ahhoz, hogy elnyomják lélegzésünk

otthonos lüktetését.

"Becsapós ez - mondják társaim - mintha a tanulság

a mi javunkra lenne, aztán jól kihasználjátok,

hogy emlékszünk rátok."