Folyóiratok

Conservativ essay novella,
lényegében mégis - ha ez lehetséges (volna) -
elektrikus-mediális képekben elbeszél(y)ve,
egyébiránt csupán
azon redaktori kérdés megválaszolási horizontjában tartandott textus:
"Vajon van-e élet a közeg(i) mögött?"


1

Huttinger Charly életmomentumainak összessége sem volt sokkal több kezdetben, mint néhány olyan meglehetősen jól ismert elem látszólag véletlenszerűen egyéni kombinációja, amelyekből - nagy vonalakban legalábbis - majd' minden normális nyolcadik kerületi nehézfiú élete kirakható. Egyszerűen azért, mert bővebb svádájú, szabályosabb elbeszélői megalkotójaként (majd pedig: mostan, a "helyi harsona", a nevezetes Kis Piszkos tárcanovella-szerzőjeként) így akartam-akarom. Hogy végtére több jött-jön ki belőle, mint fővárosi minta- és referenciaanyagból, kilencvenes évek eleji esettanulmányból (igaz, persze: nem túl megnyugtatóan), az ilyenformán legelsősorban nekem köszönhető. Ámbátor Charly személyisége, ez a teljesen átlagos psziché, messzemenően partnernek bizonyult számomra, amikor egy tetszőleges érdekességű sorsalakulás felvázolását terveztem el. Azaz: éppen a megfelelő pillanatban bukkant fel bennem. Ugyanakkor - és legyen ez a dolog másik, távolról sem lényegtelenebbik fele - szerénytelenség nélkül állíthatom, én is kapóra jöttem neki az egzisztálásban. Hogyan?: "Különbözött", más-olt egy hangyányit a Huttinger-fiú, de éppen csak annyit, és nekem (mint alkotónak) pontosan ennyi lett megfelelően elegendő. Megelégedésemre szolgált ezt ábrázolni: a közönségesség meg az egyszeriség kapcsolódási felületén mutatkozó rést, a két dolog által bezárt szöget! Miközben, ha tudni akarja valaki, távolról sem pusztán az esettanulmány céljaira kiválasztott fickó szükségszerűen ilyen-olyan egyénisége, másszóval a híresen szürke, az úgynevezett mindenkori-ismételhetetlen emberi (ezen elütő, közben lényegében agyondefiniálható tucatjelenség) kényszerített makacsul a vele való foglalkozásra. Volt bizony ott valami más is, egyfajta nehezen kivehető minőségi sajátság, ami lebegett és - lebegtetett. A hős valamilyen halványan kivételes képessége, mondhatnám. A sorstól való csaknem észrevehetetlen kitüntetettsége. Egyébiránt sokáig a megfoghatatlanság burkában leledzve, és furcsamód olyannyira nem kirívóan az induláskor, hogy tényleg alig lehetett őt önmagával azonosítani. Ha nem félnék a mesterkéltség gyanújába keveredni, itt mindjárt bevallanám, szinte-szinte jómagam vettem észre a legkevésbé, aki pedig tagadhatatlanul eléggé behatóan foglalkoztam az egész üggyel, aki a figurát egyáltalán kitaláltam! Provokációnak tűnik talán, mégis ez a helyzet: Charly volt csak, valameddig, aztán bizonyos ponton túljutva ő lett a Charly, ezt azonban életében senki az égvilágon nem értékelte tényszerűen csenevész önjelentésében, engem is beleértve.

Sután hangozhat ez így, és látszólag nincs benne rendszer. Mégis kinyerhető talán megfelelő módszerrel az értelme. Valakinek a "közeg mögötti" élete természetesen úgyszintén, ha éppenséggel arra koncentráltatik. Történetet lehet konstruálni a titokzatosan megfoghatatlan, éppen-Charly-féle emberminőség - nem feltárására, ellenben (mindenképpen!) legalább időleges, szerényen elfoszló befogására. Nekem mindenesetre valamikor igenis elképzelhetőnek tűnt, hogy ilyen úton interpretációs eredményt kapok. Reálisnak látszott a kitűzött feladat: úgy nyújtani át magamnak és az olvasónak a megábrázolt valósat, ahogy van. Tehát teszem azt Charlyt Charlyként, mindannyiunknak, leképezve. A létezőt, aki vagy ami bármennyire esetleges, jelenített formájában van: teljesen az, ami. Így álmodtam. De hogy ténylegesen, akkor, mi; vagyis mi volna akkor a lényeget tekintve akármi (itt: Charly), jelenleg éppolyan homályos előttem, mintha bele se fogtam volna a nagyszabásúnak ígérkező munkába. Ma sem tudom, miképpen volna lehetséges elmondani azt, hogy egy Huttinger Charly akárkivel helyettesíthető, és mégsem; ám azért korábbi elbeszéléskísérletem néhány, valamelyest még mindig érdemlegesnek tartott mozzanatát kisebb-nagyobb változtatásokkal szemérmetlenül átmásolom ide. Kissé rendhagyóan lényegében e havi kötelező nagytárcámat tudom le ezzel a szerkesztőség felé, és olyan is lesz az ügy, ha nem haragszanak, akár hajszálra, mint koszorúsra ünnepelt írónknak, az Önök kedvencének, Priszter B. Brúnó úrnak némelyik mélyesetileg megalapozott, pszichoanomáliás novellája. Egy tiszta egy horror, különösen a zárlathoz közeledve, amennyiben megengedik. Brutális-korlátolt apa, szelíd-alkoholista anya, bestiálisan alattomos testvérek szegélyezik majd Charly útját, akik a végére távoli díszletekké változnak, noha ennek a mostani szövegben nem, vagy csak nagyon érintőlegesen marad nyoma. De már akkor zuhogva és dübörögve és recsegve omlik alá a haló élet húsa, a mélybe! Ja kérem: a legvége. Leginkább arról szeretnék beszélni körülbelül. Előbb viszont be kell mutatnom néhány kötelezően előírt gyakorlatot.


2

Mármost hogyha a felgöngyölítést módszeresen kezdjük meg, akkor egy vitatható tisztaságú kép kerül mindjárt elénk. Nyári felvétel, Huttinger Charly áll rajta. Közel tizenkét órás beállítás. Monokróm, de hiteles. Hiszen a kis kölyök élete nyári időszakban jódarabig annyi volt mindössze, hogy ácsorgott naphosszat egy dohos kapualj alagútjában, és egyik lábáról a másikra helyezkedve próbált egyensúlyban maradni az udvar betonján bőven mocsárló mosogatóvíz meg-megújuló áradatának deltatorkolatában. Ki mondta neki, hogy álljon oda, valószínűleg senki, azt azonban, hogy ne álljon oda, biztosan senki nem mondta. Négy éves lehetett ekkor, és ez tűnik esetében a legkorábbi igazán masszív, plasztikus állandóságú élménynek. A lefolyó rácsai szálasan homálylottak előtte, ami a fiúban titokzatosan körvonaltalan sejtelmeket hívott elő, olyan intenzíven, hogy tudattalanul máris mintegy alakjukon és jelentésükön morfondírozott. Ezek rendszerint akkor is tovább rémlettek az emlékezetében, amikor valamelyik nővére vagy bátyja odaszaladt hozzá, hogy a kicsi jelentőségének és képességeinek arányában bevonja őt a szomszédos bérházak gyerekeivel közösen kiterjesztett, állandó érvényű játékba. Ez meglehetősen ritkán fordult elő. Károlyka első évei sokkal inkább a véletlenszerű, tehát nem mindig szándékos, ugyanakkor a későbbiek szempontjából végzetesnek tartható szülői-testvéri kirekesztés jegyében teltek. Családja ugyanis ekkoriban jutott el a felbomlást közvetlenül megelőző, sajátszerűen kreatív együttlét stádiumába. A gyerek így meglehetősen gyakran maradt magára, aminek következtében befeléforduló lett. Élhetetlen-önző, kezdetben, ellentételezésül görcsösen kreatív-extrovertált, majd, a felnőttség mezején. És hát - összefoglalóan, elővételezve mindent: ennyi volt végeredményben az élete. Élet, egy egész élet, tehát, s csakis ennek jegyében. Élet. Rövid szó, kevéssel hosszabb idő. Mennyire előre várható, a szakembernek szinte kidominózható menetű, szimpla, valójában milyen nagyszerű valami! De nem foglalkozunk hosszabban ezekkel a megfontolásokkal, menni kell tovább.

A következő kép szakadozott és rengeteg. Van bőven belőle. Ismétlődik, de nem filmszerű áradásban, inkább kényszeres fáradtságban. Nem film, de nem is fotófelvétel. A nemlétező Charly és e sorok írója többszörösen képzelt, de - valahol - burjánozva átélt emléke. A nyolcadik kerületi Gerence Rezső utcában vagyunk, amelynek önazonossága azóta természetesen az átalakulás áldozatául esett. Sokszor, nagyon sokszor: ez az utca. Különb-különb vad fiúk rajta, társaság; ők, ahogy nőnek, emelkednek - porbafingók, gézengúzok, suhancok -, végig változatlanul viselkedve; életlen. Verekszenek. (Nincs módosulás.) Legfeljebb ha a lombozat átlagos hozama-eloszlása lesz dúsabb lassanként a kép szélén. A szédítő, aszfaltolvasztó kánikulában remegve elmosódó gömbakácok, puszta járda, pár lobogó hajú lány fehéres arca az úttest felett. Charly váltakozó helyzetekben, itt. Egy hang. Hallod-e. Ne menőzzél nekem Gerencén!

De még mennyire, hogy menőzik! Mindig. Mintegy ennyi, mellesleg, minden törekvése. Ha Mónika tudta volna, később, mit jelent ez, mi mindent, ja, egy férfinak. Mónika, a felesége, a hosszú lábú asszony. A karcsú, de (?!) nagy mellű, a derékighajú vörösesszőke. Aki önmagában megér egy képet. Charly munka közben, már jócskán egy másik felvételen látja maga előtt. El is szúrja, amit - éppen - kell. Sokan azt mondják bennem, ez a vég kezdete. Mónika úgy bánik vele az utóbbi időben, mint valami utolsó szeméttel.

Mozgón álló kép, most; elindított, újraindított. Legutóbbi hetei annyira szörnyen sikerülnek otthon, hogy Charly a maga részéről elveszti a tisztánlátását. Kortól függetlenül az összes maszkulin emberi lényben vetélytársat szimatol, aki bármi módon kapcsolatba kerülhet a feleségével; még homokos belsőépítészük sem kivétel. Odáig jut, hogy munkába menet a gyanúsnak tűnő járókelők mellett autóját megállítva mérlegel, vajon számításba jöhetnek-e. Mindig szerette Mónikát, de hogy milyen fájdalmas lehet számára a szerelem, arra teljes élességében csak az utóbbi időben döbben rá.

Napokon, heteken át tart ez a szörnyűség, már tényleg nem tudja, mit gondoljon. Megy dolgozni reggelenként, mint a gép, és munkája, ahogy most felvillan: egy különösen sötét kép. Charly ezen a délelőttön kényelmes rutinfeladatokat lát el. Beveri a képét néhány vendéglősnek, mert késlekednek megfizetni a védelmi díjat. Fogadja a banda legfontosabb neppereit. Ebéd után pedig bizonyos fegyvereladási feltételeket beszél meg néhány Boszniából érkezett, kétes egzisztenciájú alakkal. Charly a csúcson van: egy regionális maffiavezér biztonsági szolgálatának vezetője.

Az a baj, tulajdonképen, hogy nem az egyedüli. Sokáig az, de most lehet körülbelül fél éve, hogy a Főnök az ukrán származású Viktor Medelbaumot állítja második alséfként mellé. Viktor apja német volt, anyja magyar, és Munkácson nőtt fel mint az angoltagozatos gyiszityiletka abszolvense. Folyékonyan beszél angolul, németül és ukránul, no meg oroszul és persze magyarul, kiválóan eligazodik a nemzetközi adójogban, volt már bordélyfőnök, és még otthonról hozza magával kapcsolatait a balkáni csempészbandák, továbbá az orosz maffia irányában. Divatos szóval kifejezve, ami ő: ma-ga-san kva-li-fi-kált! Charly képzettsége vele szembeállítva egyik pillanatról a másikra jelentéktelenné olvad. Karatés fekete öve, rövid bokszolói (majd edzői) karrierje, húszéves korában elvégzett testőriskolája a koncentrált profizmusnak Viktor által megtestesített változatához képest hirtelen jókora nullának számít. Az átrendeződés előtt képességei még bőven elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy a pesti alvilágban menő fickót játsszon, most meg már majdnem ott tart, hogy örülnie kell, ha a Főnök egyáltalán alkalmazza! De vajon még meddig fogja? Napról napra jobban érzi, hogy Medelbaum a helyére pályázik, egyedüli alvezérségre tör. Rádásul mintha Mónikára is szemet vetett volna! A legutóbbi grillpartin nem titkolta igazán a vonzalmát. Röviden: Charly félti az állását, a nőjét, legigazibb férfitulajdonát: menőzését, mindenét lényegében - ezen a képen...

Tartani Charlyt a csúcson, az ingó csúcson, Olvasóm? (Redaktorom?) Ugyan minek. Meditálni kellene inkább idáig érkezve, belegondolni volna jó. Nem utalnék másra: mindenki életében előfordulnak időszakok, amikor nem érzi jól magát a világban. Amikor nem él - ottan, bent, bizony: a "közeg mögött". Mi ennek az oka? Hol, mi. Az időjárás, az emésztés, egy benőtt vagy beszakadt köröm, vagy esetleg a lélek, Hölgyeim és Uraim! Nálam szintén így áll a helyzet, én sem vagyok fából. Mitagadás, előfordulnak nálam pillanatok, amikor felteszem a kérdést, mindez minek? Honoráriumok, nők, sör, bor, pálinka. Pezsgő. Konyak. No és a dicsőség! Ennyi, lényegében. Mosolyogni való. Semmi, igazából, maga a halál. Díszletek, és nem is mélyebben, csak a közeg - között. Gondoljanak Priszter B. Brúnóra. Hogyan kiforgatta könnyen szerzett vagyonából a negyedik, az ügyvédnő felesége! Hiúság, kérném szépen, minden hiúság! Honnan jövök ebbe a létezésbe, ennyi érdekes. Hová tartok. Mi az élet értelme, és milyen kilátások elé nézünk a halál után? Én vagyok-e én, te vagy-e (te)? Ilyesféle dolgok. Ámbár hozzátenném, elmúlik ez.

Elmúlás?: nos, figuránkat (képletesen vagy egyébiránt) még jódarabig más meggondolások foglalkoztatják. Terve van. És terve egyszerűen tökéletes. Alig használt fekete Mercedesében halad kifelé a városból. Június közepe az idő, igazi nyárias meleg, de pár napja az eső is szemerkél. Akadozó a forgalom, Charly rutinosan bosszankodik a volán mögött (sietne haza), de - a nagyszerű ötlet miatt - mégis jókedvű inkább. Két éve vásárolt villát Pomázon, a Baross utcából költöztek oda. Akkor még teljesen egyenesben voltak a dolgai, és nagy dobásával most majd újra rendbe hozza őket! Hamarosan én leszek megint az első számú alfőnök, mondja vacsora közben a hűvösen viselkedő Mónikának. Az asszony ingatag, jól tudja. Ahhoz hajlik, akinek szárazabb helyen áll a szénája.

Nem ázik-e el máris, ebben a stádiumban (képünkben), Huttinger Charly szénája? Dehogynem, a drága. Az omló sörényű, szívdöglesztő Mónika legyen kezdettől a gyenge pont, amelyen a terve elcsúszik, vagy csak később hajoljon - végzetesen - Viktorhoz az asszony? Döntsenek; lényegtelen! Döntsön, Redaktor Úr az életesebbnek tartott variáció mellett. Igen-igen, azt hiszem, mindegy a sorrend, maradjon tehát kidolgozatlan, pontosan hogyan alakul. A lényeg, hogy már eleve képtelenség a charlyi kiagyalás: Viktort, helyesebben a jólértesült másikat közös akcióban, az ellenség embere lövése pillanatában mimagunknak lőni le... Nem túlságosan eredeti, és korántsem egyszeri elképzelés. Nem tudom, érthető? Vagy él(et)hetetlen?

A következő pénteken kell ennek odáig menni, egy József körútról nyíló bérház körfolyosós-ringes udvarában. Porolórudak trapézai mellett és felett. Száradó ruhák között. Díszletek, mellékesek. Ha felidézhető: Charly szülőszférájához közel. És bizony a gengszter emlékezik ott, elérzékenyül - sokan jegyzik meg bennem, a vég vége ez. Mondom így: éppenséggel van mire visszahajolni. A kapualjban szinte még ugyanaz a moha, az alagutas félhomályban azóta sem kelt fel a nap. Szenvtelenül, mélyen igaz ekképp: Charlyt itt lelőtte Viktor, öt lövéssel, mielőtt még lőhete-.

Üres képrajz a folytatás, mégpedig késő délután, majdnem sötétedés. Nézzük azért, akár a kelleténél hosszabban is. Búcsúzóul ez bőven elég.


3

Ennyi és nem több Huttinger Charly története, képekben elbeszélyve. Helyesebben: ennyit és pontosan így osztottak ki belőle az én életemre. Amely van tehát, mellesleg alaposan eldugva napi munkavégzésem színtere, a média-közeg mögé. Volt inkább, talán. De ez mellékes, a lényeg: vajon Charlynak volt-e élete, másképp: az általam (vagy bárki által) médiásan megjelenített életeseményei valóságosak-e bizonyos szinten? Kitalálja, Olvasóm, Redaktorom, mi a válaszom? - Hogy nyilván: nem. Legfeljebb médiásan... Ha viszont ez így van, akkor maga a média nem valóságos, minden plasztikussága ellenére. Mutogatja, ha nem egyenesen (ezen mutogatás által:) szüli a Huttinger Charlyhoz hasonló hős-barmok tömkelegét - akárha kalandfilm peregne -, és már alig van különbség a fikciós filmdráma meg, mondjuk, a riport között. Kétségtelen, hogy a "valóság", a "kor", a mittudommi elkerülhetetlenül jócskán hülyít a médián, de a média is visszahülyíti a társadalmat, pedig ez már némi igyekezettel elkerülhető lenne. Az eredmény felemás Ide-Oda. Mindegy, melyik végéről mész be a két szféra összekapcsolódó Egy-Labirintusába, mindig ugyanott jársz, öregem. Mesterséges figurává nyírják fel magukat és nyaggatott alanyaikat sztárriportereink. Papírmasévá, vagy stílszerűbben: elektromos látványárnyékká. A közegben, a közeg mögött olyan élet van, olyan életek bukkannak fel, amely-akik ilyen módon léteznek is, meg nem is. És így végső soron nincsenek. Redaktor Úr, Olvasóm, értekezésem végkövetkeztetése: Nincsen élet a közeg(i) mögött!


4

De mi hát akkor - hogy visszatérjünk az alapsztorihoz: itt - a lehetséges tanulság? Megmondom: Ha rossz útra térsz, tedd egészen-. Ne operálj az érzelmekkel, meg az ideálokkal a továbbiakban mégis, mert akkor véged. Ezt állíthatom mindennel kapcsolatban, és kész. Otthonosan, amolyan Gerence utcaiasan szólva: kész-passz. Akad bizonyára, aki megbotránkozik ezen a kurta-furcsa lezáráson, van - kétségtelenül -, aki csak legyint. Mások, feltehetően azok, akikre bevallottan vagy sem, személyes okoknál fogva erőteljesebb hatást gyakorolt a bemutatott veszendőség, nos ők (volt már példa rá, ha emlékeznek) úgylehet egészen egyszerűen levélben vagy személyesen fogják követelni a redakciótól egy másik, optimistább kicsengésű befejezésváltozat pótlólagos utánnyomását. Mégpedig saját jól felfogott érdekükben. Szeretnének ugyanis megmenekülni attól, hogy a szuggesztíven tálalt sztori esetleg átdiffundáljon személyes sorsuk falán.

Igazán sajnálom, ezúttal - bármily tisztelettel tekintek is eltartó törzsolvasóink személyes igényeire - nem áll módomban a most közölttől eltérő lezárást függeszteni irományomhoz. Már eleve sem, gyakorlatilag pedig azért nem, mivel elsejétől megválok a szerkesztőségtől, jelen dolgozat az itt leadott utolsó munkám. Ezt az alkalmat ragadom meg az ünnepélyesen hűvös, némelyeknek valószínűleg udvariatlanul ható bejelentésre. A részletekkel nem szeretném Önöket traktálni, noha a leglényegesebb ok publikus. A Huttinger Charlyval kapcsolatban felvillantott létmérlegelési momentumok megoldhatatlannak tetsző, fájdalmas problematikája annyira magának követeli minden figyelmemet, hogy már azt a havi egy tárcát sem lennék képes kiizzadni magamból a határidő lejártáig, amelyre az igazgatóság az évtizedek során fokozatosan és kegyesen leszállítani méltóztatott a penzumom. Ebben a helyzetben munkatársaim marasztaló kedvessége ellenére szükségesnek érzem levonni a következtetést: a nagyobb gondokat megelőzendő korkedvezményes nyugdíjba megyek.

De a Kedves Olvasó, vagy aki egyáltalán van (Redaktor Úr!), ne vegye rossz néven, hogyha szavaimhoz még hozzáfűzök valamit. Jóllehet nem tehetek más pontot a történetem végére, magam vagyok a legelégedetlenebb ezzel a befejezéssel. Mostani formájában, mit tagadjam, Önök is látják, a kelleténél jobban emlékeztet írásom egy elfuserált ponyvára, hozzávetőleg Priszter B. Brúnó modorában, ebből következően tehát eléggé el van tolva. Magyarán: cselekménymintázata betekintést nyújt ugyan a közeg kulisszái mögé, de egyúttal bele is ragad annak díszleteibe... Legfeljebb ha tehetetlen önreflexió tud lenni. Nem válhat archimédészi ponttá, inkább csak "fikázza" - bárha hősies tudatossággal - saját magát. Ó, ó: T(h)e (,) enfészkedbe piszkító értelem...

Ezt illetően aligha adódik kellően hiteles magyarázat, ami egy kicsit baj. Egyedül az szolgálhat mentségemre, hogy ebben - minden elbeszélői, szövegalakítói fogyatékosságom ellenére - nem én vagyok elsősorban a hibás. Hanem Aki Írta Mindezt, akinek a kreatúrájaként létezem. Aki/Az Önmasé. Na, ki? Priszter B. Brúnó s. k. -