Folyóiratok

Az ezredvég magyar prózájának érdekes fejleménye (volt) a történelmi témájú regények (előre nem láthatóan?)2 nagy mérvű térhódítása. A tematikus hasonlóságokon túl e regények egyaránt érzékenynek bizonyultak a múlt nyelvi közvetíthetőségének, a történet és elbeszélés viszonyának, illetve a történelem történetbe rendezésének és újraírásának kérdéseit illetően. Noha összefüggéseik, érintkezési felületeik szemügyre vétele izgalmas feladatnak bizonyulhat (nyilván az egymásra gyakorolt hatásuk sem tartható kizártnak), ugyancsak érdeklődésre tarthat számot az egyes szerzők további, a kritika által kiemelt regényeit követő alkotásainak vizsgálata. Úgy tűnik, Darvasi László regénye, A könnymutatványosok legendája (1999) (többek szerint, s szerintem is, az életmű eddigi csúcsa) egy pályaszakasz lezárulásaként lesz majdan értelmezhető. Márton László esetében érdeklődéssel szemlélhetjük, hogy A nagyratörő (1994) és a Jacob Wunschwitz igaz története (1997) után alakuló opus miként tartja fenn a régi dolgok iránti érdeklődését. A Kényszerű szabadulás. Testvériség (2001) egy 17. századi per története, s egyben egy trilógia első része. A nagy sikerű Dzsigerdilen. A szív gyönyörűségen (1996) után Háy János két verseskötetet jelentetett meg (Valami nehezék; Istenek [1998]), amelyek közül az utóbbi (bizonyos értelemben) a Xanadu. Föld, víz, levegő (1999) című regény előmunkálatait is sejtetni engedte. Figyelmünket a továbbiakban e regény tüzetesebb vizsgálatának szenteljük, mindenekelőtt a szöveg olvashatósága kapcsán felvetődött kérdésekre összpontosítva.

Háy János Xanadu című regényének szövegterébe lépve az olvasó a paratextuális utalásrendszer révén kettős elvárással szembesül. A könyv egzotikus hangzású címe érdeklődést ébreszt: Xanadut titokzatos földrésznek, helynek, tájéknak gondolhatjuk. E feltételezést jól árnyalja a borítón látható festmény, amely a kaland, az utazás képzeteit hívja elő. Kíváncsivá tesz bennünket az is, hogy az alcímben felsorolt alapelemek közül miért a tűz hiányzik. Mi köze van a tűz hiányának a rejtélyes Xanaduhoz? Szinte még át sem léptük a regényvilág küszöbét, a szöveg máris kérdez, provokál. A fülszöveg azonban lehűti a kalandra leső olvasót: "Nem nagy dolog" - olvashatjuk kétszer is, miután felsoroltatott, mi szükséges egy regényhez (tenger, hajók, Marlon és Marion stb.). "Összekeverjük, kiöntjük és készen van. Az első fejezet. [...] Keverünk harmincnyolcszor és készen van mind a harmincnyolc fejezet." A regénykészítés receptje mint önértelmező gesztus nem a legjobb ajánlólevél a könyv elolvasásához, de felhívja a figyelmet arra, hogy a továbbiakban egy világ teremtésének leszünk tanúi és résztvevői is egyben.

Háy könyve akár történelminek is nevezhető régmúlt időkbe kalauzolja olvasóját. Az epikai univerzum építőkövei ezúttal a 15. század végének mozgalmas Itáliájából származnak. A kor tipikus helyszínein (Velence, Padova) megjelennek a kor jellemző figurái (uralkodók, kereskedők, tengerészek), mégsem érezzük, hogy jelenlétüket a történelmi hitelességre való törekvés motiválná. Csakúgy, mint a szerző előző regénye, a Dzsigerdilen esetében, a kor történelmi valósága itt is csupán információs/informális háttér(anyag)ként van jelen. Nem kapunk hitelt érdemlő információkat a korabeli viszonyokról, mert a megidézett narratívába máshonnan származó, idegennek ható elemek (a Teremtő, angyalok) vegyülnek. Éppen ezért a tematikus mozzanat mellett az elemzés során nagyobb hangsúlyt kap a heterogén regényelemek viszonyára reflektáló tér- és időszerkezetnek, valamint az elbeszélés modalitásának, illetve a regényvilág nyelvi megalkotottságának (és nyelvhez való viszonyának) vizsgálata.

(Az epikai tér virtualizálódása) Mint arra Háy egyik értelmezője is felhívja a figyelmet, a szerző regénye valamelyest kitérni látszik "a történelem sajátszerű diszkurzusának" kérdezőhorizontja elől, sokkal inkább "annak végletes - és bizonyos mértékig erőszakolt - textualizációját" célozza meg.3 Bár a vélemény a Dzsigerdilen kapcsán fogalmazódik meg, érvényes a Xanadura is. Az események itt is kiszakadnak a történeti kontextusból, s a díszletjelleg azáltal is hangsúlyozódik, hogy a cselekmény tereként funkcionáló helyszínek egy része valós (Velence, Piránó), míg más részük fiktív jellegű (az égi palota). Az epikai térelemek imaginációjának tekintetében azonban ez mégsem bizonyul döntő mozzanatnak, hiszen annak jelentősége, hogy (akár) a Velence jelölősor egy valós (szövegen kívüli) világból kiszakíttatott s a fikcióban ezáltal megkettőzött entitást (is) jelöl, csekélynek mondható. Az általa felidézett térképzet nem kap megerősítést a regény jelrendszerétől, nem válik olyan jellé, amely lehetővé tenné a visszacsatolást az empirikus világhoz. Az olvasót így kevésbé köti a "megfeleltetés kényszere", s szabadabb tere nyílik az imagináció tevékenységének. A regény "mintha"-világában az "adott és elképzelt összjátéka" (Iser) és az olvasói képzelet fokozottabb aktivizálása a szöveg fikcionált jellegét domborítja ki.

Ennek azonban ára is van. Velence nem lesz táj4 abban az értelemben, hogy hozzásegítené az olvasót az epikai tér otthonossá tételéhez; Piránó szerepét is másban véljük felfedezni (Piránó mint az olvasást irányító narratív trópus, amire a későbbiekben visszatérek). Inkább bizonyul tájnak, bensőséges térnek - mind a szereplők, mind az olvasó egzisztenciális "szituáltsága" folytán - a(z időbeliségétől megfosztható, időtleníthető) kocsma, ahol Vincius szórakoztatja minduntalan félbeszakadó történeteivel a tengerészeket, és a mitikus konnotációkat rejtő palota, amelyet a velencei épít, hogy otthont teremtsen magának s szíve választottjának. (Némiképp előreszaladva: a világ lakhatóvá tétele tematikus és figuratív szinten is tetten érhető mondanivalója lesz a regénynek; Xanadu mint folytonosan meghátráló, átalakuló jelölő ennek metaforájaként is jelentést nyer.)

Háy regénye folyamatosan bejelenti önnön fiktivitását. Fikcionáló aktusként azonosíthatjuk például a cselekménysíkok megkettőzését. A Xanadu cselekménye két, párhuzamosnak is tekinthető (hiszen egymással okozati kapcsolatban álló) szálon fut. A regényvilág kettéválik, s e megosztottság egyben kijelöli a szereplők cselekvési terét. A földi világ lakói (az emberek) nem tudnak az égi világ létezéséről, az égiek (Isten, angyalok) pedig olykor szándékosan nem vesznek tudomást az emberekről. (55, 131) A két világ viszonya sok esetben esetlegesnek tűnik. Az angyal Marlon ugyanazt mondja ugyanakkor a mennyország kapusainak, amit a velencei a szolgájának: "Megolajozhatnátok." (41) A regény zárlatában Bartholomeo, a "gazemberangyal", aki a parton téblábol (s akit a velencei nem lát[hat]), véletlenül összeütközik a velenceivel, aki épp rohan, hogy a tengerbe vesse magát, így megakadályozza a tragikus végkifejletet: "A tenger szélén kószáló piránói hajósnépek csak annyit láttak, hogy a velencei rohan, aztán hirtelen megtorpan, irányt vált, s mint aki unja már, kilép a szerelemből, vissza a hajótestre." (294) A világok közti átjárhatóság esetlegessége arra is rámutat, hogy a regénybeli események elsősorban textuális történések: "Ekkor reppent a magasba a velencei képzelete, s ekkor akadt bele az angyal sarka, ekkor húzta föl egészen a félelemig rettentő magasságokba." (35)

Az égi és a földi szféra egymásmellettisége és párhuzamba állítása esélyt ad a teremtéstörténet "műfajával" való rokonításra. A különböző népek és kultúrák teremtéstörténeteiben gyakran találkozunk azzal a mozzanattal, amikor a világ létesítése szóval, a kimondás aktusa által megy végbe. A Xanaduban: "Kimondta [Isten], hogy legyen ez meg az, és akkor a szavai nem elszálltak a semmibe, hanem valósággá váltak." (6, továbbá 239, 247) A regényben a szóval teremtés a meséléssel, a képzelet birodalmának megalkotásával is összefüggésbe kerül. A mesélők (Vincius, a tallérok, a narrátor) mind megalkotják a maguk (képzelt) világát; végül azonban mindannyian lelepleződnek, a mese félbeszakad, az artikulálódó világ kontúrjai elhalványodnak. Vincius angyalokról és elveszett lányról szóló történetet ad elő, mígnem az egyik hallgató megszólal: "Mit ki nem talál ez a vén csirkefogó!" (125) A tallérok egymásnak mesélik "élettörténetüket", ám a hazugnak bélyegzetteket egy sötét verembe vetik (45-48). A nyelv (világ)teremtő potenciálja a narrátor szövegében is állandó reflexió tárgya. Gyakorta beszél álmokról (27, 28, 61, 131), képzeletről (35, 104, 105, 109, 111, 117, 123, 135, 138, 181, 196), emlékezésről/emlékezetről (96, 100, 109) - ezekből építi a regény fikcionált univerzumát.

A regény egyik jelentése tehát a teremtés metaforája köré rendeződik. A teremtés aktusát és a teremtettség állapotát a szöveg folyamatosan tükrözi. Elihja rabbi "istenkísértő teremtésbe" fog, amikor megalkotja pusztító sáremberét. A privát élettér létrehozásának igénye sarkallja a velencei kereskedőt arra, hogy az égi palota mintájára ő is egy palota építésébe kezdjen. A palota mint a bensőségesség által megszentelt tér felépítésének ugyancsak világteremtő jelentősége van. A teremtés idejének felidézésével a regény ideje mitikus távlatokat nyer. A regény időtapasztalata azonban tovább differenciálódik, s maga mögött hagyja a mítosz terrénumát.

(A regény időtapasztalata) Hans Kohlhase "megrohanja Joachim fejedelem egyik ezüstszállítmányát a róla elnevezett Kohlhasenbrücke mellett, ahol négy és fél évszázaddal később szovjet-amerikai fogolycserék zajlanak majd". Márton László Jacob Wunschwitz igaz története című regényében gyakorta találkozunk azzal az eljárással, amikor az elbeszélő megnevez egy korabeli (az elbeszélés idejében létező, tehát 16-17. századi) helyszínt, teret, épületet, majd hozzáfűzi annak mai (az elbeszélés jelenében, a tágabban vett 20. században létező) vonatkozásait. A jelen és a múlt horizontjának összekapcsolása mint "hermeneutikai probléma" a Xanaduban egyfajta (némileg zavaró) etikainak (is) mondható dimenzióval bővül. Mivel az elbeszélő kilétéről nincs tudásunk, horizontja nehezen rekonstruálható. Saját korát alábbvalónak tartja a megidézett múltnál, gyakran össze is veti a kettőt, csak azért, hogy ítéletet mondhasson jelenéről: "Micsoda más világ volt még az! [...] Ha mindez ma történne, a mai Fülöp bizonnyal nagy vereséget szenvedne" (98). A narrátort egyedül az effajta megjegyzések mögül kihámozható történetszemlélete minősíti, mivel azonban a jelenéről szinte semmit nem tudunk, kijelentései reflektálatlanok maradnak.

Még kevésbé tűnik újraalkothatónak az elbeszélt történet időbeli horizontja. A szöveg feltüntet ugyan évszámokat - 1322, 1483, 1494 -, a történet időben mégsem szituálható teljes egyértelműséggel, mivel időbeli korlátait egy fiktívnek tekinthető időtapasztalaton belülre helyezi. A hatodik fejezet például a teremtés előtti estén játszódik. Az Úr ismerteti tervét, mire az egyik angyal okvetetlenkedni kezd. A Teremtő erre a vakmerőségre a következőképpen válaszol: "No akkor [...] mielőtt hat napot teremtenék, megteremtem a poklokat, és téged pedig [...] oda foglak száműzni." (39) Az időskála beláthatatlan végpontján pedig Mohamed Ali, "a híres bokszoló" (ez ideig még be nem következett) halála áll (40). A regény előszeretettel él az időbeli elbizonytalanítás kínálta lehetőségekkel. Íme az egyik legmeghökkentőbb példa: Amikor az olvasó már elfogadta "a fikcióról szóló hallgatólagos szerződést" (Iser), mely szerint a történet a 15. század végén játszódik, a narrátor látszólagos igyekezetében, hogy fogódzót nyújtson az olvasónak, a következő időmeghatározást adja: "Hetek teltek el Krisztus urunk mennybemenetele óta." (81) Mintha tényleg segítséget nyújtana, vagy véletlenül került volna oda, a kijelentés reflektálatlan marad, az események tovább követik a maguk belső logikáját, a beavatatlanság érzését keltve az olvasóban. A Xanadu egy megváltozott időtapasztalatot közvetít, amely más megítélés alá esik. Marlon "százéveken át" őrzi a sarki jeget, "hosszú ezeréveken keresztül" köhög, mígnem az "örökidőben" megtalálja párját, Mariont. A regény az időkezelés szempontjából nem törekszik kizárólagosságra. A nyitány (nem szó szerinti) megismétlése például a ciklikus időszemléletet engedi érvényesülni, ugyanakkor nem kizárt két különböző idősík együttes jelenléte (egymás mellé rendelése) sem: "az idők onnét messziről pontosan egymás mellett hevertek" (134).

A Xanaduban az idő gyakran teherként, a szereplőkre nehezedő súlyként jelenítődik meg, akik megpróbálnak "kiszökni a történeti idő fogságából" (101). A szökés egyetlen "eszköze" számukra a "mesemondás", különféle történetek kitalálása. A történetek elmondásának idejét alkotó "percek [...] kiszakadnak az időből, kikúsznak az idő rettenetes súlya alól, amit oly nehéz napról napra cipelni magunkon" (77). A fikcióba meneküléssel megteremtődik a mesélők saját ideje, saját múltja, amely azonban "csupán az elbeszélő hang látszatmúltja".5 Az így körvonalazódó időélmény hatással van a szöveg olvasására/olvashatóságára is. A teherként jellemzett időbeliség és a narráció során létrejött kronológia közt feszültség támad.6 A "látszatmúltak" meg-megszakadó, egymásba oldódó narrációja módosítja a lineáris időelv meghatározta narratív logikát - az olvasást a végletekig lelassítja: a befogadó figyelme a motivikus összefüggésekre, illetve a szöveg intertextuális utalásainak felismerésére irányul. A regény a kortárs elbeszélő művek egy (jelentős) részére jellemző időélményt közvetít, amelyet elsősorban az akronologikusság és a delinearizáltság fogalmaival jellemezhetünk.

(Világkép és nyelviség) A Xanadu világában roppant nehéz tájékozódni. A számos leágazás, a félbeszakadó történetkezdemények elfedik előlünk azt, amit a regény valódi cselekményeként szeretnénk felismerni. Aztán rádöbbenünk: a szöveg bizonyos részeit nem tudjuk csupán a cselekmény alapján megmagyarázni, s ez a tény "valami metaforikusság" feltételezésére késztet.7 Az olvasás során végigkövethető utalásrendszer egyfajta metaforikus hálót képez. Szív, tűz, vágy alkotják a regény metaforikus szerkezetének központi alakzatait, a metaforikus állítás alanyát, a "hiányzik" ige pedig annak állítmányát. A tűz hiányára már az alcímet vizsgálva felfigyeltünk. A velencei álmában maga a tűz lesz a hiány metaforája: óriási zsákot cipel a kereskedő álomfalvakon keresztül, segítőt vár, mindhiába; egyszer csak két tüzecskét lát, futni kezd feléjük, de azok elérhetetlennek bizonyulnak. (61) A velencei vágyának tárgya: a tűzszemű lány. A tűz hiánya még a regényvilág (az egyébként forró Itália) klímájára is kihat: "Köpdösött a velencei. [...] de a meleg nyál még röptében áthidegült [...]. A meleg így röpült ki a szájon át, meg a lehelettel, s a velencei belsejében már teljesen körbefagyott a legmélyebb kamra, ahol a piránói lány lakott." (224) Piránó, a lány lakhelye, nevének köszönhetően beépül a metaforaláncba: "Az öböl partszegélyén [...] messziről nagyon is jól látható világítótorony állt. Sima fehér test, fölül izzó vörösség, egy óriási gyertya a tenger sarkán. Hány hajóst irányított biztonságba évszázadok óta ez a tűz, amiről a városka is a nevét kapta!" (110) Piránó ugyanakkor narratív trópusként is funkcionál, amennyiben nevéből olvashatóvá válik a szereplők lelki hangoltsága, világuk képe: "mi pedig bolyongunk csak nekifeszülten, mert a lelkünk mélye azt súgja, hogy ebben a névben ott izzik valami tűz, egy titkos gyémánt, ami egyenes úton végigvezet minket napkeletről napnyugatra, és egy vaksötét éjszakán ráégeti a képzeletet a valóságra" (111). A szív és a vágy metaforikus láncolata ugyanígy nyomon követhető (ettől azonban most eltekintek). A Xanadut a fő cselekményszál hiányában a szöveg metaforái felől olvasva, tehát a narratív figuralitás stratégiáját követve is tetten érhető a szereplők életérzésére jellemző "világképi" szomorúság és boldogtalanság. A regényt ennek alapján a Dzsigerdilennel és Darvasi mutatványosaival rokoníthatjuk.

A világkép pontosabb körülhatárolása során nem tekinthetünk el az elbeszélés hangnemének vizsgálatától.8 A Xanadu nyelvezete meglehetősen heterogén. Az aktualizált stílusrétegek skálája az argótól az emelkedett költői nyelvig terjed. Ez utóbbi észrevétel aligha lepi meg a Háy-olvasót, mint ahogy az sem, hogy nem fedezhető fel semmiféle rendszer(esség) vagy törvényszerűség ezek használatában. Hol az imitált beszélt nyelvi forma, hol pedig a lírai hangvétel uralja a beszédmódot, igazából egyik sem válik dominánssá, nem hajtja uralma alá a másikat. Folytatva a Dzsigerdilen hagyományát, Háy nem mond le a nyelvi regiszter kifejezésmódjainak multiplikálhatóságáról. A lehetséges nyelvi világok közti feszültség érzékeltetése a Xanadu egyik legsikerültebb eljárása. A regiszterkeverés példájaként a velencei doge fiához intézett történelemleckéjét említhetjük Barbarossa Frigyes hadjáratáról: "Jött a csirkefogó Frigyes, egészen lefutott Rómáig, aztán lett belőle császár, meg beledisznólkodott a pápaválasztásba (ha már itt vagyok) [...] bepofátlankodott Itáliába, hadseregnyi idegenvezetővel, már rajzok nélkül is ismerték az utat, spuriztak lefelé délnek" (67-68). Hasonlóképp emlékezetes marad az angyalok trágár beszéde - a funkciótlanság érdekesmód itt kevésbé zavaró.

A szöveg modalitása reflektált olvasásra késztet: minduntalan a szöveg jelszerűsége tolakszik az olvasó látószögébe. A nyelvi megformáltság magán viseli a teremtettség jegyeit; s itt nemcsak a szóval teremtés gyakori reflexiójára kell gondolnunk (14, 30, 52, 247), hanem a szöveg hangsúlyozottan figuratív jellegére. Számos lokális metafora, megszemélyesítés, túlzás teszi sajátossá a Xanadu világát. Jellemző vonása a regénynek a néhol már túlzásba vitt antropomorfizálás: a Xanaduban minden él (a tél, a nap, a száj, a tallér stb.), sok minden történik, az olvasó mégis azt érzi, nem történik semmi, s félő - ahogy a kezdet és a vég kitüntetett szöveghelye figyelmeztet rá - az olvasás unalomba fullad: "Unom már, és unjátok ti is." (5), "mint aki unja már" (294).

A trópusok (elsősorban a metafora) olvasása a Xanaduban olyan figuráló eljárást eredményez, amely a hasonlóságon/helyettesítésen alapuló elkülönböződések révén az eredet elhomályosítását célozza meg. (Ne feledjük az eredet fontosságát a teremtéstörténetekben!) Ez a stratégia megfigyelhető a nevek játékában. A könyvben a velencei dogét Agostino Barbaronak hívják, kivéve a 38. oldalt, ahol Alexandro Barbaronak neveztetik. Az Afrikát körülhajózó portugál utazót a regényben Bartolomeo helyett Bernardo Diaznak nevezik (266). A kockázó őrök egyikének a neve (Malarmó) nyilván A kockadobás költőjére utal (110). A Xanadu név identitása is kérdésessé válik, hiszen egyszer földrajzi helyet jelöl (75, 124), másszor pedig személyt (166). Még szembeötlőbb az eredet hasonlóságon alapuló félremagyarázása (elfedése), amikor a narrátor Barbarossa Frigyes nevének eredetét firtatja: "el is nevezték Barbarosszának, ami annyit jelentett, hogy a legrosszabb barbár, vagy hogy még a barbároknál is rosszabb - keresztény létére" (67). Ehhez hasonlóan jól sikerült magyarázattal azonban nem túl gyakran örvendeztet meg a regény. A magyarázatok itt még produktív, élvezhető (a szavak hangalakjának hasonlóságát megjátszó) esetlegessége a továbbiakban nem egyszer kínossá válik (38, 111).

Már a Dzsigerdilen olvasásakor tapasztalhattuk, hogy Háy poétikai eszköztárának fontos kelléke a kommentár. A kommentárok gyakorisága eredményezte adjekciós szerkesztésmód a Xanaduban nem egy esetben egy potenciálisan nagy ívű történet elmondását akadályozza meg; az elbeszélő kisiklatja a történetet, megtöri a mesét, megakadályozza kibontakozását, kielégítetlenül hagyva ezáltal az olvasó elvárásait. A Xanadu kommentárjai gyakran az eredet átértelmezését célozzák. Ha a szöveg állít valamit, ami eredetként tételezhető fel, az azt követő kommentár - naiv igyekezetében, hogy utólagosan legitimálja az elmondottakat - éppen azok esetlegességét domborítja ki, néha túlságosan is erőltetetten. Marlon kijelentését, aki egy ízben majmoknak nevezi a mennyek kapujának őrzőit, a narrátor így kommentálja: "Különben tényleg majmok voltak a kapusok, mert kevesen tudják, de a gorillákat, akik jóravaló életet élnek, angyali sorba emelte az Úr [...] Szóval a kapunál majomangyalok voltak, akik ezért az apró kegyelemért is hálásak voltak az Égatyának." (40) Ez az eljárás - amely a mágikus okozatisággal is összefüggésbe hozható9 - más megvilágításba helyezi a szöveg fantasztikumhoz fűződő kapcsolatát. A történetmondás retorikája úgy hat vissza a történet szintjére, hogy természetessé teszi az irrealitás szférájába tartozó eseményeket. A szöveg olvashatósága ily módon a retorika függvényévé válik.

A Xanadu előszeretettel kijátssza a nyelv kettős természetében rejlő lehetőségeket. A szó szerinti és a figuratív nyelv közti áttűnések félreolvasáshoz is vezethetnek. Egy népszámlálás után, amikor a lakosok száját számolták meg, Velence így került a krónikákba: a "százkilencvenezerszájú szörnyeteg" (34). Távoli uralkodók ezt rögtön félreértették, és azt hitték, valódi szörnnyel van dolguk. Másutt egy állandósult szókapcsolat átvitt jelentése csap át szó szerintibe: "Károly legyintett, s faképnél hagyta Lajost, Lajos meg állt ott a faképnél, ami a szenvedő Krisztust ábrázolta." (103) Paradigmatikus esete ez annak, amikor "egyazon grammatikai szerkezet két olyan jelentést hoz létre, melyek kölcsönösen kizárják egymást [...], [az olvasó] egy uralhatatlan nyelvi jelentésstruktúrával találja szemben magát [...], [hiszen] lehetetlenség eldönteni, hogy a két jelentés közül melyik az uralkodó".10

A beszédmód retorizáltsága révén felvetődik a nyelv uralhatóságának kérdése. Amikor a beszélő tautológiákba bonyolódik ("ami volt, az éppen ez volt, ezt lehetett választani, mást nem, mert nem mondhatjuk, hogy nem választhatott semmit, akkor ugye nem lett volna semmi választása, de így ezt az egyet mégis választhatta" - 69), amikor a transzcendentális jelölt elveszíti identitását ("az Úr [...] megint éppen érkezett, holott már az előbb is megjött" - 51), amikor a jelölők már csak egymásra utalnak ("Allaknál ellaknál." - 182), már nem valaki, hanem az ellenőrzés alól kiszabadult nyelv beszél. Önmagát generálva, értelmetlenül: "Attól félni, amitől nem kell félni, azon gondolkodni, amiről nem kell gondolkodni, azt tenni, amit nem kell tenni, oda menni, ahová nem kell menni. Oda menni, ahová nem kell menni, azt tenni, amit nem kell tenni, arról gondolkodni, amiről nem kell gondolkodni, attól félni, amitől nem kell félni. Félni, amitől félni kell, gondolkodni, amiről gondolkodni kell, tenni, amit tenni kell, oda menni, ahová menni kell. Mert ahová megy, mennie kell, és amit tesz, tennie kell, és amiről gondolkodnia kell, gondolkodnia kell, és amitől félnie kell, félnie kell." (204) A Xanadu szövegvilága önmagát destruálja, a teremtés eszköze, a nyelv bekebelezi a teremtett világot, s a szöveget az olvashatatlanság irányába viszi.

Háy könyve azon túl, hogy a nyelviség meghatározó szerepére hívja fel a figyelmet, és felismerteti velünk, hogy a trópusok nem csak díszítő funkcióval rendelkeznek (mivel döntő fontosságuk lehet az olvasás aktusában), igyekszik minden olyan eljárást felvonultatni, amelyekkel kielégítheti az utóbbi évek uralkodó értelmezői paradigmájának elvárásait: gondolunk itt az intertextualitás kínálta olvasásmód érvényesítésére, a fiktív és a valós közti korlátok áthágására, az olvasói szerep reflektálására, a határozott jelentéselvárások kisiklatására, a lehetséges nyelvi világok megsokszorozhatóságára, az elbeszélés imitált szóbeliségére. Ezzel mintegy megismétli a fülszöveg intencióját: felsorakoztatja a regényhez elengedhetetlenül (?) szükséges hozzávalókat. A regény azonban önnön csapdájába esik, mivel "teljességigényét" gyakran az olvashatóság rovására terjeszti ki.


1 Háy János: Xanadu. Föld, víz, levegő. H. n., 1999, Palatinus. Az oldalszámokat zárójelben jelölöm.

2 Talán nem túlzás azt állítani, hogy a történelmi tárgyú regények iránti fokozott érdeklődés összefügg a történetfilozófia és az irodalom kapcsolatait új fénybe állító tanulmányok magyarországi recepciójával. (Lásd elsősorban Hayden White: A történelem terhe. Budapest, 1997, Osiris; Narratívák 3-4. Szerk.: Thomka Beáta. Budapest, 1999, 2000, Kijárat.)

3 Bengi László: "...tamen usque recurret". Hangsúlyváltás a magyar prózában 1992 és 1999 között. Alföld, 2000/12. 67-74. 73.

4 Thomka Beáta gondolatát idézve s egyben folytatva: a táj "működésbe hozott" térbeli (földrajzi) kategória, amely "szerepet vállal a történetbeli személyek" és az olvasó éntudatának alakításában. (Vö. Beszél egy hang. Elbeszélők, poétikák. Budapest, 2001, Kijárat. 76.)

5 Paul Ricoeur: Az én és az elbeszélt azonosság. In Uő: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Szerk.: Szegedy-Maszák Mihály. Budapest, 1999, Osiris. 373-411. 404.

6 Thomka: i. m. 67.

7 Odorics Ferenc: Applikáció: a metaforikus megértés elmélete. In Uő: Empirizmustól a KONstruktivizmusig. Szeged, 1996, Ictus. 104-134. 125.

8 "Az elbeszélt történetnek értékek szerkezeteként meghatározható világképe közvetlenül az elbeszélés modális összefüggéséből vezethető le." Szegedy-Maszák Mihály: Az elbeszélő szövegek rétegei. In Uő: "A regény, amint írja önmagát." Elbeszélő művek vizsgálata. Budapest, 1998, Korona Nova. 7-27. 27.

9 A mágikus kauzalitásról bővebben lásd Bényei Tamás: Apokrif iratok. Mágikus realista regényekről. Debrecen, 1997, Kossuth Egyetemi Kiadó. Különösen 81-97.

10 Paul de Man: Az olvasás allegóriái. Figurális nyelv Rousseau, Nietzsche, Rilke és Proust műveiben. Szeged, 1999, Ictus-JATE. 21-23.