Folyóiratok
A tengeri szörnyek (Ladányi-Turóczy Csilla)
Középkor – reneszánsz – kora újkor
Részletek
Thomas Cantimpratensis (1201-1270): Ágoston-rendi, majd domonkos szerzetes, két természettudományos mű és öt szentéletrajz méltatlanul mellőzött szerzője, Nagy Szent Albert tanítványa. A mai Belgium területén született író a természetet mindig vallásos-moralizáló szempontok szerint szemlélő, ókori és középkori forrásokból dolgozó, termékeny fantáziájú ember volt, bestiáriumának alább közölt részletei szinte egy posztmodern utánérzésre emlékeztetnek - ez a szöveg azonban tényleg az, aminek látszik. A tengeri szörnyekről bővebben hamarosan a Palimpszeszt Kulturális Alapítvány következő, Isten állatkertje című kötetében lehet majd olvasni.2
A krikosz
A krikosz Arisztotelész szerint tengeri állat. Lábának vége hasított, mindkét részén három-három ujj van, és három-három köröm. Jobb lába kicsi, bal lába azonban igen nagy, ezért, amikor jár, egész testsúlyát a bal lábára helyezi. Bőre héjszerű, sima, fekete, de néhány helyen vöröses. Ha megtapad valamin, erősen tapad rajta. Jó időben ez az állat szabadon járkál ide-oda, de ha fúj a szél, rátapad a kövekre - ott lapít, és meg sem mozdul. Tényleg csodálatos, hogy míg jó időben ez az állat elemében van, viharos időben legyengül és erejét veszti. A krikosz, ez a tengeri lény azokhoz a könnyelmű világi ifjakhoz hasonlít, akiknek jobb lába, vagyis Isten és szüleik iránt érzett szeretete gyönge vagy teljesen hiányzik, viszont a lányokat ködös szerelmektől lihegve megkörnyékezik, s egész lelkükkel erősen rájuk tapadva - legyenek akármifélék is azok a lánykák - inkább Istent, szüleiket és szeretteiket sértik meg, csak hogy teljesíthessék imádottjuk csalfa vágyait. A bőr, mely az általuk szerelemnek nevezett csalfaságnak elfedője, héjszerű, vagyis sima, törékeny, sérülékeny és fekete, azaz alantas, a bűn szennyét hordozó. Lába hasított, s mindkétfelől három-három ujjra oszlik, a hasíték a csalfaság és a megbecstelenítés két rossz szándékának felel meg, ezáltal a megcsalt leányt háromszoros kár éri: szüzessége, lelki tisztessége és vagyona is oda lesz, ha közben szeretőjének abból is sikerül eloroznia valamit.
A tengeri szerzetesek
A tenger szerzetesei olyan tengeri szörnyek, amelyeknek neve pontosan fedi külsejüket. A Brit-tengerben élnek ilyenfajta állatok. Testük alsó része hal alakú, felsőtestük azonban részben az emberi fajéhoz hasonlatos. Fejük olyan, mint a szerzeteseké, tetején frissen nyírott, fénylő tonzúrájuk van, fülük felett fekete kör övezi, amely arra a hajkaréjra emlékeztet, mely a szerzetes vagy a pap fején látható, csakhogy ez a szőrzet dúsan szétmered. Ez a szörny szívesen csalja magához a tengerparton sétáló embereket, szemük előtt játszik, és ugrálva közeledik hozzájuk. Ha aztán látja, hogy az embernek tetszik a játéka, örül, és annál inkább játszik a víz felszínén. Amikor aztán azt látja, hogy az illető nagy bámulatában közel megy hozzá, ő is közelebb jön, és alkalomadtán elkapja az embert, magával vonszolja a mélybe, ott aztán felfalja a húsát. Az arca egyáltalán nem hasonlít az emberi arcra, mivel orra olyan, mint a halaké, szája pedig az orra folytatása.
A néreidák
A néreidák hasonlóképpen tengeri lények. Plinius szerint teljes testük borzas és bozontos, alakjuk pedig nagyjából olyan, mint az emberé. Ha egyszer valamelyiküknek (akár az embernek), meg kell halnia, a helybéliek messziről hallhatják sóhajait és zokogását, valamint azt, ahogy panaszolja, milyen kegyetlen szükség is a halandók számára a halál keserve. Olyan nyomorult lelket jelképez, aki életében az emberi értelem látszatát próbálta kelteni, ám kit élete végén a démonok arra kényszerítenek, hogy bűneinek bundájától bozontos állatként pusztuljon el. És nincs kétség afelől, hogy valóban keserűn, rettegve kiáltozik és sír. De hiába, mert örök tűzre van ítélve.
A polip
A polip Plinius állítása alapján olyan hal, mely lábait és kezeit karként használja. Karjában annyi erő lakozik, hogy a vigyázatlan hajóst bármely hajóról erőszakkal elragadja, tengerbe rántja, és felfalja. Szívesen táplálkozik ugyanis hússal. A Velence környéki tengerben igen gyakori. Farka hasított, hátában hegyes cső van, amelyen a vizet hol jobb, hol bal felé ereszti át - tetszése szerint. Igen kemény fejét ferdén tartva úszik. Hanyatt csimpaszkodik a sziklákra, úgyhogy lehetetlen lefejteni. A halak közül egyedül a polip jár ki a szárazföldre. A polipok télen közösülnek, tavasszal rakják tojásaikat. Olyan termékenyek, hogy felfoghatatlan. Ha költözködnek, emberi koponyákban szállítják és viszik odébb tojásaikat. A polipok a szárazföldön fejjel lefelé közösülnek. Kotlani szoktak a tojásaikon, és miközben rajtuk ülnek, szinte rostélyszerű karjaikból kamrát formálnak körülöttük. A kőről a polipot lehetetlen lefejteni. De ha valami büdöset helyezünk oda, azonnal leválik róla. Kagylóhússal táplálkozik, a kagylót ölelésével roppantja össze. Lakhelyét tehát a körülötte heverő kagylóhéjakról lehet felismerni. A következő csellel is zsákmányul tudja ejteni a kagylót: a kagyló nem lát és érzékel, legföljebb megérzi a táplálékot, és el tud menekülni a veszély elől. Így aztán, a polip megvárja, amíg a kagyló kinyílik. Ha egyébként egy sziklát találnak, ahogy Plinius, Szent Ambus, sőt Nagy Szent Vazul is mondja, erősen rátapadnak, és a halakkal és kagylókkal szemben a sziklát használják fedezékül. Miközben tehát a kagyló nem törődik az ismert dologgal, hiszen csupán a sziklát veszi észre, a polip követ vet a kagylóba, így akadályozva meg, hogy bezáruljon. Majd ráront, és kiszívja a húsát. A polipok kéthavonta raknak tojásokat. Két évnél tovább nem élnek. Sorvadásban szoktak egyébként elpusztulni, és mindig gyorsan, mivel a szülés után nem sokáig élnek.
A szirének
A szirének Physiologus szerint olyan hangot adó állatok, amelyek fejük tetejétől a köldökükig asszonyi külsejűek, magas termetűek, arcuk borzasztó, a fejükön lévő szőrzet pedig igen hosszú és mocskos. Egyébiránt kölykeikkel szoktak megjelenni, akiket karjukon hordoznak. Ivadékaikat ugyanis csecsükből szoptatják, amely mellkasukon található és igen nagy méretű. Ha a hajósok sziréneket látnak, nagy félelem fogja el őket. Néha üres palackokat is odavetnek nekik, hogy míg azokkal játszanak, a hajó továbbhaladhasson. Azok tanúsítják ezt, akik állítják, hogy maguk is láttak ilyen lényeket. Adelinus szerint a sziréntest többi része a saséhoz hasonlít, lábukon marcangolásra is alkalmas karmok vannak. Testük azonban pikkelyes halfarokban végződik, amelyet a habok közt úszva evező gyanánt használnak. Énekük édes, dallamos, amely a hajósokat gyönyörűséggel tölti el, és álomba ringatja: az álomba merült matrózokat aztán a szirének karmaikkal szétszaggatják. Azt mondják, ezek az állatok bizonyos mély örvények által övezett szigeteken, néha pedig a tengerben élnek. Némely hajós azonban, bölcs meggondolásból fülét erősen bedugaszolja, hogy sértetlenül átjuthasson, és a szirének halált hozó énekétől ne merüljön álomba.
Szent Izidor ezeket a sziréneket nem valóságos állatokként, hanem bizonyos szajhákként írja le, akik az arra haladókat romlásba döntik. Szárnyuk és körmük van, mivel a szerelem szárnyal és megsebez. Folyókban laknak, vagyis a kéjvágy folyamában. Sok szerző azonban, majdhogynem minden bölcs, valamint több erről író szent is vitázik Szent Izidorral, és állítja, hogy a szirének valóságos tengeri szörnyek. Ezért mi elfogadjuk, hogy tengeri állatok, melyek értelemmel nem rendelkeznek. Csak az hihető, hogy artikulálatlan módon énekelnek; nem úgy, hogy egyes szótagok és szavak megkülönböztethetők lennének, hanem tagolatlan módon, mint a madarak.
A zytiron, vagyis a tengeri katona
A zytiron az a tengeri szörny, amelyet a Dolgok könyve szerint a köznép tengeri katonának hív: hatalmas és igen bátor állat. Azt mondják, testének szerkezete a következő: elülső része szinte olyan, mint egy fegyveres katona; kemény és igencsak ellenálló ráncos bőrének köszönhetően úgy tűnik, mintha fején ércsisak lenne. Nyakából hosszú, széles és belülről üreges pajzs csüng alá, amellyel ütések ellen a szörny harcos módjára tud védekezni. Erek és erőteljes inak vezetnek a nyakától, lapockáitól a vállába, és ezekről csüng a lapockák közé a fent említett pajzs. Ez a pajzs egyébként háromszög alakú, keménységére és ellenálló képességére nézve olyan erős, hogy igencsak bajos lenne dárdával keresztülszúrni. Karja szintén erős, kéz gyanánt pedig hasított körmű patáját használja - baj nélkül aligha úszhatja meg bárki, ha haragjában jó keményen odavág. Ember tehát nem egykönnyen ejtheti el. Még ha el is fogják, akkor is csak nehezen tudják megölni, hacsak nem használnak kalapácsot. Ez az állatfaj a jelek szerint az emberi fajra jellemző viszálykodást utánozza, hiszen a zytironok állandóan háborút viselnek egymás ellen, és harc közben úgy felkavarják a tengert, hogy küzdelmük színterén olykor még vihar is támad. A Brit-tengerben élnek.
Fordította: Ladányi-Turóczy Csilla
1 Részlet Thomas Cantimpratensis Könyv a dolgok természetéről című természettudományos igényű művéből. A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Editio princeps secundum codices manuscriptos. Berlin - New York, 1973, Walter de Gruyter.
2 Szerkesztik: Kádár Zoltán, Ladányi-Turóczy Csilla, Magyar László András. Fordítók: Ladányi-Turóczy Csilla, Magyar László András, Polgár Anikó. A kötet megjelenését a Magyar Könyv Alapítvány támogatja.
Thomas Cantimpratensis (1201-1270): Ágoston-rendi, majd domonkos szerzetes, két természettudományos mű és öt szentéletrajz méltatlanul mellőzött szerzője, Nagy Szent Albert tanítványa. A mai Belgium területén született író a természetet mindig vallásos-moralizáló szempontok szerint szemlélő, ókori és középkori forrásokból dolgozó, termékeny fantáziájú ember volt, bestiáriumának alább közölt részletei szinte egy posztmodern utánérzésre emlékeztetnek - ez a szöveg azonban tényleg az, aminek látszik. A tengeri szörnyekről bővebben hamarosan a Palimpszeszt Kulturális Alapítvány következő, Isten állatkertje című kötetében lehet majd olvasni.2
A krikosz
A krikosz Arisztotelész szerint tengeri állat. Lábának vége hasított, mindkét részén három-három ujj van, és három-három köröm. Jobb lába kicsi, bal lába azonban igen nagy, ezért, amikor jár, egész testsúlyát a bal lábára helyezi. Bőre héjszerű, sima, fekete, de néhány helyen vöröses. Ha megtapad valamin, erősen tapad rajta. Jó időben ez az állat szabadon járkál ide-oda, de ha fúj a szél, rátapad a kövekre - ott lapít, és meg sem mozdul. Tényleg csodálatos, hogy míg jó időben ez az állat elemében van, viharos időben legyengül és erejét veszti. A krikosz, ez a tengeri lény azokhoz a könnyelmű világi ifjakhoz hasonlít, akiknek jobb lába, vagyis Isten és szüleik iránt érzett szeretete gyönge vagy teljesen hiányzik, viszont a lányokat ködös szerelmektől lihegve megkörnyékezik, s egész lelkükkel erősen rájuk tapadva - legyenek akármifélék is azok a lánykák - inkább Istent, szüleiket és szeretteiket sértik meg, csak hogy teljesíthessék imádottjuk csalfa vágyait. A bőr, mely az általuk szerelemnek nevezett csalfaságnak elfedője, héjszerű, vagyis sima, törékeny, sérülékeny és fekete, azaz alantas, a bűn szennyét hordozó. Lába hasított, s mindkétfelől három-három ujjra oszlik, a hasíték a csalfaság és a megbecstelenítés két rossz szándékának felel meg, ezáltal a megcsalt leányt háromszoros kár éri: szüzessége, lelki tisztessége és vagyona is oda lesz, ha közben szeretőjének abból is sikerül eloroznia valamit.
A tengeri szerzetesek
A tenger szerzetesei olyan tengeri szörnyek, amelyeknek neve pontosan fedi külsejüket. A Brit-tengerben élnek ilyenfajta állatok. Testük alsó része hal alakú, felsőtestük azonban részben az emberi fajéhoz hasonlatos. Fejük olyan, mint a szerzeteseké, tetején frissen nyírott, fénylő tonzúrájuk van, fülük felett fekete kör övezi, amely arra a hajkaréjra emlékeztet, mely a szerzetes vagy a pap fején látható, csakhogy ez a szőrzet dúsan szétmered. Ez a szörny szívesen csalja magához a tengerparton sétáló embereket, szemük előtt játszik, és ugrálva közeledik hozzájuk. Ha aztán látja, hogy az embernek tetszik a játéka, örül, és annál inkább játszik a víz felszínén. Amikor aztán azt látja, hogy az illető nagy bámulatában közel megy hozzá, ő is közelebb jön, és alkalomadtán elkapja az embert, magával vonszolja a mélybe, ott aztán felfalja a húsát. Az arca egyáltalán nem hasonlít az emberi arcra, mivel orra olyan, mint a halaké, szája pedig az orra folytatása.
A néreidák
A néreidák hasonlóképpen tengeri lények. Plinius szerint teljes testük borzas és bozontos, alakjuk pedig nagyjából olyan, mint az emberé. Ha egyszer valamelyiküknek (akár az embernek), meg kell halnia, a helybéliek messziről hallhatják sóhajait és zokogását, valamint azt, ahogy panaszolja, milyen kegyetlen szükség is a halandók számára a halál keserve. Olyan nyomorult lelket jelképez, aki életében az emberi értelem látszatát próbálta kelteni, ám kit élete végén a démonok arra kényszerítenek, hogy bűneinek bundájától bozontos állatként pusztuljon el. És nincs kétség afelől, hogy valóban keserűn, rettegve kiáltozik és sír. De hiába, mert örök tűzre van ítélve.
A polip
A polip Plinius állítása alapján olyan hal, mely lábait és kezeit karként használja. Karjában annyi erő lakozik, hogy a vigyázatlan hajóst bármely hajóról erőszakkal elragadja, tengerbe rántja, és felfalja. Szívesen táplálkozik ugyanis hússal. A Velence környéki tengerben igen gyakori. Farka hasított, hátában hegyes cső van, amelyen a vizet hol jobb, hol bal felé ereszti át - tetszése szerint. Igen kemény fejét ferdén tartva úszik. Hanyatt csimpaszkodik a sziklákra, úgyhogy lehetetlen lefejteni. A halak közül egyedül a polip jár ki a szárazföldre. A polipok télen közösülnek, tavasszal rakják tojásaikat. Olyan termékenyek, hogy felfoghatatlan. Ha költözködnek, emberi koponyákban szállítják és viszik odébb tojásaikat. A polipok a szárazföldön fejjel lefelé közösülnek. Kotlani szoktak a tojásaikon, és miközben rajtuk ülnek, szinte rostélyszerű karjaikból kamrát formálnak körülöttük. A kőről a polipot lehetetlen lefejteni. De ha valami büdöset helyezünk oda, azonnal leválik róla. Kagylóhússal táplálkozik, a kagylót ölelésével roppantja össze. Lakhelyét tehát a körülötte heverő kagylóhéjakról lehet felismerni. A következő csellel is zsákmányul tudja ejteni a kagylót: a kagyló nem lát és érzékel, legföljebb megérzi a táplálékot, és el tud menekülni a veszély elől. Így aztán, a polip megvárja, amíg a kagyló kinyílik. Ha egyébként egy sziklát találnak, ahogy Plinius, Szent Ambus, sőt Nagy Szent Vazul is mondja, erősen rátapadnak, és a halakkal és kagylókkal szemben a sziklát használják fedezékül. Miközben tehát a kagyló nem törődik az ismert dologgal, hiszen csupán a sziklát veszi észre, a polip követ vet a kagylóba, így akadályozva meg, hogy bezáruljon. Majd ráront, és kiszívja a húsát. A polipok kéthavonta raknak tojásokat. Két évnél tovább nem élnek. Sorvadásban szoktak egyébként elpusztulni, és mindig gyorsan, mivel a szülés után nem sokáig élnek.
A szirének
A szirének Physiologus szerint olyan hangot adó állatok, amelyek fejük tetejétől a köldökükig asszonyi külsejűek, magas termetűek, arcuk borzasztó, a fejükön lévő szőrzet pedig igen hosszú és mocskos. Egyébiránt kölykeikkel szoktak megjelenni, akiket karjukon hordoznak. Ivadékaikat ugyanis csecsükből szoptatják, amely mellkasukon található és igen nagy méretű. Ha a hajósok sziréneket látnak, nagy félelem fogja el őket. Néha üres palackokat is odavetnek nekik, hogy míg azokkal játszanak, a hajó továbbhaladhasson. Azok tanúsítják ezt, akik állítják, hogy maguk is láttak ilyen lényeket. Adelinus szerint a sziréntest többi része a saséhoz hasonlít, lábukon marcangolásra is alkalmas karmok vannak. Testük azonban pikkelyes halfarokban végződik, amelyet a habok közt úszva evező gyanánt használnak. Énekük édes, dallamos, amely a hajósokat gyönyörűséggel tölti el, és álomba ringatja: az álomba merült matrózokat aztán a szirének karmaikkal szétszaggatják. Azt mondják, ezek az állatok bizonyos mély örvények által övezett szigeteken, néha pedig a tengerben élnek. Némely hajós azonban, bölcs meggondolásból fülét erősen bedugaszolja, hogy sértetlenül átjuthasson, és a szirének halált hozó énekétől ne merüljön álomba.
Szent Izidor ezeket a sziréneket nem valóságos állatokként, hanem bizonyos szajhákként írja le, akik az arra haladókat romlásba döntik. Szárnyuk és körmük van, mivel a szerelem szárnyal és megsebez. Folyókban laknak, vagyis a kéjvágy folyamában. Sok szerző azonban, majdhogynem minden bölcs, valamint több erről író szent is vitázik Szent Izidorral, és állítja, hogy a szirének valóságos tengeri szörnyek. Ezért mi elfogadjuk, hogy tengeri állatok, melyek értelemmel nem rendelkeznek. Csak az hihető, hogy artikulálatlan módon énekelnek; nem úgy, hogy egyes szótagok és szavak megkülönböztethetők lennének, hanem tagolatlan módon, mint a madarak.
A zytiron, vagyis a tengeri katona
A zytiron az a tengeri szörny, amelyet a Dolgok könyve szerint a köznép tengeri katonának hív: hatalmas és igen bátor állat. Azt mondják, testének szerkezete a következő: elülső része szinte olyan, mint egy fegyveres katona; kemény és igencsak ellenálló ráncos bőrének köszönhetően úgy tűnik, mintha fején ércsisak lenne. Nyakából hosszú, széles és belülről üreges pajzs csüng alá, amellyel ütések ellen a szörny harcos módjára tud védekezni. Erek és erőteljes inak vezetnek a nyakától, lapockáitól a vállába, és ezekről csüng a lapockák közé a fent említett pajzs. Ez a pajzs egyébként háromszög alakú, keménységére és ellenálló képességére nézve olyan erős, hogy igencsak bajos lenne dárdával keresztülszúrni. Karja szintén erős, kéz gyanánt pedig hasított körmű patáját használja - baj nélkül aligha úszhatja meg bárki, ha haragjában jó keményen odavág. Ember tehát nem egykönnyen ejtheti el. Még ha el is fogják, akkor is csak nehezen tudják megölni, hacsak nem használnak kalapácsot. Ez az állatfaj a jelek szerint az emberi fajra jellemző viszálykodást utánozza, hiszen a zytironok állandóan háborút viselnek egymás ellen, és harc közben úgy felkavarják a tengert, hogy küzdelmük színterén olykor még vihar is támad. A Brit-tengerben élnek.
Fordította: Ladányi-Turóczy Csilla
1 Részlet Thomas Cantimpratensis Könyv a dolgok természetéről című természettudományos igényű művéből. A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Editio princeps secundum codices manuscriptos. Berlin - New York, 1973, Walter de Gruyter.
2 Szerkesztik: Kádár Zoltán, Ladányi-Turóczy Csilla, Magyar László András. Fordítók: Ladányi-Turóczy Csilla, Magyar László András, Polgár Anikó. A kötet megjelenését a Magyar Könyv Alapítvány támogatja.
