Folyóiratok

Szereplők:
Rom isten
Vándor
Kacor, majd Fejedelem, majd Kurrah
Guta, majd Tudós, majd Berreh
Rigó, majd Kalmár, majd Duzzog

- 1999 -


Első jelenet

ROM Sötét és semmi voltak: én valék, Kietlen, csendes, lény nem lakta Rom. Aztán... aztán mi jött, feledtem azt. Emlékeimben is szuvak, nyüvek Tenyésznek és emésztenek vadúl, S emlék az is, hogy rég emlékezék. A régi szép idők! Az ádáz rombolás - Mi tág tér nyílt e pályán énnekem: A nyüzsgő, lázra gyúlt világot úgy Töröltem, mint a tejhabot komor Szám széliről, egy moccanattal el. Bezzeg ma már a sajtár nedve hol? Kiszáradt bajszom szélbe lógatom! Sivárra vált a büszke győzelem, Mit tönkretettem, romba dőlt - s mi van? Fáradtan ösvényikből napjaim Egymásba hullva, összeomlanak; A Mind enyészvén, végső romjain A szép világ borongva dőle le. Ím, kész a mű, s a pusztitó pihen. Hol lelhetek még lelkes állatot, Ki boldogságát elfecsérleném? Valóra váltnám dőre álmait, Ha fájna is, miként a foghuzás - Nem mintha húzni volna még fogam! - Engedném, hogy örömét nevelje, ám Felserkenvén azt földre rontanám. E röpke kéj is több a semminél! De itt már semmi sincs, csak én vagyok, S kietlen, csendes, lény nem lakta éj. De lám, ki jő, élettől duzzadón, Sebes léptekkel szökkenőn emitt? Mentőm lészen, sőt nemtőm is netán? Jaj, tengő kínom szójátékra ajz!

(A Vándor fáradt, roskatag léptekkel bevánszorog)

Mi szépet-jót kutatva loholsz, fiam? Miféle céljaid felé vivő Utadba tért e szűk virányu rét?

VÁNDOR Öreg, ki vagy? Merszet honnét veszel, Hogy víg, kedélyes szókkal boldogítsd, Ki óvatlan? busulni erre jő? Tiéd talán e rom, s e puszta rét, Hogy olcsó kedvből drága vámot szedsz?

ROM Nem is magamé, de magam vagyok maga Rom, A dúlás istene. Hát te pedig ki vagy, Fiatal, bohó, vidor, derűs legény?

VÁNDOR Ha kandi elméd így fürkészi ezt, Elárulom: vándor vagyok.

ROM Nahát! Nocsak! De még ilyet! Még meglepesz!

VÁNDOR Beh boldog, még ki meglepődni bír! Mi élv adódhat, mindaz tudva van, Mi ismerős, az rögvest csorba is. Tudnod csak annyi: látnod, hol hibádz', Akármit megmérsz, csak híját leled.

ROM Úgy semmi baj; no rajta, nézz körűl! E táj ilyen visszás örömbe' dús, Fanyalgni vágyva itthonodra találsz!

VÁNDOR Honára nem lelhet seholsem az, Ki célt az ismeretlenben remél!

ROM Nem ismerős itt semmi sem, mi van, Csak hézag tartja össze váramat, Lukat lukhoz csupán penész tapaszt!

VÁNDOR Netán olyan fonák kedélyt gyanítsz Te bennem, mely hiányokon vidúl? E létet átkoznám-e akkoron? Ha kéjjel etetne mind e földi bú, Vajh' rónám-é a rónád roskatag?

ROM Szavadba vágván rádpirítanék, Ha érteném, hogy min siránkozol! Tekints e sivár vidéken szerteszét, Vár állott, most bús düledékein Megáll az ész, szemünk a földre sűl, Madárnak fára szállni nincs hová.

VÁNDOR Ahogy elnézem, e romlott kőhalom Sosem is lehetett gyönyörű tündérpalota, Szép és kemény, akár gyémántjegec. E gyatrán megrakott viskó falát A szél is játszva verte volna le, Vagy kósza pille, épp ha rá röpűl. Istennek kár pörölyt ragadnia: Mi önkényt összedűl, lerontni mért?

ROM Hohó, barátocskám, nem addig a'! Pörölyömmel, jól vigyázz, ne pörölj, coki! - Könyörgök, nézd el szófacsarásaimat! Csak a nyelv maradt nekem, mit dúlhatok.

VÁNDOR Ebben vitán felűl jeleskedel - Ha érdem dúlni azt, mi szinte holt.

ROM Elég, te gőgös, ágáló pimasz! Ki járva-kelve csak gödörbe lépsz, Nem sejted, ennyit ásni vajh' ki győz, Hogy minden árkok átka én vagyok?

VÁNDOR Majd épp te, bőbeszédü vén bolond! Ki dombnyi hulladékon itt csücsülsz, S kakasnak képzelvén magad rikoltsz! Hibátlan és tömör márványfalon Pörölyöd hiába törne törni rést; Tövébe rogyva kapkodnád a szuszt, Tüdődből melly elillant hirtelen!

ROM Mutasd, te féreg, merre áll e fal, És puszta kézzel földbe döngölöm!

VÁNDOR Az nincs semerre, és sem arra sincs. Elérhetetlen Üdlak boltja az, Mi álmaimban egyre hívogat...

ROM Majd én valóra váltom álmadat, No jer, fejed hajtsd kőpárnámra le! Ne félj, e kövek már foszlottak s puhák...

VÁNDOR Miért erőlködöl, hogy felvidíts? Pihenni vágyom, nem mulatni én! (lepihen)

ROM Szenderedj el, szenderedj! Szebb világot álmadozz, Míg a régi málladoz! Szenderedj el, szenderedj!

VÁNDOR E zajban mint aludhatnék ugyan? (elszenderedik)
Második jelenet

(Kert, pitymallat. A Vándor benne ébred)

VÁNDOR Ej, rusnya, bestye Romja, arra kell Ébredjek-é, hogy egyre álmadom? Nem engedém, hogy rámerőszakold Ábrándozásid illa mákonyát, S te mégis tünde árnyakkal kisértsz! Avagy mi mást akart a lányalak, Ki fátyolokba burkolózva jött, Mint kínt tetézni - ébredésemét? Minek láthatnom őt csak egyszer is, Ki űrként tátong aztán szívemen? E föld sosem virágzik ily csodát!

(Rom mint Etelka - tünde lányalak - fátyolokba burkolózva áttűnik)

Beh boldog én, ki meglepődni bír! E fátyol éppen olly, akár amaz, Mi álombéli kedveltem lepé, S az arc is ismeretlen eggyaránt! Ah, álmadom csupán, hogy ébredék, És álmadom talán, hogy álmadám?

(Búsan mereng. Be Kacor, Rigó, Guta)

RIGÓ Alig pitymall, és máris célba értem! Íme, zálogom!

GUTA Választottad adta tán?

RIGÓ Elfuttában gonddal földre ejté, Pongrác komám.

KACOR S ugyan mitől futamodott, Jónás cimbora?

RIGÓ Vakuljak meg, ha látásomon, Dezső! Nem akart szóba elegyedni egy idegen fiatalemberrel, nehogy hírét költsék...

KACOR Szintoly illedelmes, mint enyém, ki ugyancsak eliramlott, jóhírét jövendő férje előtt megőrizendő. Ám elébb e kulcsot hagyta hátra, mely szerelmünk nyitja lészen.

GUTA De lássátok, ímhol e szál virág, mit otthagyott az enyém a füvön nekem!

RIGÓ S én e méccsel joggal hencegek! Óh három boldogok, mi hárman!

KACOR S mit kívánt tudtodra adni a méccsel?

GUTA Mert a virág magáért beszél. Éppen olyan, mint aki hagyta: kelyhe tárva, s porozni kész dongóra vágy, a szűzi, friss, duzzadt bibe, illata mint ambróziás pézsma, oly...

RIGÓ Az enyém bezzeg dehogy ily színbuja! Gondos, dolgos inkább, nem röpke kéjre termett. Késő éjszakáig munkál otthonunkban, mécsvilágnál görnyed, kényelmem keresve. Meleg harisnyákat horgol nekem télre...

KACOR A kulcs pedig...

RIGÓ Nyárra pedig hideg harisnyákat horgol.

GUTA S tavasszal, ősszel mit viselsz ugyan?

RIGÓ Egyikét a másikára húzva. Olyankor ne horgoljon, mikor a befőzésnek ideje jött el.

KACOR A kulcs pedig...

GUTA Mit akarsz a kulccsal?

RIGÓ Tavasszal a meggyet, ősszel meg barackot.

KACOR E kulcs, csavarintsatok présbe akár, ha nincs így, gyöngyös, kicsiny ládikába illik, főleg nem is oly kicsinybe, elképzelve jobban méretét! A láda arannyal és ezüsttel van teli, hozományul, hogy a boldog férj mindhalálig költekezhessék nyugodtan!

GUTA Ládikódban nem lelsz oly gyönyört, amely nekem majd minden nap kijár!

RIGÓ Ám ha állad felkopnék eközben, mert a vágy gyümölcse nem lakat jól, kopogj be hozzám, s mosolygós hitvesem barack- vagy meggylekvárral megkínál.

KACOR Ám ha már a lekvár sem fenékig tejfel, s ülni nyűg már szoknya szélinél, keressetek fel majd a nagyvilágban, hová gazdag nőm hintaján röpít!

VÁNDOR Immár bizonyos, hogy ez nem álom itt: Ilyen lármában csak nem alhatom!

KACOR Nézzétek csak, itt valaki kileste a titkaink!

RIGÓ Mintha nem e világon volna, fel se rezzen merengésiből!

GUTA Hová merült el két szemed világa?

KACOR Mi az, mit kétes távolban keres?

RIGÓ Nem felel. Nem is hallotta titkainkat, úgy lehet.

GUTA Mindig mondám: ábrándozás az élet megrontója.

KACOR Pohárra fel!

(Kacor, Guta, Rigó el)

VÁNDOR Örömre nem lelhet, csak szűk kebel, Ki a meglepőn feltárulók helyett Előre tervelt élveket vadász.

(Rom mint Etelka, be)

ETELKA Uram, mentsen meg, hogyha kérhetem! Három bitang reám uszult e helyt, Amint a zord temetőbe tartanék, Reám rohantak, egyik a másik után, S utánuk még a harmadik - naná! Menekültömben leejtém holmimat: Virágom, mécsem, sőt a kriptakulcs, Melyekkel holt hugomhoz indulék, Kezükbe került - csodálatos haditett! Az Ön kezébe teszem le sorsomat: Szegődjék mellém útitársamul, A sírboltig, kérem, kísérjen el!

VÁNDOR Öné vagyok a sírig, drága hölgy, Sőt: síron is túl, hogyha elfogad! Viszonzatul hadd kérjek egy kegyet: Fátylak mögűl orcáját födje fel!

ETELKA Orcámon míg a fonnyadt bánat ül, Engedje, kérem, hadd takarjam el, Amíg a gyászesztendő benne tart.

VÁNDOR Türelmem malmán az még mennyi liszt?

ETELKA Kalásznyi búza őrleménye csak.

VÁNDOR Ha ily találón s bájosan felel, Csak inkább vágyom csüggni ajkain!

ETELKA Szavamra bár úgy nyílna meg füle, Miként a zsák, ha liszt pereg belé, Mely bútól, mint ocsútól, szűrve lőn, Örömre így ocsúdna gyászkedély! De lám, a bánat szójátékba von!

VÁNDOR Hah, nőkebelben ily poéta lak? Az apja molnár volt, ha jól hiszem!

ETELKA Minő vidor, bohó, derűs legény!

(Be Kacor, Rigó, Guta)

KACOR Ti jó fiúk, osztályos társaim, tán szerencsénk még kedvezhet nekünk, és feltaláljuk mindhárom szüzet!

GUTA Máskülönben hogy' tudjuk ki lakhelyük, hol lánykérőben megfordulhatunk?

RIGÓ Én már megleltem arám: emitt áll!

GUTA Csinos leány, habár kissé fiús, amint választottammal társalog!

KACOR Hahó, lassan a testetekkel, s félre a tréfa! Kiből ismeretlenül gúnyt űztök szertelen, az én menyasszonyom!

GUTA Bocsáss meg, Dezső! Úgy nem is fiús!

KACOR Ha nem is a fiúsat mondom! Fátyla alól bajusz-szál sem leskel elő!

GUTA Inkább Jónás aráján kelne el akármi fátyol, oly, mely enyém leplezi!

RIGÓ Ott van rajt'! Ha nem is kéne rá!

KACOR Nem lehet, hogy egyet szerettek ti ketten: kancsal szempár, mi egyet lát, ha kétfelé tekint is? Hogyan láttok rajta mégis fátylat? A fátyol nem épp szemetek fedi?

ETELKA De lássa: itt a három bal lator, Kik kincseimtől megraboltanak! Ti sanda tolvajok, haszonlesők! Virágom, mécsem, kulcsom merre van?

GUTA Virága?

RIGÓ Mécse?

KACOR Kulcsa merre van?

ETELKA Adjátok vissza mindenik javam! Különben ő, bátor védelmezőm, Pöröllyel sújt legitt koponyátokra!

RIGÓ Itt a mécse, hölgyem, én meg útnak indulok. Ha már a házi boldogság ki nem jutott nekem, elégtételt a világnak kell adnia - rendüljön bele, hogy nem maradtam otthon! Csillapítsa éhemet a nagyvilág a barack- és meggylekvár helyett.

KACOR Itt a kulcsa is - nem, mintha félnék, de kedve ellen nékem sincsen kedvem. Szerzek magamnak kulcsot százat is, mely megannyi kincsesláda nyitja lesz!

GUTA Fiúk, lám: megcsaltak érzékeink. Buták valánk. Én az nem leendek soha többé, hisz az ember ésszel él, ha nővel nem lehet. Okosodni indulok tehát, és virágom itthagyom!

(Rigó, Kacor, Guta el)

ETELKA Köszönöm, hogy nagy bajomban megsegélt!

VÁNDOR Ez semmi - akármit megtennék Önért! De csevej helyett a sírbolthoz jerünk, Zokogni együtt testvérsír felett. Könny lisztjét permetezni szűz havul, Takarni csontjait fedő rögöt!

ETELKA A részvét Önből képzavart csihol - Heves szemből havas könny nem fakad, S ha mégis, földre az hiába hull, Mivel hugocskám kriptaboltba dűlt.

VÁNDOR A könny az víz a kriptaboltban is, Ha sárt nem is, pocsétát azt csinál.

ETELKA Becsülnöm kell azért nemes szivét, Hogy bútól búcsút vélem sírva vesz. Ha majd apadva lőn a könnypatak, A gyászmalom sem őrölend tovább - Lakatra zárom s kulcsom eldobom.

VÁNDOR E vígság az, mit mindég álmadám, S csupán egy fátyol választ tőle el!

ETELKA Ha fátylamat letépi majd, ez arc Riadt és szűzi pírra gyúl legott, Sűrű pillám szünetlen fel-le jár Kiváncsiság és félelem között, Szavát feledten szám némán rebeg: Még nem kapott csókokra válaszol. Meglássa, mi bájt fed itt e lenge tüll!

VÁNDOR A hosszu várás friss gyümölcseit A teljesült reménynek hajnalán Akár e fátylat - huss! - leszakajtanám!

ETELKA S mit étvágyunk nem bír meg frissiben, Hév kotlában főznénk be télire: Meleg kenyérre jó az almaíz! A házias nő erre mind ügyel.

VÁNDOR Mint szívem, gyomrom is rég volt csurig, Lekvár- s örömmel bé sosem lakott.

ETELKA Belakva lessz Ön, akár az ősi ház, Hol árnyalakként lengtem egymagam. Elénk ezentúl gazdagon terűl, Mit föld teremni, kéz teremtni bír. A vándorlása, lássa, véget ért - Ha útrakelne, díszkocsimba ül.

VÁNDOR Határtalan gyönyör tehát sorom?

ETELKA E világon nincs, mit megkívánna Ön, És meg ne kapná tőlem boldogan! Míg élünk, sorsunk földi üdv leend!

VÁNDOR De üdv-e az, mi vélünk sírba száll? Vagy boldogságnak tünde tükre csak?

ETELKA Hagyjuk Tündét feküdni sír ölén!

VÁNDOR Kiféle Tünde nagybetűvel ez? Hisz én e szót csak jelzőül vetém!

ETELKA Halott hugom. De félre gyászkeserv, És félre mécs, virág, és kriptakulcs! E gyászos holmik kedvem nem szegik: Gyerünk haza most! Dús kárpitok mögött Bogozza ki végre fátylam titkait!

VÁNDOR Ne oly sietve még, ha kérhetem! Mindent igért, s nem hagyna kérni is! Kecsegtet száz örömmel, ám ha könny Szöknék szemembe, sírni nem szabad! Hugát szeretnem mért nem engedi? Kit fátyolnál sötétebb föld borít, Titokzatos gyümölccsel az kisért, Az halhatatlan és tökéletes.

ETELKA Kriptában nyugszik - hányszor mondjam el?

VÁNDOR Úgy hát küszöbére hadd teszem fejem, Hol halhatatlanságról álmadom! (Elalszik)
Harmadik jelenet

(Köztér, délben. Háttérben a színház homlokzata. Vándor, Rom mint Zalán)

VÁNDOR Ki költ föl engem? Nyugton nem ki hagy?

ZALÁN A költőt költni bátor én vagyok - Ha megbocsájtja szójátékaim. De délre jár már, s egyre szendereg...

VÁNDOR Ki véled álmadám, rád ébredek? Papíron gyors ütembe rögzitém Örök lótás-futásodat, Zalán, És színi művé nőtt a küzdelem, Mit csörtetésed és aluvásom ví, Mert szunnyadoznom nem hágysz szüntelen! Találgatám épp: mívem sorsa mi, Midőn e halhatatlan látományt, Ahonnét jött, oda visszariasztád.

ZALÁN Csak álom volt, hogy vélem álmadál, De az való, hogy köztéren pihensz.

VÁNDOR Zavarta álmam ébrenlétedet? Egy órácskát is fáj, ha nyughatom?

ZALÁN Lábujjhegyén osonni únt a nép... De félre tréfa! Több s nagyobb a hír, Mi oldaladba bökni készetetett: Babért aratni bírt a színi műd! A műitész-bizottmány összeült, S határozott a pályadíj felől: A drámádért azt néked adja át!

VÁNDOR Nahát! De még ilyet! Az angyalát! Kit élhetetlennek csúfolt a föld, Lám, halhatatlanok közt kap helyet!

ZALÁN A bizottmányt, jer, ne várassuk reánk! De ím, köszöntve itt sereglenek A Fejdelem, a Kalmár és Tudós!

(Be Fejedelem, Kalmár, Tudós)

FEJEDELEM Üdv neked, szavak parancsolója, te!

KALMÁR Adjon Isten, szókincs tárnoka!

TUDÓS Szava bölcse, üdvözöllek én! Mi boldogságot árjadoztat, ezerszer oszlatván szűz elemre az össze-vissza járt természetet, mi a testet öntudatra hozza, és bölcsessége részesévé egész világot felavatja: a Tudomány nyújt most neked kezet, s fogad fiának: hozsánna néked, Költő!

KALMÁR Minek zsebében ott a tündér világ, az éjet nappá, éjjé a napot varázsolja által, s a szerencsét: az örök változandót s az érdeket: a változatlant közös szelencében egyesíti: a bő Kereskedés nyújt most neked kezet, s fogad fiának: hozsánna néked, Költő!

FEJEDELEM Mi úgy mehet, akár a gondolat, vagy mint az éjben repkedő sugár, egyik határtól másikig, amit talál, mind meghódítja, a végtelen űrt is kiméri, a nagyságot s a messzeséget egyetlen szóval hajtja igába, minek szolgálatában áll a nap és birtoka sosem lát éjszakát: a Hatalom nyújt most neked kezet, s fogad fiának: hozsánna néked, Költő!

(Kezet fognak a Vándorral)

VÁNDOR Bár nem dicső az önmagasztalás, De művemet mért nem dicséri szó? Vagy nem tetszik tán az, mit alkoték?

FEJEDELEM Hisz épp a mívedet magasztalánk! Nagyobb elismerés nem érhet senkit, ki papírt pocsékol egyszerre s időt, ahelyett hogy harcmezőre vinné ifju életét!

KALMÁR Meg ki pályadíjon élősködve tenyész, csak mert szorgalmatos, jótét emberek, kik fáradsággal pénzt izzadnak össze, elnézik, hogy e javakat ingyenélők kacagva fecsérlik el!

TUDÓS Ki ténynek s ismeretnek fittyet hányva, saját habókos meséit szedi rendületlenül furcsa és csinált ütembe!

VÁNDOR Ah! Ingyenélőnek neveztek-é, Ki félve érez minden örömet, De százszorozva minden bú nyilát? E szenvedélytől égetett kebelt, Mely életének csak felére jut, S annak felével sem magának él?

ZALÁN Költőnk világa szép tündérvilág!

FEJEDELEM Mi kár, hogy álom!

KALMÁR Gyermeknek való!

TUDÓS Kireppent a madár: az ész, s a fészek puszta, szellők sípja lett!

VÁNDOR Hiúság, meglehet - de nélküle Pusztább az élet, mint a puszta rom, Melyen bogáncsot kerget vad vihar. Egész világ kinyílt előttetek, Akár a könyvem, míg az csukva van. S ti, mint ki könyv nélkűl is tudja már, Úgy olvassátok azt, mi benne nincs!

FEJEDELEM Már minékünk jó, ahogy vagyunk.

KALMÁR Javunk mi gyűlt, beérjük azzal immár.

TUDÓS Nincs hely fejünkben több tapasztalatnak. Itt a pályadíj, fogd!

KALMÁR Már, ha kell. Ha megveted, ne vidd.

FEJEDELEM Kegyünk nem kényszerítünk elfogadnod.

ZALÁN Ha elhozátok, hagyjátok csak itt.

(Fejedelem, Kalmár, Tudós el)

Miért fogadtad ily szigorral és Zord-kedvszegetten pályadíjukat? Nem adhatnak mást, csak mi lényegük! S amit kapál, az téged gazdagít, Miként a kert, mit más néked kapál. Ha megbocsátod...

VÁNDOR Megbocsátom én! De tőlük mást reméltem, nem titok! Hivém, a mű önérdemére néz Szemük, mit élesít erő, tudás, Vagyon - de rajt' a gőg ül hályogúl! Mit ér a becs, mi önmagára vall, Mit vak fellengzés öndicsére nyújt? Mit ér a költő pénzzel áhitat Helyett, mi műve méltó bére vón'? Gúny, megvetés és fagylaló hideg!

ZALÁN Kelj föl, nemes szív, régi szenvedő!

VÁNDOR Ébren vagyok - hisz hálni nem hagyál!

ZALÁN Hallottam s érzem nagy fájdalmidat! Ha nemzetünkben még egy szikra van, Nem hagyja törletlen' könyűidet! Az nem lehet, hogy ész, erő s javak E súly alatt sorvadni hagyjanak! Még jőni kell, még eljövend a kor...

VÁNDOR Avagy talán a nagyszerű halál?

ZALÁN Ki halni vágysz, az élted hosszu lesz, S valóra válik mind, mit álmadál!

(Be Fejedelem, Kalmár, Tudós)

FEJEDELEM Hozsánna, Költő! Üdvöm meghozád - megszívlelém, mit írtál!

KALMÁR S én hasonképp gazdagodtam.

TUDÓS Okúlni rest én sem valék.

VÁNDOR Mi van, hazúg álmoknak papjai?

TUDÓS Szűnünk bizony. Eszünk helyett a szűnkre hallgatunk! Többé az észnek napvilága nem terem áltudományt!

KALMÁR S a dús népzsaroló is emberiségre javúlt!

FEJEDELEM Az erőszak is kiejté a kardot durva kezéből!

EGYÜTT Nevedhez méltó emlékjelt ád most a világ!

VÁNDOR Szemetek, mit önző álom nyűgözött, Valahára újhodott világra nyíl?

FEJEDELEM Letevém koronám, e csalfa fényből alkotott ragyogványt: mától a jognak asztalánál mindenki egyaránt foglal helyet!

TUDÓS Hamvadó üszök a tudománynak napszövétneke, s a holt papírhalom nem fűti lelkünk - hanem a költészet a szellem napvilága, amely ragyog minden ház ablakán!

KALMÁR Immár a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet - szétosztogattam kincsemet, különben úgyis megissza tenger, amit föld adott, s a víz ajándit föld rabolja meg!

ZALÁN Úgy elmondhatjuk: itt a Kánaán! Céljához érten nem fut már Zalán!

VÁNDOR No lám! Tebenned is poéta lak?

TUDÓS Ahogy belénk is a te lelked költözött!

FEJEDELEM Kivezettél a sívó pusztaságból!

KALMÁR Lángoszlopunk te vagy!

ZALÁN Így múlhatatlan Üdlak lett e hon!

VÁNDOR A halhatatlan boldogság való, S virúl öröm, mi nem hervad sosem?

ZALÁN Mesés szavakba szőni ezt ne késs, Az új életnek új előszavát! Hadd lássam én, hogy boldogságra jutsz, S hiszed, hogy nincs, mi romba döntheti!

VÁNDOR Boldog vagyok, tagadni nincs miért, S különb öröm, hogy mindig így marad, Hogy már gyönyörben nem fogyatkozom, Öröknek tetszik minden percnyi élv, Mi üdvre újabb üdvöket tetéz, S a költészet cirógató ölén... (Elalszik; a többiek döbbenten nézik)
Negyedik jelenet

(Este, kocsma. Rom mint Búbor ébresztgeti a Vándort)

BÚBOR Hahó, uram! Mi szörnyü álmadás Csüggeszti fődet késő estelig? Miolta boldogságod szenderűlt, Lidérces látományok bántanak, Miket valóra váltni ódzkodék. Terelni álmadat csak rajtad áll!

VÁNDOR Midőn elalvám, tiszta volt az ég, Babér virított fűzfa lombja közt, Míg hangicsált az ember, mint tücsök. A menny s a föld visszhangozák a dalt.

BÚBOR S miért fosztád az örömtől meg magad? Mi láz lobbantá rémlátásidat?

VÁNDOR Jaj! únatkozni kezdék szörnyüképp. Vajh lant-e az, min árva húr feszűl? Nekem dehogy! - hát inkább eltevém. De már a csend oly rémitő vala, Miként a vész előtt az megszokott. A vész kitört, és emberszívekben Dúltak vérfagylaló vad lábai, Mint költőkön tiportak lópaták, Míg folyton folyvást orditottak ők. És felsóhajték csonthalmok közől: "Akár telente, csend van és halál, Keselynek szárnya sem csattog sehol: Most lőn igazán a puszta pusztaság!" És tébolyultan bolygtam egymagam, Midőn a vész haragja fáradott, Mint én, ki a Rom tövébe roskadék, Hol bánattelten ült egy ősz öreg. Őt kérdezém: "E Hon, kik élteték, Hová tevé boldogtalan fiait?"

BÚBOR Feledd e balga álmot sebten el! Lesz ünnep egyszer még e dúlt hazán, S öröm borával tel meg bús szivünk!

VÁNDOR Ezt mondta szinte ő, a vén kacér; Vendéghajat vett, s bársonyköntösöt, Jókedvet, ifjuságot így hazudt.

BÚBOR Kit boldogság részeggé őrjitett, A részegség, lásd, boldoggá tehet!

VÁNDOR Cigánykebelben ily poéta lak?

BÚBOR Duzzog, Berreh, Kurrah, rajkók, ide!

(Be Duzzog, Berreh, Kurrah)

RAJKÓK Gondold meg és igyál, Örökké a világ sem áll, Eloszlik mint a búborék, S marad, mi volt, a puszta lég!

KURRAH Ha férfilelkedet Egy hölgyre föltevéd, S az üdvösségedet Könnyelműn tépi szét...

BERREH Ha esdett hír s öröm Mind megmérgezve van, S remélni szebb babért Késő vagy hasztalan...

DUZZOG Ha bánat és bor Agyadban frigyre lép S lassanként földerűl Az életpuszta kép...

RAJKÓK Gondold meg és igyál, Örökké a világ sem áll, De amíg áll és amíg él, Ront vagy javít, de nem henyél!

VÁNDOR (végig iszik) Szerelem, hírnév: csak álom, semmi más! Az álmodást köszöntse áldomás!

BÚBOR No, eltanultad szójátékaim?

VÁNDOR Minden, miért, csak éltem: holt, aszó! Húzd rá, cigány! sirassa nótaszó! Halandó lelket mért csábít tökély? Borral feledni mindörökre kéj! Ki percbe így beléfeledkezett, Boldogság! az foghat veled kezet!

BÚBOR Ébredj hát, Vándor! Álmad véget ért!
Ötödik jelenet

(Puszta, éj. Rom, Vándor)

VÁNDOR Ha, hah! Mi zúg, mi éji lárma ez? Az ember már nyugton nem alhatik?

ROM Nem addig, míg az isten ünnepel! Főképp, ha ünnepére épp az ád Okot, hogy emberálmat romra ront! Kicsinyléd hajdan romboló erőm, De emberüdvön addig fáradék, Míg teljes éltet kínáltam neked: Mi szép s jeles volt, benne megjelent. S midőn kedved tökélyét felleléd - Örömök tetejét a pohár fenekén -, Sivár valóra ébreszt szóm megint, S dicső pusztítás hangján üdvözöl!

VÁNDOR Ennyi csak, mit isten ártni bír, E macsakajaj, mi gyötri agyvelőm? - Pokolban így zokog malom, ha van... - Nem cáfolom, hogy lüktet piszkosúl! De főművednek mégiscsak csekély!

ROM Te álmadád, s most rajtam piszkolódsz? Ki volt, ki ennek adta át magát?

VÁNDOR Lehet, hogy nincs igazb tapasztalás, Mint borból nyert és nyelt feledkezés, De istennek mégis silány diadal, Hogy rezgő kézből egy kupát kivert!

ROM Hogy így fanyalgsz: az én jutalmam ez. Álmadtál volna szebbeket, pimasz, Ámultál vón', orozni mit birok! Bogár! ki fénylőn görgetsz álmakat - Mit elvehettem tőled: csak ganaj.

VÁNDOR Ezért trónolsz hát trágyadombtetőn?

ROM Nem is csupán a bor, mit elvevék. Előtted ismeretlen sincs tovább, Körödből út semerre sem vezet; Hitted: fiaskód elfeledheted, De füstbe ment e dőre tervezet!

VÁNDOR Minek tagadnom? ez bizony való!

ROM Ha kocsmában leltél is Üdlakot, Már holtodig boldogtalan maradsz.

(Csend)

VÁNDOR Na, indulok tovább.

ROM S ugyan hová?

VÁNDOR Amerre lábam elviend: oda - A céltalannak tág a láthatár!

ROM De ismeretlent nem remélhetel! Nem véled azt, hogy útrakelni kár, Ha küzdni s bízva bízni oktalan?

VÁNDOR Ha nincs is mért - ki tudja, még miért? Ha nincs hová - ki tudja, még hová? Jobb mégis, mint elunni téged itt!

ROM Munkám gyümölcsét: búdat el ne vidd! Inkább maradj, s ne szűnj kesergeni!

VÁNDOR Te rusnya Rom, már dacból is megyek! A múlt könyűje révedezni hí! Aminthogy épp feledni nem hagyál, Emlékezésem megvigasztaland, S szebben rikoltja minden ébredés: "Köszönöm, te élet, álmodásidat, Ez jó mulatság, férfimunka volt!" (El)

ROM A Rom pedig űl, s sivatagba kinéz egyedűl...

Vége