Folyóiratok

Élt egyszer egy ember, akit Hálló Istvánnak hívtak. Ez a Hálló István már gyerekkorában igen szögletesen járt, mert rossz volt a jobb lába. Most is így sétált az utcán, szépen, szögletesen, és közben arra gondolt, mit csináljon a hirtelen reászakadt nagy szabadsággal.

Mert Hálló István néhány perce újra szabad ember volt.

Röviddel ezelőtt hagyta el a laktanyát, ahonnan a bal füle miatt örökre leszerelték, ugyanis kicsit nagyothallott ő a sok ágyúzástól.

A teljes igazság az, hogy Hálló István kicsit nagyothallott ágyúzás nélkül is, ezért Rakaszos őrmesternek már a kiképzési idő alatt többször kiabálnia kellett vele. Hálló István mindig őszinte igyekezettel próbált eleget tenni hazafias kötelességének, de gyakorta sikertelenül.

Magasra nyúlt, szőke hajú ifjú volt ő nagy barna szemekkel.

Rakaszos őrmester viszont ellenkező előjelű, alacsony, fekete, pedrett bajuszú, gombszemű ember. Olyan típusú snájdig katona, aki, ha elégedettség ül meg az arcán, két hüvelykujját mindig nadrágszíjába dugja és percekig félterpeszben álldigál.

Ezt az őrmestert azonban, annak ellenére, hogy a típusa megvolt hozzá, a mai vasárnapig még senki sem látta ilyen testhelyzetben.

A teljes igazság az, hogy a kiképzési idő alatt az őrmester arca nemhogy elégedettséget nem mutatott, de a Hálló Istvánnal való gyakori ordítozástól arcberendezése eltorzult, s már-már kezdte állandóra felvenni ezt a figurát. Az ellenséges beállítódást Hálló István rossz fülének tulajdonította, ugyanis nem értett ő mindig mindent jól abból, amit Rakaszos őrmester kiáltozott.

Félrehallás miatt húzta fel például négy esetben a gázálarcot a feje helyett a lábfejére.

Kiköszörülendő a csorbát, Hálló István az eset másnapján tett egy kulturális vonatkozású javaslatot, de Rakaszos őrmester ezt nem igazán akceptálta. Amikor Hálló meghallotta a rádióban, hogy ma kilencven éve született József Attila, azonnal érdeklődni kezdett a bajtársaktól, hogy ki az az ember, aztán pedig, amikor megtudta, hogy híres költőről van szó, mindjárt mondta is az őrmesternek, hogy szerencsés lenne összehozni vele egy jó kis író-olvasó találkozót.

Rakaszos őrmester azonban a kulturális program helyett terepgyakorlatot javasolt, ahol pedig Hálló István óvatosan közölte, hogy ő balkezes, s a dobás megfelelő ívének elérése céljából balkezes kézigránátot szeretne.

- Hálló, maga barom! - ordított akkor ez a Rakaszos őrmester olyan hangerővel, ahogy addig még soha, ezért Hálló István ezt igen jól hallotta.

Mindezek ellenére ordítás közben Rakaszos elég rosszindulatúan nézett fölfelé a szőke, csodálkozó szemű ifjúra.

- Most jól le kéne mérni önben a szeretet mértékét - mondta Hálló István felülről. - Ugye, ugye, jól sejtem, nem sok százalékot mutatna - mosolyodott el aztán fejét ingatva.

Na, akkor, ha lehet, az előbbinél is nagyobbat ordított ez az őrmester, akkorát, hogy leszakadt a veséje, a két szeme pedig kiugrott a helyéről. A fülei gyorsan lekonyultak, mert a hőtermelődéstől meglágyult bennük a porc. És ebben a nagy ordításban bizony nemcsak a két szeme esett ki, a fogai is, szerencsére azokat rögtön vissza tudta helyezni, mert meg voltak számozva.

A többi testrésszel nem volt különösebb gond, ezért pontosan három hét múltán, a mostani vasárnapon, amikor Hálló István végleges leszereléssel elhagyta a laktanyát, Rakaszos őrmester, életében először, elégedett arccal, félterpeszben, két hüvelykujját nadrágszíjába helyezve álldigált a laktanya udvarán.

Jól láthatóan élvezte ezt a testhelyzetet, így ebben a pózban kísérte tekintetével az épületből örökre távozó honvédot is.

- Kimenő? - kérdezte Rakaszos őrmester Hálló Istvánt, amikor a volt honvéd a kapuhoz ért.

- A fülemmel megyek - felelte Hálló István készségesen, mert nem értette pontosan, mit kérdeztek tőle.

- Az helyes - mondta Rakaszos őrmester, aztán lenézett két lábfejére, egyiket felemelte, és megmozgatta bokában.

Hálló István elővette zsebóráját, három lesz tíz perc múlva, felelte előzékenyen, és elhagyta a laktanyát.

Amikor kilépett a kapun, tűnődött darab ideig, hogy merre induljon, ugyanis otthon, a faluban éppen ebben az időpontban szokott hazaindulni a vasgyárból. Olyankor csak felpattan ő a biciklijére, hopp, s irány a családi ház. Otthon megebédel, mindig gyümölcslevest, vagy hát éppen, ami van, aztán pedig visszamegy a vasgyárba.

De most nem kellett visszamennie a vasgyárba, mert az igazság az volt, hogy nem is onnan jött.

Hanem a laktanyából.

Amikor pedig megértette Hálló István, hogy oda nem kell visszamenni, sőt, azt tesz most, amit jónak lát, nagyon elégedett lett az életével.

Mindjárt nem is térek haza, gondolta hát vidáman.

És hogy kihasználja ezt a nagy szabadságot, elhatározta, elindul azonnal megmagyaríttatni a nevét Hállóról Hízóra, hogy többé már biztosan ne ismerje fel őt az ellenség.

Csak azután ül majd autóbuszra, csak azután tér haza szülőfalujába, ahol a jó édesanyja gyümölcslevessel várja.

Elindult hát, s ment, csak ment ez a Hálló István a vasárnap délutáni nagy szabadságban, szépen, szögletesen a Nevet Azonnal Megmagyarító Hivatal felé.

Amikor odaért, rá kellett döbbennie, hogy vasárnap délután a hivatal nincsen nyitva.

Hálló István ekkor okosan lehajolt, aztán nagyon szomorúan nézett a kirakatban elhelyezkedő táblára:

"Névmegmagyarítás hétfőn reggel 9-től."

Hát most mi legyen?

Mi ilyenkor a teendő?

Elbúsult nagyon Hálló István, amikor megértette, hogy ilyen névvel kell ma este álomra hajtania a fejét.

Elbúsult nagyon, de még nem bólintott.

A remény sugara ugyanis nem hunyt ki a szeméből.

Elővette zsebóráját, három óra hét, mondta, s tűnődött, elinduljon-e a buszpályaudvar felé.

Még másfél órám van, számolt aztán, s hopp, inkább elindult az Érzelmeket Kimutató Készülékek Üzlete, népszerűbb nevén az Ékkű felé.

Az Ékkűt nyitva találta.

Rettenetesen sok ékkű volt ott, damasztcsicsák dögivel, néhány vetőgörcs, a felső polcon pedig suhanások sokféle színben és méretben.

Szép dolgok voltak ezek is, de Hálló Istvánnak más kellett, határozott céllal állt elő.

- Maga itt az áruló? - kérdezte hát Hálló István, kissé még a honvédség emlékeitől átitatottan.

Az alacsony eladóhölgy nem válaszolt, ezért Hálló István néhány másodpercre elbizonytalanodott. De aztán, lesz, ami lesz, határozottan szólt:

- Egy szeretet mértékét azonnal lemérő kézi készüléket lesz szíves.

- Internet alakút? - fordult felé az alacsony nő érdeklődve.

- Persze - mondta Hálló István, s most ő fordult a nő felé:

- Van más alakú is?

- Nincsen - mondta a nő készségesen. - De ebből tudok adni többfélét. Itt van mindjárt a szélén ez a Happy típusú amerikai, vagy ez a Konyec rendszerű orosz készülék - mutatott a polcra.

- Melyik az olcsóbb? - kérdezte váratlanul Hálló István.

- Az orosz olcsóbb, de nem működik - mondta a nő.

- Áhá - gondolkodott el Hálló István még mindig váratlanul, és a biztonság kedvéért megkérdezte a nőtől:

- Maga melyiket választaná?

- Én vetőgörcsöt vennék - felelte az, és hozzátette: - Asszem, pirosat.

- Háhá - nevetett Hálló István, mert nem értette pontosan, mit mondott a nő. Aztán, amikor befejezte a nevetést, rámutatott a Happy típusú amerikai készülékre:

- Azt lesz szíves - mondta. - De kérem, ne csomagolja be, mert ahogy elhagyom az üzletet, szeretném azonnal felcsatolni az övemre, s azután rögtön kipróbálni néhány hozzátartozómmal, illetve hát ismerősömmel, hogy megtudjam, valóban működik-e - tette hozzá lakonikusan.

Úgy is lett.

Hálló István, amint kilépett az Ékkűből, mindjárt fel is csatolta az internet alakú kézi készüléket. Aztán beírta az azonosítót - happy@halloistvan.hu -, s mindjárt kezdte is lemérni a szeretet mértékét.

Először kilencvennyolc százalékot mutatott a műszer. Hálló István nem lepődött meg, hiszen azt írta a kérdés rovatba, hogy happy@joedesanyam.hu

Aztán gyorsan kipróbálta még egyszer egy másik címmel is: happy@rakaszosormester.hu

Most negatívba ment a műszer, mínusz négybe, amin Hálló István megint csak nem lepődött meg.

Szinte tudtam, mondta, és nagyot bólintott.

Hiába na, a világ tényleg olyan, mint amilyennek látszik, gondolta, aztán nagy szakértelemmel kezdte leolvasni a készülék digitális kijelzőjén változó százalékszámokat: mínusz négy, mínusz öt, mínusz hat...

És ekkor bizony megdöbbent Hálló István.

Emelkedik a tendencia, növekszik a szeretet, állapította meg okosan. Aztán, még mindig hitetlenkedve, gyorsan ellenőrizte, jól van-e beírva a kérdés rovatba az őrmester neve.

Jól volt beírva.

Ezt nem gondoltam volna, csóválta meg a fejét Hálló István.

De többet már nem bólintott. Inkább, szemében a remény első sugarának ígéretével, elindult a buszpályaudvar felé, hogy egy szép szögleteset járjon odáig.

Csak akkor még nem tudta, hogy rossz irányba megy.