Folyóiratok

Azt hiszem, amióta csak meghallottam (olvastam?), szeretem ezt a szót: virtuális. Az internetet azt nem; egyrészt úgyse tudja senki, hogy igazában mit jelent, másrészt intelligens embernek arról, ami interrel kezdődik, úgyis az Internazionale jut az eszébe, mármint nem a nemzetközi munkásinduló, hanem a milánói csapat, kék-fekete, Fachettitől Ronaldóig.

A virtuális, az más. Az olyan, mint egy római templomhomlokzatról ittmaradt töredékszöveg. Viribus, Et tu mi fili, amo, amas. Szóval hogy virág, meg élet, erények meg latinok és Róma, Ostia, satöbbi. Még éppen látni a finoman vésett betűkön az aranyozást. Egy örök város. Ami volt, az éppen úgy nincs, mint ami lesz. Vagyis ami lesz, az éppen úgy van, mint ami volt. A körkörös idő. Arról nem is beszélve, hogy azt kezdettől lehetett tudni, hogy a virtuális, merthogy valamiképpen a nem létezővel tart rokonságot, az szeret engem, hiszen én meg mindig (viszont)szerettem a sci-fiket. Vagy hogy pontosabb legyek, megőrülök a sci-fikért, ezalatt persze csakis a filmeket értve. Például ha egy űrhajó megjelenik a fekete űrre varrt csillagok között, nekem már jó. Orion, Pirx kapitány, Űrodüsszeia, ok. Könyvben már nemigen, s főként nem az Asimov-vonal, sokkal inkább Lem, de ha lehet, hát inkább film. Jöhet, jöhet, nem mondom, a szürke Gandalf is, vagy Conan, a Hódító Robur és Wells időgépe, de ne tagadjuk, hogy űrhajóval még ezek is sokkal izgalmasabbak lennének. Még ha nem is vagyok olyan ínyenc, mint Hortobágyi Laci barátom, aki külön videoszalagra gyűjt ki bizonyos részleteket, hogy aztán kikockázva többször megnézegethesse őket.

Ezt onnan tudom, hogy mutatta. Jónéhányszor nyaraltunk együtt már, ami tudjuk, nem kis feladat, mármint elvinni együtt a gyerekeket, Balaton, napfény, sok-sok szabadidő, és aztán kulturáltan és feltűnés nélkül ellesni tőlük, hogyan kell nyaralni. Néhány nap azért mindig rámegy a tanulási folyamatra. Hogy az ember önfeledten ugráljon abban a virtuális térben, mármint a vízben és a napfényben, meg a füvön és a homokon, amit nyaralásnak, vagy szabadságnak vagy minek is hívnak. A közös megpróbáltatások mindennél szorosabban fűznek. Viszont este, amikor már csak a megnyugtató szuszogás hallatszott a szobából, kitettük a fotelokat a konyhába, kivittük a tévét is, és beindítottuk a videót. A kortárs magyar zeneszerzés zseniális alakja, a nagy Hortobágyi, kelet és nyugat ismerője, számítógép-szerelő és szoftverfejlesztő, szitárvirtuóz és hangmester, amikor a három számmal nagyobb fürdőnadrágjában, egy pohár csupa jégkocka édes Martinivel a kezében a dédimama siófoki konyhájában harmadszor pörgeti vissza a kazettát, hogy egészen pontosan regisztrálja, miképpen porlad szét az üvegkeménnyé fagyott rosszember a jóember megsemmisítő rúgása nyomán. Odakintről meg beciripelnek a tücskök, ráadásul egy egész süncsalád motoz a kerítés tövében.

Még hogy Örök Város meg képzelt világok.

Ma reggel egyébként, amikor felébredtem, pontosabban nem ébredtem fel, csupán kinyitottam a szemem, az jutott az eszembe, hogy három héttel ezelőtt még New Yorkban sétáltunk. Illetve egyszerre jutott az eszembe az álmom, mondhatni, folytatólagosan benne maradtam, abban, ami az álmomat jelentette, és ehhez társult a gondolat, hogy három hete. Ami nem nagy meglepetés, mármint ez a társulás, tekintve, hogy az elmúlt három héten minden nap eszembe jutott, növekvő mennyiségek, egy napja, két napja, egy hete, tíz napja, két hete, három hete. Még New Yorkban. Az álmom különben is irodalmi álom volt, ami nem annyit tesz, hogy szebbnél szebb mondatok és szavak buktak fel bennem, hanem valami irodalmi rendezvényen ültem a nemtudomhányadik sorban, s ez már alapállásból roppant virtuális volt, merthogy a másik valóságban én úgynevezett irodalmi rendezvényekre nemigen megyek, itt, ebben meg nemhogy ott ültem, de ráadásul még jól is éreztem magam, hallgattam, hogy virtuális valóságokról beszéltek a pódiumon álló emberek, én meg szerettem őket... Na, ehhez jött New York. Egészen világosan és pontosan a kép, illetve nem is csak a kép, hanem a hangok, a folyamatos zaj, a zúgás, és a meleg, a szagok és az illatok is, az aszfalt és a házfalak, a metrót takaró vasrácsok, a kirakatok üveglapjai, beszédtöredékek, ahogy az 52. utcára kilépve jobbra fordulunk, és pár lépés után újra jobbra a Harmadik sugárúton, a francia pékség felé, és a végtelenben találkozó párhuzamosokat még valami kora reggeli pára takarja...

Ugyan már, mi volt olyan nagy találmány a Blade Runner virtuális világában, néztem körül az első nap, amikor a Harmadik sugárúttól a Chryslers Building érintésével elsétáltunk a Time Square-ig. Hiszen az a Ridley Scott mindössze lefényképezte azt, ami van. Még hogy Örök Város meg képzelt világok.

Úgyis csak azt lehet elképzelni, ami van.

És úgyis mindig minden másképpen van, ha elképzelsz valamit, az attól már eleve megváltozik, tudjuk, az érintés, meg a valóság, a figyelő figyelése befolyásol, a megnevezés új létre hoz.

A virtuális szavak.

Tautológia.

Még kevésbé lesz fontos a számítógép az internetezéshez, mint most, nem kell CD és lejátszó a zenehallgatáshoz, nem kell televízió a televíziózáshoz. Elég lesz valamilyen eszköz, mondjuk egy mobiltelefon vagy egy notebook, egy kis handheld, ami miniszámítógép, egy Stinger vagy egy Xbox, jövőre már a tábla-PC, amire kézzel is lehet már ráírni, s az emberi hangra is működik, ráadásul mindezekkel bárhol, bármikor el lehet érni majd azokat a szervereket, amelyekről mindent meg lehet szerezni, csak elő kell fizetni a szolgáltatásra, árad az információ, tv, rádió, CD-k, minden jön az interneten, ami a világ.

Bla.

Mint amikor M. S. barátommal, aki New Brunswickba ment ki a családja után, mármint néhány hetes együttlétre, tekintve, hogy a felesége ott kapott két éves munkát, ő viszont nem akarta itt hagyni a maga valóságát, szóval már odakint volt, amikor emilezéssel írni kezdtünk közösen egy szöveget, kérdés és válasz, válasz és kérdés, az írásjelek és a sorrendek felcserélhetők, egy szöveg arról, hogy megnéztük a Nádor utcában David King angol művészettörténész kiállítását arról, hogy miképpen tüntették el a hajdani kommunista éra képeiről, festményeiről, fotóiról és tankönyveiből a nemkívánatos fejeket, avagy miképpen csempésztek be kívánatosakat, damnatio memoriae, a virtuális lét dokumentumaiból miképpen formáltak virtuális dokumentumokat, erről írtunk egy közös szöveget az interneten, illetve arról, hogy az eltüntetés és a becsempészés, a valóság és a hazugság mi volna a mi életünkben... Éppen már befejeztük a szöveget, s valami újon, hasonlón törtük a fejünket, S. arról írt, hogy a Time Square-en töltötte a szilvesztert, a kétezredik év végezetét jelentő utolsó éjszakát (ez vitatott, hogy akkor ez a kétezer meddig is tartana, vagyis mikor kezdődött és hol a vége), és hogy egyszer majd ezt nekem is meg kell nézni, mert ez egy olyan világ, ami nincsen is, aztán már nem írt, nem válaszolt, illetve amit üzent, az minden volt, csak nem valóságos, nem valóságos szavakat küldött, válásról, meg szakadásról, életről és egyebekről, hogy akkor ő most hazajön, ebbe az életbe, de a családja meg ott marad, ezt írta, mit mondjak, ez a valóság, állítólag.

Viszont soha nem készült el az újabb szöveg.

És két héttel ezelőtt, amikor a Szigeten, azon a szigeten, ami egy roppant ismert üdítő nevét ragasztotta magára, hogy hét napon át egy nemlétező város lehessen a létező városunk közepén, szóval a Szigeten, a jól elrekkentett domboldalon, ahol az úgynevezett irodalmi sátor állott, aminek a léte már önmagában is jókora adag virtuális bátorságra és önhittségre utal, arról nem is szólva, hogy valami okból Toronynak nevezték, netán az elefántcsontfehér színe miatt, ebben a sátorban került sor egy felolvasásra, miközben a kinti, a virtuális város valós sátraiból és színpadjairól beszüremkedtek az éppen aktuális koncertek hangjai, s a lábunk előtt párnákon és szőnyegeken néhány elvarázsolt érdeklődő fekdécselt, többek közt keletnémet és szlovák párok is, akik éppen egy másik valóság felderítéséhez járták a saját útjukat, itt, ezen a színpadon arról beszéltem, hogy három hónapja múlt, hogy a Kritika című folyóirat felkérésére születésnapi köszöntő szövegecskét fogalmaztam Mészöly Miklós ünneplésére. Annak az írónak, aki a valóság virtualitásából egy maga teremtette, létező etikába és irodalomba fordult, és ez a maga teremtése olyan erős volt, hogy ki nem kezdhette semmi hétköznapi. És, mondtam az összeboruló szlovák párnak, miközben azt a szövegecskét fogalmazgattam, beszédbe elegyedtem Sz. L.-lel, arra lakik ő felétek, Pozsonyban, ő mesélte, hogy egy rádiós riporternő kérte fel hasonló szöveg elmondására, köszöntésre a Mesterhez, hosszan és bámulattal szóltak Mészölyről, s örültek, hogy megtehetik, örültek, hogy szépet mondhatnak arról, ami szép, jót mondhatnak arról, ami jó, s örömükben és jóságukban dőltek belőlük a mondatok, érezték a szavak erejét, érezték, mi az a jó és mi az a szép. Ám a riport elkészülte után, már a szalag visszahallgatásakor döbbentek rá, hogy köszöntőt akartak, de mindketten folytonosan múlt időben beszéltek Mészölyről, nem azt mondták, hogy van, hanem azt, hogy volt, Mészöly Miklós, aki volt, a köszöntőből így válhatott (volna) gyászbeszéd. Újra fel kellett venniük az egészet, úgy tenni, mintha még nem mondták volna mikrofonba mindazt, amit most újra elmondanak, úgy tenni, mintha ez volna a valóságos, az pedig még meg se történt.

"Már nem annyira a cél hajt, mint a konok elhatározás, hogy végig kell menni az úton." - írtam Mészölyt idézve a Mészölyt köszöntő születésnapi szövegembe, mondtam az alváshoz készülődő szlovákoknak, ott kint a Szigeten, igen, ez az, nézni a fényt. Hogyan?

"Az igényelt és vágyott egyszerűség már annyira megközelíti a hallgatást, mint az elillant évek szőlőhegyén a széldongás." - írta Mészöly Miklós. Az az idő, amit Mészöly Miklósnak hívnak.

Ezt meséltem el a Torony nevű sátorban, és aztán azt, hogy három nappal ezelőtt, New York John F. Kennedy repülőterén a várakozás közben láttuk, hogy a terminálban holmi automata fotómasinákhoz hasonló műanyag szerkezetek állnak, felirat hirdette rajtuk, hogy ingyenes internetezéshez készített portálok. Hittem is meg nem is, ráadásul nem használta senki. Két perc se kellett, s már a magyar oldalaknál voltam.

Meghalt Mészöly Miklós író, ez volt az egyik első hír, amit magyar nyelven elolvastam három hét után.

Mert ami múlt idő volt, az előbb úgyis beteljesedik rajtunk, mert a kimondott szavak végtelen hatalmat gyakorolnak mirajtunk.

Ezt meséltem el a Torony nevű sátorban, az álomba szenderült szlovákoknak. De azt már nem, hogy milyen volt, amikor felszállt velünk a gép, odahagytuk Manhattant és a valóság végtelen párhuzamosaiba vesző utcáit, milyen volt, amikor tíz óra múltán értünk haza, Európa, Magyarország, Budapest, kilencedik kerület, Ferencváros, Ferenc tér, le kellett ugrani tejért és kenyérért, sütött a virtuális Nap, és forró volt a virtuális talpam alatt a virtuális aszfalt, de egészen úgy, mintha valóságos volna, néztem a virtuális falakat és ablakokat, a virtuális, kókadt levelű, poros bokrokat, a kutyaszaros füvet.

Ne piszkálja a gyümölcsöket, mondta köszönés helyett a zöldséges bolt tulajdonosa.

Milyen volt, milyen lesz, gondoltam magamnak.

Retusálás, gondoltam, damnatio memoriae.

Múlt időben beszélni, egy űrhajóval jobb lenne. Még hogy Örök Város meg képzelt világok.

Kikockázva, harmadszorra is visszatekerve, ha valamit kimondunk, akkor az meg is születik.