Folyóiratok

Olyan gyors már minden, panaszkodik Csató Ottó, olyan sebességgel peregnek nappal az események, hogy az ész megáll. Estére minden lelassul ugyan, de akkor már túlságosan is, az se jó. A kettő között kéne élni, arany középút, tudott valamit az a valaki, aki megfogalmazta ezt a valamit - az élettempóra is érvényes. Melyik az az ország, ahol közepes tempóban élnek az emberek? - gondokozott Csató, de kérdése kifogott rajta. Gyors és furcsa lett az élet. Ötös ikrei születtek a Polgár Jancsi feleségének. Mi ez, ha nem nem normális? Ennyi gyerek nem férhet el egy Ildiben. Hülye világ. Idegesek vagyunk, nincs időnk egymásra, ha meg épp van, dirr-durr, mindent bele, sok jó nem sülhet ki az őrült pancsikolásból. Ötös ikrek. A Polgár Jancsinak meg aztán végképp semmire sincs ideje, nagyfőnök, éjjel-nappal dolgozik. Amikor hazaér, már alszik a felesége. Amikor reggel elindul otthonról, még alszik. Lassan már meg sem ismeri az asszonyt, olyan keveset találkoznak. A gyerekeit sem fogja megismeri, mert azok ráadásul még egyformák is lesznek, talán már azok. Ha ő lenne a Polgár Jancsi, elmélkedett Csató, úgy intézné a dolgait, hogy rengetegszer lássa az Ildit. Mert Ildi jó látvány. Aranyos is, és kedves. Ötös ikrek, röhej. Az ikrek, az kettő, nem pedig öt. Amikor az iker szó született, még normális volt a világ. Washingtonban egy muzulmán nő hetes ikreket szült, tizenhat orvos hozta őket világra. Hatan közülük géppel lélegeznek, egy a saját tüdejével.

Polgár Jancsi belépett Csatóék szobájába. Jelentőségteljesen körülnézett, ujjait maga előtt pergette, nyalogatta a szája szélét, valami rendkívüli fontosságú dolgot készült bejelenteni, de úgy látszik, kiment a fejéből. Játékosan belecsapott a levegőbe, hirtelen sarkon fordult, és elviharzott. Csató pedig visszabújt a képernyője mögé, és kinyitotta a dokumentumot, amellyel az ikrek születéséről való elmélkedés helyett éppen foglakoznia kellene - könnyen megeshet, hogy Polgár Jancsi visszatér, odalép hozzá, és a monitorjára pillant, ellenőrzi, dolgozik-e, vagy az interneten lóg. Polgár Jancsi hisz a rajtaütéses kontrollban, jól is csinálja, eredményesen, hosszúak a lábai, két lépéssel az ember képernyője mögött terem; ha számonkérés van, nincs hadova, a jámbor tekintettől nem lágyul meg a szíve, sőt. A szomszédos szobában dolgozó Vitkovszki Lenke az első számú célpontja, szíve szerint már rég kirúgta volna, gyűlöli, görcsbe rándul minden arcizma, amikor meglátja, szigorúvá, kegyetlenné válik, félévente levon a fizetéséből egy kicsit, "anyagi megszorítások cégen belül", erre hivatkozik, amin Lenke már csak elmosolyodni tud; úgy tűnt, ez a legsúlyosabb szankció, amellyel Polgár Jancsi élhet, eltávolítására nemigen talál racionális indokot, Lenke túl jó munkaerő, ideális, odaadó dolgozó, pontosan bejár, precíz a munkájában, ha épp nincs mit csinálnia, másoknak segít.

Csató nem lóg az interneten. Nem tud rajta lógni, ugyanis. Hozzáférés van, tudása viszont nincs hozzá. Márpedig tudás kell. Nem lehet hűbelebalázs módjára hálózatozni - okult a múltban elkövetett hibájából. Egy sajátos levelezési rendszer működik a cégnél, egy hálózat, amelyre ugyanezen vállalat külföldi irodái is rá vannak kötve. A cég egyik számítógépes krapekja - van valami angol nevük, de mindig elfelejti - egyszer beavatta Csatót az üzenetküldés rejtelmeibe; a tanítványnak szilárd meggyőződése volt, hogy érti, amit magyaráznak neki, azon melegében ki is próbálja, gondolta, és egy ilyen elektronikus levélben meghirdette öccsének - több éve eladhatatlan - ráckevei nyaralóját meg egy beteg, ezért olcsó lovát, magyarul, angolul, minden házbéli kolléga értse, a holland Mark is, a svéd Josephine is, miért ne érdekelhetné őket is. Tizenhét visszajelzés érkezett. A világ legkülönbözőbb pontjairól. Melyik országban van ez a Ráckeve, milyen típusú a ló, mi a baja, és mennyi a pontos ára, kérdezték a Lengyelországban, Ausztráliában, Japánban, Algériában dolgozó kollégák. Véletlenül a Worldwide ikonra klikkelt In-house helyett.

Csatónak munkájához csupán a Word nevű szövegszerkesztő szoftver ismeretére van szükség. Márpedig azt - meggyőződése volt, hogy - ismeri, alaposan méghozzá.

Erik, Csató munkahelyi szobatársa sem sokat konyít az internethez, nem is érdekli. Hétfő reggelente ugyan "rámászik" (ő maga mondja így), de csak azért, hogy a hétvégén kihúzott lottószámokat ellenőrizze - nem bírja élőben nézni a sorsolást, ül a tévéképernyő előtt, és rázkódik az idegességtől, kiküldi a feleségét és a gyerekeket a konyhába, menjenek, inkább főzzenek valamit, "De hát már megvacsoráztunk!" "Nem baj, most kifelé!" "Súlyosabb, mint a horror, baszki", vallja Erik az élő lottóshowról; minden egyes szám kihúzása után üvölt, káromkodik, aznap este csak nyugtatóval tud elaludni. Ha úgy vesszük, az internet megváltoztatta az életét. Nyugodtabbá tette. "Dosztojevszkij ezer oldalas regényei sem Pentium processzoros, mittudomén milyen kompatibilis számítógép segítségével lettek lejegyezve" - így bölcselkedik, amikor az ebédlőben szórványosan kialakuló beszélgetések során valamelyik kolléga az informatika gyors ütemű fejlődését üdvözli. Erik és Csató - nagyon jól kijönnek egymással. Mindketten hülyék a számítógéphez, és minden jel szerint azok is maradnak. Felbecsülhetetlen nagyságú kohéziós ereje van a nem tudásnak. Nagyot kacagtak, amikor Csató, valamelyik munkatárs szájából hallva a felhasználóbarát szót, kiötlötte, hogy ő maga is felhasználóbarát, és alighanem Erik is, hiszen sok olyan ember van, aki tud bánni a számítógéppel, azaz felhasználó, és akinek ő, Csató (vagy Erik) a barátja.

Az, hogy Bartos az interneten talált magának feleséget, Csató szemében: metafizika. Egy koreai nővel akadt össze. Társalogtak, chat, így hívják. Szimpatikusak lettek egymásnak. Azonos érdeklődési kör. Fantasztikus. A legjobb módja az ismerkedésnek. Nem kell fölösleges köröket futni, rózsát vinni, feszengeni, izgulni, mennyit fogyaszt a hölgy, és ehhez képest mennyi van a pénztárcában. Nem beszélve egyéb csalódásokról, amelyek az első találkozó során érhetik az embert. Például találkozni egy nővel, megnevettetni: ígéretes nyitány; ám kiderül, a nő, ellentmondva finom külsejének, nem nevet, hanem ugat. Nem is ugat - csahol. Több fekvésben, akár egy bukaresti kóborkopókból álló kórus szólamvezetője. Bartost nem érte meglepetés, mire eljutottak az első találkozásig, már ismerte a nőt. Mindjárt azzal kezdte a levelezést, hogy Beethoven. A koreai nő vérszemet kapott. Két hónap alatt kivesézték a zeneszerző életét, munkásságát. Aztán a hölgy fényképet küldött magáról, amelynek láttán a lakonikus Bartos ennyit mondott: "Tyűha!" És fütyült egyet. Meghívta Magyarországra. "Most már nemcsak ilyen hálótársak leszünk - bökött a képernyőjére hencegve -, hanem rendes hálótársak, érted?" Válaszfotót nem küldött magáról, érthető okokból. Megjött a koreai. Két hétre rá, a holmijaiért, már mint Bartosné utazott haza. Bartos megmutatta Csatónak, hogy kell chatelni, de hiába, mert az elfelejtette a saját álnevét.

Csató éles periferikus látásáról tanúbizonyságot téve felfigyelt valami furcsa mozgásra a folyosón. Lopva odapillantott - arca továbbra is a képernyő felé szegezve, csak a szemgolyója fordult. Polgár Jancsi magas homlokát és göndör tincseit látta a kékre mázolt ajtófélfa mögött. Kandikál a főnök, leskelődik: új leleplezési trükk. Hallgatózik is. Beszélnek-e róla a háta mögött. Nyilvánvalóan e kérdés a világ összes főnökét foglalkoztatja. Csató az asztal alatt megrugdosta Eriket. Ez a jel, "Figyelem, veszély!" Erik arcán buta mosoly folyt szét, élvezettel töltötte el, hogy érti, mi történik. Nyomban átklikkelt a "számlavezetés" ablakra, és folytatta a munkát. Erre a műveletre egyébként Csató nem képes, a szimultánra, nyitja-zárja a dokumentumokat, ami, számítógépének hosszú reakcióideje miatt, rizikós eljárás: hiába csukja be az elrejteni kívánt fájlt, az még hosszú másodpercekig a képernyőn tetszeleg. "Ki van herélve a gépem" - szokta mondani: kérkedik a számítógépes krapektól hallott kifejezéssel.

Csató, ha éppen nem dolgozik, a felesége által otthon, írógéppel rögzített szakfordításokat gépeli, amelyeket floppy discen kell leadnia. Az írógéppel írt oldalakat ma már nem veszik komolyan. Szintén Csató feladata: a lánya főiskolai dolgozatainak kijavítása, amelyeket a lány az iskola géptermében bepötyög, de mivel az ottani számítógépek egyikére sincs helyesírás-ellenőrző szoftver telepítve, apjára bízza a korrektúrázást.

Eltűnt a főnök feje. Két apró rúgás: "Veszély vége!" Nevettek.

Na de ez csak csel volt - hamar kiderült: nem sokkal később, a nyitott ajtón, berobbant Polgár Jancsi.

- Az előbb akartam mondani, csak... - kezdte, majd nyelt egy nagyot, és folytatta. - Ottó, bejönnél egy pillanatra hozzám?

Csató füle vörösre színeződött, majd lilára. Idegességének pusztán a fülszínváltozás a külső jegye, semmi egyéb. Nem remeg a lába, nem szorul össze a gyomra, arcizmai nem kezdenek vad, epileptikus táncba. "Bejönnél egy pillanatra hozzám?" - tökéletes szinonimája ez a "Holnap már nem kell jönnöd"-nek, és a "Tudod, Ottó, alapjaiban semmi gond azzal, amit csinálsz, de mégis..." kezdetű mondatnak. Játsszunk nyílt lapokkal, Jancsikám - gondolta magában Csató -, mondd, hogy ki vagyok rúgva. És tudod mit? Ne indokold meg, miért. Nem érdekel. Csak ne húzzuk el a beszélgetést, ne raboljuk egymás idejét.

Baktatott a főnök nyomában. Tapogatta a fülét. Ilyenkor nem érez semmiféle hőváltozást rajta, de tudja, hogy lila. Már mondták neki.

Polgár Jancsi a kényelmes, szürke fotelek egyikére bökött, darabja háromszázezer forint.

- Parancsolj!

- Köszönöm.

- Na szóval... - sóhajtott Polgár Jancsi; mentolos lehelete arcon csapta Csatót. Határozott, igazi főnöki mozdulattal egy vaskos papírköteget vett kézbe, a másik kezének körmeit az üveglappal borított asztalon kocogtatta. Mint aki a világvégét várja. Öt, négy, három, kettő, egy. - Szóval itt van ez a dokumentum...

Polgár Jancsi leválasztotta a papírköteg felét, akár a paklit keverő játékos szomszédja, emelt. Szabad kezével, amelynek körmeit az imént még idegtépő doboláshoz használta, lassan hátrasimította göndör hajzatát, ami, mint a rugó, azonnal visszacsapódott. Lerakta a papírokat. Töprengett, hogyan kezdje. Csató időközben megbékélt sorsával, felkészült a legrosszabbra: kirúgják, itt és most, holnap délelőtt már ő megy bevásárolni, nem az asszony, aminek megvan a maga előnye, mit vesz, mit nem, eztán az ő döntése, vacsorára soha többé nem lesz túrós derelye.

- Ezek a pókok itten... - mondta akadozva Polgár Jancsi, a magasba emelte a legfelső papírlapot, és Csató felé fordította.

Csató füle megint lilára váltott. Egyetlen szempillantás alatt. Ezúttal kimaradt a közbülső, vörös szín. Fülének ily gyors elszíneződésére talán még sosem került sor. Vagy ha igen, legfeljebb egyszer, amikor egy belvárosi parkolóházban elgázolta a legjobb barátját.

Polgár Jancsi még mindig a kezében fogta a lapot, rázta, lengette, közben a lila fülű beosztott riadt szemébe bámult.

"Miként képesek egyes pókfajok a teljes súlytalanság körülményeihez alkalmazkodni?" - ez a cím állt a papírlap közepén. "Fordította: Csatóné Szabó Olga" - Csató pechére ez is oda volt írva, tizennyolcas betűmérettel, vastagon. Egy tanulmány fordítása angolról magyarra. Kinyomtatta a nyomtató. Hetvenöt oldalas dokumentum. De miért nyomtatta ki? Csató nem emlékezett rá, hogy kiadta volna az utasítást. Előbb-utóbb be kellett következnie, jegyezte meg a leleplezett fusizó, a nyomtató két szobával arrébb van: ráklikkel a nyomtató ikonra, és csak három perc múlva indul el a nyomtatás.

- A nyomtatóban volt. Te nyomtattad, ugye? - folytatta Polgár Jancsi; Csatónak feltűnt a főnök szokatlanul félszeg beszédstílusa, nem igazán megy most neki a számonkérés, formán kívül van. - A feleséged fordító? Nem is tudtam.

- De, az. Fordító. Nem tudtad?

- Nem.

- Fordító.

- Jó fordító?

- Meg vannak elégedve a munkájával a megrendelők. Úgy tudom.

- Ühüm.

"Ne szívass, te szemét, mondd ki végre: >>Ki vagy rúgva! Ez munkahely, itt dolgozni kell!<< És én meg összecsomagolok, és megyek a francba."

- Biztosan jó fordító, ha meg vannak elégedve vele, csak hát... - folytatta Polgár Jancsi ugyanolyan bizonytalanul.

- Csak hát?

- Semmi, semmi. Csak gondolkozom.

- Nézd, Jancsi - a szintén félénk hangfekvést Csató határozott tónusra hangolta -, nem értem, mire megy ki a játék. Ott van az asztalodon hetven oldal, igen, a feleségem fordítása, én gépeltem be, egy részét munkaidő alatt, amikor épp nem volt mit csinálnom. Mondd meg, mi a büntetésem! Ki vagyok rúgva, erre a hónapra nem kapok fizetést, valamit mondjál, kérlek! Ne a feleségemről beszéljünk, jó fordító-e vagy rossz.

Csató valamelyest megkönnyebbült. A füle ismét visszanyerte eredeti színét.

Polgár Jancsi két kézzel az arcát masszírozta, majd olyan mozdulatot tett, mintha a reggeli csipát távolítaná el a szeméből.

- Jó reggelt kívánok - mondta Csató, kísérletet téve a kettejük közti levegő vibrálásának enyhítésére.

A próba sikertelennek bizonyult: Polgár Jancsi továbbra is komoly arccal, bámészan nézett a semmibe.

- Tárgyi tévedés van benne, csak azért kérdeztem, jó fordító-e a feleséged - mondta a főnök; hangjából enyhe sértődöttség volt kihallható. - Hogy fordítói hiba, vagy pedig az eredeti cikk rossz. A harminc valahányadik oldalon, amikor arról van szó, hogy a pókok elkapják a rovarokat, és hogy azoknak semmi esélyük. Szóval ez nem egészen így van. Utánanéztem, mert érdekelt. Ott volt a nyomtatóban, már nem tudom, mióta, elvettem és elolvastam. Costa Ricában az egyik élősködő darázsfaj képes túljárni a pókok eszén. Hagyja magát körbefonni. Aztán amikor a pók végez a kemény melóval, a darázs fölfalja a fogva tartóját. A pók testnedveiből egy-két teljes hétig fenn tudja tartani magát a darázs, sőt, és ez a legmegdöbbentőbb, a pók testnedveitől átprogramozódik a darázs genetikai térképe, ha lehet ilyet mondani, és a darázslárva olyan hálóépítésbe kezd, amelynek az alapanyaga... na, nem tudom, mi az alapanyaga, elfelejtettem.

- Négyes - mondta Csató mosolyogva.

- Tessék?

- Négyesnél nem kaphatsz jobbat, mert elfelejtetted, mi az alapanyaga annak a hálónak, amit a darázs sző.

- Amit a darázs sző. Ja, értem. Nem kaphatok ötöst.

- De nem ám.

Csató, miután kiderült, megmarad az állása, hangot mert adni őszinte csodálkozásának: vajon hogyan lehet, hogy ez a dokumentum ott állt a nyomtatóban, és ő, aki kinyomtatta, mit sem tudott róla. Az, hogy a főnök ilyen nagyvonalúan kezelte a dolgot, szerencse, de a nyomtató körül sürgő-forgó többi kolléga nem valószínű, hogy hasonlóan elnéző. Hacsak nem ők is mindannyian érintettek a pók-témában.

A Word nevű szövegszerkesztőt, legalábbis eddig úgy hitte, tökéletes biztonsággal tudja kezelni. Mondjuk a nyomtatás parancs ikonja mindjárt ott van mentés mellett, amelyeket, szorult helyzetben - például ha közeledik a főnök a folyosón - el lehet véteni: véletlenül melléklikkelni, és máris útjára indul a titkos hetven oldal.

- Kösz, hogy szóltál.

- Ugyan már. De van még valami...

- Igen?

- Majd kéne beszélni valamiről. Az Erikkel meg veled. Van valami, amit... de mindegy, majd ebéd után.

- Na de mégis mi?

- Majd ebéd után. Erik meg te, gyertek be hozzám, legyetek szívesek.

Csató puhán lépkedett a folyosón, a szobája felé. A fal mellett osont, és aggódott. Miről akar beszélni vele és Erikkel a Polgár Jancsi? Mire a szobájához ért, a füle már vörös volt. Kicsit később meg lila.