Folyóiratok
H E C A T E L E G I U M
Középkor – reneszánsz – koraújkor
A farkáról
Hogy mondod? Hisz két tenyeret tesz a hossza ki, súlyra
van vagy tízfontos, mégsem elég nagy e fasz?
Kincsecském kesereg: "Bögyörőd pindurka mütyür csak!
Bennem vagy? Na ne mondd! Észre se venni szegényt!"
Míg más lányt dugaszol, félek, belehal, ha beléfúr:
arcán izzad a kín, s már a halálba omol.
Épp csak a punciküszöbre teszem, s beleájul azonnal,
ablak a segg meg az öl, s egy lesz a két pici rés.
Óriás és busa, s oly súlyos buja farkam! A jónép
háromlábúnak csúfol a hossza miatt.
Gazdag lesz menten, s bő kincsár zúdul ölébe
minden lénynek, akit jókora fasz nemesít.
Még az aranynál is jobb, hogyha ilyen löveg ékít:
még a királyságot is kicserélik ezért.
Mint ahogy egy fösvény örül annyi ezüstnek-aranynak,
úgy örülök, ha a rúd menten az égre mered.
Hónál is tündöklőbb, nincs liliom se fehérebb,
míg lágyan csüng, ám hogyha mered, kipirul.
Hogyha nekem megnőtt, megnő neked is. Jön az ásó,
gödröt vág, s roppant babszemeket nyel a lyuk.
Hidd el, nincs aki nálamnál is jobb a vetésben,
mert aki sokszor vet, tudja miként tegye azt.
Már a kezem kitanulta, ne süljön el egyre a fegyver,
és kitanulta, miképp mozdul a lusta megint.
Ámde mit ér, ha a nő nem elégül megse ki tőle?
Azt szajkózza csupán, hogy rövid és nyomorék.
Óriás barlangot tömköd, mely vak s feneketlen,
s háromszor-négyszer varrja be durva kötél.
Hadd menjen máshoz, nem lel majd ekkora ékszert,
mert égen-földön ekkora egy sem akad.
Vagy, kegyes égilakók, mindent bírók, tegyetek most
újra csodát, s farkam mondja elégnek a lány!
Paulinushoz
Illő és ékes tovaűzni, ha támad a vétek,
járj csak a jó úton, bölcs az erénykövetés!
Züllöttek kéjét keresed? Züllött leszel és a
züllött banda nevét mint titulust, viseled.
Sántít ez, mert sántít épp ugyanúgy a barátja,
merthogy a jobb lábát megrövidíti a bal.
Gyakran láttam, hogy dadogókkal lenni veszélyes,
mert azután ép szót már sose nyög ki a szád.
Gyakran láttam, hogy nyájat tett tönkre egy állat,
lám, ő csak maga volt, s akkora tenger a nyáj!
Gyakran a pompás fán, ha mosolyra fakadnak az almák,
szomszédos férgek bő lakomája belük.
Erkölcsöm züllött, de tanítóm bűne csupán ez,
rábízott balogul egykor atyám s az anyám.
Ő volt épp a buzik fejedelme: nem egy tanulója
"nagy tudománya" elől messze inalva szaladt.
Én kitanultam sok mindent, mit jobb sose tudni:
itta a kéjt a farom, s itta a kéjt ajakam.
Pletykálkodni hamar kész bárki, a hír dagad egyre,
szájról szájra repülsz, és a világ maga szid.
Vágd a kutyád órjás, lompos farkát le tövestül,
változtasd a nevet: mégis a régi marad.
Hogyha eszed nem jön meg időben, s vágyol a rosszra,
egy tenger minden habja se mos le sosem.
Martia
Mardos a vak szerelem, sose szűnik a tűz ki-kitörni,
merthogy a bősz lángok teste igencsak inog.
Egyszer dícsérem sorsom, máskor szidom egyre,
egyszer az élet vonz, máskor a végzet igéz.
Nincsen semmi remény, s máris születőben az újabb,
még boldog vagyok, ám máris a bú foga rág.
Így hánykódik az ár közepén - jó préda a szélnek -
egy könnyű csónak, melyben a semmi csücsül.
Egy vesszőcske csupán Boreas, Zephyrus no meg Eurus
ujjai közt, s nem küzd, hogyha Notus dühe dúl.
Hogyha kicsit dühösen pillant rám Martia, menten
hulla vagyok, s nincs egy csöpp leheletnyi erőm.
Örvendek, ha örül, s búsabb vagyok én, ha netán bús,
hogyha kacag kacagok, hogyha zokog, zokogok.
Számra puszit cuppant s megölel? Sose ér Iupiter föl
énhozzám akkor, bárha hatalma mesés.
Hogyha puszit nem is ad, s nem ölelget: akárcsak a puszpáng,
sápadozom, s lelkem tengere háborodott.
Pajzán kéjeiről vall, bár kitalálta csupán mind?
Máris az első fán lógna a holttetemem!
Másra kacsingat vagy másokra nevet csapodáran?
Döfje a kard máris át szivem, azt akarom!
---------------------------------
Hogyha lefekszem, nem nyújt csöpp pihenést sem az alvás,
hánykódom csak az ágy zegzugain, föl-alá.
Sírógörcs kapkod, s átfordulok erre meg arra,
szörnyü betegség ez, bárha beteg se vagyok.
Ptolemaeushoz
Egykor enyém voltál, Ptolemaeus, s én a tiéd, most
mért nem epeszt értem s engemet érted a vágy?
Jó voltál egykor, no de most te vagy, édes, a legjobb,
ámde nem énhozzám, mint ahogyan valaha.
Egykor alig, most több báj ékít: mért nem adod most
százszor több éked, mint azelőtt a picit?
Zord voltál máshoz, nyájas hozzám. Ma miért vagy
nyájas másokhoz, míg velem annyira zord?
Ámultam mindig, hogy mennyire jószivü voltál,
ámulok én most is, annyira kőszivü vagy!
Oly nyomorult szívem féltése-reménye te voltál,
s akkori szívem vak vágya-reménye betelt.
Nincs tán isteni gondviselés? Minden szava szentség!
Ámde a föld kerekén nincs ami tényleg örök.
Váltja ruháit a föld folyton s egy percre sem áll meg,
egy pólus se marad tengelyein stabilan.
Egyszer fénylik a táj, máskor meg az árny köde rejti,
szép nap után jön az éj, s éjjel után jön a nap.
Elfut az életed is, most élj, mert vége szakadhat!
Hátrál tán az idő? Percre pihenni tud-e?
Én nyomorult, mért nem használtam jól az időmet?
Önként adtad rég, mit ma nemadni akarsz.
Hágni akart a szamárlány, s csődöre hagyta dugatlan,
később bárhogy akart, őt nem akarta a lány.
Hogyha kalász szőkéll, learatni ne késs, ami termett,
mert a pucér sarló semmibe vág azután.
Most lédús almák nehezítik az ágakat éppen,
holnap meztelenül látod a fát ugyanott.
Hányszor a fölfakadó forrás bő árzamatából
nem kincses csobogás dől, de kiissza a por.
Gyakran ahol föld volt, óriás tengerré válik utána,
s gyakran föld lesz, ahol tengeri hab csacsogott.
-------------------------------
Izmos a vágy bennem, nem lett nyeszlett az időtől,
Juppiterünk dühe nem ölte ki, kénköve sem.
Ám te, kegyetlen vagy, könyörülni se tudna a szíved
látva a kín lángját, melyben a végzet elér?
Mért hagyod azt, hogy kincseid emlőjét ki-ki szopja?
Mért tűrsz más aratót járni a földjeiden?
Már a tiéd minden, te galád, minden, mi enyém volt,
s nincs aki megkapná, csak te, a kincseimet.
Persze, azóta nagyobb lett sokkal a farkam: a pompás
hét ujj hosszból nőtt tízre az egykori rúd.
Fordította Csehy Zoltán**
* Pacifico Massimo a quattrocento priapikus költészeti vonulatát képviseli. Életrajzi adatai kinyomozhatatlanok. Kötetét, mely a Hecatelegium címet viseli, többek közt Mátyás király és a török szultán kegyeibe ajánlotta, ám egyikük pártfogását vagy tetszését sem nyerte el.
** Csehy Zoltán Antonio Beccadelli: Hermaphroditus című (2001 májusában megjelent) művének fordításáért a Prae kiadója, a Palimpszeszt Kulturális Alapítvány IV. (2000-2001-es) Műfordítóversenyén a dr. Biróné dr. Pelcz Zsuzsa és dr. Biró Tamás által felajánlott különdíjban részesült.
Hogy mondod? Hisz két tenyeret tesz a hossza ki, súlyra
van vagy tízfontos, mégsem elég nagy e fasz?
Kincsecském kesereg: "Bögyörőd pindurka mütyür csak!
Bennem vagy? Na ne mondd! Észre se venni szegényt!"
Míg más lányt dugaszol, félek, belehal, ha beléfúr:
arcán izzad a kín, s már a halálba omol.
Épp csak a punciküszöbre teszem, s beleájul azonnal,
ablak a segg meg az öl, s egy lesz a két pici rés.
Óriás és busa, s oly súlyos buja farkam! A jónép
háromlábúnak csúfol a hossza miatt.
Gazdag lesz menten, s bő kincsár zúdul ölébe
minden lénynek, akit jókora fasz nemesít.
Még az aranynál is jobb, hogyha ilyen löveg ékít:
még a királyságot is kicserélik ezért.
Mint ahogy egy fösvény örül annyi ezüstnek-aranynak,
úgy örülök, ha a rúd menten az égre mered.
Hónál is tündöklőbb, nincs liliom se fehérebb,
míg lágyan csüng, ám hogyha mered, kipirul.
Hogyha nekem megnőtt, megnő neked is. Jön az ásó,
gödröt vág, s roppant babszemeket nyel a lyuk.
Hidd el, nincs aki nálamnál is jobb a vetésben,
mert aki sokszor vet, tudja miként tegye azt.
Már a kezem kitanulta, ne süljön el egyre a fegyver,
és kitanulta, miképp mozdul a lusta megint.
Ámde mit ér, ha a nő nem elégül megse ki tőle?
Azt szajkózza csupán, hogy rövid és nyomorék.
Óriás barlangot tömköd, mely vak s feneketlen,
s háromszor-négyszer varrja be durva kötél.
Hadd menjen máshoz, nem lel majd ekkora ékszert,
mert égen-földön ekkora egy sem akad.
Vagy, kegyes égilakók, mindent bírók, tegyetek most
újra csodát, s farkam mondja elégnek a lány!
Paulinushoz
Illő és ékes tovaűzni, ha támad a vétek,
járj csak a jó úton, bölcs az erénykövetés!
Züllöttek kéjét keresed? Züllött leszel és a
züllött banda nevét mint titulust, viseled.
Sántít ez, mert sántít épp ugyanúgy a barátja,
merthogy a jobb lábát megrövidíti a bal.
Gyakran láttam, hogy dadogókkal lenni veszélyes,
mert azután ép szót már sose nyög ki a szád.
Gyakran láttam, hogy nyájat tett tönkre egy állat,
lám, ő csak maga volt, s akkora tenger a nyáj!
Gyakran a pompás fán, ha mosolyra fakadnak az almák,
szomszédos férgek bő lakomája belük.
Erkölcsöm züllött, de tanítóm bűne csupán ez,
rábízott balogul egykor atyám s az anyám.
Ő volt épp a buzik fejedelme: nem egy tanulója
"nagy tudománya" elől messze inalva szaladt.
Én kitanultam sok mindent, mit jobb sose tudni:
itta a kéjt a farom, s itta a kéjt ajakam.
Pletykálkodni hamar kész bárki, a hír dagad egyre,
szájról szájra repülsz, és a világ maga szid.
Vágd a kutyád órjás, lompos farkát le tövestül,
változtasd a nevet: mégis a régi marad.
Hogyha eszed nem jön meg időben, s vágyol a rosszra,
egy tenger minden habja se mos le sosem.
Martia
Mardos a vak szerelem, sose szűnik a tűz ki-kitörni,
merthogy a bősz lángok teste igencsak inog.
Egyszer dícsérem sorsom, máskor szidom egyre,
egyszer az élet vonz, máskor a végzet igéz.
Nincsen semmi remény, s máris születőben az újabb,
még boldog vagyok, ám máris a bú foga rág.
Így hánykódik az ár közepén - jó préda a szélnek -
egy könnyű csónak, melyben a semmi csücsül.
Egy vesszőcske csupán Boreas, Zephyrus no meg Eurus
ujjai közt, s nem küzd, hogyha Notus dühe dúl.
Hogyha kicsit dühösen pillant rám Martia, menten
hulla vagyok, s nincs egy csöpp leheletnyi erőm.
Örvendek, ha örül, s búsabb vagyok én, ha netán bús,
hogyha kacag kacagok, hogyha zokog, zokogok.
Számra puszit cuppant s megölel? Sose ér Iupiter föl
énhozzám akkor, bárha hatalma mesés.
Hogyha puszit nem is ad, s nem ölelget: akárcsak a puszpáng,
sápadozom, s lelkem tengere háborodott.
Pajzán kéjeiről vall, bár kitalálta csupán mind?
Máris az első fán lógna a holttetemem!
Másra kacsingat vagy másokra nevet csapodáran?
Döfje a kard máris át szivem, azt akarom!
---------------------------------
Hogyha lefekszem, nem nyújt csöpp pihenést sem az alvás,
hánykódom csak az ágy zegzugain, föl-alá.
Sírógörcs kapkod, s átfordulok erre meg arra,
szörnyü betegség ez, bárha beteg se vagyok.
Ptolemaeushoz
Egykor enyém voltál, Ptolemaeus, s én a tiéd, most
mért nem epeszt értem s engemet érted a vágy?
Jó voltál egykor, no de most te vagy, édes, a legjobb,
ámde nem énhozzám, mint ahogyan valaha.
Egykor alig, most több báj ékít: mért nem adod most
százszor több éked, mint azelőtt a picit?
Zord voltál máshoz, nyájas hozzám. Ma miért vagy
nyájas másokhoz, míg velem annyira zord?
Ámultam mindig, hogy mennyire jószivü voltál,
ámulok én most is, annyira kőszivü vagy!
Oly nyomorult szívem féltése-reménye te voltál,
s akkori szívem vak vágya-reménye betelt.
Nincs tán isteni gondviselés? Minden szava szentség!
Ámde a föld kerekén nincs ami tényleg örök.
Váltja ruháit a föld folyton s egy percre sem áll meg,
egy pólus se marad tengelyein stabilan.
Egyszer fénylik a táj, máskor meg az árny köde rejti,
szép nap után jön az éj, s éjjel után jön a nap.
Elfut az életed is, most élj, mert vége szakadhat!
Hátrál tán az idő? Percre pihenni tud-e?
Én nyomorult, mért nem használtam jól az időmet?
Önként adtad rég, mit ma nemadni akarsz.
Hágni akart a szamárlány, s csődöre hagyta dugatlan,
később bárhogy akart, őt nem akarta a lány.
Hogyha kalász szőkéll, learatni ne késs, ami termett,
mert a pucér sarló semmibe vág azután.
Most lédús almák nehezítik az ágakat éppen,
holnap meztelenül látod a fát ugyanott.
Hányszor a fölfakadó forrás bő árzamatából
nem kincses csobogás dől, de kiissza a por.
Gyakran ahol föld volt, óriás tengerré válik utána,
s gyakran föld lesz, ahol tengeri hab csacsogott.
-------------------------------
Izmos a vágy bennem, nem lett nyeszlett az időtől,
Juppiterünk dühe nem ölte ki, kénköve sem.
Ám te, kegyetlen vagy, könyörülni se tudna a szíved
látva a kín lángját, melyben a végzet elér?
Mért hagyod azt, hogy kincseid emlőjét ki-ki szopja?
Mért tűrsz más aratót járni a földjeiden?
Már a tiéd minden, te galád, minden, mi enyém volt,
s nincs aki megkapná, csak te, a kincseimet.
Persze, azóta nagyobb lett sokkal a farkam: a pompás
hét ujj hosszból nőtt tízre az egykori rúd.
Fordította Csehy Zoltán**
* Pacifico Massimo a quattrocento priapikus költészeti vonulatát képviseli. Életrajzi adatai kinyomozhatatlanok. Kötetét, mely a Hecatelegium címet viseli, többek közt Mátyás király és a török szultán kegyeibe ajánlotta, ám egyikük pártfogását vagy tetszését sem nyerte el.
** Csehy Zoltán Antonio Beccadelli: Hermaphroditus című (2001 májusában megjelent) művének fordításáért a Prae kiadója, a Palimpszeszt Kulturális Alapítvány IV. (2000-2001-es) Műfordítóversenyén a dr. Biróné dr. Pelcz Zsuzsa és dr. Biró Tamás által felajánlott különdíjban részesült.
