Folyóiratok

Faragó Tibor, harmincegynehány (ez megállapíthatatlan) éves ruhabolti eladó hosszú zötykölődések árán jutott haza esténként. Azon az estén a szokottnál is későbben tette le a busz, amin ráadásul fullasztó tömeg taszigálta - talán kimaradt egy járat, és azért.
Leszállás után még pár perc séta a betonházig, az emberevő Rubik-kockáig. Faragó nem akart mást, csak hazaérni, és enni meg inni valamit; sokáig tervezgette, hogy mit egyen, és utána mit igyon, még azt is eltervezte, hogy vacsora után egy vagy két órával újra kilopakszik a sötét konyhába, és a hűtő fényénél válogat magának pótvacsorát. Ahogy szaporábban lépkedett, hogy mihamarabb otthon lehessen (mint minden este), belakhassa az üres lakást, hogy körbeszaglászhassa, majd végül (vagy majdnem végül, még a pótvacsora előtt) magára húzza és betakarózhasson vele, hirtelen érezni kezdte, hogy feszül a hólyagja. Így a gondolatai az evésről a vécézésre terelődtek, látta magát a kis fényes helyiségben, a gondolatra kellemes érzés töltötte el, de azután még inkább nyilallt a hólyagja, és kénytelen volt lassítani. Elmehetett volna zárás előtt az üzlet vécéjébe, már akkor is érzett ott valami nyomást, de akkor is sietett. Meglátta a házat, szemével kikereste az ablakok közül saját sötét ablakát.
A ház előtt egy fiatal pár veszekedett, a lányt mintha ismerte volna, a házban lakott. Ekkor eszébe jutott, hogy nincs otthon sem tej, sem olyan vákuumcsomagolt kalács, amilyent épp az imént képzelt magának. Az órájára nézett, a közértek már mind bezártak. Bolond, hogy tejről, meg kalácsról álmodik, és megvenni meg elfelejti! Kénytelen volt megfordulni, hogy két háztömbbel arrébb, az éjjelnappaliban vásároljon. Ez tűnt a kisebbik rossznak: felmenni, vécézni, és utána lejönni vásárolni - az túl sok fakszni. Ha egyszer már belép az ajtón a lakásba, hadd ne kelljen sehova menni reggelig.
Majdnem a kapuból fordult vissza, háta mögött egyre hangosabban szidták egymást a fiatalok. Elmondták egymást mindennek. Okosabb is, hogy most nem ment el mellettük, töprengett. Veszekedjék ki magukat. Csak nehogy azt higgyék, hogy miattuk fordult vissza a kapuból. Nem akart tapintatosnak tűnni.
Kalácsot ritkán evett. Ilyen vákuumcsomagoltat eddig csak egyszer, akkor nagyon jó volt. Ilyen friss kalácsot legfeljebb csak a pék ehetett, amíg nem volt vákuum. Tejet viszont mindennap ivott, aznap reggel a tervezettnél többet, azért fogyott el estére.
Szerette a tejet, mint egy gyerek.

Néha napközben - többnyire ha meleg volt, de néhányszor hidegfront idején is - azt érezte, hogy felugrott, és nem tud visszaesni. Persze valójában nem tette meg, nem rugaszkodott el, nem hajlította be a lábát térdben és nem lökte el magát, de úgy érezte, mintha megtette volna. Máskor meg épp ellenkezőleg, azt érezte, hogy visszaesett, és nem rugaszkodhat el, mintha rá nézvést megállt volna az idő. Ennél szakszerűbben ezt nem lehet elmagyarázni. Ha nincs idő, nincs mozgás, akkor nincs. Van ilyen, hogy épp ugrás közben áll meg. A rádió szól csak, egy nadrág lekerül a polcról, hogy felfedje az árcédulát a fenekén, a próbafülke függönye mögött nő mellét simogatja egy pulóver. Ő pedig, Tibor áll a levegőben. A szív dobog, bár nem doboghatna, ha nincs idő - mégis tisztán hallani. A dobhártyán talán.
Aztán valahogy elmúlik az egész, nem is lehet megmondani, hogy sajnos vagy hál' istennek. Néha hetekig egyszer sincs ilyen, aztán egy nap többször is. Változó.
Tudta, hogy ez mind egyszerűen rosszul hangzik. Úgyhogy nem szólt senkinek.

Másnap Tamás Tibor rendőrtiszt, a gyilkossági csoport munkatársa végigkérdezte a lakókat, hogy megtudja, ki látta az áldozatot utoljára élve, ki látta először, mikor már nem élt. Kedvetlenül fogott a kirakósjátékhoz, nem volt kíváncsi a megfejtésre, és tudta, mert már évek óta ez volt a munkája, hogy kevés esélye van rá, hogy felderítse az esetet.
Ha meg felderíti, akkor nagy valószínűséggel nem lesz izgalmas vagy érdekes a megfejtés, a gyilkos szinte csak a rutinnak engedelmeskedve kerül elő. Az országban, ahol élnek, az emberölések túlnyomó részét családtagok, ismerősök, szomszédok követik el. Férjek ölik meg a feleségüket, ha nem fordítva történik, élettársak válnak felindult gyilkossá, előző és jelenlegi szexuális partnerek, vagy üzlettársak. Körülbelül tizenkilencszer nagyobb az esélye annak, hogy egy ismerős öli meg az áldozatot, mint hogy egy idegen. Ahogy Tamás Tibor néha az ismerőseinek mondogatta, sörözéseken és vacsorákon:
- Nagyon óvakodjatok az ismerőseitektől.

Még a középiskolás években, amikor a rendszerváltás szele a csontjáig hatolt mindenkinek, Faragó Tibor többször füvezett hétvégenként, baráti társaságban. Magukra zárták az ajtót, kinyitották az ablakot, és körbe adogatták a cigarettát. Ennek ellenére Tibor nem szerzett különösebb jártasságot ebben a szórakozásban, míg némelyik barátja spéci légzési technikákat, adagolásokat és keverési arányokat dolgozott ki, és arra esküdött, hogy ez az egyedül üdvözítő út a mámorba, egyesek szerint egyenesen az önismeretbe. Emlékezett, hogy az egyik utolsó alkalommal, mikor a barátaival tartott, a konyhában egyikük számára egészen érthetetlen dolgot csinált: a füvet fölfőzte tejjel. Aztán kiskanállal kóstolgatta. Tibornak fogalma sem volt, hogy ennek mi értelme van. Kicsit tartott is a dologtól. Úgyhogy amikor neki kínálták a tejet, csak egyetlen kortyot ivott belőle. Úgy gondolta, hogy így iszik is, meg nem is iszik. Egyetlen korty nem elég ahhoz, hogy mondjuk meghaljon tőle - egy kanáltól biztos nem lehet meghalni. De ha valami nagyon jó lenne a fű, így felfőzve tejjel, hát a jóból neki egy kanál is elég. Ő nem mohó.
Aznap este, bár még simán megsodorva is szívott rá, Tibor kicsit félt. Állandóan elvesztette és megtalálta magát, de ahányszor megtalálta, a félelmet találta. És a különös az volt, hogy mikor magát elvesztette, a félelmet nem vesztette el magával, az mindig megmaradt. Egy órát vagy tovább tartott a para. Tibor attól kezdve ritkábban szívott füvet, és a középiskola után, mikor dolgozni kezdett, abba is hagyta. Nem nyílt rá alkalom.
Aztán egy napon először érezte ezt, hogy felugrott és nem tud visszaesni. És akkor eszébe jutott, amit olvasott a drogokról, hogy aki régen drogozott, az utána évekkel is egyszer csak beállhat és elrepülhet. Évekkel később is. Ijesztő gondolatai támadtak, de aztán elmúltak. És néha hetekig nem, de máskor naponta többször is felugrott, hogy megálljon az idő. Vagy épp fordítva.

Tamás Tibor ingerülten nyomta a csengőt Faragó lakása előtt. Senki nem jött ajtót nyitni. A szomszédok elmondták, hogy alig ismerik Faragót, nem él közösségi életet a házban, rendszerint a lakógyűlésekre sem megy el. Tamásnak ez titokban rokonszenves volt, de azért nem különösebben, és alapjában annyira fáradt volt, annyira szeretett volna kimaradni ebből a bűnesetből, amiben nyomozott, hogy a kimaradás helyett legalább az üggyel szembeni érdektelenséget megvalósította.
Bár a csengő hallhatóan kifogástalanul működött, Tamás most abbahagyta a nyomogatását, és néhányszor erőteljesen megkopogtatta az ajtót. Vissza kellett fognia magát, hogy ne kezdjen dörömbölni, mert dörömbölésre semmi oka, de annál több kedve volt. Lassan ébredt csak rá, hogy ő nem ebbe a lakásba szeretne bejutni, hanem a saját életéből kijutni. Erről pedig igazán nem tehet ez a Faragó.
Nem ismerte Faragót, és egyáltalán nem sajnálta.
Ennek az ismeretlen embernek, és persze bárkinek, akit Tamás nem ismert, tizenkilencszer kevesebb oka és esélye volt rá, hogy végezzen vele, mint azoknak, akikkel megosztotta az életét.
Hamarosan a kopogtatással is felhagyott, és állát dörzsölgetve állt néhány pillanatig. Szeme körbejárt a folyosón, céltalanul nézegette a csengőt, a faajtó rámeredő kukucskálóját, a szabványos névtáblát, az olcsó lábtörlőt az ajtó előtt. Ezen akadt meg a pillantása, és lehajolt, hogy közelebbről megnézzen rajta egy különös lábnyomot. A lábtörlőn egy férficipő orrának lenyomata látszott, a gumitalp rajzolatai pedig szikkadt vörösek voltak, mint a száradt vér.

Azon az estén Faragó türelmetlenül lépett be az éjjelnappaliba. Ment volna vécézni, és bosszankodva látta, hogy az általában kis forgalmat bonyolító üzletben már három vásárló válogat, ezzel tulajdonképpen zsúfolásig töltve a polcok közti kis helyet. Egy nagydarab, kommandós sapkás férfi útban volt a tejes hűtő felé, sőt még azt sem lehetett látni tőle, van-e egyáltalán a vákuumcsomagolt kalácsból. Vagy öt teljes percbe telt, mire Faragó sorra került a pultnál, mert a csúnyácska eladónő az egyik vevővel hosszasan évődött, rekedtes mély hangja, semmitmondó csevegése tovább bosszantotta Tibort. Szerencsére volt a különleges kalácsból, Tibor kifizette azt is, meg a tejet is. A világ megint egy kicsit jobb helynek tűnt, amiért volt a kalácsból, és Tibor tulajdonképpen sikerélményt érzett, amiért megvette, és végre, jó éjszakát kívánva kimehetett a boltból.

Faragó szexuális élete sohasem volt különösebben aktív vagy könyvbe kívánkozó, és már majdnem egy teljes éve nem volt semmilyen. De ez persze csak egyik magyarázata lehetett annak, hogy félt a szextől, a nőktől, és hogy mindkettőt misztifikálta, ahogyan azt sok férfi teljesen különböző, de végül is igen hasonló okokból teszi. Jellemző módon, az egyik legmeghatározóbb szexuális élményébe nem is mint résztvevő, hanem mint tanú került. Néhány hónappal korábban történt, egy ugyanilyen estén, munkából jövet. Beért a házba, és hívta a liftet. A lift azonban nem működött, és így néhányszori próbálkozás, felesleges gombnyomkodás után gyalog indult fel a kilencedikre. A lépcsőmászást nem bírta jól, az ötödiktől már nehezen szedte a levegőt, és általában hullafáradtan ért fel a lakásába. Szitkozódva mászott hát felfelé, és - valóban - a lihegés az ötödiknél elkezdődött. A hetedik emeleten azután másféle lihegésre is figyelmes lett. Bár a liftajtón nem volt nyílás, így nem lehetett belátni, mégis biztosan meg tudta állapítani, hogy a lift ezen az emeleten áll, és a bentlévő pár valószínűleg megnyomta odabent az állj gombot, hogy nyugodtan egymásnak eshessen. Faragó megpróbálta visszafojtani saját lélegzetét, és megállt a liftajtó előtt. Automatikusan, minden gondolkodás nélkül hallgatózni kezdett. Hamarosan nem lehetett kétsége afelől, hogy a liftben heves szeretkezés zajlik. Hallotta kiáltásaikat, a sietős szenvedélyt, amellyel odabent egymást ölelték. A párt hallgatva hamarosan ő is mindent elborító izgalmat érzett, és egy pillanatra rá már fojtogató szégyent. A szégyen kívülről szorította a fejét, hirtelen a kis folyosó teljes tere ránehezedett, és rémülten pillantott körbe, látta-e valaki, ahogy a liftajtónak feszült. Még vagy egy perc eltelhetett, amíg mozdulni tudott, akkor futva szedte a lépcsőfokokat. Otthon azután csak arra tudott gondolni, hogy otthagyta őket, mielőtt abbahagyták volna. Büszke volt erre, de nagyon sajnálta is. Azon is sokszor gondolkodott, miért nem nyúlt magához ebben a helyzetben, és mindig úgy jutott eszébe ez az eset, mint amiből kielégületlenül kellett távoznia.
Bár nem láthatta, nem tudhatta, kik voltak odabent a liftben, néhány héttel később, mikor a dologra visszagondolt, a nőnek már arca volt. A nőnek esténként is, mikor Tibor betakarózott a lakásába, mindig arca volt. És persze Tibor sokkal kevesebbet, néha egyáltalán nem gondolt a férfira, akivel a nő volt. Ha gondolt, haraggal gondolt, és néha - a legjobbkor - ő volt a férfi.

Tamás Tibor egy beosztottja nejlonba rakta a lábtörlőt, ahogy néhány órával korábban a halott, brutálisan bántalmazott, élettelen testét. A tárgyak és bizonyítékok létmódjában találkoztak. Tibor az órájára nézett, alig fogyott a nap, mintha lassúságával Tibor szenvedéseit akarta volna nyújtani. A laborban délután megvizsgálják a lábtörlőt, és nagy valószínűséggel ki fog derülni, hogy a vér az áldozat vére. Tibor nem jött izgalomba a gondolattól. Aztán eszébe jutott, ha a lábtörlőn véres a cipőnyom, a folyosón, a lifttől az ajtóig mért nincsenek lábnyomok? A zöld linóleum tisztán csillogott.
Fél óra kérdezősködés után kiderült, hogy Tóthné minden reggel fél hatkor felmos. A magyarázat még a legjobb detektíveket is fejtörésre késztetné, annyira nincs benne semmi, amin gondolkodni kellene, annyira nem alkalmas nyomnak, nincs hova indulni tőle. Tibor megkérdezte Tóthnét, nem vett-e észre lábnyomokat, mikor felmosott. Tóthné nem emlékezett lábnyomokra. Mint mondta: tudják, én rutinból mosok fel.
Tamás Tibor gyalog megy ajtóról ajtóra, emeletről emeletre. A liftet, ahol a bűntény történt, a lakók sem használhatják még, amíg a rendőrök be nem fejezik a munkát. Az öreg nénikék gyalog, lihegve és szédelegve viszik haza a cekkert. Nem szoktak a lépcsőmászáshoz.
Közben megtalálják a gyilkos vasdarabot a ház előtti bokrok között.
Tibor kávét iszik a házmesternél. Cigarettára gyújt, és elgondolkodik a bűntett színhelyéről. A lift ugyanis furcsa státusú színhely - színhely, is meg nem is. Tudjuk, hogy a gyilkosság a liftben történt, de nem tudjuk, hol volt a lift, mikor a gyilkosság történt benne. A liftet felküldik, elhívják. Sosem tudjuk meg, melyik emeleten állt. Hogy a gyilkos lement-e a hullával a liften, és ilyen kényelmesen hagyta-e el a színhelyet. Vagy miután abbahagyta az áldozat fejének csapkodását a vasdarabbal, kirontott a liftből és az emeletről a lépcsőn lerohanva távozott? Vagy a gyilkosság a földszinten történt? Sosem tudjuk meg. A lépcsőt is felmosták, mielőtt a gyilkosságot felfedezték volna.

Te voltál! - kiáltják többen, egymásra.
Gyanakodnak, találgatnak. Vádaskodnak.
Régi sérelmek merülnek fel, majd bizonyíték híján erőtlenül hullanak vissza, elévülnek, elfelejtődnek. Csak ritkán maradnak a felszínen, ha valami ott tartja őket. De ott már más a baj. Nem ez a szegény, ez a felismerhetetlen arcú.
De senki sem tud biztosat. Mindenki csak találgat. A bátrabbak pletykálnak. Az életuntak ironizálnak, de azért örülnek, hogy élnek. A szerelmesek egy pillanatra elbizonytalanodnak, lopott pillanatokban méregetik egymást. Ennyit.
Persze kiderül, ki az. Kockáztassuk meg: lehet is tudni. Néhányan a nevét is tudják, a lakás számát is. Kevesebben, de azért vannak, akik nemrég még beszéltek vele. Lényegtelen dolgokról, sajnos, az időjárásról, meg hogy megint rossz a lift. Pedig ha tudták volna, kérdeznek tőle valami fontosabbat. Vagy - még inkább - mondanak neki. De senki nem adhat arcot szegény-szegénynek.


Aznap a boltban Tibor többször fedezett fel magában valami melankolikus hajlamot, hajlamot a merengésre és az önsajnálatra. Dél körül belépett egy feltűnően csinos nő, hosszú narancsszínű körmei voltak, de Tibor meglepetten fedezte fel, hogy nem gyűlöli ezért, sőt barna bőrét és szőkeségét valamilyen atyai érzelemmel nézi. Faragó életében először érzett ilyesmit, de az érzelem kétségtelenül elnevezte önmagát: atyainak. A körmök a pulóverek között matattak, a pulóver anyaga valahogy magához hasonította Faragó szemében a nőt, aki fogta, és bolyhos, puha lett, mintha a legjobb öblítők szamártejében fürdött volna.
Mindez megtörtént, de Faragó továbbra is csak az atyai érzelmeket érzékelte magán. Öregszem - gondolta -, lehetséges volna, hogy máris öregszem? Máskor pedig… máskor, de inkább ezelőtt egy fél évvel, akkor még biztosan, akkor még felizgatta a próbafülke ténye is. Istenem, másra sem tudott gondolni. Olyan izgalmas volt, mint egy filmen, bejött egy ismeretlen nő, szép volt, körbesétált, és két perc múlva már félmeztelen állt a függöny mögött. Tibor nem leselkedett, nem volt rá szükség, bár mód sem. Most, a nap melankolikus környezetében ez a gondolat is elszomorította. Hogy ő itt állt, kicsit bizsergett, ahogy az újságot lapozta a pultnál, a rádió hirtelen érzelmeket kezdett sugározni, míg tőle három méterre a nő ruhátlan, ó, istenem. Ő a legszerencsétlenebb a földön.
Aztán a puha és bolyhos besétált a próbafülkébe. Felpróbálta, csak ő látta, neki tetszett, megvette, kifizette. És - tíz perc nem volt összesen - már kinn is volt az ajtón. Tibor meg nem nézett utána, pedig tudta, hogy kellett volna. Utánuk kell nézni, akár az ajtóba is kiállni, és nézni, egész míg pontokká nem zsugorodnak és gömbölyödnek. Mert sosem jönnek vissza. Vagy csak épp egy nappal azután, hogy már elfelejtődött, hogy voltak itt. Faragó most a szomorúság közepén tudta ezt. Ez egy ilyen szakma, olyan ritkán vesznek ruhát - még a nők is -, hogy lehetetlen megjegyezni őket, lehetetlen ismerősként látni őket, mikor egy év múlva újra jönnek. Mikor Tibor ezt a munkát kezdte, a szebb nőket meg akarta jegyezni. De nem ment. Minden vevő minden nap új volt, egyiket se látta azelőtt, se azután. Olyan érzés volt néha, mintha ő lenne képtelen emlékezni bármire is.

Azt a képet viszont, amit a liftben maga mögött hagyott, épp ellenkezőleg, úgy érezte, sosem felejtheti el. Rettegve gondolt arra, hogy talán ez az egyetlen elem tölti be ezután mindig örökre a memóriáját, a felismerhetetlenségig összevert csupa vér test a liftben. Gépiesen magára zárta a lakásajtót, lerúgta a cipőjét, és csak ezután vette észre, hogy még mindig kapaszkodik a dobozos tejbe és a zacskós kalácsba. Ez a két dolog együtt mindenképp megnyugtató látvány, Tibor lerakta őket a konyhaasztalra, elintézte a dolgát a vécén, a szekrényből bögrét és tányért vett elő, majd leült az egyetlen székre a konyhában. Megemelte maga alatt a széket, hogy rendesen odaüljön az asztalhoz. Feltépte a kalácsot őrző zacskót, a levegő jól láthatóan a kalácsra vetődött, míg Tibor elhelyezte a tányér közepén. Felbontotta a tejesdobozt és töltött belőle a bögrébe. Aztán a bögrébe meredt, minden megszűnt a konyhában, kivéve a tej zsírosan csillogó, ragyogó fehér tükrét. Kis tejbuborékok pattantak el a felszínen, mely egy perc alatt teljesen elsimult. Az asztal fölötti lámpa körtéje fényesítette és sárgázta csak kicsit, de Tibor ezzel nem törődött: ragyogó, pulzáló fehérnek látta, szép fehérnek.
- Tejecske - mondta. Aztán lassan közelebb húzta a tányért, és enni kezdett.

Azonosítjuk a lányt: "Ő volt".
De - a tettes: meglesz.

Amikor Tibor visszamegy a munkájához, egy lakó éppen hazaérkezik, akit eddig nem kérdeztek ki, sem ő, sem a kollégái. A lakótól Faragóról is érdeklődik, és - mikor már nem is számított rá - megtud valamit. A lakó reggel együtt gyalogolt le a lépcsőn Faragóval, aki egy sporttáskával sietősen távozott, és azt mondta, meglátogatja a családját vidéken.
Tibor ezután felhívja Faragó munkahelyét, a ruhaboltot, és a főnöktől megtudja, hogy Faragó nem ment be dolgozni, és erről előre nem szólt. Szerdán, hirtelen elhatározásból meglátogatni rég nem látott rokonainkat? - Tibor ötvenegy százalékra veszi, hogy Faragó ölte meg a lányt.
Errefelé az ötvenegy egyenlő száz.

Tibor az anyja fürdőszobájában van, már vagy negyedórát időzött itt. Már öt perce is lehet, hogy a mosdó feletti tükörben nézi magát. Sűrű a szemöldöke, mint meglett férfinak. A füle mellett egy fehér tincs a barna hajban, tegnap még nem volt ott, mintha valaki segítségért sikoltozna egy nyitva felejtett ablakon, egy egyébként légmentesen lezárt házban. Tibor a gondolatra megrázza a fejét.
Éjjel rosszul aludt, folyton csak arra tudott gondolni, arra a liftre. Melyikre? Melyik emeleten? Mikori liftre? Teljesen összezavarodott minden. Azt álmodta, hogy a boltba csodaszép nő jön, filmszínész, de nem magyar, hanem amerikai. Simulós blúzt választ ki, és bemegy a próbafülkébe. Ő körülnéz a boltban, nincs sehol más vevő, egyedül van a nővel. Úgyhogy - érezvén, hogy tökéletes az alkalom - odalopakszik a függönyhöz, és bepillant mögé. De nem láthat semmit, mert egy fölsőbb emeletről elhívják a fülkét, és a függönyt elhúzva a liftaknába bámul. A nő már ki tudja hol jár. A keze ügyében egy hívógombot talál, meg is nyomja, de nem várja meg, hogy visszajöjjön. Kirohan a boltból, mert tudja, mire a fülke visszatér, a lány csupa vér lesz. Odakint jut eszébe, hogy a fülke csak elhúzott függönnyel működik. Ő nyitva hagyta, úgyhogy a lift nem tud működni. Innentől mindenki marad, ahol van.
Most is, ébren, ez az álom jár a fejében. Cigarettára gyújt a fürdőben. Nem dohányzik, de amíg a távolsági buszra várt, az állomáson vett egy csomagot. Egy perc után megunja, bedobja a vécékagylóba, és meghúzza az öblítőt. Ez a vécé még régi típusú, zajosan újra kell töltődnie minden lehúzás után.
Vissza a tükörhöz. Újabb néhány perc. Aztán egy sóhajtás után otthagyja a fürdőszobát. Asztalhoz ül az anyjával, aki látja rajta, hogy problémák gyötrik. Kérdezni kezdi, és Tiborból egyszer csak kiszakadnak a szavak.
- Akár évek múlva is, minden figyelmeztető előjel nélkül, elképzelhető - kezdi. - Ez mindennek az oka. Be kell vallanom neked, mama. Nem tudtál róla, de én a Tóthék fiával meg még néhány osztálytárssal középiskolában füveztem párszor. De az már tizenöt éve volt. Csak van ennek egy olyan hatása, hogy akár évekkel később is.
Tibor beszél, az anyja nem érti, de örül, hogy hallja a fia hangját, reméli, hogy megkönnyebbül. A füvezés mindegy neki. Tibor vagy fél órát beszél, sokszor a tejről, hogy az a legjobb dolog a világon, és hogy fehér. Tibor anyukája megörül, hiszen van otthon tej, ezért kedvességből melegít egy bögrével Tibornak. A meleg tejet egy hasas porcelán bögrében a fia elé teszi. Az meglátja, elhallgat. Megissza az egészet.
- Jól van, jól van - mondja az anya elégedetten.
Tibor még egyszer megszólal:
- Bűnös vagyok. Bűnös vagyok - állítja. - Nem csináltam semmit.

És közben egy tetszőleges megfigyelői pozícióból - bármi lehet, egy szomszéd háztömb sunyin átlagos konyhaablaka, vagy jóval afölött, ahonnan jobban rálátni mindenre - valaki néz. Bizonytalan a neme. Tudja, mi történt, még bizonyos szavakat is fel tud idézni, hogy árnyaltabb és érthetőbb legyen az a minden. Aki mindent hallott. Hangsúlyozom: érti, talán még rá is bólint. De ő nem jelentkezik, legfeljebb elvegyül, kapcsolja a villanyfényt le-fel, ahogy a napszakok akarják. Kerüli a feltűnést.
Talán gonoszságból teszi, vagy felelőtlen. De talán csak óvakodik az ismerőseitől.

Tamás Tibor csak két nap múlva fogja megtudni, hogy aznap este Faragó a boltból a tejjel meg a kaláccsal, meg a feszítő hólyagjával, hogyan jutott fel a lakásába. Faragó sietős léptekkel ment a házig. A ház környékén senki nem járt. Felment a néhány lépcsőfokon a ház ajtajáig. Mivel a keze tele volt a csomagjaival, ügyetlenül kezdte keresgélni a kulcsát, hogy kinyissa az ajtót. Még mindig ezzel bajlódott, mikor az ajtó kivágódott, egy férfi sétált ki rajta, és egy szó nélkül ment el Tibor mellett. Tibor gyorsan besurrant a csukódó ajtón, és örült, hogy könnyen bejutott. A földszinten az előtérben hívta a liftet, és a lábait összeszorítva várta, hogy az valamelyik fölső emeletről visszafogottan lezuhanjon hozzá.
A lift megérkezett, és szinte feltépte az ajtaját, hogy a leghamarabb otthon lehessen. Érthetetlen, pulzáló vörös látvány tárult elé. A liftben egy élettelen nő teste feküdt, a távoli bal sarokba húzódva, a falnak támasztva szörnyű fejét, melyen a vonások megkereshetetlenül eltűntek a frissen keletkezett, vérző sebek között. Szája, amelyben egy-egy fehér fog világított, menthetetlenül torz fintorra húzódott. Tibort a lendület belökte a fülkébe, mielőtt mindezt felfogta volna, és a következő pillanatban rájuk csukódott a lift ajtaja. Nem tudta levenni a tekintetét a halott nőről. Fogalma sem volt, mit kellene tennie. Közben arra gondolt - bár erre semmilyen bizonyítéka nem volt - ez a nő az, akit néhány hónapja szeretkezni hallott ugyanitt. Mintha egy dráma végződött volna így, amelynek felvonásai mind itt játszódtak. A borzalmas gondolat felcsigázta rég nem használt esztétikai érzékét. Nem tudni, meddig állhatott ott, a legkülönbözőbb gondolatok között, ezen a lehetetlen színhelyen. Hívnia kellene a rendőrséget? De akkor meg kéne várnia, amíg kijönnek, beszélni velük, felforgatnák az egész házat, fél éjszaka kérdezősködnének. Fel kellene hívni őket, talán. De talán nem neki, ő ehhez most, ehhez túl fáradt. Lehunyta a szemét, hogy magának is bizonyítsa, alig tudja nyitva tartani. De egy pillanattal később már megint a piros nőre meredt. Felmerült benne, hogy ki kellene szállnia a liftből. Végül is nem törvényszerű, hogy neki be kellett szállnia ma. Nem, neki egészen biztosan nem kellett volna beszállnia a liftbe. Mehetett volna gyalog… Menjen gyalog? - kérdezte magát. Gyalog még mehet, az még nem lehetetlen. Sőt, ő gyalog fog menni. Hívni kellene őket. De ez a fáradtság, ez szörnyű. Olyan fáradt, hogy - ezt be kellett vallania magának - nem is szívesen gyalogolna. Eszébe jutott, hogy már rég óta áll a fülkében, az pedig még mindig a földszinten. Akárki jöhet, rájuk nyithat. Nem, hát az volna a legrosszabb. A gondolat okozta pánikban benyomta a kilencedik gombját. A fülke nagyot kattant és emelkedni kezdett. Nyugodtan, nemtörődöm egyenletességgel. Tibor figyelte a kijelzőt, szépen komótosan mászott felfelé a lift. Amíg a kijelzőt nézte, nem kellett a lányra néznie. Hat, hét - egészen simán megy ez. Igen, ez lesz a legjobb. A lift úgyszólván magától hazaviszi fáradt utasát. A lift megmutatta, mit kell tennie.
A fülke újra kattant, megállt a kilencediken. Tibor egy nagyot fújt, és kilökte maga előtt az ajtót. Aztán mégsem mozdult, csak nyitva tartotta a tenyerével, és még egy pillantást vetett a lányra. A fejét nézte, az arcát kereste. Aztán emlékeztette magát, hogy már nála van, hogy már régóta nála van, esténként mindig. Benyomta a hatodikat, kilépett a fülkéből, és hagyta becsukódni maga mögött az ajtót. Előhalászta a kulcsát, és megindult a lakásajtó felé.