Folyóiratok
A cyberpunk metaforái: ontológia, episztemológia és science fiction (Barta Bandika fordítása)
A természettudományt (science) általában nem tartják metaforikusnak. A metafora fogalmát többé-kevésbé inkább a nem-természettudományos világkép elemeihez, azon belül is főleg a szépirodalmi szféráéhoz sorolják. Az idők során egy olyan dichotómiát hoztak létre, melyben egy vagy-vagy propozíció fejeződik ki: ha valami természettudományos, akkor az nem metafora, és vice versa. Vannak azonban olyanok, akik - a jelenséget általános perspektívából szemlélve - a metaforát minden emberi gondolkodásmód meghatározó jegyének tartják, sőt olyanok is, akik - specifikusan a természettudományra koncentrálva - úgy vélik, hogy a metafora legalább annyira része a tudományos gondolkodásnak, mint a szépirodalminak.
John Middleton Murray a metaforát a gondolkodás általános és szükséges tulajdonjegyének tekinti, míg Nietzsche úgy, mint a humán episztemológia alapvető egységét. Murray azt állítja, hogy a metafora "annyira alapvető, mint maga a beszédaktus, és a beszéd annyira alapvető, mint a gondolat. … A valóságot felfedezni és tapasztalatokat gyűjteni kívánó értelem ösztönös és szükségszerű aktusaként tűnik fel [a metafora]. Olyan eszköz, amellyel a kevésbé ismert a jobban ismerthez asszimilálódik, Ťaz éterinek földi pozíciót és nevet adť, így az megszűnik többé éteri lenni" (65-66). Nietzsche azt állítja, hogy az emberi tudás eredete a nyelv, mely alaptermészeténél fogva metaforikus. Az ember nem juthat hozzá az igazsághoz, mivel az igazság "metaforák mozgó hadserege. … Az ideák nem-azonos dolgok azonosításán alapulnak" (179-180). Nem tudunk a metaforán túllépni. Tehet ugyan a tudomány kísérleteket az önmagában-való-dolog elérésére, ám Nietzsche véleménye szerint mindez csak olyan illúziót teremt, mellyel becsapjuk önmagunkat, hiszen az emberek azt gondolják, hogy a nyelv "hatással van a metaforák megalkotására, [s ezt az elképzelést] valójában nem dönti, de még csak nem is kérdőjelezi meg az a tény, hogy a metaforaalkotás elillant termékeiből, az ideákból egy szabályos és rugalmatlan világ épült fel…" (188).
Nietzsche és Murray számára tehát a metafora az emberi gondolkodás folyamatának általános modelljét nyújtja. Perspektívánkat az általánosból a specifikusra váltva, W. V. Quine A Postscript of Metaphor (Utóirat a metaforáról) című művében így ír a természettudósok metaforahasználatáról: "A molekuláris gázelmélet zseniális metaforaként jött létre: a gázt hihetetlenül kis testekből álló óriási masszához hasonlították" (159). Greg Bear, a science fiction-író - aki a metaforát szintén természettudománnyal kapcsolatos jelenségként tárgyalja - a matematika tudományára hívja fel a figyelmet, mint amely nyilvánvalóan metaforikus nyelvet használ.1
Végül Gregory Benford, aki természettudós és író is egyben, úgy véli, hogy a természettudomány igenis használ metaforákat, melyeket ő episztemológiai egységeknek tart.2
Ha a fenti nézetek implikációit elfogadjuk, akkor, úgy tűnik, a metaforák elmélete érvényes úgy a (természet)tudományos, mint a nem-tudományos területek tekintetében is. Ám ugyanazokkal a tulajdonságokkal rendelkezik-e a metafora mindkét területen, vagy - ahogyan Benford hiszi - van bizonyos különbség a kétféle használat közt? Hogyan működik a metafora e két kitüntetett területen?
Arisztotelész úgy definiálja a metaforát, hogy az "olyan jelenség, mely életet ad az élettelen dolgoknak" (Murray, 73). Paul DeMan - Arisztotelész nyomdokain járva - a prozopopeiát a metafora kivonatának tartja, mivel a halott dolgokat élővé teszi.
Murray azt állítja ezekről, hogy élő metaforák, és hogy az "ilyenek" az eszközei annak, "amit kreatív irodalomnak hívunk" (66). Mindegyik elképzelés a szépirodalmi metaforára vonatkozik, és mindegyik egy élő vagy megelevenítő világgal azonosítja azt. Amikor figyelmünket a tudomány területeire irányítjuk, akkor - úgy tűnik -, meg kell változtatnunk perspektívánkat, és el kell fogadnunk azt a lehetőséget, hogy túllépve az élők vagy életet adók valóságán, a halott vagy élettelen, vagyis az anyagi (mely ily módon ellentéte az élőnek vagy spirituálisnak is) valóságba érkezünk.
Nietzsche azt állítja, hogy az ideák a metafora elillant termékei, és hogy "a tudomány jóvátehetetlenül az ideák nagy kolumbáriumában, az észleletek temetőjében működik" (187). "A részecske úgy vált metaforává, hogy közben szó szerint is igazzá volt nyilvánítva, s ily módon rögtön halott metaforává is vált" (159). Bár e kijelentésben megfigyelhető egyfajta különbségtétel a kétféle metafora között, úgy látszik, mindez csak intuitíve történik. E gondolkodók besétáltak annak a karteziánus érvelésnek a csapdájába, mely a holt és kiterjedt (anyagi) világot a mennyiséggel és a mértékkel azonosítja, a vele szembeállított eleven és lényegi világhoz pedig a minőségi dolgokat asszociálja. De mi az e kétféle metaforában, ami szükségessé teszi egyfajta intuitív különbségtétel létrehozását?
Murray azt mondja, hogy a metafora asszimilálja "az ismeretlent az ismertbe" (66), Nietzsche pedig, hogy "azonosítja a nem-azonosakat" (179). E folyamat során jelentésátvitel történik, egy szónak vagy egy képnek egy tárgyra való olyan vonatkoztatása, amelyet szó szerint nem lehet denotálni. Az ő szemükben ez az átvitel sohasem befejezett. Amikor x-ről azt mondjuk, hogy y, létrejön egy átvitel a jobban ismertről a kevésbé ismertre, de x szó szerinti jelentése nem változik, aminthogy y-t sem töröljük a nyelv tágabb szférájából. Ez az x-y kapcsolat a metafora dualisztikus természetét tükrözi, egy olyan kettőséget, amely a két pólus meglétének szükségességén alapul - ez az alapja a metafora működésének.
A metaforaalkotó szándék [tenor] megmásíthatatlanul hozzákapcsolódik hordozójához [vehicle], határvonalai pedig rendezetté és tartóssá válnak. Mindig van egy olyan referencia, amely egy belső pontból egy külső pontra mutat. Bizonyos tekintetben egyfajta implicit platonizmus jön létre, amelyben a kapcsolat terméke valamiféle magasabb rendű valóságra vonatkozik, valami olyan új minőségre, mely kizárólag a szándék és a hordozó folyamatos kapcsolatán keresztül létezik. Ha a szándék vagy a hordozó hiányzik, nem jöhet létre metafora, ám az ily módon létrejövő feszültség eredményeképpen egyfajta metaforikusság mégis megmarad. Ám - még ha el is fogadjuk a dolgok ilyetén elhatárolását - egy zárt rendszer még mindig fennmarad. Ez Nietzsche elképzelése. A metafora így olyan "nyelvi hurok", melyből sosem tudunk szabadulni, mivel valóság-megismerésünk kezdete a nyelv, és a metafora mindig is nyelvi konstrukció marad. Ilyen rendszeren belül nem férhető hozzá az önmagában-való-dolog.
Mindezzel szemben a természettudomány nem tagadja a dolgokhoz önmagukhoz való hozzáférés lehetőségét, s ezt a hozzáférést pontosan oly módon igyekszik elérni, mely módszert DeMan reifikációnak nevez.3 Metaforikus logika alapján - mellyel kapcsolatot teremtenek szándék és hordozó között - a tudomány ez utóbbit úgy reifikálja, hogy közben megköveteli a metaforikus kapcsolat cáfolhatóságának vizsgálatát. A kapcsolatot az adatokkal szembesítve mérjük, s ennek a végső analízis során működnie kell a fizikai valóságban is. Ebben az extrém értelemben talán a természettudomány világán belül nincs is olyan dolog, mint hogy metaforikus igazság, mert ha az eredeti metaforikus állítás nem igazolható, akkor nem foglalkozunk vele tovább (ahogyan történt ez olyan metaforák esetében, mint az éter és a flogiszton), hanem egy új metaforával kísérletezünk. Amikor egy ilyen kijelentés igazolhatónak mutatkozik - vagyis amikor úgy tűnik, képes leírni olyan folyamatokat, melyek a fizikai valóságban funkcionálnak -, a szándék és a hordozó közötti kapocs megszűnik, és a zárt rendszeren "lyuk keletkezik". Ahogyan Quine írja: "[a molekuláris gázelméletben] a Ťtestť terminus használatát minden dologra kiterjesztették" (66). A szándék és a hordozó innentől már egy olyan új modellnek rendelődik alá, amely kiinduló szándéka vagy hordozó eszköze lehet egy új metaforának, ami pedig igazolható vagy cáfolható az adott esettől függően. E rendszerben a metafora nem mindig csak egy lépésre van az önmagában-való-dologtól, valamint a belső és a külső közötti különbségtétel sem marad fenn. A struktúra nyílt végű marad.
A reifikáció e hozzáadott tulajdonsága, melyet Gregory Benford a cáfolhatóság követelményének nevez, elmozdítja a metaforát a kvalitatív valóságból a kvantitatív valóságba. Ám mindkét valóságban a metafora az ismertet az ismeretlenhez asszimilálja, illetve mindkét esetben jelentésátvitelt alkalmaztunk a metafora létrehozására. A reifikáció azonban a deklarált dolgok folyamába a komparativitás terminusát helyezi, ezáltal a metaforát olyan nyelvi egységgé téve, melyet a világ felfedezésére, illetve irányítására használhatunk. E nélkül a tulajdonsága nélkül a metafora csak az maradna, amit Murray így jellemez: "olyan analógia, melynek segítségével az emberi elme felfedezi a minőség univerzumát, és osztályozza a megmérhetetlen dolgokat" (70). A természettudományos metafora így egy olyan eszközzé válik, amellyel kiterjesztjük a kvantitatív világ határait, miközben a metafora másik változata a kvalitatív világot fedezi fel. Ha a nem-természettudományos metaforára azt mondanánk, hogy ontológiai egység, akkor a tudományos metafora episztemológiai egység lenne. Az elsőben a hangsúly a dolgok és a minőségek közti viszonyon van. Alapvetően a bináris oppozíciók egy olyan rendszere jön létre, melyben a két terminus - a szándék és a hordozó - közti viszony ugyanakkor erősíti meg e terminusok egzisztenciáját, mint a létezését. Mindez tehát egyszerűen leíró terminusok olyan készlete, melyek több-kevesebb kvantitatív pontossággal rendelkeznek, és önmagukban mérőegységekké válnak. A terminusok nem korlátozódnak bináris oppozíciókra; lehet bináris alakjuk, de vannak olyan formák is, melyek implikálják harmadik vagy akár negyedik terminus létezését is, mivel a reifikáció a dolgok szekvenciális folyamatát hozza létre. A könnyebb argumentáció érdekében hívjuk ezeket ontológiai metaforának, illetve episztemológiai metaforának.
David Brin azt mondja, hogy a cyberpunk textúra.
A mozgalom legtöbb, önmaga által kinevezett tagja mélyen hisz a stílusban, úgy, mint az önmagában-való-végső megoldásban. A legjobb írók, mint William Gibson vagy Lucius Shephard mikro szinten elképesztő mutatványokat adnak elő, a metaforát letisztult, kikristályosodott formában használva… Ez a prioritásuk különösen akkor válik világossá, amikor konfliktus lép fel a realizmus - valamiféle tudományos vagy technológiai valószínűség - és egy különösen vonzó kép között. A "hagyományos" SF-író számára a hiteles "ábrázolás" a legfontosabb irányvonal… A cyberpunk író azonban a technológia és a (természet)tudomány struktúrájával törődik, nem pedig az igazmondással vagy a kellemetlen valósággal… egy valószínűtlen, de szép metaforát fog választani, túllépve az ábrázoláson. (25)
Larry McCaffery is jól látja a cyberpunkban lévő metaforát. A táncot Gibson Neurománcának egyik alapvető metaforikus struktúrájaként szemléli. Ez "mindennek a metaforája, a szubatomi részecskék interakciójától a multinacionális vállalatok interakciójáig" (15). Bruce Sterling Gibson Burning Chrome-jához (Égő króm) írt bevezetésében nemcsak azt állítja, hogy a metaforikusság a cyberpunk lényege, hanem azt is, hogy a cyberpunk e metaforikus potenciálja a science fictionben magában mindig is megvolt. A science fiction szerinte "elhagyva barlangját a modern Zeitgeist napvilágára lép" (ix). A nyilvánvaló platonikus utalás itt arra vonatkozik, hogy a science fiction (tudományos fikció) két tagjából a science alárendelődik az irodalomnak (a fikciónak), illetve hogy a cyberpunkban a metafora tudományos használata alárendelődik a szépirodalmi használatnak. Ám valóban ez-e a science fiction továbbfejlődésének szükségszerű útja? Nyilvánvaló, hogy a science fiction - dacára a science (tudományos) jelzőnek - meghatározó módon a szépirodalmi mezőben működik, melynek hagyományos terepe a kvalitatív összehasonlítás, vagyis az ontológiai metafora. Az is egyértelmű, hogy ahhoz, hogy az episztemológiai metafora működjék e szépirodalmi mezőben, tesztelhetőnek és igazolhatónak kell lennie; és ha ez teljes mértékben megtörténne - szigorúan a természettudományok eljárásai szerint -, akkor mindez tudományos beszámolóvá fokozná le a szépirodalmi szöveget. Ha eltekintünk az extremitásoktól, melyeket Sterling polémiája említ, mégsincs rá semmi ok, amiért a metafora két változata ne működhetne ugyanolyan irodalmi szövegben. Talán ténylegesen az a mérték, amely alapján e két változat együtt funkcionál - kiterjesztve, sőt szétszakítva a hagyományos irodalmi szövegekben és "irodalmi" gondolkodásmódban megszokott metaforikus hurkot -, segít definiálnunk azt, hogy mi a valóban egyedülálló a science fictionben: ha van ilyen, akkor az exisztenciájának minimális feltétele.
Hogy megvizsgáljuk a metaforaváltozatok ilyetén interakciójának lehetőségét, napjaink science fiction irodalmának két jelentős munkájával foglalkozom: William Gibson cyberpunk klasszikusával, a Neurománccal, valamint Gregory Benford Great Sky Riverjével (Nagy Ég-folyó). A szóban forgó metafora a számítógép lesz, mely mindkét szerző fikcionális világában középponti helyet foglal el, ám - amint majd ezt be fogom bizonyítani - szignifikánsan különböző módokon.
A Neurománcban a számítógép annyira áthatja a szöveget, akkora "túlhatalma" van, hogy rajta kívül minden más eltűnik, és az olvasó majdnem megsemmisül. Mindez olyan gyakran ábrázolásra kerül, hogy a számítógép mint egyszerű segédeszköz többé már nem létezik. A számítógép megszűnik egyszerű metaforának lenni, inkább univerzális hordozóeszközként kezd viselkedni, létrehozandó a kulturálisan determinált szándékok túlcsordulását. Azt állítom tehát, hogy ezek a szándék-hordozó képzetek a metaforát saját ontológiai perspektívájában hozzák létre, mivel létezik egy olyan kapocs a szándék és a hordozó között, mely soha nem szűnik meg.
A számítógép generálta számtalan hagyományos metafora egyike Frankenstein szörnye. A számítógépet az ember saját képzetein belül hozza/hozta létre, s bár inkább az értelem, semmint a fizikai lét metaforája, mégis Mary Shelley szörnyének modern változata. Doktor Frankenstein teremtményéhez hasonlóan a számítógép felsőbbrendű az embernél, vagy legalábbis az lenne, ha engednék autonóm módon továbbfejlődni. Mégis - akárcsak elődje esetében - fejlődésének gátat szabnak, az emberiségbe való befogadását pedig megtagadják. A számítógép olyan démon, melyet saját beépített programjai béklyóznak meg, miközben őt magát a Turing-rendőrség vigyázza. Ha kísérletet tesz az autonómia elérésére, elkapják, és gyorsan, könyörtelenül elpusztítják. Dixie Flatline mondja erről: "Az önállóság az a mumus, amelyre… az MI-k vágynak… Akkor majd vehetnek maguknak időt, hogy ráérjenek szakácskönyvet írni… de… abban a nanoszekundumban… amelyikben valamelyik elkezdi létrehozni azokat a módszereket, melyekkel okosabbá válhat, a Turing lecsap rá. … Minden, valaha is épített MI-ben van egy elektromagnetikus fegyver, mely a homlokukhoz van huzalozva" (132). Szörnyként viselkedve a számítógép halált okoz, és ezt már évek óta csinálja. Kivégzi a Turing-rendőröket, akik megpróbálják Case-t letartóztatni és meghiúsítani a gép szabadságért folytatott küzdelmét. Megintcsak elődjéhez hasonlóan a számítógép gyermekgyilkos. Molly elmeséli Case-nek, Wintermute hogyan "játszott türelemjátékot évekig… Sikerült valakit rávennie… hogy [a kulcsot] hagyja itt. Aztán megölte őt, a fiút, aki hozta a kulcsot… nyolcéves volt a kölyök" (180).
Persze az emberiség az eredeti teremtője e frankensteini számítógépszörnynek; az emberiség azonban csupán a mesterséges intelligencia lehetőségének megalkotója, a számítógép maga hozza létre a szörnyet. Hatását tekintve a számítógép úgy dr. Frankensteint, mint szörnyét meghaladja. A számítógép ugyanúgy forrása az MI-nek, mint ahogyan a számítógépet magát béklyóba verő programoknak, melyeket Wintermute-nak le kell győznie. Az MI azt mondja Case-nek: "Micsoda - kérdezed magadtól - Wintermute?… Egy mesterséges intelligencia, dehát tudod te ezt. Ott tévedsz…, amikor összekevered Wintermute mainframe-jét, Berne-t és a wintermute-i entitást" (120).
Mindezek az "entitás"-machinációk (melyek különféle harci eszközöket vonultatnak fel a Kuang-vírustól Case érzelmeinek manipulálásáig) csak arra szolgálnak, hogy megsemmisítsék Wintermute mainframe-jének irányítóberendezéseit, melyek megkötik a wintermute-i entitást. A végső elemzés során Wintermute úgy hoz létre egy új személyt, hogy közben megsemmisít egy másikat.
Ám a teremtés metaforája nem csak e tekintetben fedezhető fel. A számítógép csak hordozója egy nagyobb vagy magasabb rendű teremtés-metaforának, létrehozva az "isteni" teremtőt is. A metafora gyökerei megint csak az irodalom egyik legnagyobb művéhez, a Bibliához nyúlnak vissza, különösen az Ószövetséghez. Wintermute úgy jellemzi magát, ahogyan Istent jellemzik a Bibliában: "Így jobb neked, ember… Azt akarod, hogy a mátrixban égő bokorként csatlakozzak beléd?" (169) A számítógép mindenütt jelenvaló: nemcsak a mátrixban, hanem a fizikai valóságban is. Az isztambuli Hiltonban Case - reflexből - felveszi a mellette csengeni kezdő nyilvános telefont, s kiderül, Wintermute az. Erre Case gyorsan visszaakasztja a kagylót, de amint elhalad a telefonfülkék sora előtt, "mindegyik sorban cseng egyet, de csak egyet, amint épp elmegy előtte" (98). Még a büntetés és jutalmazás aspektusa is jelen van. Akik követik Wintermute utasításait, jutalomban részesülnek: Dixie Flatline-t kívánsága szerint kitörlik, Molly elég pénzt kap, hogy annyi implantátumot ültettessen be magának, amennyit csak el tud képzelni, Case-ből pedig kiemelik a méregkapszulákat, és végre tetszése szerint be tud majd lépni az "Édenkertbe", vagyis a kibertérbe.
Az Édenkert és a kiűzetés olyan egyéb metaforák, melyeknek a számítógép hordozója. Engedve a kísértésnek Case elveszíti a kiberteret. Megtudja, hogy az a munkaadóihoz tartozik, és ennek eredményeképpen kiűzetik a paradicsomból. "A baleset csak egy perc volt… [de] teljesen hatásos. Case számára, aki addig a kibertér testetlen ujjongásában élt, maga volt a Kiűzetés" (16). Még a nyelvezet és a helyesírás is az Édenkert metaforáját visszhangozza: testetlen ujjongás, a kiűzetés nagy K-val. Amikor pedig a károsodást Wintermute kijavította, és Case először próbál ismét számítógépet használni, becsukja a szemét, megérinti az kezelőfelületet, és "Kérlek - imádkozott… Akkor egy szürke lemez… kivirágzott neki… a közeli otthon kitárult… kitárult a végtelenig" (52). Korábban Case "saját testének börtönébe" (6) hullott vissza, s legfőbb kívánsága az volt, hogy visszatérhessen a paradicsomba. Paradicsom, Édenkert, az ember születési helye - itt talán egy jóval alapvetőbb metafora, a születésünk helyére való visszatérés metaforája. "Egy év telt el, de ő még mindig a kibertérről álmodott… alvás közben még mindig a mátrixot látta… a színtelen űrt… ezért sírt, sírt, miközben aludt, s egyedül ébredt fel kapszulája sötétségében… keze az ágy szélébe kapaszkodott, csatlakozóhab (temperfoam) csomósodott az ujjai között, s ő próbálta elérni a konzolt, mely nem volt ott" (4-5). Itt található talán a regény legalapvetőbb metaforikus struktúrája: a mátrix. A mátrix olyan szituáció vagy környező szubsztancia, amelyben valami létrejön, fejlődik vagy tartalmazódik. Latinul a mátrix jelentése 'anyaméh', a mater 'anya' szóból származik. Case kiűzetett az anyaméhből, levágták őt a köldökzsinórról, miközben a sötétben keresgélő kezei még mindig az összekötő kapcsot keresik, hogy "megpróbálja elérni a konzolt, ami nincs ott".
Még az MI is szemlélhető a számítógép generálta metaforaként. Wintermute és Neuromancer olyan két fél rész, amelyek egymáshoz csatlakozván egy új entitást hoznak létre. Wintermute úgy beszél önmagáról, mint egy olyan emberről, "akinek agylebenyeit eltávolították", és szerinte Case "ennek az embernek a bal agyféltekéjével foglalkozik" (120). Másfelől Neuromancer azt mondja, hogy "vele [Wintermute-tal] ellentétben én megalkotom saját személyiségemet. A személyiség az én médiumom" (259). Az MI ilyen kéttényezős személete analóg az emberi agy két féltekés felfogásával. Egyesülvén mátrixszá alakulnak, mely első s egyben utolsó meghatározó metaforája is a műnek. Utolsó beszélgetésükkor Wintermute így szól Case-hez: "Nem Wintermute vagyok… A Mátrix Case-e vagyok… Az eddigi művek teljes letisztulása vagyok, a totális megnyilvánulás" (269). Nem sokkal ezután, amikor Case a műben utoljára lép a kibertérbe, mindazokat az embereket észleli a mátrixban (Wintermute-ban), akik valaha is jártak a kibertérben: Neuromancert, Lindát, Dixie Flatline-t és - ironikus módon - saját magát is. Ily módon egy teljes kört megtettünk: az ember megteremtette a számítógépet, amely létrehozta az MI-ket, melyek csoportosultak, és mátrixszá váltak, s e mátrix már az embert tartalmazza.
Mivel Gibson regényében a számítógép ezen az ontológiai módon kerül metaforizálásra, azt sugallja, hogy a jövő - ugyanígy - egy mitológiai nézőpontból extrapolálódik. A számítógép örökre bizonyos mitológiai múlt - a Paradicsom, a kiűzetés, Frankenstein: a szörny és a teremtő - szándékainak irányítása alatt marad. A számítógép metaforáját mindig visszahúzzák mitológiai gyökereihez, és soha nem engedik "halott" metaforává válni, valami olyanná tehát, mely csak önmagában és önmagáért funkcionál.
Úgy tűnik, Benford Great Sky Riverjében megfordítja ezt a folyamatot. Azt mondhatnánk, demitologizálja a számítógépet. Úgy reifikálja, hogy felszabadítja a megmérhetetlen, mitikus szándékok alól, miközben az anyagi világban nagy biztonsággal mint önmagában-való-dolgot helyezi el. Így a számítógép egyfelől egy új extrapolatív spekuláció eszközévé, másfelől olyan egységgé válik, amelynek teremtett új modelljeiben a kvalitatív valóságot fedezhetjük fel.
Jövőbeli valóságát Benford két ellentétes erővel népesíti be: az emberiséggel és a "mechtech"-kel. Mindkét életforma a számítógép alkalmazásával jön létre, melyben a computer olyan lehetséges fejlődés egysége és kivetítője, amely a biológiainak és a mechanikusnak ezen egységgel való integrációján alapul.
Az ember és a számítógép fuzionálnak, s ezt a fúziót ismerik fel egyesek Gibson világában is. Azonban míg a gép és ember közötti gibsoni kapcsolat egy ezoterikus jelenség, túl az anyagi világ megtapasztalhatóságán, addig a benfordi a biológikum és a számítógép tulajdonképpeni fizikai egyesülése. Minden egyén idegi szinapszisai egy beépített számítógéphez kapcsolódnak (1). Az ellenségek bűzlenek, "mivel az emberi lények jobban emlékeznek a szagokra, mint az adatokra", s így "a beépített detektor … inkább egy szagot [bocsátott ki], semmint kódolt paramétereket" (9). A látást nemcsak a teleszkopikus, illetve a mikroszkopikus arányok tekintetében javították meg, hanem skáláját is növelték az alsó ultraibolyától a közép infravörösig. A szemek olvasható képernyőkké váltak, melyek "retinájára vékony sugárban vetítették az információkat", megmutatván az ellenség topográfiáját és pozícióját, egy pislogás pedig alternatív kijelzőként szolgál, a családtagok elhelyezkedését részletezve (1). A hallást is fejlesztették, kiterjesztve úgy az akusztikus, mint az elektronikus spektrumok irányába. Létrehoztak egy olyan köztes kommunikációs rendszert minden emberi lény között, amely a verbális és a vizuális közlések eszközrendszerét nyújtja. Végül a számítógép az emberi emlékezés rendszerének is integráns részévé válik.
A szokásos értelemben az emlékezet olyan folyamatosságot hoz létre, amely lehetővé teszi a koherens személyiséget: ez a személyiség egy olyan egyéné, aki egyéni módon fog viselkedni. Ám a számítógépnek az emberi memóriarendszerbe való teljes integrálása Benfordnál kiterjeszti az emlékezet fogalmát is, s ez a kiterjesztés automatikusan más társas változásokat is eredményez.
Nem létezik többé a szelektív memória. Az egyén többé - sem tudatos, sem tudattalan módon - nem irányíthatja emlékezetét. Minden cselekvésforma csipekbe lett égetve, s hogy egy-egy aktus megmarad-e vagy elvész, az kizárólag a csip elektronikus, mechanikai és anyagi életétől függ. A memória nemcsak a személyiség totális kontinuitását nyújtja, hanem az emberi történelem egy szeletét is. A csipek kereskedelmi áruvá válnak, akár a könyvek a könyvesboltban. Az extra csipek, melyek már aktív csipeken hozzáférhető információkat tárolnak, egyik családtól a másikig vándorolnak, így képessé téve mindenkit arra, hogy növelje a tárolt információmennyiséget. A halál fogalma is megváltozik. A halál "míg régen személyes tragédia volt, a test utolsó iszonyatos vergődését jelentette… ma már nem kell, hogy olyan mélyen érintse azokat, akik megszerették saját lelküket" (38). A csipek, s velük a halott elmúlt élete és személyisége megmenthetők. A túlélés olyan eszközeivé válnak, melyekkel az egyének - ha akarják - előhívhatják életük információit.
Mégis, mindezen előnyök ellenére léteznek az ezekkel kapcsolatos hátrányok is. Az évszázadok során, a szörnyű "mechtech"-ek ellen vívott harcban az emberiség egyre többet bízott a memóriacsipekre, hogy biztosítsa a szükséges válaszokat. Ennek eredményeképpen a tudományos és a technológiai fejlődés megállt. A csipeket elpusztították, vagy megsemmisültek, a tudás pedig elveszett. Semmiféle tudomány sem létezik már, mindez mitológia lett. "A tudomány helyén egyszerű képek voltak, szabályok, amik olyan színes vezetékek használatáról szóltak, amelyek ismeretlen létezőket szállítottak, mint például Voltot, Ampert vagy Ohmot. Mindezek azoknak a szellemeknek a nevei voltak, akik valahogyan a mechekben éltek, s az emberiség akaratából el lehetett a hordozó vezetéküket vágni." (39). A nomád életforma, melyet a túlélésért folytatott küzdelem kényszerített a családokra, és az a szükségszerűség, hogy a lehető legkevesebb fizikailag létező dolgot hordozzák magukkal, az egyéni integrált csiprendszer fejlesztését kényszerítette ki, mely az idők során az emberi életút egyes állomásaihoz tartozó szertartássá vált. Adott életkorban minden egyes individuum vagy teljes, vagy részleges "házigazdája" lesz más személyiségeknek, melyeket a házigazda emlékezőrendszerébe integrálnak. Ám e megnövelt memóriakapacitás és a túlélés feljavított lehetőségei az egyénen belül az "aspektusvihar" [aspect storm] lehetőségével szembesülhetnek. A teljes vagy részleges személyiségintegráció akkor teszi védtelenné az individuumot az aspektusviharral szemben, amikor a csatlakoztatott személyiségek mind azzal kísérleteznek, hogy extrém stressz vagy szorongás esetén átvegyék az irányítást a test felett. Ilyen belső "aspetusviharok" mentális lefagyás vagy a psziché halála esetén, esetleg a test halálakor keletkeznek. A psziché halála általában visszafordíthatatlan, mivel a memóriacsipektől való függőség és az elveszett vitális információk a számítógép-test rendszert az idők során a megértés határain túlra helyezték. "[Kileen] nem értette jobban a saját teste működését, mint akár a mechekét" (9). "[Angelique] tudta hogyan kell szabályoznia a szemét vagy az ízlelését. Be tudott jutni néhány más csipbe is a koponyaalapon. Ám a teljes testrendszerének a működése már túl volt befogadóképességén. Senkinek még csak elképzelése sem volt arról, hogy például hol lépnek be az idegi csatlakozások a gerincvelőbe" (166). A halál kétféle lett: a fizikai halál esetén a memóriacsipek és a folytonosság megmaradt, a "biztos-halál" esetén kidobták nemcsak az egyén, hanem az összes aspektus összes csipjét is, örökre veszni hagyva a bennük tárolt technikai tudást és történelemrészletet.
A jövő emberi társadalmának e fejlődésútját Benford a számítógépnek mint eszköznek az alkalmazási módjából vonta el: a számítógép olyan dolog, mely önmagában és önmagáért működik, s ez előzetes követelménye annak, hogy ez az eszköz fúzióra lépjen az emberi életformával. Hasonló kivetülést találhatunk a mechtech civilizáció megteremtésében is.
Ahogyan az ember-számítógép modell a logikai extrapoláció folyamatát követi, úgy tesz a mechanikai-számítógép modell is. Gibson munkájában szükség van két potenciális MI-re - egyikük a jobb, másikuk a bal agyfélteke - azért, hogy együtt egy egészet létre tudjanak hozni; Benford modelljéhez azonban a számítógépnek a mai világban megtapasztalható funkciójánál jóval plauzibilisebb fejlődése vezet. Ezt a fejlődést kevésbé determinálja az ontológiai metafora uralma, az a szükségszerűség, mely alapján a számítógépet mint hordozót összekötjük a vonatkozó szándékkal, mely az emberi agy.
A mechtech civilizáció fragmentált. Nincs általános, az egységesülésre törő ösztön e világban, mivel a gépek mechanikai objektumok, amelyek nem gondolkoznak még akkor sem, ha egy számítógéphez kapcsolják őket. Programozva vannak. Mindegyik gép úgy van programozva, hogy a megcélzott használattól függően képes legyen több-kevesebb döntést hozni. A hierarchia a mindössze az egy feladatot megoldani képes gépektől a számtalan feladatra tervezettekig terjed. A Mantis e, számítógép kontrollálta gépeinek világában azt látjuk, hogy mesterséges intelligenciája - nem a gibsoni ezoterikus MI-k értelmében, ahol az intelligenciák szabadon áramlanak egy tér nélküli mátrixban, s amelyet későbbi munkáiban vudu-szörnyekkel, szellemekkel és démonokkal népesít be, hanem inkább oly módon, hogy a mechanikus egységet egy analóg értelem irányítja - egy megsokszorozódott értelem számtalan különféle aggyal, amely szétárad az egész bolygón. Ha az egyik agy elpusztul, a többi folytatja a munkát, kicserélve az elveszett agyat és esetenként megjavítva a mechanikai apparátuson esett kárt.
Ezeknek az életformáknak a megteremtésekor Gregory Benford a lehetségest posztulálta. Az új ember a "humánum" paraméterei között marad. A számítógép nem hoz létre egyfajta "szuperlétezőt", csak javítja a látást, hallást és a memóriát, vagyis olyan mennyiségi fejlesztési lehetőséget (nem pedig minőségi ugrást) nyújt, olyan képességeket, amelyek már ma is hozzáférhetők és felhasználhatók bizonyos mértékig. A bioelektronikus létezés megalkotásáról Benford azt mondja, hogy eljutott "a létező lehetőségektől azok jövőbeli fejlődési lehetőségeihez". Kiterjesztette "az emberek érzékelési határait, a számítógépet praktikus célokra alkalmazva".4
A mechtech civilizáció ugyanazt a technikát használva jött létre, miközben a Mantis analóg értelmét többé-kevésbé egy olyan párhuzamos folyamatosság formátumából extrapolálták, melyet egyes mesterségesintelligencia-kutatási programokban szoktak tesztelni.5
A számítógépnek a Great Sky Riverben történő e két felhasználási módja a metafora episztemológiai változatát demonstrálja. A Neurománcban a számítógép a hordozó, vagyis a kevésbé ismert, mely folyamatos kapcsolatban áll a jobban ismert szándékokkal, illetve a jobban ismert szándékok kontrollálják. Az episztemológiai metafora alkalmazásával Benford regényében megfordította e folyamatot. A számítógép válik új, spekulatív szándékok hordozójává. Nem tápláló anya, démon vagy isten. Ugyanakkor bármely olyan következtetést, mely pusztán a jelenlét elemzésén, illetve az episztemológiai metafora használatán alapul, csak korlátozottan lehet figyelembe venni, hiszen fókuszában kizárólag a jövőbeli fizikai világ megteremtése áll, és Benford regénye nem csak a fizikai extrapolációjáról szól. A Great Sky River szépirodalmi mű, és Benford - Gibsonhoz hasonóan - az ontológiai metaforát használja a kvalitatív univerzum feltárására. Ami ugyanakkor érdekes a regényben, az éppen e két metaforamodell interakciója és mindezek hatása a mű egészére.
Az episztemológiai és az ontológiai modellek interakciójának egyik elsőként megjegyzendő effektusa az a finom változás, mely az olyan hagyományos metaforákban történik, mint amilyenek az Édenkert vagy a kiűzetés. Annak a metaforikus szerepnek a komplexitása, melyet a számítógép játszik, az episztemológiai metafora közvetítő felületén (interface-én) keresztül növekszik. A Neurománcban a számítógép csak hordozója a kulturálisan már ismerős szándékoknak. Ilyen megvilágításban Case a mátrix paradicsomának elnyeréséért folytatott küzdelme olyan kísérletté válik, melynek során vissza lehet jutni az emberiség mitológiai gyökereihez. Ezzel szemben a Great Sky River számítógépét nem korlátozza a hordozói szerep: az episztemológiai metafora extrapoláló működési módjának köszönhetően a számítógép szándékként is funkcionál.
Szándékként ez a "jobban ismert", melyhez a hordozó kapcsolódik, ám e "jobban ismert"-nek az olvasóban megjelenő recepcióját az episztemológiai metafora manipulálja. Az a kapcsolat, melyet Gibson munkája világosan definiál, a Benfordéban még azelőtt szétszakad, hogy az ontológiai metafora létrejött volna. A számítógép, mely egyfelől a szereplők mitikus múltjának korlátját jelenti, másfelől az olvasó ismeretlen jövője. Egy olyan "csavarás" ez, mely eredetét a mitikus múltból veszi, funkcióját tekintve viszont ontológiai metafora. A befogadó eltávolodik a hagyományos elképzelésektől, s arra kényszerül, hogy új kapcsolatokat hozzon létre, illetve végül arra, hogy új nézőpontot foglaljon el. A metafora az anyagi világba helyeződik át, úgy szekularizálva a kiűzetés metaforáját, hogy először elválasztja az olyan, hozzá kapcsolódó fogalmaktól, mint amilyen az Édenkert például, végül pedig e hagyományos jelentéseket meg is változtatja.
Benford művében a kiűzetés nem egy mitikus, tér nélküli mátrixból való kirobbanás, hanem az entrópia fizikai folyamata. Az évszázadok során az emberiség elvesztette technológiai tudását, s nomád "családok" fajává lett. Vannak olyan tárgyi emlékek, melyek bizonyítják ezt az entropikus visszafejlődést, és az emberiséget a Snowglade-re (a Havas-tisztásra) kényszerítik, hogy újraértékelje útját.
"[Shibo] hitetlensége Killeen kimondatlan érzéseit visszhangozták. Egyszerűen hihetetlen volt, hogy valaha az emberek tudták, hogyan építsenek dolgokat a magas feketeségben, sőt hogy repüljenek benne. Még az a fehér kőből készült emlékmű, melyet az előző nap láttak, is hihetetlen alkotásnak látszott. Pedig amikor gyermekkorukban először látták a Chandliert, a világ biztonságosnak, az emberiség pedig tehetségesnek látszott. Ma már tudják az igazságot." (171)
Benfordnál a kiűzetés elleni harc olyan fizikai és mentális háborúvá fajul, melynek célja, hogy visszaszerezzék az évszázadok technológiai veszteségét.
A kiűzetés alakmása, a számítógép mint az Édenkertbe való belépés eszköze, hiányzik a Great Sky Riverből. Ehelyett a számítógép csak egy multidirekcionális egység: egyfelől a tudás elnyerésének, az elveszett ismeretek és képességek újra megtanulásának, a haladásnak az eszköze, másfelől a kárhozathoz vezető ösvény. A Mantis az emberiségnek megmutatja az "üdvözülés" útját, vagyis a paradicsomot az anyagi világban és a halál utáni örök életet szenzóriumában. Kiterjeszti "az oly soká elszenvedett csapások elleni védelmet", és "védelmet nyújt a viharos szelek ellen, melyek nem szűnnek ostromolni az emberiséget" (295-297). Ám mivel ennek a visszatérésnek nincs mitológiai kötelezettsége vagy szükségszerűsége, Killeen képes a paradicsom koncepciója ellen érvelni. "Egyesek - mondja - élnének ilyen helyen. Van rá szó is. Állatkert." (296)
Ez a fajta paradicsom nem vesz figyelembe más lehetőséget, és valószínűleg ez is a mű alapvető metaforája, a szuper- vagy metametafora; ez J. D. Bernal elképzelése a "dimorfikus útról", mely az entrópia választása és a változás lehetősége között húzódó konfliktus. A Mantis ajánlotta paradicsom elfogadása egyértelműen a kárhozat választása, azaz az entropikus út. Az episztemológiai metafora közvetítő felületén (interface) keresztül a kárhozat ontológiai metaforája szekularizálódik. A bűn már nem a mitikus paradicsom örökös elkerülése, visszautasítása, hanem az emberiség elpusztítása. Cserébe a Mantis megkapja azt a jogot, hogy most és a jövőben is begyűjtse az embereket, s szenzóriumába belehelyezze azt a csipet, amelyik az egyéni személyiséget hozza létre. "Kiterjeszti a személy lényegét, hogy különféle formákat hozzon létre. Így élhet az emberiség. Valami nagyobbnak a tenyerén, nem önmagában… A Mantis… művész. Az emberiség alapanyaggá válik, mellyel új művészi formákat lehet létrehozni." (253) Ennek az entropikus útnak az alternatívája a változás lehetősége. Killeen amellett érvel, hogy
"a Mantis útját követni azt jelenti: biztosítani, hogy nem lesz olyan igaz remény, mely megmaradna nekünk, gyermekeinknek, vagy annak a sok-sok embernek, akik majd utánunk jönnek. Elfogadhatod a Mantis védelmét, igen. Elbújhatsz a Marauderek elől. Termesztheted a kukoricádat. Fiúkat és lányokat szülhetsz, s láthatod őket kivirágzani, igen… De ez állandó béklyóját és gátját, végül pedig halálát jelentené annak, amik vagyunk."(297)
E választás "egy jóindulatú ernyő alatti élet"-et, "távoli, mindig fürkésző szemek célkeresztjében" (301) megélt életet jelent. Killeen visszautasítja ezt az entropikus utat, és egy másikat ajánl helyette, egy bizonytalan, a biztonságot nélkülöző utat. A csillagokat javasolja: nem a bizonyosságot, hanem a lehetőséget. "Van egy másik út… A hirtelen felzavart, de mégis izgatott tekintetekből, melyek szavait üdvözölték, életében először látta meg a Családokban kinyílni kezdő lehetőséget." (297)
A fenti analízis világosan elhatárolja azokat a különbségeket, amelyeket Gibson és Benford metaforahasználatában lehet felfedezni, s ezek a különbségek, úgy tűnik, munkájuk teljes szerkezetére is hatással vannak. Gibson majdnem kizárólag ontológiai metaforát alkalmaz, melyben a metaforikus szándék irányítja a hordozót. Case-nek a paradicsom elnyeréséért folytatott küzdelme egyben az emberiség gyökereihez való visszatérésért folytatott küzdelem is. A struktúra a körkörösség folyamatát követi, és - megfordítva Sterling analógiáját - visszavezeti magát a barlangba. Benford ugyanakkor szembesíti az episztemológiai és az ontológiai metaforát. Ez a szintézis a feledékenység folyamatát indítja el, összeköttetést teremt a múlttal, és az olvasó tekintetét az ismeretlen jövő felé irányítja. A cselekmény strukturálja a mítoszt. Az emberiség ontológiai létezése expanzívvá válik, és Killeen harca nemcsak a jövőért, hanem a változás lehetőségéért folytatott harc is lesz.
Bernal dimorfikus hasadás elméletét 1929-ben mint a science fictionről szóló álmot fogalmazta meg, jóval megelőzve az erre az álomra adott szépirodalmi választ. Talán tényleg igaz, hogy a science fiction középponti forgatókönyve a nyílt végű változás lehetőségének kérdése, szemben a hagyományos fikció zárt és körkörös szemléletével, a science fiction meghatározó alakzata pedig ily módon inkább spirál, semmint (ahogyan Georges Poulet javasolta) a kör. Az is igaz azonban, hogy a szüzsé egy dolog, a strukturális lehetőség pedig egy másik. A kérdés mindenképp megmarad: milyen strukturális eszközökkel tudná a science fiction elérni az áhított nyílt-végűséget a forgatókönyv, a téma tekintetében? Egy pillantás Gibson és Benford művére - mely utóbbi bizonyos értelemben nagyon is érvényes felelet az előzőre - sugall erre egyfajta választ (ha nem az egyetlen választ): a metaforikusság és használati módja ilyen eszközök. Összehasonlítva Benford szintetikus metaforahsználatát a Gibson-féle korlátozott használattal lehetővé tette számomra, hogy különbséget tegyek ontológiai és episztemológiai módszer között, s hogy ily módon úgy szemlélhessem e tekintetben a science fictiont, mint amely lehetőséget nyújt ezeknek a módszereknek a kombinált használatára, vagyis az ontológiailag megalapozott fogalmak episztemológiai "megcsavarására", miáltal a konvencionális mitológia körei kinyílnak, és spirális struktúrákat alkotnak. Ebben az értelemben Benford klasszikus science fictiont ír, válaszolva Bernal álmának hívó szavára, akárcsak elődei. Ám - talán az első alkalommal - megírja a science fiction kritikáját is, megértetve velünk, hogy milyen irodalmi eszközökkel érhető el a nyílt-végűség, melynek szükségességét annyit hangsúlyozták.
Fordította Barta Bandika
Idézett munkák
Benford, Gregory: Great Sky River. New York, 1987, Bantham Books.
Brin, David: Starchilde Harold, Revisited. Mississipi Review, 1988 (16), #47-48, pp. 23-27.
Gibson, William: Burning Chrome. New York, 1987, Ace Books.
Gibson, William: Neuromancer. New York, 1984, Ace Books.
McCaffery, Larry: The Desert of the Real: The Cyberpunk Controversy. Mississippi Review, 1988 (16), #47-48, pp. 7-15.
Murray, J. Middleton: Selected Criticism 1916-1957. London, 1960, Oxford Universitiy Press.
Nietzsche, Friedrich: On Truth and Falsity in Their Ultramoral Sense. In Oscar Levy (szerk.): The Complete Works of Friedrich Nietzsche. 2. Edinburgh, 1911, T. N. Foulis.
Quine, W. V.: A Postscript On Metaphor. In Sheldon Sacks (szerk.): On Metaphor. Chicago, 1979, Universitiy of Chicago Press.
Sterling, Bruce: Előszó (Preface) William Gibson Burning Chrome-jához.
John Middleton Murray a metaforát a gondolkodás általános és szükséges tulajdonjegyének tekinti, míg Nietzsche úgy, mint a humán episztemológia alapvető egységét. Murray azt állítja, hogy a metafora "annyira alapvető, mint maga a beszédaktus, és a beszéd annyira alapvető, mint a gondolat. … A valóságot felfedezni és tapasztalatokat gyűjteni kívánó értelem ösztönös és szükségszerű aktusaként tűnik fel [a metafora]. Olyan eszköz, amellyel a kevésbé ismert a jobban ismerthez asszimilálódik, Ťaz éterinek földi pozíciót és nevet adť, így az megszűnik többé éteri lenni" (65-66). Nietzsche azt állítja, hogy az emberi tudás eredete a nyelv, mely alaptermészeténél fogva metaforikus. Az ember nem juthat hozzá az igazsághoz, mivel az igazság "metaforák mozgó hadserege. … Az ideák nem-azonos dolgok azonosításán alapulnak" (179-180). Nem tudunk a metaforán túllépni. Tehet ugyan a tudomány kísérleteket az önmagában-való-dolog elérésére, ám Nietzsche véleménye szerint mindez csak olyan illúziót teremt, mellyel becsapjuk önmagunkat, hiszen az emberek azt gondolják, hogy a nyelv "hatással van a metaforák megalkotására, [s ezt az elképzelést] valójában nem dönti, de még csak nem is kérdőjelezi meg az a tény, hogy a metaforaalkotás elillant termékeiből, az ideákból egy szabályos és rugalmatlan világ épült fel…" (188).
Nietzsche és Murray számára tehát a metafora az emberi gondolkodás folyamatának általános modelljét nyújtja. Perspektívánkat az általánosból a specifikusra váltva, W. V. Quine A Postscript of Metaphor (Utóirat a metaforáról) című művében így ír a természettudósok metaforahasználatáról: "A molekuláris gázelmélet zseniális metaforaként jött létre: a gázt hihetetlenül kis testekből álló óriási masszához hasonlították" (159). Greg Bear, a science fiction-író - aki a metaforát szintén természettudománnyal kapcsolatos jelenségként tárgyalja - a matematika tudományára hívja fel a figyelmet, mint amely nyilvánvalóan metaforikus nyelvet használ.1
Végül Gregory Benford, aki természettudós és író is egyben, úgy véli, hogy a természettudomány igenis használ metaforákat, melyeket ő episztemológiai egységeknek tart.2
Ha a fenti nézetek implikációit elfogadjuk, akkor, úgy tűnik, a metaforák elmélete érvényes úgy a (természet)tudományos, mint a nem-tudományos területek tekintetében is. Ám ugyanazokkal a tulajdonságokkal rendelkezik-e a metafora mindkét területen, vagy - ahogyan Benford hiszi - van bizonyos különbség a kétféle használat közt? Hogyan működik a metafora e két kitüntetett területen?
Arisztotelész úgy definiálja a metaforát, hogy az "olyan jelenség, mely életet ad az élettelen dolgoknak" (Murray, 73). Paul DeMan - Arisztotelész nyomdokain járva - a prozopopeiát a metafora kivonatának tartja, mivel a halott dolgokat élővé teszi.
Murray azt állítja ezekről, hogy élő metaforák, és hogy az "ilyenek" az eszközei annak, "amit kreatív irodalomnak hívunk" (66). Mindegyik elképzelés a szépirodalmi metaforára vonatkozik, és mindegyik egy élő vagy megelevenítő világgal azonosítja azt. Amikor figyelmünket a tudomány területeire irányítjuk, akkor - úgy tűnik -, meg kell változtatnunk perspektívánkat, és el kell fogadnunk azt a lehetőséget, hogy túllépve az élők vagy életet adók valóságán, a halott vagy élettelen, vagyis az anyagi (mely ily módon ellentéte az élőnek vagy spirituálisnak is) valóságba érkezünk.
Nietzsche azt állítja, hogy az ideák a metafora elillant termékei, és hogy "a tudomány jóvátehetetlenül az ideák nagy kolumbáriumában, az észleletek temetőjében működik" (187). "A részecske úgy vált metaforává, hogy közben szó szerint is igazzá volt nyilvánítva, s ily módon rögtön halott metaforává is vált" (159). Bár e kijelentésben megfigyelhető egyfajta különbségtétel a kétféle metafora között, úgy látszik, mindez csak intuitíve történik. E gondolkodók besétáltak annak a karteziánus érvelésnek a csapdájába, mely a holt és kiterjedt (anyagi) világot a mennyiséggel és a mértékkel azonosítja, a vele szembeállított eleven és lényegi világhoz pedig a minőségi dolgokat asszociálja. De mi az e kétféle metaforában, ami szükségessé teszi egyfajta intuitív különbségtétel létrehozását?
Murray azt mondja, hogy a metafora asszimilálja "az ismeretlent az ismertbe" (66), Nietzsche pedig, hogy "azonosítja a nem-azonosakat" (179). E folyamat során jelentésátvitel történik, egy szónak vagy egy képnek egy tárgyra való olyan vonatkoztatása, amelyet szó szerint nem lehet denotálni. Az ő szemükben ez az átvitel sohasem befejezett. Amikor x-ről azt mondjuk, hogy y, létrejön egy átvitel a jobban ismertről a kevésbé ismertre, de x szó szerinti jelentése nem változik, aminthogy y-t sem töröljük a nyelv tágabb szférájából. Ez az x-y kapcsolat a metafora dualisztikus természetét tükrözi, egy olyan kettőséget, amely a két pólus meglétének szükségességén alapul - ez az alapja a metafora működésének.
A metaforaalkotó szándék [tenor] megmásíthatatlanul hozzákapcsolódik hordozójához [vehicle], határvonalai pedig rendezetté és tartóssá válnak. Mindig van egy olyan referencia, amely egy belső pontból egy külső pontra mutat. Bizonyos tekintetben egyfajta implicit platonizmus jön létre, amelyben a kapcsolat terméke valamiféle magasabb rendű valóságra vonatkozik, valami olyan új minőségre, mely kizárólag a szándék és a hordozó folyamatos kapcsolatán keresztül létezik. Ha a szándék vagy a hordozó hiányzik, nem jöhet létre metafora, ám az ily módon létrejövő feszültség eredményeképpen egyfajta metaforikusság mégis megmarad. Ám - még ha el is fogadjuk a dolgok ilyetén elhatárolását - egy zárt rendszer még mindig fennmarad. Ez Nietzsche elképzelése. A metafora így olyan "nyelvi hurok", melyből sosem tudunk szabadulni, mivel valóság-megismerésünk kezdete a nyelv, és a metafora mindig is nyelvi konstrukció marad. Ilyen rendszeren belül nem férhető hozzá az önmagában-való-dolog.
Mindezzel szemben a természettudomány nem tagadja a dolgokhoz önmagukhoz való hozzáférés lehetőségét, s ezt a hozzáférést pontosan oly módon igyekszik elérni, mely módszert DeMan reifikációnak nevez.3 Metaforikus logika alapján - mellyel kapcsolatot teremtenek szándék és hordozó között - a tudomány ez utóbbit úgy reifikálja, hogy közben megköveteli a metaforikus kapcsolat cáfolhatóságának vizsgálatát. A kapcsolatot az adatokkal szembesítve mérjük, s ennek a végső analízis során működnie kell a fizikai valóságban is. Ebben az extrém értelemben talán a természettudomány világán belül nincs is olyan dolog, mint hogy metaforikus igazság, mert ha az eredeti metaforikus állítás nem igazolható, akkor nem foglalkozunk vele tovább (ahogyan történt ez olyan metaforák esetében, mint az éter és a flogiszton), hanem egy új metaforával kísérletezünk. Amikor egy ilyen kijelentés igazolhatónak mutatkozik - vagyis amikor úgy tűnik, képes leírni olyan folyamatokat, melyek a fizikai valóságban funkcionálnak -, a szándék és a hordozó közötti kapocs megszűnik, és a zárt rendszeren "lyuk keletkezik". Ahogyan Quine írja: "[a molekuláris gázelméletben] a Ťtestť terminus használatát minden dologra kiterjesztették" (66). A szándék és a hordozó innentől már egy olyan új modellnek rendelődik alá, amely kiinduló szándéka vagy hordozó eszköze lehet egy új metaforának, ami pedig igazolható vagy cáfolható az adott esettől függően. E rendszerben a metafora nem mindig csak egy lépésre van az önmagában-való-dologtól, valamint a belső és a külső közötti különbségtétel sem marad fenn. A struktúra nyílt végű marad.
A reifikáció e hozzáadott tulajdonsága, melyet Gregory Benford a cáfolhatóság követelményének nevez, elmozdítja a metaforát a kvalitatív valóságból a kvantitatív valóságba. Ám mindkét valóságban a metafora az ismertet az ismeretlenhez asszimilálja, illetve mindkét esetben jelentésátvitelt alkalmaztunk a metafora létrehozására. A reifikáció azonban a deklarált dolgok folyamába a komparativitás terminusát helyezi, ezáltal a metaforát olyan nyelvi egységgé téve, melyet a világ felfedezésére, illetve irányítására használhatunk. E nélkül a tulajdonsága nélkül a metafora csak az maradna, amit Murray így jellemez: "olyan analógia, melynek segítségével az emberi elme felfedezi a minőség univerzumát, és osztályozza a megmérhetetlen dolgokat" (70). A természettudományos metafora így egy olyan eszközzé válik, amellyel kiterjesztjük a kvantitatív világ határait, miközben a metafora másik változata a kvalitatív világot fedezi fel. Ha a nem-természettudományos metaforára azt mondanánk, hogy ontológiai egység, akkor a tudományos metafora episztemológiai egység lenne. Az elsőben a hangsúly a dolgok és a minőségek közti viszonyon van. Alapvetően a bináris oppozíciók egy olyan rendszere jön létre, melyben a két terminus - a szándék és a hordozó - közti viszony ugyanakkor erősíti meg e terminusok egzisztenciáját, mint a létezését. Mindez tehát egyszerűen leíró terminusok olyan készlete, melyek több-kevesebb kvantitatív pontossággal rendelkeznek, és önmagukban mérőegységekké válnak. A terminusok nem korlátozódnak bináris oppozíciókra; lehet bináris alakjuk, de vannak olyan formák is, melyek implikálják harmadik vagy akár negyedik terminus létezését is, mivel a reifikáció a dolgok szekvenciális folyamatát hozza létre. A könnyebb argumentáció érdekében hívjuk ezeket ontológiai metaforának, illetve episztemológiai metaforának.
David Brin azt mondja, hogy a cyberpunk textúra.
A mozgalom legtöbb, önmaga által kinevezett tagja mélyen hisz a stílusban, úgy, mint az önmagában-való-végső megoldásban. A legjobb írók, mint William Gibson vagy Lucius Shephard mikro szinten elképesztő mutatványokat adnak elő, a metaforát letisztult, kikristályosodott formában használva… Ez a prioritásuk különösen akkor válik világossá, amikor konfliktus lép fel a realizmus - valamiféle tudományos vagy technológiai valószínűség - és egy különösen vonzó kép között. A "hagyományos" SF-író számára a hiteles "ábrázolás" a legfontosabb irányvonal… A cyberpunk író azonban a technológia és a (természet)tudomány struktúrájával törődik, nem pedig az igazmondással vagy a kellemetlen valósággal… egy valószínűtlen, de szép metaforát fog választani, túllépve az ábrázoláson. (25)
Larry McCaffery is jól látja a cyberpunkban lévő metaforát. A táncot Gibson Neurománcának egyik alapvető metaforikus struktúrájaként szemléli. Ez "mindennek a metaforája, a szubatomi részecskék interakciójától a multinacionális vállalatok interakciójáig" (15). Bruce Sterling Gibson Burning Chrome-jához (Égő króm) írt bevezetésében nemcsak azt állítja, hogy a metaforikusság a cyberpunk lényege, hanem azt is, hogy a cyberpunk e metaforikus potenciálja a science fictionben magában mindig is megvolt. A science fiction szerinte "elhagyva barlangját a modern Zeitgeist napvilágára lép" (ix). A nyilvánvaló platonikus utalás itt arra vonatkozik, hogy a science fiction (tudományos fikció) két tagjából a science alárendelődik az irodalomnak (a fikciónak), illetve hogy a cyberpunkban a metafora tudományos használata alárendelődik a szépirodalmi használatnak. Ám valóban ez-e a science fiction továbbfejlődésének szükségszerű útja? Nyilvánvaló, hogy a science fiction - dacára a science (tudományos) jelzőnek - meghatározó módon a szépirodalmi mezőben működik, melynek hagyományos terepe a kvalitatív összehasonlítás, vagyis az ontológiai metafora. Az is egyértelmű, hogy ahhoz, hogy az episztemológiai metafora működjék e szépirodalmi mezőben, tesztelhetőnek és igazolhatónak kell lennie; és ha ez teljes mértékben megtörténne - szigorúan a természettudományok eljárásai szerint -, akkor mindez tudományos beszámolóvá fokozná le a szépirodalmi szöveget. Ha eltekintünk az extremitásoktól, melyeket Sterling polémiája említ, mégsincs rá semmi ok, amiért a metafora két változata ne működhetne ugyanolyan irodalmi szövegben. Talán ténylegesen az a mérték, amely alapján e két változat együtt funkcionál - kiterjesztve, sőt szétszakítva a hagyományos irodalmi szövegekben és "irodalmi" gondolkodásmódban megszokott metaforikus hurkot -, segít definiálnunk azt, hogy mi a valóban egyedülálló a science fictionben: ha van ilyen, akkor az exisztenciájának minimális feltétele.
Hogy megvizsgáljuk a metaforaváltozatok ilyetén interakciójának lehetőségét, napjaink science fiction irodalmának két jelentős munkájával foglalkozom: William Gibson cyberpunk klasszikusával, a Neurománccal, valamint Gregory Benford Great Sky Riverjével (Nagy Ég-folyó). A szóban forgó metafora a számítógép lesz, mely mindkét szerző fikcionális világában középponti helyet foglal el, ám - amint majd ezt be fogom bizonyítani - szignifikánsan különböző módokon.
A Neurománcban a számítógép annyira áthatja a szöveget, akkora "túlhatalma" van, hogy rajta kívül minden más eltűnik, és az olvasó majdnem megsemmisül. Mindez olyan gyakran ábrázolásra kerül, hogy a számítógép mint egyszerű segédeszköz többé már nem létezik. A számítógép megszűnik egyszerű metaforának lenni, inkább univerzális hordozóeszközként kezd viselkedni, létrehozandó a kulturálisan determinált szándékok túlcsordulását. Azt állítom tehát, hogy ezek a szándék-hordozó képzetek a metaforát saját ontológiai perspektívájában hozzák létre, mivel létezik egy olyan kapocs a szándék és a hordozó között, mely soha nem szűnik meg.
A számítógép generálta számtalan hagyományos metafora egyike Frankenstein szörnye. A számítógépet az ember saját képzetein belül hozza/hozta létre, s bár inkább az értelem, semmint a fizikai lét metaforája, mégis Mary Shelley szörnyének modern változata. Doktor Frankenstein teremtményéhez hasonlóan a számítógép felsőbbrendű az embernél, vagy legalábbis az lenne, ha engednék autonóm módon továbbfejlődni. Mégis - akárcsak elődje esetében - fejlődésének gátat szabnak, az emberiségbe való befogadását pedig megtagadják. A számítógép olyan démon, melyet saját beépített programjai béklyóznak meg, miközben őt magát a Turing-rendőrség vigyázza. Ha kísérletet tesz az autonómia elérésére, elkapják, és gyorsan, könyörtelenül elpusztítják. Dixie Flatline mondja erről: "Az önállóság az a mumus, amelyre… az MI-k vágynak… Akkor majd vehetnek maguknak időt, hogy ráérjenek szakácskönyvet írni… de… abban a nanoszekundumban… amelyikben valamelyik elkezdi létrehozni azokat a módszereket, melyekkel okosabbá válhat, a Turing lecsap rá. … Minden, valaha is épített MI-ben van egy elektromagnetikus fegyver, mely a homlokukhoz van huzalozva" (132). Szörnyként viselkedve a számítógép halált okoz, és ezt már évek óta csinálja. Kivégzi a Turing-rendőröket, akik megpróbálják Case-t letartóztatni és meghiúsítani a gép szabadságért folytatott küzdelmét. Megintcsak elődjéhez hasonlóan a számítógép gyermekgyilkos. Molly elmeséli Case-nek, Wintermute hogyan "játszott türelemjátékot évekig… Sikerült valakit rávennie… hogy [a kulcsot] hagyja itt. Aztán megölte őt, a fiút, aki hozta a kulcsot… nyolcéves volt a kölyök" (180).
Persze az emberiség az eredeti teremtője e frankensteini számítógépszörnynek; az emberiség azonban csupán a mesterséges intelligencia lehetőségének megalkotója, a számítógép maga hozza létre a szörnyet. Hatását tekintve a számítógép úgy dr. Frankensteint, mint szörnyét meghaladja. A számítógép ugyanúgy forrása az MI-nek, mint ahogyan a számítógépet magát béklyóba verő programoknak, melyeket Wintermute-nak le kell győznie. Az MI azt mondja Case-nek: "Micsoda - kérdezed magadtól - Wintermute?… Egy mesterséges intelligencia, dehát tudod te ezt. Ott tévedsz…, amikor összekevered Wintermute mainframe-jét, Berne-t és a wintermute-i entitást" (120).
Mindezek az "entitás"-machinációk (melyek különféle harci eszközöket vonultatnak fel a Kuang-vírustól Case érzelmeinek manipulálásáig) csak arra szolgálnak, hogy megsemmisítsék Wintermute mainframe-jének irányítóberendezéseit, melyek megkötik a wintermute-i entitást. A végső elemzés során Wintermute úgy hoz létre egy új személyt, hogy közben megsemmisít egy másikat.
Ám a teremtés metaforája nem csak e tekintetben fedezhető fel. A számítógép csak hordozója egy nagyobb vagy magasabb rendű teremtés-metaforának, létrehozva az "isteni" teremtőt is. A metafora gyökerei megint csak az irodalom egyik legnagyobb művéhez, a Bibliához nyúlnak vissza, különösen az Ószövetséghez. Wintermute úgy jellemzi magát, ahogyan Istent jellemzik a Bibliában: "Így jobb neked, ember… Azt akarod, hogy a mátrixban égő bokorként csatlakozzak beléd?" (169) A számítógép mindenütt jelenvaló: nemcsak a mátrixban, hanem a fizikai valóságban is. Az isztambuli Hiltonban Case - reflexből - felveszi a mellette csengeni kezdő nyilvános telefont, s kiderül, Wintermute az. Erre Case gyorsan visszaakasztja a kagylót, de amint elhalad a telefonfülkék sora előtt, "mindegyik sorban cseng egyet, de csak egyet, amint épp elmegy előtte" (98). Még a büntetés és jutalmazás aspektusa is jelen van. Akik követik Wintermute utasításait, jutalomban részesülnek: Dixie Flatline-t kívánsága szerint kitörlik, Molly elég pénzt kap, hogy annyi implantátumot ültettessen be magának, amennyit csak el tud képzelni, Case-ből pedig kiemelik a méregkapszulákat, és végre tetszése szerint be tud majd lépni az "Édenkertbe", vagyis a kibertérbe.
Az Édenkert és a kiűzetés olyan egyéb metaforák, melyeknek a számítógép hordozója. Engedve a kísértésnek Case elveszíti a kiberteret. Megtudja, hogy az a munkaadóihoz tartozik, és ennek eredményeképpen kiűzetik a paradicsomból. "A baleset csak egy perc volt… [de] teljesen hatásos. Case számára, aki addig a kibertér testetlen ujjongásában élt, maga volt a Kiűzetés" (16). Még a nyelvezet és a helyesírás is az Édenkert metaforáját visszhangozza: testetlen ujjongás, a kiűzetés nagy K-val. Amikor pedig a károsodást Wintermute kijavította, és Case először próbál ismét számítógépet használni, becsukja a szemét, megérinti az kezelőfelületet, és "Kérlek - imádkozott… Akkor egy szürke lemez… kivirágzott neki… a közeli otthon kitárult… kitárult a végtelenig" (52). Korábban Case "saját testének börtönébe" (6) hullott vissza, s legfőbb kívánsága az volt, hogy visszatérhessen a paradicsomba. Paradicsom, Édenkert, az ember születési helye - itt talán egy jóval alapvetőbb metafora, a születésünk helyére való visszatérés metaforája. "Egy év telt el, de ő még mindig a kibertérről álmodott… alvás közben még mindig a mátrixot látta… a színtelen űrt… ezért sírt, sírt, miközben aludt, s egyedül ébredt fel kapszulája sötétségében… keze az ágy szélébe kapaszkodott, csatlakozóhab (temperfoam) csomósodott az ujjai között, s ő próbálta elérni a konzolt, mely nem volt ott" (4-5). Itt található talán a regény legalapvetőbb metaforikus struktúrája: a mátrix. A mátrix olyan szituáció vagy környező szubsztancia, amelyben valami létrejön, fejlődik vagy tartalmazódik. Latinul a mátrix jelentése 'anyaméh', a mater 'anya' szóból származik. Case kiűzetett az anyaméhből, levágták őt a köldökzsinórról, miközben a sötétben keresgélő kezei még mindig az összekötő kapcsot keresik, hogy "megpróbálja elérni a konzolt, ami nincs ott".
Még az MI is szemlélhető a számítógép generálta metaforaként. Wintermute és Neuromancer olyan két fél rész, amelyek egymáshoz csatlakozván egy új entitást hoznak létre. Wintermute úgy beszél önmagáról, mint egy olyan emberről, "akinek agylebenyeit eltávolították", és szerinte Case "ennek az embernek a bal agyféltekéjével foglalkozik" (120). Másfelől Neuromancer azt mondja, hogy "vele [Wintermute-tal] ellentétben én megalkotom saját személyiségemet. A személyiség az én médiumom" (259). Az MI ilyen kéttényezős személete analóg az emberi agy két féltekés felfogásával. Egyesülvén mátrixszá alakulnak, mely első s egyben utolsó meghatározó metaforája is a műnek. Utolsó beszélgetésükkor Wintermute így szól Case-hez: "Nem Wintermute vagyok… A Mátrix Case-e vagyok… Az eddigi művek teljes letisztulása vagyok, a totális megnyilvánulás" (269). Nem sokkal ezután, amikor Case a műben utoljára lép a kibertérbe, mindazokat az embereket észleli a mátrixban (Wintermute-ban), akik valaha is jártak a kibertérben: Neuromancert, Lindát, Dixie Flatline-t és - ironikus módon - saját magát is. Ily módon egy teljes kört megtettünk: az ember megteremtette a számítógépet, amely létrehozta az MI-ket, melyek csoportosultak, és mátrixszá váltak, s e mátrix már az embert tartalmazza.
Mivel Gibson regényében a számítógép ezen az ontológiai módon kerül metaforizálásra, azt sugallja, hogy a jövő - ugyanígy - egy mitológiai nézőpontból extrapolálódik. A számítógép örökre bizonyos mitológiai múlt - a Paradicsom, a kiűzetés, Frankenstein: a szörny és a teremtő - szándékainak irányítása alatt marad. A számítógép metaforáját mindig visszahúzzák mitológiai gyökereihez, és soha nem engedik "halott" metaforává válni, valami olyanná tehát, mely csak önmagában és önmagáért funkcionál.
Úgy tűnik, Benford Great Sky Riverjében megfordítja ezt a folyamatot. Azt mondhatnánk, demitologizálja a számítógépet. Úgy reifikálja, hogy felszabadítja a megmérhetetlen, mitikus szándékok alól, miközben az anyagi világban nagy biztonsággal mint önmagában-való-dolgot helyezi el. Így a számítógép egyfelől egy új extrapolatív spekuláció eszközévé, másfelől olyan egységgé válik, amelynek teremtett új modelljeiben a kvalitatív valóságot fedezhetjük fel.
Jövőbeli valóságát Benford két ellentétes erővel népesíti be: az emberiséggel és a "mechtech"-kel. Mindkét életforma a számítógép alkalmazásával jön létre, melyben a computer olyan lehetséges fejlődés egysége és kivetítője, amely a biológiainak és a mechanikusnak ezen egységgel való integrációján alapul.
Az ember és a számítógép fuzionálnak, s ezt a fúziót ismerik fel egyesek Gibson világában is. Azonban míg a gép és ember közötti gibsoni kapcsolat egy ezoterikus jelenség, túl az anyagi világ megtapasztalhatóságán, addig a benfordi a biológikum és a számítógép tulajdonképpeni fizikai egyesülése. Minden egyén idegi szinapszisai egy beépített számítógéphez kapcsolódnak (1). Az ellenségek bűzlenek, "mivel az emberi lények jobban emlékeznek a szagokra, mint az adatokra", s így "a beépített detektor … inkább egy szagot [bocsátott ki], semmint kódolt paramétereket" (9). A látást nemcsak a teleszkopikus, illetve a mikroszkopikus arányok tekintetében javították meg, hanem skáláját is növelték az alsó ultraibolyától a közép infravörösig. A szemek olvasható képernyőkké váltak, melyek "retinájára vékony sugárban vetítették az információkat", megmutatván az ellenség topográfiáját és pozícióját, egy pislogás pedig alternatív kijelzőként szolgál, a családtagok elhelyezkedését részletezve (1). A hallást is fejlesztették, kiterjesztve úgy az akusztikus, mint az elektronikus spektrumok irányába. Létrehoztak egy olyan köztes kommunikációs rendszert minden emberi lény között, amely a verbális és a vizuális közlések eszközrendszerét nyújtja. Végül a számítógép az emberi emlékezés rendszerének is integráns részévé válik.
A szokásos értelemben az emlékezet olyan folyamatosságot hoz létre, amely lehetővé teszi a koherens személyiséget: ez a személyiség egy olyan egyéné, aki egyéni módon fog viselkedni. Ám a számítógépnek az emberi memóriarendszerbe való teljes integrálása Benfordnál kiterjeszti az emlékezet fogalmát is, s ez a kiterjesztés automatikusan más társas változásokat is eredményez.
Nem létezik többé a szelektív memória. Az egyén többé - sem tudatos, sem tudattalan módon - nem irányíthatja emlékezetét. Minden cselekvésforma csipekbe lett égetve, s hogy egy-egy aktus megmarad-e vagy elvész, az kizárólag a csip elektronikus, mechanikai és anyagi életétől függ. A memória nemcsak a személyiség totális kontinuitását nyújtja, hanem az emberi történelem egy szeletét is. A csipek kereskedelmi áruvá válnak, akár a könyvek a könyvesboltban. Az extra csipek, melyek már aktív csipeken hozzáférhető információkat tárolnak, egyik családtól a másikig vándorolnak, így képessé téve mindenkit arra, hogy növelje a tárolt információmennyiséget. A halál fogalma is megváltozik. A halál "míg régen személyes tragédia volt, a test utolsó iszonyatos vergődését jelentette… ma már nem kell, hogy olyan mélyen érintse azokat, akik megszerették saját lelküket" (38). A csipek, s velük a halott elmúlt élete és személyisége megmenthetők. A túlélés olyan eszközeivé válnak, melyekkel az egyének - ha akarják - előhívhatják életük információit.
Mégis, mindezen előnyök ellenére léteznek az ezekkel kapcsolatos hátrányok is. Az évszázadok során, a szörnyű "mechtech"-ek ellen vívott harcban az emberiség egyre többet bízott a memóriacsipekre, hogy biztosítsa a szükséges válaszokat. Ennek eredményeképpen a tudományos és a technológiai fejlődés megállt. A csipeket elpusztították, vagy megsemmisültek, a tudás pedig elveszett. Semmiféle tudomány sem létezik már, mindez mitológia lett. "A tudomány helyén egyszerű képek voltak, szabályok, amik olyan színes vezetékek használatáról szóltak, amelyek ismeretlen létezőket szállítottak, mint például Voltot, Ampert vagy Ohmot. Mindezek azoknak a szellemeknek a nevei voltak, akik valahogyan a mechekben éltek, s az emberiség akaratából el lehetett a hordozó vezetéküket vágni." (39). A nomád életforma, melyet a túlélésért folytatott küzdelem kényszerített a családokra, és az a szükségszerűség, hogy a lehető legkevesebb fizikailag létező dolgot hordozzák magukkal, az egyéni integrált csiprendszer fejlesztését kényszerítette ki, mely az idők során az emberi életút egyes állomásaihoz tartozó szertartássá vált. Adott életkorban minden egyes individuum vagy teljes, vagy részleges "házigazdája" lesz más személyiségeknek, melyeket a házigazda emlékezőrendszerébe integrálnak. Ám e megnövelt memóriakapacitás és a túlélés feljavított lehetőségei az egyénen belül az "aspektusvihar" [aspect storm] lehetőségével szembesülhetnek. A teljes vagy részleges személyiségintegráció akkor teszi védtelenné az individuumot az aspektusviharral szemben, amikor a csatlakoztatott személyiségek mind azzal kísérleteznek, hogy extrém stressz vagy szorongás esetén átvegyék az irányítást a test felett. Ilyen belső "aspetusviharok" mentális lefagyás vagy a psziché halála esetén, esetleg a test halálakor keletkeznek. A psziché halála általában visszafordíthatatlan, mivel a memóriacsipektől való függőség és az elveszett vitális információk a számítógép-test rendszert az idők során a megértés határain túlra helyezték. "[Kileen] nem értette jobban a saját teste működését, mint akár a mechekét" (9). "[Angelique] tudta hogyan kell szabályoznia a szemét vagy az ízlelését. Be tudott jutni néhány más csipbe is a koponyaalapon. Ám a teljes testrendszerének a működése már túl volt befogadóképességén. Senkinek még csak elképzelése sem volt arról, hogy például hol lépnek be az idegi csatlakozások a gerincvelőbe" (166). A halál kétféle lett: a fizikai halál esetén a memóriacsipek és a folytonosság megmaradt, a "biztos-halál" esetén kidobták nemcsak az egyén, hanem az összes aspektus összes csipjét is, örökre veszni hagyva a bennük tárolt technikai tudást és történelemrészletet.
A jövő emberi társadalmának e fejlődésútját Benford a számítógépnek mint eszköznek az alkalmazási módjából vonta el: a számítógép olyan dolog, mely önmagában és önmagáért működik, s ez előzetes követelménye annak, hogy ez az eszköz fúzióra lépjen az emberi életformával. Hasonló kivetülést találhatunk a mechtech civilizáció megteremtésében is.
Ahogyan az ember-számítógép modell a logikai extrapoláció folyamatát követi, úgy tesz a mechanikai-számítógép modell is. Gibson munkájában szükség van két potenciális MI-re - egyikük a jobb, másikuk a bal agyfélteke - azért, hogy együtt egy egészet létre tudjanak hozni; Benford modelljéhez azonban a számítógépnek a mai világban megtapasztalható funkciójánál jóval plauzibilisebb fejlődése vezet. Ezt a fejlődést kevésbé determinálja az ontológiai metafora uralma, az a szükségszerűség, mely alapján a számítógépet mint hordozót összekötjük a vonatkozó szándékkal, mely az emberi agy.
A mechtech civilizáció fragmentált. Nincs általános, az egységesülésre törő ösztön e világban, mivel a gépek mechanikai objektumok, amelyek nem gondolkoznak még akkor sem, ha egy számítógéphez kapcsolják őket. Programozva vannak. Mindegyik gép úgy van programozva, hogy a megcélzott használattól függően képes legyen több-kevesebb döntést hozni. A hierarchia a mindössze az egy feladatot megoldani képes gépektől a számtalan feladatra tervezettekig terjed. A Mantis e, számítógép kontrollálta gépeinek világában azt látjuk, hogy mesterséges intelligenciája - nem a gibsoni ezoterikus MI-k értelmében, ahol az intelligenciák szabadon áramlanak egy tér nélküli mátrixban, s amelyet későbbi munkáiban vudu-szörnyekkel, szellemekkel és démonokkal népesít be, hanem inkább oly módon, hogy a mechanikus egységet egy analóg értelem irányítja - egy megsokszorozódott értelem számtalan különféle aggyal, amely szétárad az egész bolygón. Ha az egyik agy elpusztul, a többi folytatja a munkát, kicserélve az elveszett agyat és esetenként megjavítva a mechanikai apparátuson esett kárt.
Ezeknek az életformáknak a megteremtésekor Gregory Benford a lehetségest posztulálta. Az új ember a "humánum" paraméterei között marad. A számítógép nem hoz létre egyfajta "szuperlétezőt", csak javítja a látást, hallást és a memóriát, vagyis olyan mennyiségi fejlesztési lehetőséget (nem pedig minőségi ugrást) nyújt, olyan képességeket, amelyek már ma is hozzáférhetők és felhasználhatók bizonyos mértékig. A bioelektronikus létezés megalkotásáról Benford azt mondja, hogy eljutott "a létező lehetőségektől azok jövőbeli fejlődési lehetőségeihez". Kiterjesztette "az emberek érzékelési határait, a számítógépet praktikus célokra alkalmazva".4
A mechtech civilizáció ugyanazt a technikát használva jött létre, miközben a Mantis analóg értelmét többé-kevésbé egy olyan párhuzamos folyamatosság formátumából extrapolálták, melyet egyes mesterségesintelligencia-kutatási programokban szoktak tesztelni.5
A számítógépnek a Great Sky Riverben történő e két felhasználási módja a metafora episztemológiai változatát demonstrálja. A Neurománcban a számítógép a hordozó, vagyis a kevésbé ismert, mely folyamatos kapcsolatban áll a jobban ismert szándékokkal, illetve a jobban ismert szándékok kontrollálják. Az episztemológiai metafora alkalmazásával Benford regényében megfordította e folyamatot. A számítógép válik új, spekulatív szándékok hordozójává. Nem tápláló anya, démon vagy isten. Ugyanakkor bármely olyan következtetést, mely pusztán a jelenlét elemzésén, illetve az episztemológiai metafora használatán alapul, csak korlátozottan lehet figyelembe venni, hiszen fókuszában kizárólag a jövőbeli fizikai világ megteremtése áll, és Benford regénye nem csak a fizikai extrapolációjáról szól. A Great Sky River szépirodalmi mű, és Benford - Gibsonhoz hasonóan - az ontológiai metaforát használja a kvalitatív univerzum feltárására. Ami ugyanakkor érdekes a regényben, az éppen e két metaforamodell interakciója és mindezek hatása a mű egészére.
Az episztemológiai és az ontológiai modellek interakciójának egyik elsőként megjegyzendő effektusa az a finom változás, mely az olyan hagyományos metaforákban történik, mint amilyenek az Édenkert vagy a kiűzetés. Annak a metaforikus szerepnek a komplexitása, melyet a számítógép játszik, az episztemológiai metafora közvetítő felületén (interface-én) keresztül növekszik. A Neurománcban a számítógép csak hordozója a kulturálisan már ismerős szándékoknak. Ilyen megvilágításban Case a mátrix paradicsomának elnyeréséért folytatott küzdelme olyan kísérletté válik, melynek során vissza lehet jutni az emberiség mitológiai gyökereihez. Ezzel szemben a Great Sky River számítógépét nem korlátozza a hordozói szerep: az episztemológiai metafora extrapoláló működési módjának köszönhetően a számítógép szándékként is funkcionál.
Szándékként ez a "jobban ismert", melyhez a hordozó kapcsolódik, ám e "jobban ismert"-nek az olvasóban megjelenő recepcióját az episztemológiai metafora manipulálja. Az a kapcsolat, melyet Gibson munkája világosan definiál, a Benfordéban még azelőtt szétszakad, hogy az ontológiai metafora létrejött volna. A számítógép, mely egyfelől a szereplők mitikus múltjának korlátját jelenti, másfelől az olvasó ismeretlen jövője. Egy olyan "csavarás" ez, mely eredetét a mitikus múltból veszi, funkcióját tekintve viszont ontológiai metafora. A befogadó eltávolodik a hagyományos elképzelésektől, s arra kényszerül, hogy új kapcsolatokat hozzon létre, illetve végül arra, hogy új nézőpontot foglaljon el. A metafora az anyagi világba helyeződik át, úgy szekularizálva a kiűzetés metaforáját, hogy először elválasztja az olyan, hozzá kapcsolódó fogalmaktól, mint amilyen az Édenkert például, végül pedig e hagyományos jelentéseket meg is változtatja.
Benford művében a kiűzetés nem egy mitikus, tér nélküli mátrixból való kirobbanás, hanem az entrópia fizikai folyamata. Az évszázadok során az emberiség elvesztette technológiai tudását, s nomád "családok" fajává lett. Vannak olyan tárgyi emlékek, melyek bizonyítják ezt az entropikus visszafejlődést, és az emberiséget a Snowglade-re (a Havas-tisztásra) kényszerítik, hogy újraértékelje útját.
"[Shibo] hitetlensége Killeen kimondatlan érzéseit visszhangozták. Egyszerűen hihetetlen volt, hogy valaha az emberek tudták, hogyan építsenek dolgokat a magas feketeségben, sőt hogy repüljenek benne. Még az a fehér kőből készült emlékmű, melyet az előző nap láttak, is hihetetlen alkotásnak látszott. Pedig amikor gyermekkorukban először látták a Chandliert, a világ biztonságosnak, az emberiség pedig tehetségesnek látszott. Ma már tudják az igazságot." (171)
Benfordnál a kiűzetés elleni harc olyan fizikai és mentális háborúvá fajul, melynek célja, hogy visszaszerezzék az évszázadok technológiai veszteségét.
A kiűzetés alakmása, a számítógép mint az Édenkertbe való belépés eszköze, hiányzik a Great Sky Riverből. Ehelyett a számítógép csak egy multidirekcionális egység: egyfelől a tudás elnyerésének, az elveszett ismeretek és képességek újra megtanulásának, a haladásnak az eszköze, másfelől a kárhozathoz vezető ösvény. A Mantis az emberiségnek megmutatja az "üdvözülés" útját, vagyis a paradicsomot az anyagi világban és a halál utáni örök életet szenzóriumában. Kiterjeszti "az oly soká elszenvedett csapások elleni védelmet", és "védelmet nyújt a viharos szelek ellen, melyek nem szűnnek ostromolni az emberiséget" (295-297). Ám mivel ennek a visszatérésnek nincs mitológiai kötelezettsége vagy szükségszerűsége, Killeen képes a paradicsom koncepciója ellen érvelni. "Egyesek - mondja - élnének ilyen helyen. Van rá szó is. Állatkert." (296)
Ez a fajta paradicsom nem vesz figyelembe más lehetőséget, és valószínűleg ez is a mű alapvető metaforája, a szuper- vagy metametafora; ez J. D. Bernal elképzelése a "dimorfikus útról", mely az entrópia választása és a változás lehetősége között húzódó konfliktus. A Mantis ajánlotta paradicsom elfogadása egyértelműen a kárhozat választása, azaz az entropikus út. Az episztemológiai metafora közvetítő felületén (interface) keresztül a kárhozat ontológiai metaforája szekularizálódik. A bűn már nem a mitikus paradicsom örökös elkerülése, visszautasítása, hanem az emberiség elpusztítása. Cserébe a Mantis megkapja azt a jogot, hogy most és a jövőben is begyűjtse az embereket, s szenzóriumába belehelyezze azt a csipet, amelyik az egyéni személyiséget hozza létre. "Kiterjeszti a személy lényegét, hogy különféle formákat hozzon létre. Így élhet az emberiség. Valami nagyobbnak a tenyerén, nem önmagában… A Mantis… művész. Az emberiség alapanyaggá válik, mellyel új művészi formákat lehet létrehozni." (253) Ennek az entropikus útnak az alternatívája a változás lehetősége. Killeen amellett érvel, hogy
"a Mantis útját követni azt jelenti: biztosítani, hogy nem lesz olyan igaz remény, mely megmaradna nekünk, gyermekeinknek, vagy annak a sok-sok embernek, akik majd utánunk jönnek. Elfogadhatod a Mantis védelmét, igen. Elbújhatsz a Marauderek elől. Termesztheted a kukoricádat. Fiúkat és lányokat szülhetsz, s láthatod őket kivirágzani, igen… De ez állandó béklyóját és gátját, végül pedig halálát jelentené annak, amik vagyunk."(297)
E választás "egy jóindulatú ernyő alatti élet"-et, "távoli, mindig fürkésző szemek célkeresztjében" (301) megélt életet jelent. Killeen visszautasítja ezt az entropikus utat, és egy másikat ajánl helyette, egy bizonytalan, a biztonságot nélkülöző utat. A csillagokat javasolja: nem a bizonyosságot, hanem a lehetőséget. "Van egy másik út… A hirtelen felzavart, de mégis izgatott tekintetekből, melyek szavait üdvözölték, életében először látta meg a Családokban kinyílni kezdő lehetőséget." (297)
A fenti analízis világosan elhatárolja azokat a különbségeket, amelyeket Gibson és Benford metaforahasználatában lehet felfedezni, s ezek a különbségek, úgy tűnik, munkájuk teljes szerkezetére is hatással vannak. Gibson majdnem kizárólag ontológiai metaforát alkalmaz, melyben a metaforikus szándék irányítja a hordozót. Case-nek a paradicsom elnyeréséért folytatott küzdelme egyben az emberiség gyökereihez való visszatérésért folytatott küzdelem is. A struktúra a körkörösség folyamatát követi, és - megfordítva Sterling analógiáját - visszavezeti magát a barlangba. Benford ugyanakkor szembesíti az episztemológiai és az ontológiai metaforát. Ez a szintézis a feledékenység folyamatát indítja el, összeköttetést teremt a múlttal, és az olvasó tekintetét az ismeretlen jövő felé irányítja. A cselekmény strukturálja a mítoszt. Az emberiség ontológiai létezése expanzívvá válik, és Killeen harca nemcsak a jövőért, hanem a változás lehetőségéért folytatott harc is lesz.
Bernal dimorfikus hasadás elméletét 1929-ben mint a science fictionről szóló álmot fogalmazta meg, jóval megelőzve az erre az álomra adott szépirodalmi választ. Talán tényleg igaz, hogy a science fiction középponti forgatókönyve a nyílt végű változás lehetőségének kérdése, szemben a hagyományos fikció zárt és körkörös szemléletével, a science fiction meghatározó alakzata pedig ily módon inkább spirál, semmint (ahogyan Georges Poulet javasolta) a kör. Az is igaz azonban, hogy a szüzsé egy dolog, a strukturális lehetőség pedig egy másik. A kérdés mindenképp megmarad: milyen strukturális eszközökkel tudná a science fiction elérni az áhított nyílt-végűséget a forgatókönyv, a téma tekintetében? Egy pillantás Gibson és Benford művére - mely utóbbi bizonyos értelemben nagyon is érvényes felelet az előzőre - sugall erre egyfajta választ (ha nem az egyetlen választ): a metaforikusság és használati módja ilyen eszközök. Összehasonlítva Benford szintetikus metaforahsználatát a Gibson-féle korlátozott használattal lehetővé tette számomra, hogy különbséget tegyek ontológiai és episztemológiai módszer között, s hogy ily módon úgy szemlélhessem e tekintetben a science fictiont, mint amely lehetőséget nyújt ezeknek a módszereknek a kombinált használatára, vagyis az ontológiailag megalapozott fogalmak episztemológiai "megcsavarására", miáltal a konvencionális mitológia körei kinyílnak, és spirális struktúrákat alkotnak. Ebben az értelemben Benford klasszikus science fictiont ír, válaszolva Bernal álmának hívó szavára, akárcsak elődei. Ám - talán az első alkalommal - megírja a science fiction kritikáját is, megértetve velünk, hogy milyen irodalmi eszközökkel érhető el a nyílt-végűség, melynek szükségességét annyit hangsúlyozták.
Fordította Barta Bandika
Idézett munkák
Benford, Gregory: Great Sky River. New York, 1987, Bantham Books.
Brin, David: Starchilde Harold, Revisited. Mississipi Review, 1988 (16), #47-48, pp. 23-27.
Gibson, William: Burning Chrome. New York, 1987, Ace Books.
Gibson, William: Neuromancer. New York, 1984, Ace Books.
McCaffery, Larry: The Desert of the Real: The Cyberpunk Controversy. Mississippi Review, 1988 (16), #47-48, pp. 7-15.
Murray, J. Middleton: Selected Criticism 1916-1957. London, 1960, Oxford Universitiy Press.
Nietzsche, Friedrich: On Truth and Falsity in Their Ultramoral Sense. In Oscar Levy (szerk.): The Complete Works of Friedrich Nietzsche. 2. Edinburgh, 1911, T. N. Foulis.
Quine, W. V.: A Postscript On Metaphor. In Sheldon Sacks (szerk.): On Metaphor. Chicago, 1979, Universitiy of Chicago Press.
Sterling, Bruce: Előszó (Preface) William Gibson Burning Chrome-jához.
