Folyóiratok
Nem az, ami volt: memóriatúlcsordulás a digitális narratívákban (Elekes Dóra fordítása)
Ennek a szomszéd fickónak mindössze harmincötezer karaktere
(vagyis körülbelül hétezer szava) van a számítógépében, ami okoz
némi gondot. - Több memóriára van szükségem! - hajtogatta,
és verte az íróasztalt. Kész röhej - gondoltam -, mi folyik itt?
Megőrült ez a világ!
J. G. Ballard
A fikció és az emlékezet számtalan ponton metszi, keresztezi egymást, különösen érdekes formákat öltve azon területen, amelyet - többjelentésű kifejezés híján - digitális narratíváknak1 nevezek. E gyűjtőnév alatt a korántsem egységes, felszabdalt kortárs szöveguniverzum egyik erős kulturális töltettel rendelkező tartományát értem, melybe a legtöbb műfaji író szövegei is beletartoznak, lévén e kifejezés nem médium-specifikus, és a képregényekre, a videójátékokra, valamint az interaktív számítógépszövegekre is alkalmazható, amelyek, korántsem elképzelhetetlen, hogy az ezredfordulóra a nyomtatott szövegek helyébe lépve domináns irodalmi formává válnak. Az emlékezet persze még ennél is több jelentéssel bíró kifejezés. Marvin Minsky hívja fel erre a figyelmet, aki szerint az emlékezet "számtalan olyan struktúrára és szerkezetre alkalmazott gyűjtőfogalom, melyeknek sem a hétköznapi, sem a technikai pszichológiában nincsenek élesen kijelölhető határai. Ide tartoznak a >>fel-idézés<<, a >>fel-elevenítés<<, és a >>fel-ismerés<< fogalmai" (329). Amit pedig fikciónak nevezünk, az az emlékezet szimulákruma; kettejük tapasztalati világai egy Möbius-szalag két széleként fonódnak össze - a fikció általában képzelt emlékezet, az emlékezet pedig gyakran nem több, mint álcázott fikció. E viszony nem új, ám egy olyan korban, amelyet egyre inkább a számítógépek egyeduralma jellemez, maga az emlékezet is "cyborgosított" fogalommá, antropomorf és computertechnológiai metaforák elegyévé, David Porush híres soft machine-jének egy újabb alkatrészévé válik. E fogalmi keveredés egyik eredménye véleményem szerint az, hogy az emlékezet reprezentációja felismerhetően új, felismerhetően posztmodern érdekeltségek meghatározta formát öltött. Mindebből engem a kortárs irodalom jelentős részének azon aggodalma érdekel, mellyel nem a múlt visszanyeréseként, hanem túlcsordulásként jellemzi a memóriát, és ez irányú kutatásaim arra a meggyőződésre vezettek, hogy az ezredfordulóhoz közelgő irodalom egyre kevésbé rajong az emlékezetért, melyet technológiailag instabil, sőt normatívan egészségtelen fogalomként kérdőjelez meg.2
Mielőtt azonban részletekbe bocsátkoznék, meg kell említenem két alapvető tanulmányt, melyek közül az egyik előre, a másik visszafelé tekint, és amelyek kijelölik azokat a fogalmi határokat, melyek között jelen tanulmány mozogni kíván. Az első Frances Yates 1966-os munkája a mnemotechnikai tradícióról, a The Art of Memory (Az emlékezet művészete). A második, Alvin Toffler Future Shockja (Jövő-sokk) - e művet konferenciánk szerzői bizonyára jobban ismerik -, melyet 1970-ben adtak ki, egy olyan időszakban, amely közvetlenül megelőzte a jövő végleges megíratását.
Yates tanulmánya a klasszikus mnemotechnikáról - vagyis a mesterséges emlékezet művészetéről -, olyan memóriamutatványokról mesél, mint Szimónidészé, aki egy thesszáliai lakomán, emlékezvén az ülésrendre, azonosította a leszakadt tető megcsonkította, összelapította holttesteket; mint Senecáé, aki első hallásra, sorrendben megjegyzett kétezer nevet; és mint Simpliciusé, aki visszafelé szavalta Vergiliust. Technikájuk lényege az volt, hogy elképzeltek egy részletes építészeti szerkezetet, más szóval memória-palotát, ahol minden tárgynak vagy szónak megvolt a maga helye. Felidézendő az említett tárgyakat vagy szavakat, az ókori szónok képzeletben bejárta memóriapalotáját, és minden teremben összegyűjtötte az információt, abban a sorrendben, amelyben elhelyezte. Nyomon követve e mnemotechnikai módszer fejlődését a reneszánszon és híres képviselőinek, Giulio Camillo, Peter Ramus és Giordano Bruno, valamint a tizenhetedik századi Robert Fludd ténykedésén keresztül, Yates arra a következtetésre jutott, hogy a klasszikus emlékezőművészet a tudományos módszerek fejlődésének egyik összetevőjeként élt tovább. Yates a korlátlan memória eszményét hirdeti, amely elméletileg tökéletesíthető, ha nem máris tökéletes, és amelynek megszerzéséhez csupán mentális szigor szükségeltetik.3
Toffler ezzel szemben a túlterhelés, különösen az információ-túlterhelés kiváltotta sokk leírásával a mentális korlátozottság mellett érvel igen meggyőzően. Bár nem kimondottan az emlékezettel foglalkozik, a Future Shock információ-feldolgozó és -felidéző képességünk alapvető korlátozottságára hívja fel a figyelmet, mivel az alaptézis része, hogy társadalmunkon egyre inkább kiütköznek az információ-túlterhelés tünetei (289-304). E tézis közvetlen hatása jól kimutatható az olyan szövegekben, mint a Shockware Rider John Brunnertől, vagy a későbbi Easy Travel to Other Planets Ted Mooney-tól, melyben az információbetegség csak úgy gyógyítható, ha az áldozat felveszi a jógagyakorlathoz hasonlatos harmadik visszatérés - vagy memóriatörlő - pozíciót. Toffler szerint azonban a számítógép legalábbis az egyik lehetőség legalábbis a társadalmi memória túltereltségének orvoslására, és a The Third Wave-ben (A harmadik hullám) amellett érvel, hogy egy számítógép irányította info-szféra radikálisan kitágítja majd a társadalmi emlékezet határait (176-178).
Yates és Toffler látszólag különböző világai érdekes módon találkoznak a Térbeli Adatkezelő Rendszer, vagy a PC-monitor metaforájában, amely minden Macintosh-felhasználó számára ismert. Nicholas Negroponte, az MIT Médialabor vezetője a Szimónidész gyakorolta klasszikus mnemotechnikai rendszer alapján fejlesztette ki saját ikonrendszerét, amely a Macintosh PC-monitor ikonrendszerévé fejlődött (Brand, 138-139). Még kevésbé régen Jaron Lanier, a Virtuális Valóság, vagyis azon számítógép-generálta mesterséges környezet egyik főépítésze, amelyben az emberek háromdimenziós számítógépes animációkkal léphetnek interakcióba, a Virtuális Valóság és az ókori mnemotechnika memóriapalotáinak működése között "feltűnő hasonlóságot" fedezett fel (119). Sőt egy brit cég jelenleg Macintosh hardware és Hypercard software felhasználásával Giulio Camillo Memóriaszínháza egyik verziójának kifejlesztésén dolgozik (amely Yates Art of Memory-jának egyik fő témája). Az, hogy az emberi emlékezet legkidolgozottabb metaforája befolyásolja a computer-tervezést, véleményem szerint csak az egyik fele annak a kölcsönviszonynak, melynek másik oldalán az a jelenség áll, hogy a computer-tervezés egyre inkább meghatározza az emberi emlékezetről alkotott metaforáinkat.
Szemben az emlékezetet felértékelő, annak határait kiterjesztő mnemotechnikai tradícióval, melyet Yates elevenített fel, és amelyet később John Crawley keltett fiktív életre a Little, Big és az Aegypt című írásaiban, most az emlékezettel szemben kritikus, korlátozó irodalmi reprezentációkat szeretném vizsgálni, melyek Toffler az információ-túlterhelést érintő megfigyeléseivel egy időben, vagy annak és saját, számítógépekkel kapcsolatos kulturális tapasztalataink hatására születtek. Arthur Kroker bizonyára pánikmemóriának hívná azt a jelenségcsoportot, melyet én - kevésbé apokaliptikus szóhasználattal - a poszt-mnemotechnikai és az anti-mnemotechnikai reprezentációk két pólusa köré rendezek, és amellyel a posztmodern kultúrából táplálkozó szövegek széles skáláján találkozhatunk. E skálán fellelhetőek műfaji szerzők, mint William Gibson, Bruce Sterling és Lewis Shiner, de a digitális narratívák olyan társ-utasai is, mint Kathy Acker, Denis Johnson, Kathryn Kramer, Madison Smartt Bell, Steve Erickson, Ted Mooney, Robert Charles Wilson vagy Don DeLillo. Bármilyenné is formálódik az irodalom az ezredfordulóra, biztos, hogy a felsorolt írók azok között lesznek, akik e formát meghatározzák.
William Gibson segítségével kívánom bevezetni a két fő reakcióforma közül az elsőt, melyet tárgyalni szeretnék - a kortárs irodalom poszt-mnemotechnikai hagyományát, amely nyíltan vagy burkoltan leértékeli az emlékezetet, megfosztva azt az igazságigényben rejlő hatalmi törekvésektől, vagy másképpen sugallva irrelevanciáját. Larry McCaffery interjújában a Mississippi Review hasábjain Gibson a következőket mondja: "Könyveimben a számítógépek első megközelítésben egyszerűen az emberi memória metaforái: kíváncsi vagyok, miért és hogyan működik a memória, hogyan határozza meg, kik vagy mik vagyunk, és hogy hogyan manipulálható az emlékezet." (224)4 Pontosabb lenne azonban, ha megfigyelnénk, Gibson Neurománc-trilógiájában miként kelnek versenyre a számítógépek az emberi memóriával, olyan virtuális cybertér-konstrukciókat kínálva, melyek egyenrangúak a "valóság" ember alkotta emlékképeivel.
Gibson fiktív világaiban a számítógépek előállította fiktív világok - az emlékezet technológiai szimulákrumai - a valóság alternatívájává válnak, ami az emlékezet elektronikus infláció általi leértékelését eredményezi. Azon jelek közül, melyek a Count Zero és a Mona Lisa Overdrive lapjain egyre inkább a személyes emlékezet vége felé mutatnak, az egyik, hogy Gibson Wintermute-ja hozzáférhet Case memóriájának darabkáihoz, melyeket aztán visszatáplálhat Case agyába, mégpedig olyan holografikus képek formájában, amelyek a megszólalásig elevennek tűnnek, ám az MI céljainak megfelelően manipulálhatóak. Tulajdonképpen úgy tűnik, hasonlóan működik az emberi memória is. Ám Wintermute - és végeredményben Gibson - vádja az, hogy az emberi memória nem elég fejlett; hogy a holografikus paradigma nem elegendő az emberi emlékezetet megjelenítésére. Valójában Wintermute titkon azt sugallja Case-nek, hogy az ember nem törődött eléggé az emlékezetével. - "Ha törődtetek volna" - sugalmazza a virtuális Finn - "talán nem lennék itt." (Neurománc, 170).
Az emberi memóriával szembeni elégedetlenség talán még közvetlenebbül fejeződik ki Robert Charles Wilson 1987-es Memory Wire-jében. Wilson karakterei két vonzás között őrlődnek: egyrészt szükségük van arra, hogy elfojthassák borzalmas személyes élményeiket, másrészt azonban vonzzák őket a földön kívüliek álomkövei, melyek lehetővé teszik, hogy teljes egészében újraéljék a múltat. Az álomkövek - az oneirolitok - melyeket annak idején az Egzotika nevezetű földön kívüliek helyeztek a földre, tökéletes memóriatárak, melyek az emberek számára hozzáférhetővé teszik a múlt tapasztalatát. Wilson eidetikus földön kívülijei ajándéknak szánták az álomköveket egy olyan faj számára, amelyet tragikusan tökéletlennek találtak az emlékezet hibái miatt, amik kiküszöbölhetetlenek maradtak még a regény túltechnologizált jelenében is, amikor az embereket "Angyallá", vagyis olyan tökéletes felvevőgéppé, "két lábon járó adatbázissá" preparálhatják, amelyik minden vizuális és hanghatást rögzít, hogy később letölthető és ellenőrizhető legyen. Wilson szerint az emberi memória technológiai segédeszközök nélkül is elégséges kell hogy legyen, ugyanakkor azonban, kissé ellentmondásosan, kizárólag a korlátai felől közelíti meg az emlékezetet.
Kathryn Kramer A Handbook for Visitors from Outer Space (Földön kívüliek kézikönyve) című regénye - amely szemmel láthatóan magán hordozza Paul Fussel The Great War and Modern Memory-jánek (A nagy háború és a modern emlékezet) hatását - megfordítja a Memory Wire alaphelyzetét. Főhőse mindent megfigyel és feljegyez, látszólag lényegtelen apróságokat is, hogy egy kézikönyvben bemutassa a földön kívülieknek a földiek szokásait. Kramer meghiúsítja e rendhagyó kézikönyv kísérletét, amikor az információ túlburjánzása felismerteti a hőssel, hogy nemcsak a földön kívülieknek, de barátainak, szeretőinek, sőt önnönmagának is képtelen számot adni az életéről.
Kramer burkoltan tagadja az emlékezet értékét, amikor devalválja az információt, az emlékezet anyagát, és ugyanígy jár el Don DeLillo a White Noise-ban is (Fehér zaj), abban a regényben, amely a Neurománchoz hasonlóan a szimulációk és feltételezett eredetijük felcserélhetőségét állítja. Az egyik szereplő megfogalmazása szerint "a szimulációt semmi sem pótolhatja" (206). DeLillo regénye persze leginkább a halálfélelemmel foglalkozik, azzal a tapasztalattal, melyet sem felidézni, sem szimulálni nem tudunk. A halál fehér zajának hátteréül azonban a posztmodern kultúra fehér zajait állítja DeLillo - a rádió, a tévé és a napilapok információinak kavalkádját. "A szivárvány hologram növeli hitelkártyánk piaci értékét - mondta a rádió." (122) "Floridáig a sebészek mesterséges uszonyt kapcsoltak fel - mondta a tévé." (29)
Az összefüggéstelen információk kavalkádjának fehér zaja és a halálról való tudás teljes hiánya közötti szakadék kísérti Babette és Jack Gladney-t, DeLillo két főhősét, és az éterben terjedő mérgezés, amely megfosztja őket az életüktől, csupán gondolkodásuk csődjének metaforája, lévén e gondolkodás egyik szimptómája a déjŕ vu. Az egyik szereplo a "kulturális elbutulásról" beszél, és kijelenti, hogy "időnként szükségünk van egy katasztrófára, amely megszakítja a folyamatos információzuhatagot" (66). Jack arról győzködi Babette-et, hogy feledékenysége "szinte mindennapos dolog" ebben az információval túltelített világban. "A feledékenység ott van a levegőben és a vízben" állítja. "Bejutott a táplálékláncba" (52). A túltelítettség érzetéről árulkodik, hogy Jack ideje java részét megszállott selejtezéssel tölti, harcolva az érzés ellen, hogy agya éppúgy, mint a háza "fölösleges kacatokkal, súlyos terhekkel, összefüggésekkel, halandósággal volt tele" (262).
DeLillo regénye az információ vonatkozásában osztja Bruce Sterling Artificial Kidjének (Mesterséges gyerek) előfeltevéseit, melyben nem a test öregedése, hanem az emlékek felhalmozódása szab határt az emberi életnek. Sterling több száz éves szereplői a Pananesthesia és a Hyperasthesia váltakozó rohamaival reagálnak az emlékezet túlterhelésére, és időről időre törölni kell a memóriájukat, hogy életben maradjanak. Az a szélsőséges feledékenység, amelyet Sterling Pananesthesiának nevez, remekül illik a White Noise Babette-jére, a Hyperasthesiáról szóló leírását pedig mintha Jackről mintázta volna: "Annyi apró részletet temet maga alá az információözön. Megőrjít. Megszokott búvóhelyedről egy tisztább környezetbe űz, például egy üres szobába." (109)
Csupán azt kívánom itt bizonyítani, hogy Gibson, Wilson, Kramer, DeLillo és Sterling teljességgel különböző narratívái szemmel láthatóan osztoznak a technológia gerjesztette bizalmatlanságban az emberi memóriával szemben, sőt talán abban is, hogy tudatosan ostromolják az emlékezet határait. Nem állítom, hogy ezek az írók egyértelműen állást foglaltak volna az emlékezettel kapcsolatban, ám prózájukban közös, hogy a memóriát következetesen olyasvalamiként jelenítik meg, ami kémiai vagy elektronikai úton meghamisítható, kitörölhető és újraépíthető, túltelíthető, vagy más módon fosztható meg attól, hogy az emberi élet megkülönböztető jellemzője legyen. Tofflerrel szemben, aki hisz benne, hogy a számítógép lehetővé teheti egy (Third Wave) újfajta közösségi emlékezet létrejöttét, sokkal inkább foglalkoztatják őket a személyes emlékezet problémái, melyeket a technológia idéz elő, ám orvosolni még nem képes. Alapjában véve nem attól félnek, hogy az emberek gépek, hanem sokkal inkább attól, hogy nem lesznek képesek lépést tartani vagy boldogulni egy olyan világban, ahol az ingerek mennyisége meghaladja a reakciókapacitásukat.5 Ezek az írók tulajdonképpen két csoportba sorolhatók: egyrészt azok közé, akik technológiai megoldást javasolnak a memória túlterheltségére - vagyis azt, hogy a technológia segítségével növeljük az emlékezet kapacitását -, másrészt azok közé, akik úgy érzik, hogy a túltelítettség egy idő után elkerülhetetlenül technológiai, vagy traumatikus "memóriatörlődéshez" vezet.
A műfaji irodalmon belül megemlíthetünk egy látszólagos kivételt. Lewis Shiner remek szövege, a Deserted Cities of the Heart (A szív lakatlan városai), - amelyben az ősi maja emlékezet kábítószeres feltámasztása az én kiterjesztéséhez segíti Freddie Yates-t, a volt rocksztárt - az a szöveg, amely a legszembetűnőbben tematizálja a memóriát, ám amely egyszersmind a legkevésbé illeszthető be a poszt-mnemotechnikai túltelítettséggel kapcsolatos elméletembe. Bizonyos szemszögből persze úgy tűnik, Eddie zarándokútja a maja történelembe egyszerűen menekülés az emlékei elől; kísérlet arra, hogy ingerekben bővelkedő, mégis üres életét értékesebbre cserélje. Lew azonban tett egy kedves, ám kétségkívül megfontolatlan próbát, hogy megolajozza teóriám csikorgó gépezetét, hősiesen átdolgozva a történetet, úgy, hogy az illeszkedjék a memóriatúltelítettségre építő terminológiámba.
Eddie, ahogy visszafelé halad az időben, gyakorlatilag felzabálja a saját emlékeit, akár egy számítógépvírus. Felzabálja és átalakítja őket valami mássá; valamivé, ami túl sok memóriával rendelkezik (hiszen ő egyszerre KuKulcan és Eddie), egyszersmind azonban túl kevéssel: immár nem különálló személyiségként gondol magára, többé-kevésbé az emberiség szószólójává, egyfajta Akárkivé vált. A memóriája tehát túltelített, alkalmatlan a kábítószeres élmény befogadására. Másrészt azonban Thomasról sem szabad megfeledkeznünk, aki egy gyakorlati cél - Eddie megtalálása - érdekében veszi be a drogot, megszabadítva magát a túltelítettségtől, amit Eddie keresett.6
A poszt-mnemotechnikai támadás a memória ellen szemmel láthatóan abból a két testvérhitből táplálkozik, hogy (1) a temérdek szöveg előállításának technológiája - a posztmodern kultúra egyik alaptényezője - olyan tolakodóvá vált, hogy szükségszerűen átalakítja az emberi memória működését, valamint hogy (2) kultúránk olyannyira információ-telítetté vált, hogy az emlékezet többé nem képes a befogadására.
Az anti-mnemotechnikai támadás a memória ellen az információtechnika kontextusában elgondolt emlékezetműködésről arra a filozófiai kérdésre helyezi át a hangsúlyt, hogy vajon nem kellene-e letennünk arról, hogy számoljunk az emlékezettel. E kérdés burkoltan megjelenik az olyan szerzők munkáiban, mint Steve Erickson, akinek prózája megtagadja az olvasótól a közösségi emlékezet ismerős metanarratíváihoz való hozzáférést, szereplőitől pedig még a személyes emlékezetet is, amely elengedhetetlen feltétele a személyes identitástudatnak. Erickson olyannyira elmossa az emlékezet lineáris és kauzális fogalmai közötti határt, hogy a Rubicon Beach egyik szereplője, akinek tudata és emlékezete mintha három, egymást átfedő világban élő három személy között oszlana meg, egyszer csak ráébred, hogy a gyilkosság, amelynek tanúja volt, a saját magáé volt. Az olyan írók pedig, mint Kathy Acker és William Burroughs, arra is utalnak, hogy egy technologizált infoszférában nem a memória kapacitása a kérdés, mert maga az emlékezet a vágy tárgya. Ezekben az írásokban az emlékezet a nagyobb ellenőrzőrendszerek, mint a patriarchális hatalom vagy a nyelv zsarnoki része.
Kathy Acker szerint az emlékezet nem szolgálhatja a női tapasztalatot, mert a férfiközpontú gondolkodás által meghatározott; regényeiben, mint a Blood and Guts in High School és az Empire of the Senseless azt vizsgálja, hogyan gyűri maga alá a patriarchális társadalom szuperzsaruja a közösségi emlékezetet. " Minden nap - állítja Janey a Blood and Guts in High Schoolban - egy-egy éles szerszám, egy-egy pusztító vandál, mindennap ki kell irtanunk a sötétséget, a lobotómiát, a zajt, az emberekben való hitet, a képeket, a felhalmozást." (37). A Neurománc rejtvényszerű visszhangjaival az Empire of the Senseless olyan támadást intéz az emlékezet ellen, amely az anti-mnemotechnikai posztmodernizmus szülőanyja, Gertrude Stein szívét is megmelengetné.7 "Létezik-e tudás az emlékezeten kívül?" - nyöszörög Abhor, Acker félig robot, félig színes bőrű női főszereplője. "A pontos emlékezet nem egyenlő a tudással" (48).
Az anti-mnemotechnikai tradíció mindazonáltal nem szűkíthető le az emlékezet, mint norma elleni rejtett, vagy áttételes támadásokra. Ez a lényegénél fogva apokaliptikus hagyomány világosan megmutatkozik Madison Smart Bell Waiting for the End of the Worldjében és Denis Johnson Fiskadorójában. Mindkettőben vannak olyan szereplők, akiknek reménye a jövőben a múltbéli emlékek eltörlésétől függ. Sem Bell Larkinja, sem Johnson Fiskadorója számára nem a személyes emlékek katalógusa az igazi tét, hanem az emlékezet eszméje maga.
Larkinnál, a Waiting for the End of the World főszereplőjénél a személyes emlékek elfojtása csak része a kulturális apokalipszisre való felkészülés kísérletének. "Az emlékezet, a logika csupán függelék - állítja Larkin. - csökevényes és haszontalan" (231). Bell számos szereplője közül, akiken szörnyű sebeket ejtett a tapasztalat, és akik az élet, a jövő ellen fordítják emlékeiket, csupán Larkin képes összefogni a saját tapasztalatait azzá, ami végül a regény legreménytelibb látomásának bizonyul. A következőket magyarázza részegen a barátjának:
"Szerintem, Arkady, úgy viselkedünk, akár az idióták… de emlékszel? Paul mondta egyszer, hogy jobb isten bolondjának, mint az emberiség bölcsének lenni… azt hiszem, ezt mondta, de lehet, hogy rosszul emlékeztem… a memóriám már nem a régi… egykor tökéletes volt… életem egyetlen percét sem veszítettem el… pedig gyűlöltem… tudod, Arkady?… Egyszer eljön az idő, amikor az emberek emlékezet nélkül fognak élni… már láttam is ilyesmit… vannak, akik már most eljutottak erre a szintre… valaha nagyon büszke voltam a memóriámra… most azon dolgozom, hogy felejtsek, hogy megtanuljam a felejtést… ma már kevés dologra emlékszem." (80).
A pszichopata Larkin természetesen nem testesíti meg Bell ideálját, ám egy olyan regényben, ahol az emberek spontán égésének szenzációja egyre inkább az atomháború kulturális égésére emlékeztet, Larkin viselkedése nemcsak az információ-túlterheltségről árulkodik, hanem Hirosima és Nagaszaki katasztrofális következményeivel kapcsolatos tisztánlátásról is. Kulturális memóriapalotánk egyik legkísértetiesebb termébe lépve Bell regénye érintőlegesen az emlékezet azon vonását vizsgálja, amelyet Michael Perlman tárt fel Imaginal Memory and the Place of Hiroshima című könyvében. Az emlékezet művészete, mutat rá Perlman, amely Szimónidésszel kezdődött, az apokalipszis emlékéből táplálkozik, és sohasem választható el egészen tőle:
"A lakoma szörnyűséges katasztrófája arról árulkodik, (…) hogy az emlékezet művészete egyfajta, a halál és a széthullás felé mutató mozgást foglal magában. Mint eredetmítosz, megmutatja nekünk az utat, melyet - akár az imaginárius memória korábbi képviselői - követni fogunk. 1945. augusztus 6-án Hirosima lakói tették a dolgukat, nem sejtve, miféle veszedelem leselkedik rájuk. A bombát ledobták; a tető beomlott, szörnyűséges, groteszk halált hagyva maga mögött. Szimónidész házának világa összeomlott. Erre az üres telekre kell visszatérnünk, hogy az emlékezet segítségével megkíséreljük újraépíteni a rendet, az értelmet és az ember folytonosságát, kijelölve a halottak helyét." (82)
Ha Bell megközelítése burkoltan osztozik Perlman Hirosimáról és az emlékezetről szóló tanulmányának egynémely felszíni vonásában, Denis Johnson Fiskadorója sokkal célzatosabban teszi ezt. A Fiskadoro egy atomháború utáni kultúrában játszódik Florida Keysen, ahol Johnson valószínűtlen főszereplője, egy kamasz fiú primitív mocsárlakók karmai közé kerül, és el kell hogy szenvedje azt a látszólag kettős, személyes apokalipszist, amelyet egyrészt a rituális SUBINCISION, másrészt a rövidtávú memóriát hosszú távúvá alakító képességének a drogozás következtében való elvesztése okoz. Az emlékezetétől megfosztott Fiskadoro tökéletes ellentéte annak a múltimádó társadalomnak, melyet Mr. Cheung képvisel, aki odaadóan hisz az emlékezetben, és ragaszkodik gyerekkori mnemotechnikájához, az "ország-város" játékhoz, sokkal azután is, hogy mind az országok, mind a városok megsemmisültek, és még akkor is, ha már nem tudja, miféle magasabb célt szolgálhat mindez. Mr. Cheung a Tudományért Társaság tagja, amely öt "értelmiségi" tagot számlál, akik olyannyira lelkesednek az elveszett történelem feltámasztásáért, hogy ereklyéik közé tartozik a háborút átvészelt, Amit tudni akarsz a dinoszauruszokról című gyerekkönyv. Elkeseredett kísérletezése közben, hogy felzárkózzon a múlthoz és többet megtudjon az emberiség dinoszauruszi történelméről, a Tudományért Társaság egy újabb fennmaradt könyv keresésére indul. A könyv, melynek címe Nagaszaki, az elfeledett bomba, olyan mellbevágó leírást ad az atomháborúról, hogy a tudósok nem bírják végighallgatni.
Mr. Cheungot először összezavarja, hogy az emlékeitől megfosztott Fiskadoro pillanatról pillanatra létezik. "Egyfolytában azon törte a fejét, milyen lehet napról napra, vagy talán óráról órára, sőt, ahogy az Fiskadoro esetében valószínűnek látszott, percről percre élni, anélkül, hogy akár halvány emléked is lenne a megelőző napról, óráról, percről. Az ilyesmi megöli a lelket. Csakhogy ez esetben arra sem emlékszünk, hogy egykor emlékeztünk." (190.) Ahogy folytatja a Fiskadoro állapotáról való elmélkedést, Mr. Cheung zavara rémületbe csap át, mert ráeszmél, hogy Fiskadoro egészségesebb életszemléletet képvisel, mint az övé: "Egy olyan világban, ahol semmi sem ismerős, ott minden új. Ha nem emlékszel a lépéseidre, nem azt hiszed-e, hogy egyhelyben állsz? Ha nem emlékszel a tegnapra, nemcsak egy napig tart-e az életed?" (192). Fiskadoro még világosabban fogalmazza meg ugyanezt, amikor megtagadja, hogy elfogyassza az ostyát, amely talán visszaadná az emlékezetét: "Nem akarok emlékezni arra, hogy ki vagyok. Én máris én vagyok, itt és most. Ha emlékeznék, másvalakivé válnék." (194).
Fiskadoro logikáját követve Mr. Cheung végül beismeri magának, hogy "arra sem emlékszem, hogy a múltban, mely után sóvárgok, hogyan sóvárogtam a múlt után". "Nagy vezér lesz belőled… nincsenek emlékeid, hogy az őrületbe kergessenek. Nem az álmodók őrülnek meg, hanem azok, akik felébrednek, emlékeznek a múltra, és azt hiszik, hogy a valóságra emlékeznek." (217)
Johnson azonosíthatatlan narrátora, aki egy olyan jövőből meséli el Fiskadoro történetét, amelyben Mr. Cheung jóslata már beteljesült, hitet tesz amellett, hogy "a múltról való gondolkodás semmiben sem mozdítja elő a jelen törekvéseit" (12), ugyanakkor elismeri, hogy az embernek szüksége van a történetekre, például az olyanokra, mint az övé. Az ehhez hasonló látszat-paradoxonok homályossá teszik Johnsonnak emlékezethez való viszonyát, ám az világos, hogy úgy gondolja, a történelem baklövései éppúgy túlterhelhetik, mint ahogyan informálhatják az emberi memóriát. Michael Perlmannel szemben, aki szerint kulturális memóriapalotákra van szükségünk, hogy Hirosima kimondhatatlan borzalma mindig előttünk legyen, Johnson úgy véli, hogy egy olyan kultúra emlékét fenntartani, amely elválaszthatatlanul összeforrott Hirosima és Nagaszaki következményeivel, időpocsékolás, olyan mentális teher, amelytől a túlélés érdekében meg kell szabadulnunk.
Miután felvázoltam a kortárs próza néhány poszt-mnemotechnikai és anti-mnemotechnikai vonatkozását, be kell vallanom, hogy még nem tudom, mire jó ez az egész. Lehet, hogy egyszerűen egy frissítő, módosító lábjegyzet David Porush Soft Machine-jéhez; lehet, hogy csupán Csicsery-Rónay István "futurisztikus járvány"-elméletének lapos ismételgetése (minthogy az idézett szerzők mindegyike vakmerőn hirdeti, hogy a múltat ugyanúgy kisajátítjuk, mint a jövőt), mégis azt hiszem, van itt valami, ami önálló jelentőséggel bír. Egy olyan sorral szerettem volna zárni ezt a tanulmányt, amelyet nagyszerűnek gondoltam: "Ahogy a kétezredik évhez közelítünk, a próza egyik fontos funkciója lehet, hogy felhívja rá a figyelmünket, az emlékezni ugyanúgy tárgyatlan ige, mint az írni." Szeretem e mondat hangzását, és úgy érzem, nagyon igaz, ám semmi olyat nem írtam, ami erre a következtetésre vezetne, ráadásul nem is nagyon tudom, hogy hogyan értem. Így hát következzék egy újabb lezárás-kísérlet, amely az előzőhöz hasonlóan nem következik szorosan az eddigiekből, de legalább értem.
Példáim sora (és sok más szöveg, melyet idézhettem volna, például Philip Glass 1000 Airplanes on the Roofja) meggyőzött arról, hogy a digitális narratívák kérdőre vonják az emlékezetet, mint kulturális fogalmat.8 Ez a kritikus viszony az irodalomból a társadalmi tudatba is átszivárgott - mutat rá Charles Krauthammer a Time 1989 július 3-i számában megjelent, "Disorders of Memory" (Az emlékezet rendellenességei) című esszéjében. Borges "Funes, az emlékező"-jét idézve Krauthammer elismeri, hogy a túl sok emlékezés veszélyes lehet, ám egyszersmind azt állítja, hogy a jelen amnéziás társadalma mást sem tesz, csak felejt. "Az írás fejlődésének minden egyes lépése, a kőtől a papíron át az elektronikus chipekig - érvel Krauthammer - újabb lépés a felejtésben." A computerek ráadásul a felejtést "a szó szoros értelmében is megkönnyítik: utasítanunk kell a számítógépet - rá kell klikkelnünk a mentésre - hogy megtartsa az információt. Elég egy törlés, vagy egy elektromos vihar, hogy a számítógépben őrzött gondolatok megsemmisüljenek." (74).
Amikor Krauthammer a számítógépes memóriát az emberi memóriavesztéssel azonosítja, túlságosan is egyszerűsít, ám felhívja a figyelmet egy lényeges összefüggésre. Nem mehetünk el vakon amellett, hogy az utóbbi néhány évben mind a mindennapi életben, mind az irodalomban új jelentést nyert a memória fogalma, amikor a komputer kapacitásának mércéjévé vált. A számítógép használata közben állandóan tapasztalnunk kell, amit Ballard szellemi rokona felfedezett, hogy soha sincs elég memória: ami mérhető, az véges, az túlterhelhető, és túl is terheljük.
Az a hangsúly, melyet a túlcsordulás retorikájára fektettem, arra a kevéssé váratlan következtetésre vezetett, hogy a Gibsonhoz és Shinerhez hasonló műfaji szerzők több szempontból is inkább a kortárs irodalom centrumába, mint annak peremvidékére sorolhatóak. Sőt az emlékezettel szembeni támadó hangnem, melyben a műfaji irodalom a fősodor irodalma osztozik, egy nagyobb kortárs szövegkorpusz általános jellemzőjének tűnik, míg a műfaji és a fősodor-irodalom egyéb különbségei a memóriapalotával együtt szétmorzsolódnak.
Fordította Elekes Dóra
Bibliográfia
Acker, Kathy: Blood and Guts in High School. New York, 1984, Grove.
Acker, Kathy: Empire of the Senseless. New York, 1988, Grove.
Ballard, J. G.: Crash. New York, 1985, Vintage.
Baudrillard, Jean: The Extasy of Communication. In The Anti-Aesthetic: Essays on Postmodern Culture. II. Szerk. Hal Foster. Port Townsend, Washington, 1983, Bay Press. 126-134. o.
Bell, Madison Smartt: Waiting for the End of the World. New York, 1986, Penguin.
Brand, Stewart: The Media Lab: Inventing the Future at MIT. New York, 1987, Viking.
Brunner, John: The Shockware Rider. New York, 1975, Ballantine Books.
Burroughs, William S.: The Job: Interviews with William S. Burroughs. New York, 1989, Penguin.
Burroughs, William S.: The Ticket that Exploded. New York, 1987, Grove.
Crowley, John: Aegypt. New York, 1987, Bantam Books.
Crowley, John.: Little, Big. New York, 1981, Bantam Books.
DeLillo, Don: White Noise. New York, 1985, Penguin.
Erickson, Steve: Days Between Stations. New York, 1986, Vintage.
Erickson, Steve: Rubicon Beach. New York, 1987, Vintage.
Erickson, Steve: Tours of the Black Clock. New York, 1989, Poseidon.
Gibson, William: Count Zero. New York, 1987, Ace Books.
Gibson, William: Mona Lisa Overdrive. New York, 1988, Bantam Books.
Gibson, William: Neuromancer. New York, 1984, Ace Books.
Johnson, Denis: Fiskadoro. New York, 1986, Vintage.
Kaplan, E. Ann (szerk.): Postmodernism and its Discontents: Theories, Practices. London, 1988, Verso.
Kramer, Kathryn: A Handbook for Visitors from Outer Space. New York, 1985, Vintage.
Karuthammer, Charles: Disorders of Memory. Time, 1989 július 3.
Luria A. R.: The Mind of a Mnemonist. New York, 1968, Basic Books.
McCaffery, Larry (szerk.): The Desert of the Real: Cyberpunk Controversy. Mississippi Review, 47/48 16. (1988 nyár).
Mindky, Marvin: The Society of Mind. New York, 1988, Touchstone.
Mooney, Ted: Easy Travel to Other Planets. New York, 1983, Ballantine Books.
Moore, Alan és Dave Gibbons: Watchmen. New York, 1987, Warner.
Perlman, Michael: Imaginary Memory and the Place of Hiroshima. Albany, State, 1988, University of New York Press.
Pfeil, Fred: Potholders and Subincisions: On The Businessman, Fiskadoro, and Postmodern Paradise. In Postmodernism and Its Discontents. Szerk. E. Ann Kaplan. London, 1988, Verso.
Porush David: The Soft Machine: Cybernetic Fiction. New York, 1985, Methuen.
Shiner, Lewis: Deserted Cities of the Heart. New York, 1988, Doubleday.
Spence, Jonathan D.: The Memory Palace of Matteo Ricci. New York,1984, Viking.
Sterling, Bruce: The Artificial Kid. New York, 1987, Ace Books.
Sterling, Bruce (szerk.): Mirrorshades: The Cyberpunk Anthology. New York, 1986, Arbor House.
Sterling, Bruce: Schismatrix. New York, 1986, Ace Books.
Toffler, Alvin: Future Shock. New York, 1970, Random House.
Toffler, Alvin: The Third Wave. New York, 1981, Bantam Books.
Vale és Anrea Juno (szerk.): J. G. Ballard. San Francisco, 1984, Re/Search.
Wilson Robert Charles: Memory Wire. New York, 1987, Bantam Books.
Yates, Frances A.: The Art of Memory. Chicago, 1966, University of Chicago Press.
Lábjegyzetek
1 A kifejezést először a Popular Culture Association által rendezett konferencián hallottam Steve Jonestól, aki a Wisconsini Egyetem újságírás-tanszékét képviselte. Jones dolgozatának (Cohesive but not Coherent: Music Videos, Narrative and Culture) felosztása szerint a narratívák a mimetikus, az analóg vagy a digitális narratívák kategóriáiba sorolhatók. A "töredékek non-lineáris mozaikdarabkáiból" álló digitális narratívákban eszerint az információk elkülönülnek, és egyáltalán nem hasonlítanak arra, amit jelentenek." Jones e meghatározást a televíziós narratívákra, elsősorban a videoklipekre alkalmazta, ám én úgy érzem, e leírás a posztmodern szövegek szélesebb körére alkalmazható. Mindemellett én igencsak tág értelemben használom a terminust, olyan szövegekre, amelyek, mint Ballard Karambola, formailag különálló, digitális pillanatokból építkeznek, de olyanokra is, amelyek, mint DeLillo White Noise-a, digitalizálódó kultúránk jelenségeit tematizálják. A digitális szó számomra elsősorban azt jelenti, hogy a digitalizálódással az információ számtalan formát ölthet.
2 Minsky memóriafogalmát használom, de memóriamodelljével nem értek egyet, mert zavaróan mechanikusnak találom. Fogalomhasználatom még Minsky tág meghatározásánál is elnagyoltabb, mert az emlékezet és a figyelem, az emlékezet és a tudat, vagy az emlékezet és az észlelés határai az irodalomban éppúgy, mint az életben, elmosódnak. Ugyanígy képtelen lennék élesen különválasztani a társadalmi és a személyes emlékezetet, vagy - ugyanezen okból - az emlékezetet és a történelmet, vagy az emlékezetet és a nosztalgiát.
3 A mentális szigor elsajátításához nem szükséges a klasszikus retorikát tanulmányoznunk, tudhatjuk meg a pszichológus A. R. Luriától, aki a The Mind of Mnemonistban beszámol S., az orosz riporter esetéről, aki a saját maga kidolgozta mnemotechnika segítségével riportalanyai minden szavára emlékezett.
4 Az interjú későbbi, szerkesztett változatát magyarul lásd: Prae, 2000/3-4, 193-207. o. Fordította Elekes Dóra
5 Például J. G. Ballard is a túltelítettség retorikáját idézi meg, amikor a mindennapi életről nyilatkozik, így a "faluelméletről" szóló értekezésében is, melyben azt írja: "Az ember kimerítheti az újdonságra való fogékonyságát. Agyának apró, lépes cellái eltömődnek - Tom, Dick és Harry bevésődnek Doreen agyába, de semmi több." (Vale and Juno, 22.)
6 Idézet Shiner l988. május 19-én írott leveléből.
7 Stein az emberi elme és az emberi természet két szférájára osztja a tudatot. Az emberi természetnek szerinte a vágyakhoz, a napi gondokhoz, az emlékezethez, az érzelmekhez és az identitáshoz van köze, melyek egy olyan lelkiállapotot alkotnak, amely útjában áll a valódi kreativitásnak. "Senki sem foglalkozhat mindenkivel, holott mindenki meghallgat mindenkit, aki másokról beszél." Az emberi elmének ezzel szemben semmi köze az emlékezethez, és inkább saját magát írja le, mintsem az emlékeit - a tiszta kreativitás állapota az, amely nem törődik a mindennapi gondokkal, és a lényeget ragadja meg, nem az eseményeket. Az emberi elme, a közvetlen tapasztalat szférája mintha elmosódott, ám harmonikusan elrendezett érzéki benyomások tárháza lenne, érzelmektől és az idő tudatától mentes tapasztalásé, amelynek nem célja a kauzális viszonyok létrehozása. A Stein-féle írás, amely megközelítette az emberi elme ideálját, századunkban talán a digitális narráció első példája.
8 A közösségi emlékezet eltűnése vagy összezavarodása a posztmodern állapot egyik sokat emlegetett jellemzője. A "Talk of the Town" a New Yorker 1989. június 19-i számában például Milan Kunderát idézi: "a bangladesi mészárlás egy pillanat alatt elnyomta a Csehszlovákia orosz lerohanásának emlékét, Allende meggyilkolása elnémította Banglades népének hörgését, a sínai háború elfeledtette az emberekkel Allendét, és így tovább, és így tovább, míg végül mindenki mindent elfelejt." (25). Hasonlóképpen, Erick Stricklandnek adott interjújában Philip Glass elmesélte, hogy a 1000 Airplanes on the Roof ötletét egy Doris Lessinggel az emlékezetről folytatott beszélgetés adta:
"Feledékenységünkről beszélgettünk. A társadalmak világraszóló eseményeket képesek egyszerűen elfelejteni... Kihívóan megkérdezte: - Emlékszel az 1919-es influenzajárványra? - Nem - feleltem -, mi volt az? - Látod? Erről beszéltem! - Két és félmillió ember meghalt, több, mint az első világháborúban. Hirtelen teljesen megdöbbentem, hogy ilyen dolgokat is elfelejtünk. A holokausztra is csak a legnagyobb erőfeszítések árán emlékszünk. Egy egész vallási csoport kell, hogy emlékeztessen bennünket. Arról a húszmillió emberről, aki Oroszországban meghalt, majdnem teljesen megfeledkeztünk, és már arra sem egészen emlékszünk, hogy hányan haltak meg a kínai forradalomban."
(Fordította Elekes Dóra)
(vagyis körülbelül hétezer szava) van a számítógépében, ami okoz
némi gondot. - Több memóriára van szükségem! - hajtogatta,
és verte az íróasztalt. Kész röhej - gondoltam -, mi folyik itt?
Megőrült ez a világ!
J. G. Ballard
A fikció és az emlékezet számtalan ponton metszi, keresztezi egymást, különösen érdekes formákat öltve azon területen, amelyet - többjelentésű kifejezés híján - digitális narratíváknak1 nevezek. E gyűjtőnév alatt a korántsem egységes, felszabdalt kortárs szöveguniverzum egyik erős kulturális töltettel rendelkező tartományát értem, melybe a legtöbb műfaji író szövegei is beletartoznak, lévén e kifejezés nem médium-specifikus, és a képregényekre, a videójátékokra, valamint az interaktív számítógépszövegekre is alkalmazható, amelyek, korántsem elképzelhetetlen, hogy az ezredfordulóra a nyomtatott szövegek helyébe lépve domináns irodalmi formává válnak. Az emlékezet persze még ennél is több jelentéssel bíró kifejezés. Marvin Minsky hívja fel erre a figyelmet, aki szerint az emlékezet "számtalan olyan struktúrára és szerkezetre alkalmazott gyűjtőfogalom, melyeknek sem a hétköznapi, sem a technikai pszichológiában nincsenek élesen kijelölhető határai. Ide tartoznak a >>fel-idézés<<, a >>fel-elevenítés<<, és a >>fel-ismerés<< fogalmai" (329). Amit pedig fikciónak nevezünk, az az emlékezet szimulákruma; kettejük tapasztalati világai egy Möbius-szalag két széleként fonódnak össze - a fikció általában képzelt emlékezet, az emlékezet pedig gyakran nem több, mint álcázott fikció. E viszony nem új, ám egy olyan korban, amelyet egyre inkább a számítógépek egyeduralma jellemez, maga az emlékezet is "cyborgosított" fogalommá, antropomorf és computertechnológiai metaforák elegyévé, David Porush híres soft machine-jének egy újabb alkatrészévé válik. E fogalmi keveredés egyik eredménye véleményem szerint az, hogy az emlékezet reprezentációja felismerhetően új, felismerhetően posztmodern érdekeltségek meghatározta formát öltött. Mindebből engem a kortárs irodalom jelentős részének azon aggodalma érdekel, mellyel nem a múlt visszanyeréseként, hanem túlcsordulásként jellemzi a memóriát, és ez irányú kutatásaim arra a meggyőződésre vezettek, hogy az ezredfordulóhoz közelgő irodalom egyre kevésbé rajong az emlékezetért, melyet technológiailag instabil, sőt normatívan egészségtelen fogalomként kérdőjelez meg.2
Mielőtt azonban részletekbe bocsátkoznék, meg kell említenem két alapvető tanulmányt, melyek közül az egyik előre, a másik visszafelé tekint, és amelyek kijelölik azokat a fogalmi határokat, melyek között jelen tanulmány mozogni kíván. Az első Frances Yates 1966-os munkája a mnemotechnikai tradícióról, a The Art of Memory (Az emlékezet művészete). A második, Alvin Toffler Future Shockja (Jövő-sokk) - e művet konferenciánk szerzői bizonyára jobban ismerik -, melyet 1970-ben adtak ki, egy olyan időszakban, amely közvetlenül megelőzte a jövő végleges megíratását.
Yates tanulmánya a klasszikus mnemotechnikáról - vagyis a mesterséges emlékezet művészetéről -, olyan memóriamutatványokról mesél, mint Szimónidészé, aki egy thesszáliai lakomán, emlékezvén az ülésrendre, azonosította a leszakadt tető megcsonkította, összelapította holttesteket; mint Senecáé, aki első hallásra, sorrendben megjegyzett kétezer nevet; és mint Simpliciusé, aki visszafelé szavalta Vergiliust. Technikájuk lényege az volt, hogy elképzeltek egy részletes építészeti szerkezetet, más szóval memória-palotát, ahol minden tárgynak vagy szónak megvolt a maga helye. Felidézendő az említett tárgyakat vagy szavakat, az ókori szónok képzeletben bejárta memóriapalotáját, és minden teremben összegyűjtötte az információt, abban a sorrendben, amelyben elhelyezte. Nyomon követve e mnemotechnikai módszer fejlődését a reneszánszon és híres képviselőinek, Giulio Camillo, Peter Ramus és Giordano Bruno, valamint a tizenhetedik századi Robert Fludd ténykedésén keresztül, Yates arra a következtetésre jutott, hogy a klasszikus emlékezőművészet a tudományos módszerek fejlődésének egyik összetevőjeként élt tovább. Yates a korlátlan memória eszményét hirdeti, amely elméletileg tökéletesíthető, ha nem máris tökéletes, és amelynek megszerzéséhez csupán mentális szigor szükségeltetik.3
Toffler ezzel szemben a túlterhelés, különösen az információ-túlterhelés kiváltotta sokk leírásával a mentális korlátozottság mellett érvel igen meggyőzően. Bár nem kimondottan az emlékezettel foglalkozik, a Future Shock információ-feldolgozó és -felidéző képességünk alapvető korlátozottságára hívja fel a figyelmet, mivel az alaptézis része, hogy társadalmunkon egyre inkább kiütköznek az információ-túlterhelés tünetei (289-304). E tézis közvetlen hatása jól kimutatható az olyan szövegekben, mint a Shockware Rider John Brunnertől, vagy a későbbi Easy Travel to Other Planets Ted Mooney-tól, melyben az információbetegség csak úgy gyógyítható, ha az áldozat felveszi a jógagyakorlathoz hasonlatos harmadik visszatérés - vagy memóriatörlő - pozíciót. Toffler szerint azonban a számítógép legalábbis az egyik lehetőség legalábbis a társadalmi memória túltereltségének orvoslására, és a The Third Wave-ben (A harmadik hullám) amellett érvel, hogy egy számítógép irányította info-szféra radikálisan kitágítja majd a társadalmi emlékezet határait (176-178).
Yates és Toffler látszólag különböző világai érdekes módon találkoznak a Térbeli Adatkezelő Rendszer, vagy a PC-monitor metaforájában, amely minden Macintosh-felhasználó számára ismert. Nicholas Negroponte, az MIT Médialabor vezetője a Szimónidész gyakorolta klasszikus mnemotechnikai rendszer alapján fejlesztette ki saját ikonrendszerét, amely a Macintosh PC-monitor ikonrendszerévé fejlődött (Brand, 138-139). Még kevésbé régen Jaron Lanier, a Virtuális Valóság, vagyis azon számítógép-generálta mesterséges környezet egyik főépítésze, amelyben az emberek háromdimenziós számítógépes animációkkal léphetnek interakcióba, a Virtuális Valóság és az ókori mnemotechnika memóriapalotáinak működése között "feltűnő hasonlóságot" fedezett fel (119). Sőt egy brit cég jelenleg Macintosh hardware és Hypercard software felhasználásával Giulio Camillo Memóriaszínháza egyik verziójának kifejlesztésén dolgozik (amely Yates Art of Memory-jának egyik fő témája). Az, hogy az emberi emlékezet legkidolgozottabb metaforája befolyásolja a computer-tervezést, véleményem szerint csak az egyik fele annak a kölcsönviszonynak, melynek másik oldalán az a jelenség áll, hogy a computer-tervezés egyre inkább meghatározza az emberi emlékezetről alkotott metaforáinkat.
Szemben az emlékezetet felértékelő, annak határait kiterjesztő mnemotechnikai tradícióval, melyet Yates elevenített fel, és amelyet később John Crawley keltett fiktív életre a Little, Big és az Aegypt című írásaiban, most az emlékezettel szemben kritikus, korlátozó irodalmi reprezentációkat szeretném vizsgálni, melyek Toffler az információ-túlterhelést érintő megfigyeléseivel egy időben, vagy annak és saját, számítógépekkel kapcsolatos kulturális tapasztalataink hatására születtek. Arthur Kroker bizonyára pánikmemóriának hívná azt a jelenségcsoportot, melyet én - kevésbé apokaliptikus szóhasználattal - a poszt-mnemotechnikai és az anti-mnemotechnikai reprezentációk két pólusa köré rendezek, és amellyel a posztmodern kultúrából táplálkozó szövegek széles skáláján találkozhatunk. E skálán fellelhetőek műfaji szerzők, mint William Gibson, Bruce Sterling és Lewis Shiner, de a digitális narratívák olyan társ-utasai is, mint Kathy Acker, Denis Johnson, Kathryn Kramer, Madison Smartt Bell, Steve Erickson, Ted Mooney, Robert Charles Wilson vagy Don DeLillo. Bármilyenné is formálódik az irodalom az ezredfordulóra, biztos, hogy a felsorolt írók azok között lesznek, akik e formát meghatározzák.
William Gibson segítségével kívánom bevezetni a két fő reakcióforma közül az elsőt, melyet tárgyalni szeretnék - a kortárs irodalom poszt-mnemotechnikai hagyományát, amely nyíltan vagy burkoltan leértékeli az emlékezetet, megfosztva azt az igazságigényben rejlő hatalmi törekvésektől, vagy másképpen sugallva irrelevanciáját. Larry McCaffery interjújában a Mississippi Review hasábjain Gibson a következőket mondja: "Könyveimben a számítógépek első megközelítésben egyszerűen az emberi memória metaforái: kíváncsi vagyok, miért és hogyan működik a memória, hogyan határozza meg, kik vagy mik vagyunk, és hogy hogyan manipulálható az emlékezet." (224)4 Pontosabb lenne azonban, ha megfigyelnénk, Gibson Neurománc-trilógiájában miként kelnek versenyre a számítógépek az emberi memóriával, olyan virtuális cybertér-konstrukciókat kínálva, melyek egyenrangúak a "valóság" ember alkotta emlékképeivel.
Gibson fiktív világaiban a számítógépek előállította fiktív világok - az emlékezet technológiai szimulákrumai - a valóság alternatívájává válnak, ami az emlékezet elektronikus infláció általi leértékelését eredményezi. Azon jelek közül, melyek a Count Zero és a Mona Lisa Overdrive lapjain egyre inkább a személyes emlékezet vége felé mutatnak, az egyik, hogy Gibson Wintermute-ja hozzáférhet Case memóriájának darabkáihoz, melyeket aztán visszatáplálhat Case agyába, mégpedig olyan holografikus képek formájában, amelyek a megszólalásig elevennek tűnnek, ám az MI céljainak megfelelően manipulálhatóak. Tulajdonképpen úgy tűnik, hasonlóan működik az emberi memória is. Ám Wintermute - és végeredményben Gibson - vádja az, hogy az emberi memória nem elég fejlett; hogy a holografikus paradigma nem elegendő az emberi emlékezetet megjelenítésére. Valójában Wintermute titkon azt sugallja Case-nek, hogy az ember nem törődött eléggé az emlékezetével. - "Ha törődtetek volna" - sugalmazza a virtuális Finn - "talán nem lennék itt." (Neurománc, 170).
Az emberi memóriával szembeni elégedetlenség talán még közvetlenebbül fejeződik ki Robert Charles Wilson 1987-es Memory Wire-jében. Wilson karakterei két vonzás között őrlődnek: egyrészt szükségük van arra, hogy elfojthassák borzalmas személyes élményeiket, másrészt azonban vonzzák őket a földön kívüliek álomkövei, melyek lehetővé teszik, hogy teljes egészében újraéljék a múltat. Az álomkövek - az oneirolitok - melyeket annak idején az Egzotika nevezetű földön kívüliek helyeztek a földre, tökéletes memóriatárak, melyek az emberek számára hozzáférhetővé teszik a múlt tapasztalatát. Wilson eidetikus földön kívülijei ajándéknak szánták az álomköveket egy olyan faj számára, amelyet tragikusan tökéletlennek találtak az emlékezet hibái miatt, amik kiküszöbölhetetlenek maradtak még a regény túltechnologizált jelenében is, amikor az embereket "Angyallá", vagyis olyan tökéletes felvevőgéppé, "két lábon járó adatbázissá" preparálhatják, amelyik minden vizuális és hanghatást rögzít, hogy később letölthető és ellenőrizhető legyen. Wilson szerint az emberi memória technológiai segédeszközök nélkül is elégséges kell hogy legyen, ugyanakkor azonban, kissé ellentmondásosan, kizárólag a korlátai felől közelíti meg az emlékezetet.
Kathryn Kramer A Handbook for Visitors from Outer Space (Földön kívüliek kézikönyve) című regénye - amely szemmel láthatóan magán hordozza Paul Fussel The Great War and Modern Memory-jánek (A nagy háború és a modern emlékezet) hatását - megfordítja a Memory Wire alaphelyzetét. Főhőse mindent megfigyel és feljegyez, látszólag lényegtelen apróságokat is, hogy egy kézikönyvben bemutassa a földön kívülieknek a földiek szokásait. Kramer meghiúsítja e rendhagyó kézikönyv kísérletét, amikor az információ túlburjánzása felismerteti a hőssel, hogy nemcsak a földön kívülieknek, de barátainak, szeretőinek, sőt önnönmagának is képtelen számot adni az életéről.
Kramer burkoltan tagadja az emlékezet értékét, amikor devalválja az információt, az emlékezet anyagát, és ugyanígy jár el Don DeLillo a White Noise-ban is (Fehér zaj), abban a regényben, amely a Neurománchoz hasonlóan a szimulációk és feltételezett eredetijük felcserélhetőségét állítja. Az egyik szereplő megfogalmazása szerint "a szimulációt semmi sem pótolhatja" (206). DeLillo regénye persze leginkább a halálfélelemmel foglalkozik, azzal a tapasztalattal, melyet sem felidézni, sem szimulálni nem tudunk. A halál fehér zajának hátteréül azonban a posztmodern kultúra fehér zajait állítja DeLillo - a rádió, a tévé és a napilapok információinak kavalkádját. "A szivárvány hologram növeli hitelkártyánk piaci értékét - mondta a rádió." (122) "Floridáig a sebészek mesterséges uszonyt kapcsoltak fel - mondta a tévé." (29)
Az összefüggéstelen információk kavalkádjának fehér zaja és a halálról való tudás teljes hiánya közötti szakadék kísérti Babette és Jack Gladney-t, DeLillo két főhősét, és az éterben terjedő mérgezés, amely megfosztja őket az életüktől, csupán gondolkodásuk csődjének metaforája, lévén e gondolkodás egyik szimptómája a déjŕ vu. Az egyik szereplo a "kulturális elbutulásról" beszél, és kijelenti, hogy "időnként szükségünk van egy katasztrófára, amely megszakítja a folyamatos információzuhatagot" (66). Jack arról győzködi Babette-et, hogy feledékenysége "szinte mindennapos dolog" ebben az információval túltelített világban. "A feledékenység ott van a levegőben és a vízben" állítja. "Bejutott a táplálékláncba" (52). A túltelítettség érzetéről árulkodik, hogy Jack ideje java részét megszállott selejtezéssel tölti, harcolva az érzés ellen, hogy agya éppúgy, mint a háza "fölösleges kacatokkal, súlyos terhekkel, összefüggésekkel, halandósággal volt tele" (262).
DeLillo regénye az információ vonatkozásában osztja Bruce Sterling Artificial Kidjének (Mesterséges gyerek) előfeltevéseit, melyben nem a test öregedése, hanem az emlékek felhalmozódása szab határt az emberi életnek. Sterling több száz éves szereplői a Pananesthesia és a Hyperasthesia váltakozó rohamaival reagálnak az emlékezet túlterhelésére, és időről időre törölni kell a memóriájukat, hogy életben maradjanak. Az a szélsőséges feledékenység, amelyet Sterling Pananesthesiának nevez, remekül illik a White Noise Babette-jére, a Hyperasthesiáról szóló leírását pedig mintha Jackről mintázta volna: "Annyi apró részletet temet maga alá az információözön. Megőrjít. Megszokott búvóhelyedről egy tisztább környezetbe űz, például egy üres szobába." (109)
Csupán azt kívánom itt bizonyítani, hogy Gibson, Wilson, Kramer, DeLillo és Sterling teljességgel különböző narratívái szemmel láthatóan osztoznak a technológia gerjesztette bizalmatlanságban az emberi memóriával szemben, sőt talán abban is, hogy tudatosan ostromolják az emlékezet határait. Nem állítom, hogy ezek az írók egyértelműen állást foglaltak volna az emlékezettel kapcsolatban, ám prózájukban közös, hogy a memóriát következetesen olyasvalamiként jelenítik meg, ami kémiai vagy elektronikai úton meghamisítható, kitörölhető és újraépíthető, túltelíthető, vagy más módon fosztható meg attól, hogy az emberi élet megkülönböztető jellemzője legyen. Tofflerrel szemben, aki hisz benne, hogy a számítógép lehetővé teheti egy (Third Wave) újfajta közösségi emlékezet létrejöttét, sokkal inkább foglalkoztatják őket a személyes emlékezet problémái, melyeket a technológia idéz elő, ám orvosolni még nem képes. Alapjában véve nem attól félnek, hogy az emberek gépek, hanem sokkal inkább attól, hogy nem lesznek képesek lépést tartani vagy boldogulni egy olyan világban, ahol az ingerek mennyisége meghaladja a reakciókapacitásukat.5 Ezek az írók tulajdonképpen két csoportba sorolhatók: egyrészt azok közé, akik technológiai megoldást javasolnak a memória túlterheltségére - vagyis azt, hogy a technológia segítségével növeljük az emlékezet kapacitását -, másrészt azok közé, akik úgy érzik, hogy a túltelítettség egy idő után elkerülhetetlenül technológiai, vagy traumatikus "memóriatörlődéshez" vezet.
A műfaji irodalmon belül megemlíthetünk egy látszólagos kivételt. Lewis Shiner remek szövege, a Deserted Cities of the Heart (A szív lakatlan városai), - amelyben az ősi maja emlékezet kábítószeres feltámasztása az én kiterjesztéséhez segíti Freddie Yates-t, a volt rocksztárt - az a szöveg, amely a legszembetűnőbben tematizálja a memóriát, ám amely egyszersmind a legkevésbé illeszthető be a poszt-mnemotechnikai túltelítettséggel kapcsolatos elméletembe. Bizonyos szemszögből persze úgy tűnik, Eddie zarándokútja a maja történelembe egyszerűen menekülés az emlékei elől; kísérlet arra, hogy ingerekben bővelkedő, mégis üres életét értékesebbre cserélje. Lew azonban tett egy kedves, ám kétségkívül megfontolatlan próbát, hogy megolajozza teóriám csikorgó gépezetét, hősiesen átdolgozva a történetet, úgy, hogy az illeszkedjék a memóriatúltelítettségre építő terminológiámba.
Eddie, ahogy visszafelé halad az időben, gyakorlatilag felzabálja a saját emlékeit, akár egy számítógépvírus. Felzabálja és átalakítja őket valami mássá; valamivé, ami túl sok memóriával rendelkezik (hiszen ő egyszerre KuKulcan és Eddie), egyszersmind azonban túl kevéssel: immár nem különálló személyiségként gondol magára, többé-kevésbé az emberiség szószólójává, egyfajta Akárkivé vált. A memóriája tehát túltelített, alkalmatlan a kábítószeres élmény befogadására. Másrészt azonban Thomasról sem szabad megfeledkeznünk, aki egy gyakorlati cél - Eddie megtalálása - érdekében veszi be a drogot, megszabadítva magát a túltelítettségtől, amit Eddie keresett.6
A poszt-mnemotechnikai támadás a memória ellen szemmel láthatóan abból a két testvérhitből táplálkozik, hogy (1) a temérdek szöveg előállításának technológiája - a posztmodern kultúra egyik alaptényezője - olyan tolakodóvá vált, hogy szükségszerűen átalakítja az emberi memória működését, valamint hogy (2) kultúránk olyannyira információ-telítetté vált, hogy az emlékezet többé nem képes a befogadására.
Az anti-mnemotechnikai támadás a memória ellen az információtechnika kontextusában elgondolt emlékezetműködésről arra a filozófiai kérdésre helyezi át a hangsúlyt, hogy vajon nem kellene-e letennünk arról, hogy számoljunk az emlékezettel. E kérdés burkoltan megjelenik az olyan szerzők munkáiban, mint Steve Erickson, akinek prózája megtagadja az olvasótól a közösségi emlékezet ismerős metanarratíváihoz való hozzáférést, szereplőitől pedig még a személyes emlékezetet is, amely elengedhetetlen feltétele a személyes identitástudatnak. Erickson olyannyira elmossa az emlékezet lineáris és kauzális fogalmai közötti határt, hogy a Rubicon Beach egyik szereplője, akinek tudata és emlékezete mintha három, egymást átfedő világban élő három személy között oszlana meg, egyszer csak ráébred, hogy a gyilkosság, amelynek tanúja volt, a saját magáé volt. Az olyan írók pedig, mint Kathy Acker és William Burroughs, arra is utalnak, hogy egy technologizált infoszférában nem a memória kapacitása a kérdés, mert maga az emlékezet a vágy tárgya. Ezekben az írásokban az emlékezet a nagyobb ellenőrzőrendszerek, mint a patriarchális hatalom vagy a nyelv zsarnoki része.
Kathy Acker szerint az emlékezet nem szolgálhatja a női tapasztalatot, mert a férfiközpontú gondolkodás által meghatározott; regényeiben, mint a Blood and Guts in High School és az Empire of the Senseless azt vizsgálja, hogyan gyűri maga alá a patriarchális társadalom szuperzsaruja a közösségi emlékezetet. " Minden nap - állítja Janey a Blood and Guts in High Schoolban - egy-egy éles szerszám, egy-egy pusztító vandál, mindennap ki kell irtanunk a sötétséget, a lobotómiát, a zajt, az emberekben való hitet, a képeket, a felhalmozást." (37). A Neurománc rejtvényszerű visszhangjaival az Empire of the Senseless olyan támadást intéz az emlékezet ellen, amely az anti-mnemotechnikai posztmodernizmus szülőanyja, Gertrude Stein szívét is megmelengetné.7 "Létezik-e tudás az emlékezeten kívül?" - nyöszörög Abhor, Acker félig robot, félig színes bőrű női főszereplője. "A pontos emlékezet nem egyenlő a tudással" (48).
Az anti-mnemotechnikai tradíció mindazonáltal nem szűkíthető le az emlékezet, mint norma elleni rejtett, vagy áttételes támadásokra. Ez a lényegénél fogva apokaliptikus hagyomány világosan megmutatkozik Madison Smart Bell Waiting for the End of the Worldjében és Denis Johnson Fiskadorójában. Mindkettőben vannak olyan szereplők, akiknek reménye a jövőben a múltbéli emlékek eltörlésétől függ. Sem Bell Larkinja, sem Johnson Fiskadorója számára nem a személyes emlékek katalógusa az igazi tét, hanem az emlékezet eszméje maga.
Larkinnál, a Waiting for the End of the World főszereplőjénél a személyes emlékek elfojtása csak része a kulturális apokalipszisre való felkészülés kísérletének. "Az emlékezet, a logika csupán függelék - állítja Larkin. - csökevényes és haszontalan" (231). Bell számos szereplője közül, akiken szörnyű sebeket ejtett a tapasztalat, és akik az élet, a jövő ellen fordítják emlékeiket, csupán Larkin képes összefogni a saját tapasztalatait azzá, ami végül a regény legreménytelibb látomásának bizonyul. A következőket magyarázza részegen a barátjának:
"Szerintem, Arkady, úgy viselkedünk, akár az idióták… de emlékszel? Paul mondta egyszer, hogy jobb isten bolondjának, mint az emberiség bölcsének lenni… azt hiszem, ezt mondta, de lehet, hogy rosszul emlékeztem… a memóriám már nem a régi… egykor tökéletes volt… életem egyetlen percét sem veszítettem el… pedig gyűlöltem… tudod, Arkady?… Egyszer eljön az idő, amikor az emberek emlékezet nélkül fognak élni… már láttam is ilyesmit… vannak, akik már most eljutottak erre a szintre… valaha nagyon büszke voltam a memóriámra… most azon dolgozom, hogy felejtsek, hogy megtanuljam a felejtést… ma már kevés dologra emlékszem." (80).
A pszichopata Larkin természetesen nem testesíti meg Bell ideálját, ám egy olyan regényben, ahol az emberek spontán égésének szenzációja egyre inkább az atomháború kulturális égésére emlékeztet, Larkin viselkedése nemcsak az információ-túlterheltségről árulkodik, hanem Hirosima és Nagaszaki katasztrofális következményeivel kapcsolatos tisztánlátásról is. Kulturális memóriapalotánk egyik legkísértetiesebb termébe lépve Bell regénye érintőlegesen az emlékezet azon vonását vizsgálja, amelyet Michael Perlman tárt fel Imaginal Memory and the Place of Hiroshima című könyvében. Az emlékezet művészete, mutat rá Perlman, amely Szimónidésszel kezdődött, az apokalipszis emlékéből táplálkozik, és sohasem választható el egészen tőle:
"A lakoma szörnyűséges katasztrófája arról árulkodik, (…) hogy az emlékezet művészete egyfajta, a halál és a széthullás felé mutató mozgást foglal magában. Mint eredetmítosz, megmutatja nekünk az utat, melyet - akár az imaginárius memória korábbi képviselői - követni fogunk. 1945. augusztus 6-án Hirosima lakói tették a dolgukat, nem sejtve, miféle veszedelem leselkedik rájuk. A bombát ledobták; a tető beomlott, szörnyűséges, groteszk halált hagyva maga mögött. Szimónidész házának világa összeomlott. Erre az üres telekre kell visszatérnünk, hogy az emlékezet segítségével megkíséreljük újraépíteni a rendet, az értelmet és az ember folytonosságát, kijelölve a halottak helyét." (82)
Ha Bell megközelítése burkoltan osztozik Perlman Hirosimáról és az emlékezetről szóló tanulmányának egynémely felszíni vonásában, Denis Johnson Fiskadorója sokkal célzatosabban teszi ezt. A Fiskadoro egy atomháború utáni kultúrában játszódik Florida Keysen, ahol Johnson valószínűtlen főszereplője, egy kamasz fiú primitív mocsárlakók karmai közé kerül, és el kell hogy szenvedje azt a látszólag kettős, személyes apokalipszist, amelyet egyrészt a rituális SUBINCISION, másrészt a rövidtávú memóriát hosszú távúvá alakító képességének a drogozás következtében való elvesztése okoz. Az emlékezetétől megfosztott Fiskadoro tökéletes ellentéte annak a múltimádó társadalomnak, melyet Mr. Cheung képvisel, aki odaadóan hisz az emlékezetben, és ragaszkodik gyerekkori mnemotechnikájához, az "ország-város" játékhoz, sokkal azután is, hogy mind az országok, mind a városok megsemmisültek, és még akkor is, ha már nem tudja, miféle magasabb célt szolgálhat mindez. Mr. Cheung a Tudományért Társaság tagja, amely öt "értelmiségi" tagot számlál, akik olyannyira lelkesednek az elveszett történelem feltámasztásáért, hogy ereklyéik közé tartozik a háborút átvészelt, Amit tudni akarsz a dinoszauruszokról című gyerekkönyv. Elkeseredett kísérletezése közben, hogy felzárkózzon a múlthoz és többet megtudjon az emberiség dinoszauruszi történelméről, a Tudományért Társaság egy újabb fennmaradt könyv keresésére indul. A könyv, melynek címe Nagaszaki, az elfeledett bomba, olyan mellbevágó leírást ad az atomháborúról, hogy a tudósok nem bírják végighallgatni.
Mr. Cheungot először összezavarja, hogy az emlékeitől megfosztott Fiskadoro pillanatról pillanatra létezik. "Egyfolytában azon törte a fejét, milyen lehet napról napra, vagy talán óráról órára, sőt, ahogy az Fiskadoro esetében valószínűnek látszott, percről percre élni, anélkül, hogy akár halvány emléked is lenne a megelőző napról, óráról, percről. Az ilyesmi megöli a lelket. Csakhogy ez esetben arra sem emlékszünk, hogy egykor emlékeztünk." (190.) Ahogy folytatja a Fiskadoro állapotáról való elmélkedést, Mr. Cheung zavara rémületbe csap át, mert ráeszmél, hogy Fiskadoro egészségesebb életszemléletet képvisel, mint az övé: "Egy olyan világban, ahol semmi sem ismerős, ott minden új. Ha nem emlékszel a lépéseidre, nem azt hiszed-e, hogy egyhelyben állsz? Ha nem emlékszel a tegnapra, nemcsak egy napig tart-e az életed?" (192). Fiskadoro még világosabban fogalmazza meg ugyanezt, amikor megtagadja, hogy elfogyassza az ostyát, amely talán visszaadná az emlékezetét: "Nem akarok emlékezni arra, hogy ki vagyok. Én máris én vagyok, itt és most. Ha emlékeznék, másvalakivé válnék." (194).
Fiskadoro logikáját követve Mr. Cheung végül beismeri magának, hogy "arra sem emlékszem, hogy a múltban, mely után sóvárgok, hogyan sóvárogtam a múlt után". "Nagy vezér lesz belőled… nincsenek emlékeid, hogy az őrületbe kergessenek. Nem az álmodók őrülnek meg, hanem azok, akik felébrednek, emlékeznek a múltra, és azt hiszik, hogy a valóságra emlékeznek." (217)
Johnson azonosíthatatlan narrátora, aki egy olyan jövőből meséli el Fiskadoro történetét, amelyben Mr. Cheung jóslata már beteljesült, hitet tesz amellett, hogy "a múltról való gondolkodás semmiben sem mozdítja elő a jelen törekvéseit" (12), ugyanakkor elismeri, hogy az embernek szüksége van a történetekre, például az olyanokra, mint az övé. Az ehhez hasonló látszat-paradoxonok homályossá teszik Johnsonnak emlékezethez való viszonyát, ám az világos, hogy úgy gondolja, a történelem baklövései éppúgy túlterhelhetik, mint ahogyan informálhatják az emberi memóriát. Michael Perlmannel szemben, aki szerint kulturális memóriapalotákra van szükségünk, hogy Hirosima kimondhatatlan borzalma mindig előttünk legyen, Johnson úgy véli, hogy egy olyan kultúra emlékét fenntartani, amely elválaszthatatlanul összeforrott Hirosima és Nagaszaki következményeivel, időpocsékolás, olyan mentális teher, amelytől a túlélés érdekében meg kell szabadulnunk.
Miután felvázoltam a kortárs próza néhány poszt-mnemotechnikai és anti-mnemotechnikai vonatkozását, be kell vallanom, hogy még nem tudom, mire jó ez az egész. Lehet, hogy egyszerűen egy frissítő, módosító lábjegyzet David Porush Soft Machine-jéhez; lehet, hogy csupán Csicsery-Rónay István "futurisztikus járvány"-elméletének lapos ismételgetése (minthogy az idézett szerzők mindegyike vakmerőn hirdeti, hogy a múltat ugyanúgy kisajátítjuk, mint a jövőt), mégis azt hiszem, van itt valami, ami önálló jelentőséggel bír. Egy olyan sorral szerettem volna zárni ezt a tanulmányt, amelyet nagyszerűnek gondoltam: "Ahogy a kétezredik évhez közelítünk, a próza egyik fontos funkciója lehet, hogy felhívja rá a figyelmünket, az emlékezni ugyanúgy tárgyatlan ige, mint az írni." Szeretem e mondat hangzását, és úgy érzem, nagyon igaz, ám semmi olyat nem írtam, ami erre a következtetésre vezetne, ráadásul nem is nagyon tudom, hogy hogyan értem. Így hát következzék egy újabb lezárás-kísérlet, amely az előzőhöz hasonlóan nem következik szorosan az eddigiekből, de legalább értem.
Példáim sora (és sok más szöveg, melyet idézhettem volna, például Philip Glass 1000 Airplanes on the Roofja) meggyőzött arról, hogy a digitális narratívák kérdőre vonják az emlékezetet, mint kulturális fogalmat.8 Ez a kritikus viszony az irodalomból a társadalmi tudatba is átszivárgott - mutat rá Charles Krauthammer a Time 1989 július 3-i számában megjelent, "Disorders of Memory" (Az emlékezet rendellenességei) című esszéjében. Borges "Funes, az emlékező"-jét idézve Krauthammer elismeri, hogy a túl sok emlékezés veszélyes lehet, ám egyszersmind azt állítja, hogy a jelen amnéziás társadalma mást sem tesz, csak felejt. "Az írás fejlődésének minden egyes lépése, a kőtől a papíron át az elektronikus chipekig - érvel Krauthammer - újabb lépés a felejtésben." A computerek ráadásul a felejtést "a szó szoros értelmében is megkönnyítik: utasítanunk kell a számítógépet - rá kell klikkelnünk a mentésre - hogy megtartsa az információt. Elég egy törlés, vagy egy elektromos vihar, hogy a számítógépben őrzött gondolatok megsemmisüljenek." (74).
Amikor Krauthammer a számítógépes memóriát az emberi memóriavesztéssel azonosítja, túlságosan is egyszerűsít, ám felhívja a figyelmet egy lényeges összefüggésre. Nem mehetünk el vakon amellett, hogy az utóbbi néhány évben mind a mindennapi életben, mind az irodalomban új jelentést nyert a memória fogalma, amikor a komputer kapacitásának mércéjévé vált. A számítógép használata közben állandóan tapasztalnunk kell, amit Ballard szellemi rokona felfedezett, hogy soha sincs elég memória: ami mérhető, az véges, az túlterhelhető, és túl is terheljük.
Az a hangsúly, melyet a túlcsordulás retorikájára fektettem, arra a kevéssé váratlan következtetésre vezetett, hogy a Gibsonhoz és Shinerhez hasonló műfaji szerzők több szempontból is inkább a kortárs irodalom centrumába, mint annak peremvidékére sorolhatóak. Sőt az emlékezettel szembeni támadó hangnem, melyben a műfaji irodalom a fősodor irodalma osztozik, egy nagyobb kortárs szövegkorpusz általános jellemzőjének tűnik, míg a műfaji és a fősodor-irodalom egyéb különbségei a memóriapalotával együtt szétmorzsolódnak.
Fordította Elekes Dóra
Bibliográfia
Acker, Kathy: Blood and Guts in High School. New York, 1984, Grove.
Acker, Kathy: Empire of the Senseless. New York, 1988, Grove.
Ballard, J. G.: Crash. New York, 1985, Vintage.
Baudrillard, Jean: The Extasy of Communication. In The Anti-Aesthetic: Essays on Postmodern Culture. II. Szerk. Hal Foster. Port Townsend, Washington, 1983, Bay Press. 126-134. o.
Bell, Madison Smartt: Waiting for the End of the World. New York, 1986, Penguin.
Brand, Stewart: The Media Lab: Inventing the Future at MIT. New York, 1987, Viking.
Brunner, John: The Shockware Rider. New York, 1975, Ballantine Books.
Burroughs, William S.: The Job: Interviews with William S. Burroughs. New York, 1989, Penguin.
Burroughs, William S.: The Ticket that Exploded. New York, 1987, Grove.
Crowley, John: Aegypt. New York, 1987, Bantam Books.
Crowley, John.: Little, Big. New York, 1981, Bantam Books.
DeLillo, Don: White Noise. New York, 1985, Penguin.
Erickson, Steve: Days Between Stations. New York, 1986, Vintage.
Erickson, Steve: Rubicon Beach. New York, 1987, Vintage.
Erickson, Steve: Tours of the Black Clock. New York, 1989, Poseidon.
Gibson, William: Count Zero. New York, 1987, Ace Books.
Gibson, William: Mona Lisa Overdrive. New York, 1988, Bantam Books.
Gibson, William: Neuromancer. New York, 1984, Ace Books.
Johnson, Denis: Fiskadoro. New York, 1986, Vintage.
Kaplan, E. Ann (szerk.): Postmodernism and its Discontents: Theories, Practices. London, 1988, Verso.
Kramer, Kathryn: A Handbook for Visitors from Outer Space. New York, 1985, Vintage.
Karuthammer, Charles: Disorders of Memory. Time, 1989 július 3.
Luria A. R.: The Mind of a Mnemonist. New York, 1968, Basic Books.
McCaffery, Larry (szerk.): The Desert of the Real: Cyberpunk Controversy. Mississippi Review, 47/48 16. (1988 nyár).
Mindky, Marvin: The Society of Mind. New York, 1988, Touchstone.
Mooney, Ted: Easy Travel to Other Planets. New York, 1983, Ballantine Books.
Moore, Alan és Dave Gibbons: Watchmen. New York, 1987, Warner.
Perlman, Michael: Imaginary Memory and the Place of Hiroshima. Albany, State, 1988, University of New York Press.
Pfeil, Fred: Potholders and Subincisions: On The Businessman, Fiskadoro, and Postmodern Paradise. In Postmodernism and Its Discontents. Szerk. E. Ann Kaplan. London, 1988, Verso.
Porush David: The Soft Machine: Cybernetic Fiction. New York, 1985, Methuen.
Shiner, Lewis: Deserted Cities of the Heart. New York, 1988, Doubleday.
Spence, Jonathan D.: The Memory Palace of Matteo Ricci. New York,1984, Viking.
Sterling, Bruce: The Artificial Kid. New York, 1987, Ace Books.
Sterling, Bruce (szerk.): Mirrorshades: The Cyberpunk Anthology. New York, 1986, Arbor House.
Sterling, Bruce: Schismatrix. New York, 1986, Ace Books.
Toffler, Alvin: Future Shock. New York, 1970, Random House.
Toffler, Alvin: The Third Wave. New York, 1981, Bantam Books.
Vale és Anrea Juno (szerk.): J. G. Ballard. San Francisco, 1984, Re/Search.
Wilson Robert Charles: Memory Wire. New York, 1987, Bantam Books.
Yates, Frances A.: The Art of Memory. Chicago, 1966, University of Chicago Press.
Lábjegyzetek
1 A kifejezést először a Popular Culture Association által rendezett konferencián hallottam Steve Jonestól, aki a Wisconsini Egyetem újságírás-tanszékét képviselte. Jones dolgozatának (Cohesive but not Coherent: Music Videos, Narrative and Culture) felosztása szerint a narratívák a mimetikus, az analóg vagy a digitális narratívák kategóriáiba sorolhatók. A "töredékek non-lineáris mozaikdarabkáiból" álló digitális narratívákban eszerint az információk elkülönülnek, és egyáltalán nem hasonlítanak arra, amit jelentenek." Jones e meghatározást a televíziós narratívákra, elsősorban a videoklipekre alkalmazta, ám én úgy érzem, e leírás a posztmodern szövegek szélesebb körére alkalmazható. Mindemellett én igencsak tág értelemben használom a terminust, olyan szövegekre, amelyek, mint Ballard Karambola, formailag különálló, digitális pillanatokból építkeznek, de olyanokra is, amelyek, mint DeLillo White Noise-a, digitalizálódó kultúránk jelenségeit tematizálják. A digitális szó számomra elsősorban azt jelenti, hogy a digitalizálódással az információ számtalan formát ölthet.
2 Minsky memóriafogalmát használom, de memóriamodelljével nem értek egyet, mert zavaróan mechanikusnak találom. Fogalomhasználatom még Minsky tág meghatározásánál is elnagyoltabb, mert az emlékezet és a figyelem, az emlékezet és a tudat, vagy az emlékezet és az észlelés határai az irodalomban éppúgy, mint az életben, elmosódnak. Ugyanígy képtelen lennék élesen különválasztani a társadalmi és a személyes emlékezetet, vagy - ugyanezen okból - az emlékezetet és a történelmet, vagy az emlékezetet és a nosztalgiát.
3 A mentális szigor elsajátításához nem szükséges a klasszikus retorikát tanulmányoznunk, tudhatjuk meg a pszichológus A. R. Luriától, aki a The Mind of Mnemonistban beszámol S., az orosz riporter esetéről, aki a saját maga kidolgozta mnemotechnika segítségével riportalanyai minden szavára emlékezett.
4 Az interjú későbbi, szerkesztett változatát magyarul lásd: Prae, 2000/3-4, 193-207. o. Fordította Elekes Dóra
5 Például J. G. Ballard is a túltelítettség retorikáját idézi meg, amikor a mindennapi életről nyilatkozik, így a "faluelméletről" szóló értekezésében is, melyben azt írja: "Az ember kimerítheti az újdonságra való fogékonyságát. Agyának apró, lépes cellái eltömődnek - Tom, Dick és Harry bevésődnek Doreen agyába, de semmi több." (Vale and Juno, 22.)
6 Idézet Shiner l988. május 19-én írott leveléből.
7 Stein az emberi elme és az emberi természet két szférájára osztja a tudatot. Az emberi természetnek szerinte a vágyakhoz, a napi gondokhoz, az emlékezethez, az érzelmekhez és az identitáshoz van köze, melyek egy olyan lelkiállapotot alkotnak, amely útjában áll a valódi kreativitásnak. "Senki sem foglalkozhat mindenkivel, holott mindenki meghallgat mindenkit, aki másokról beszél." Az emberi elmének ezzel szemben semmi köze az emlékezethez, és inkább saját magát írja le, mintsem az emlékeit - a tiszta kreativitás állapota az, amely nem törődik a mindennapi gondokkal, és a lényeget ragadja meg, nem az eseményeket. Az emberi elme, a közvetlen tapasztalat szférája mintha elmosódott, ám harmonikusan elrendezett érzéki benyomások tárháza lenne, érzelmektől és az idő tudatától mentes tapasztalásé, amelynek nem célja a kauzális viszonyok létrehozása. A Stein-féle írás, amely megközelítette az emberi elme ideálját, századunkban talán a digitális narráció első példája.
8 A közösségi emlékezet eltűnése vagy összezavarodása a posztmodern állapot egyik sokat emlegetett jellemzője. A "Talk of the Town" a New Yorker 1989. június 19-i számában például Milan Kunderát idézi: "a bangladesi mészárlás egy pillanat alatt elnyomta a Csehszlovákia orosz lerohanásának emlékét, Allende meggyilkolása elnémította Banglades népének hörgését, a sínai háború elfeledtette az emberekkel Allendét, és így tovább, és így tovább, míg végül mindenki mindent elfelejt." (25). Hasonlóképpen, Erick Stricklandnek adott interjújában Philip Glass elmesélte, hogy a 1000 Airplanes on the Roof ötletét egy Doris Lessinggel az emlékezetről folytatott beszélgetés adta:
"Feledékenységünkről beszélgettünk. A társadalmak világraszóló eseményeket képesek egyszerűen elfelejteni... Kihívóan megkérdezte: - Emlékszel az 1919-es influenzajárványra? - Nem - feleltem -, mi volt az? - Látod? Erről beszéltem! - Két és félmillió ember meghalt, több, mint az első világháborúban. Hirtelen teljesen megdöbbentem, hogy ilyen dolgokat is elfelejtünk. A holokausztra is csak a legnagyobb erőfeszítések árán emlékszünk. Egy egész vallási csoport kell, hogy emlékeztessen bennünket. Arról a húszmillió emberről, aki Oroszországban meghalt, majdnem teljesen megfeledkeztünk, és már arra sem egészen emlékszünk, hogy hányan haltak meg a kínai forradalomban."
(Fordította Elekes Dóra)
