Folyóiratok
interjúja William Gibsonnal
William Gibson első regénye, a Neuromancer (magyarul Neurománc) szupernóvaként robbant a sci-fi irodalom színpadára 1984-ben. A detonáció hullámai azonnal megmozgatták a sci-fi egész, aránylag elszigetelt területét. A Neurománc volt az első regény, amely megnyerte a Hugo-, a Nebula- és a Philip K. Dick-díjakat, és gyakorlatilag egymaga indította el a cyberpunk mozgalmat. Lefegyverző, poétikus techno-prózájával, a koszlott, közeljövőbéli világfalu életének megidézésével pillanatok alatt példátlan népszerűségre és kritikai elismertségre tett szert a sci-fi határain kívül is.
A Neurománc megjelente előtt Gibson csupán egy fél-tucat novellát publikált (lásd Burning Chrome). Bár ezek ígéretes folytatást előlegeztek - kettő, a Johnny Mnemonic és a Burning Chrome (magyarul Izzó króm) már tartalmazza a későbbi regények egyes elemeit -, a Neurománc kétségkívül hatalmas előrelépés volt, hiszen Gibson azelőtt nem is próbálkozott a regényírással. "A csúcstechnológia elektromos költészete" ott vibrál már a kezdő sorokban is: "A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője műsorszünet idején." Ez a kaleidoszkóp-szerű, nyüzsgő, punkosított high-tech furcsaságokkal zsúfolt regény a hallucináció harsány színeivel idézi meg a modern városi lét elviselhetetlen könnyűségét.
Több kritikus felhívta már a figyelmet Gibson és a sci-fi néhány korábbi megújítója - a korai Alfred Bester, az érett Philip K. Dick, a Nova Samuel R. Delanyje - közötti rokonságra, valamint William S. Burroughs és J. G. Ballard vágótechnikájának, sorjázó disszociált alakzatainak gibsoni alkalmazására. Ugyanilyen fontosak a sci-fi területén kívülről érkezett hatások - gondoljunk csak Dashiell Hammett szikár írásmódjára, a negyvenes évek film noir-jára, Robert Stone regényeire, vagy akár a Lou Reed-féle zenészek rikító, rémálomszerű városképeire, valamint a tudomány, a történelem, a popkultúra és a halandzsanyelvek feketehumorral fűszerezett finom elegyére Thomas Pynchon regényeiben.
A Neurománc mégsem az elődöknek köszönheti sikerét, hanem eredeti látásmódjának, a friss, oxigéndús próza technológiából és egyéb technológiákból kölcsönzött meghökkentő hasonlatainak és metaforáinak, melyek közül a legerőteljesebb a computer-mátrix cybertér-metaforája, ahol az adatok és az emberi tudat táncra kelnek, ahol szó szerintivé teszik és gépesítik az emlékezetet, ahol a multinacionális információrendszerekből elképzelhetetlenül gyönyörű és komplex, misztikus, de mindenekelőtt embertelen struktúrák keletkeznek. Talán a V. (1963) Pynchonje óta nem volt olyan első regényes író, akinél megtalálnánk a poétika, a popkultúra és a technológia ehhez mérhető szintézisét.
Bár a kritikusok gyakran megfeledkeznek róla, a Neurománc a társadalmi realitással is szoros kapcsolatot tart fenn. Elektronikus korunk felszíni szerkezeteinek gibsoni reprezentációja újjáteremti azt az érzékszervi sokkot, melyet a videofilmeken, CD-ken, ötvencsatornás videó-monitorokon megjelenő terrorista-üzeneteken, hallucinogéneken, David Bowie-n és Sex Pistolson, videojátékokon és számítógépeken felnőtt kortársak tapasztalnak. Játékosan, ám zavarba ejtően fogalmaz meg mélyebb kérdéseket is arról, hogy miként változtatja meg a technológia az "emberiről" alkotott fogalmainkat. A Neurománc elolvasása után úgy éreztem, láttam magam előtt a sci-fi jövőjét (és talán az egész irodalom jövőjét): William Gibson volt a neve.
Gibson második regénye, a Count Zero (1986) (magyarul: Számláló nullára) hét évvel a Neurománc után játszódik, az előző regény számítógép-cowboyainak, drogfeketepiacainak és szoftvereinek világában. Irama azonban valamivel lassabb, ezért Gibsonnak több ideje marad, hogy kidolgozza karaktereit - az excentrikus, nonkonformista vagányokat, akik az egomán individualizmus olyan képviselőivel kerülnek szembe, akik az információ feletti kontrollnak köszönhetik mérhetetlen gazdagságukat és hatalmukat.
A Neurománcnál szigorúbb szerkezetű és követhetőbb, ám szuggesztív neologizmusokban és verbális tűzijátékokban éppolyan gazdag Számláló nullára lélegzetelállítóan idéz meg egy olyan világot, ahol az "emberit" egyre inkább elhomályosítja a haladás és a hatékonyság absztrakt táncában az embert háttérbe szorító képek és gépek villódzása.
Amikor 1986 augusztusában Vancouverben, Gibson brit-kolumbiai otthonában beszélgettünk, a szerző az Alien III forgatókönyvén és a Mona Lisa Overdrive-on, a cybertér-trilógia befejező részén dolgozott. A Mona Lisa Overdrive továbbviszi a két előző regény egyes implikációit - az emberi világ és a cybertér közötti interfész például olyannyira átjárhatóvá vált, hogy az ember a cybertérben sem védett a haláltól; Angie Mitchell (aki a Számláló nullára című kötetben lépett színre) számítógép segítsége nélkül képes behatolni a cybertérbe, aztán olyan emberekkel találkozunk itt is (többek között a Neurománc Mollyjával), akik a testüket-lelküket manipuláló, az információ feletti uralmat önös célokra fordító multinacionális cégek ellen harcolnak. Bár ezen átfedések miatt a Mona Lisa Overdrive kevésbé tűnik eredetinek, mint az előző regények, Gibson narratív kísérletei a prizmatechnikával, verbális virtuozitása és összetettebb karakterei mind az érettség és a sokoldalúság irányába mutatnak.
Larry McCaffery w Annyit utal a rockzenére és a televízióra, hogy néha úgy tűnik, az MTV legalább olyan erősen hatott a szövegeire, mint az irodalom. Ön szerint hogyan befolyásolta a média?
William Gibson w Bizonyára erősebben, mint az irodalom. Ha valaki a "hatások"-ról kérdez, az mindig olyan, mintha olyan író válaszát várná, aki könyvek között nőtt fel. Holott Lou Reed-nek például legalább annyit köszönhetek, mint bármelyik prózaírónak. A Neurománc mottója majdnem egy régi Velvet Underground-idézet lett: "Watch out for worlds behind you" (Sunday Morning).
LM w A popkultúra és a magas kultúra, a különböző műfajok, műformák közötti választóvonal áttörése úgy tűnik, felszabadító hatással volt az ön generációjához tartozó írókra.
WG w A tudat, hogy ez az egész áttörés-dolog a mi malmunkra hajtja a vizet, igencsak felszabadító. A posztmodern, úgy tűnik, nem más, mint a kulturális keverékfajták létrejöttének folyamata. Eredménye egy vad, eklektikus ízlésű generáció (és művészgeneráció), melynek tagjai punk- és Mozart-rajongók, és hol azokat a rémséges sci-fiket és horrorfilmeket bámulják, hol pedig iszapbirkózásra vagy felolvasóestekre hívnak. Ha valaki író, jól nyitva kell tartania a szemét és a fülét, mindent magába kell szippantania, de éreznie kell azt is, hogy mi szivároghat át az írásaiba; azt, hogy egy meghatározott kontextusban minek mi a helyi értéke. Tudom, nincs érzékem a parcellázó írásmódhoz, és az irodalmat sem tekintem másképp, mint a többi művészetet. Az irodalom, a tévé, a zene, a mozi képei, fordulatai, kódjai beszivárognak a szövegeimbe. Akár tudok róla, akár nem.
LM w Legtöbben még csak most kezdjük sejteni, hogy a technológia milyen gyökeresen átalakítja kultúránkat. Talán ez az oka az amerikai közönség rajongásának a sci-fi nyelvi és képi világa iránt, amely - például a reklámokban - még azok számára is megjelenik, akik egyébként azt sem tudják, eszik-e vagy isszák a sci-fit.
WG w Bizony. Az Escape from New York-ot (Menekülés New Yorkból) például a kutya sem olvasta, zenés filmként azonban millióan látták. Én is láttam, amikor a Burning Chrome-ot írtam, és a Neurománc-ra kétségkívül hatott. Az egyik nyitójelenete ragadott meg, amelyben a Felügyelő azt kérdezi Snake-től: "Nem volt ott Leningrád felett az ötös repülőhadosztállyal?" Feledhető epizód, de egy pillanatra a legjobb sci-fi villan fel benne, melynek egy hétköznapi utalása asszociációk egész sorát indíthatja el.
LM w A videóklip - elméletben - egy érdekes új művészeti forma lehetne, a reklám- és a kísérleti film kombinációja, de egyre romlik a színvonala.
WG w Nálunk nem fogható az MTV, de az Egyesült Államokban néztem, és eleinte olyan izgalmas lehetőségeket láttam benne, amilyeneket egyetlen tradicionális műformában sem. De igaza van, romlik a színvonala. Mint a sci-finek.
LM w Mennyire tudatos a képek és a metaforák megalkotásában? A Neurománc meat puppetja például a testünk biogépezetét befolyásoló külső erők tökéletes metaforája. Ha nem tévedek, a Meat Puppets nevű punkegyüttes hallgatása közben jött az ötlet.
WG w Téved. Csak a nevet láttam egyszer egy újságban. Szeretem a véletleneket, amikor az ember szemébe ötlik egy illanó szó, vagy mondat, és azt gondolja: igen, ez épp megteszi. Belehelyezi a szövegébe, dolgozni kezd vele, látja, hogyan kapcsolódik a többi dologhoz, és aztán egyszerre csak növekedni kezd, egészen váratlan irányokba ágazik szét. Annyiban vagyok tudatos, amennyiben keresem ezeket a véletleneket, de intuitív módon építem őket a szövegeimbe. Nem tudom, mások hogyan csinálják. Biztos van, aki öntudatlanul szedegeti össze az alkotóelemeket, de én keresem őket, és figyelem, merre tartanak, milyen mutáns alakokat öltenek.
LM w Akár a vírusok.
WG w Pontosan - és csak egy bizonyos fajta vírusgazda lesz képes eltartani a megfelelő számú mutációt. Tapasztalhatta, hogy az olyan könyv szerkezete, mint a Neurománc, egy ponton túlságosan bonyolulttá válik. Nem olyan "csodálatraméltóan komplex" módon, mint Pynchon regényei, hanem egyszerűen úgy, hogy a mindenféle limlomok egyszerre csak zavarni kezdik egymást.
LM w Zavarja, hogy az olvasók nagy része észre sem veszi a legtöbb utalást? Ahhoz, hogy kövessék a gondolatmenetét, persze nem kell tudniuk, hogy a "Big Science" egy Laurie Anderson-dal; mégis, többet értenek a szövegből, ha ismerik a dalt.
WG w Tetszik az elképzelés, hogy a szöveg egyes szintjei el vannak zárva a legtöbb olvasó elől. A populáris formákkal dolgozó íróknak tudniuk kell, hogy olvasóik nem mindig veszik észre a finomságokat - persze olyan is van, hogy kiderül, tökéletesen félreértenek; iróniát sejtenek ott, ahol komolyan beszélek, vagy komolyan vesznek, amikor kifigurázok valamit. Februárban azt tapasztaltam, hogy szövegeimet egész másképp értik Angliában, mint itthon. Az angolok viccesnek tartanak - nem gondolják persze, hogy kizárólag vicces dolgokat írok, de bizonyos fajta humort éreznek a szövegeimben.
LM w Ha nem tévedek, a Johnny Mnemonic és a Burning Chrome a Neurománc előtanulmányainak is tekinthetők.
WG w Igen, bár amikor írtam őket, ez még nem fogalmazódott meg bennem. A Johnny Mnemonic volt a harmadik sci-fim, és csak akkor nyugodtam meg, amikor elkelt. A Burning Chrome később keletkezett, és bár nagyobb visszhangja volt, mint bármelyik szövegemnek azelőtt, úgy éreztem, négy-öt év választ el a regényírástól. De aztán Terry Carr felkérésére megszületett a Neurománc. Fiatal tehetségeket keresett - szerződést ajánlott, és megkérdezte: - "Akar könyvet írni?" Szinte gondolkodás nélkül igennel feleltem, de aztán azon kaptam magam, hogy olyasmit vállaltam, amire talán felkészületlen vagyok. Tulajdonképpen elborzadtam, amikor íróasztalhoz ültem, és belegondoltam, mit is jelent mindez. El sem tudtam képzelni, hogy ennyi oldalt képes leszek teleírni, sőt, azt sem tudtam, hány kéziratoldal egy regény. Akkoriban három hónap alatt írtam meg egy-egy novellát, tehát óriási ugrásnak éreztem a regényírást. Emlékszem, ilyesfajta kérdésekkel zaklattam az írótársaimat: - "Milyen hosszú egy regény, ha kettes sorközt használok?" - Uramisten! - gondoltam, amikor valaki azt felelte, háromszáz oldal.
LM w Mi lendítette tovább?
WG w Pánik. Vak, állati pánik. Kétségbeesett elszántság, ami azt hiszem, meg is látszik a szövegen: a Neurománcból szinte süt az attól való rettegés, hogy elveszítem az olvasó érdeklődését. Amikor rádöbbentem, hogy elő kell rukkolnom valamivel, aminek minden oldala újabb meglepetést rejteget, végigolvastam, amit addig írtam, és megpróbáltam kitalálni, mi az, ami bevált. Volt egy Mollym a Johnny Mnemonic-ból, és atmoszférám a Burning Chrome-ból. Úgy döntöttem, egybegyúrom őket. Írás közben azonban végig az volt az érzésem, iszonyúan le fogok égni. Amikor befejeztem, még akkor sem voltam képes átlátni, amit írtam. Sőt, tulajdonképpen még ma sem. Úgy érzem magam, mint egy tévelygő fószer a kínai negyed egyik hihetetlen, füstokádó sárkányának a gyomrában. A sárkány kívülről persze színpompás, de belülről meglehetősen ócska - csak egy halom régi újságpapír, papírmasé és támasztógerenda.
LM w A Neurománcban megidézett világ kísértetiesen emlékeztet Raymond Chandler és Dashiell Hammett alvilágaira - azokra a mocskos, csupa élet, csupa szín, egzotikus karattyolástól harsány világokra, amelyek valahogy egyszerre tűnnek reálisnak és mesterségesnek.
WG w Úgy tizenöt éve olvashattam Hammettet, mégis emlékszem, hogy lenyűgözött az, ahogyan addig sűrítette azt a sok hétköznapi anyagot, amíg egyszerre csak minden más lett - az amerikai naturalizmushoz hasonló, ám sokkal fűtöttebb, roppant intenzív, majdnem szürreális. Jól megfigyelhető ez a Máltai sólyom (1930) elején, Spade irodájának leírásánál. Azt hiszem, Hammett kapatott rá arra a felszínspecifikus írásmódra, melyet a legtöbb sci-fi nélkülöz. A sci-fi-szerzők szeretnek általánosságokban fogalmazni - így például: "aztán belebújt a szkafanderébe" -, a részletek mellőzése szinte íratlan törvény. Tudják, hogy elég, ha van egy szereplőjük, aki, ha egy elképzelhetetlenül különös, hihetetlenül távoli bolygóra ért, így szól: "Az ablakon át megpillantottam a levegőerőművet (airplant)". Nem számít, hogy az olvasónak halvány gőze sincs, milyen, vagy micsoda egyáltalán az a levegőerőmű. Azt hiszem, Hammett ébresztett rá, hogy még a populáris formákban sem kötelező így írni. Chandlert azonban keveset olvastam, és az a kevés sem tetszett, mert mindig valamiféle alamuszi puritanizmust éreztem benne. Bár a felszín ragyogó, ami mögötte van, azt visszataszítónak találom.
LM w Hammettet másodsorban az ön gazdag, poétikus nyelve juttatta az eszembe - a futurisztikus szleng, az utcanyelv, a sok technikai, szakmai zsargon.
WG w Realisztikus argó megteremtése a célom, de nem az én találmányom az sem, ami a dialógusokban egzotikusnak vagy furcsának tűnik - kollázs az egész. Oly sok a kultúra és a szubkultúra, hogy ha kinyitod a füled, annyi kifejezést, szólást, metaforát csíphetsz el, ahányat csak akarsz. A Neurománc és a Számláló nullára futurisztikus ízű kifejezései könnyen meglehet, hogy az 1969-es torontói dealerek, vagy a biciklisták szlengjéből valók.
LM w A Neurománc néhány kifejezésének - ilyen például a "vízszintes vonal" (flatlining) vagy a "vírusprogram" - kiterjedt konnotációs udvara van.
WG w Ez már költészet! A "vízszintes vonal" például a halál megfelelője a mentős-szlengben. Úgy húsz évvel ezelőtt hallottam egy bárban egy részeg, síró mentőstől: "Átment vízszintesbe" ("She flatlined"), és megragadt bennem. Rengeteg olyan kifejezésem van, ami mindenkinek egzotikusnak tűnik, kivéve a használóit. Lehet, hogy furcsán hangzik, de szinte soha nem használtam más sci-fi-szerzők szókitalációit. A vírusprogramokról egy volt WAC-kezelőtől hallottam, aki a Pentagonnál dolgozott. Egy éjszakán keresztül mesélt a fickókról, akik minden nap megjelentek, és letörölték a dolgozók videójátékait, meg arról, hogy a tisztogatókat kicselezve hogyan építette be néhány ember ezeket a vírusokat, vagy rejtőző programokat, melyek néha előbújtak, és kiírták: "Átbasztalak", hogy aztán újra eltűnjenek a rendszerben. (Ha megfigyelik, hogyan fogalmazok, rögtön látják, hogy nem vagyok tisztában a számítógépek működésével - ez nekem túl magas.) Egyébként nem sokkal a könyv megjelenése után találkoztam néhány olyan emberrel, akik pontosan tudták, mi az a számítógépes vírus.
LM w Szóval a számítástechnikát és a tudományos eredményeket inkább hangzatosságuk vagy metaforikus értékük miatt építi a szövegeibe, mintsem azért, mert ismeri őket.
WG w Olyan dolgokat keresek, amelyek képesek meghatározott atmoszférát teremteni. A tudomány és technika jó alapnak tűnt. A számítógépnek nem a technikai oldala érdekelt, hanem az, hogy miként jelenik meg a nyelvben. Könyveimben a számítógépek első megközelítésben egyszerűen az emberi memória metaforái: kíváncsi vagyok, miért és hogyan működik a memória, hogyan határozza meg, kik vagy mik vagyunk, és hogy hogyan tudunk a segítségével bizonyos dolgokat jelenvalóvá tenni. Mikor a Neurománcot írtam, csodálatos volt, ahogy kérdéseim a számítógép metaforájává álltak össze. Később lett csak saját számítógépem, amelyben felfedeztem a meghajtó masinát - azt a kis pörgettyűt. Pedig én egy egzotikus, kristályszerű képződményre számítottam, olyasmire, mint a cybertérdeck, és akkor tessék, kaptam egy Viktória korabeli ócskaságot, amely úgy recsegett, mint egy öreg magnó. Ez a recsegés megszüntette a misztikumot; semmi izgalmasat nem láttam többé a számítógépben. Szóval a tudatlanságom tette lehetővé, hogy romantizáljam a számítógépet.
LM w A legtöbb olvasó először a cyberpunk elemeket vette észre a Neurománcban - a beszédmód, a kábítószerek, a ruhák, a cyber-valóságok szokatlanságát. Más szempontból azonban teljesen hagyományos a történet: a lepattant bűnöző csak vegetál, várva a nagy balhét, hogy végre felemelkedhessen. Tudatos döntés eredménye a punkosított cybervalóság hagyományos keretbe foglalása?
WG w Nem túloztam, amikor azt állítottam, hogy rengeteg minden, ami a Neurománcba került, kétségbeesés eredménye. Tudtam, hogy tapasztalatlan vagyok, ezért szükségem volt a hagyományos történet páncélzatára, amely bizonyította már narratív erejét. Volt néhány dolog a tarsolyomban, ám fogalmam sem lévén, merre haladjak, a történet kellett hogy legyen a fogódzó. És mert a Neurománcot a paranoid fikció mestere, Robert Stone befolyása alatt írtam, nem meglepő, hogy a végeredmény egy Howard Hawkes-filmhez hasonlatos.
LM w Gyakran az első regények a leginkább önéletrajzi ihletésűek. Mennyiben támaszkodott személyes élményeire a Neurománc írásakor?
WG w A Neurománc ebből a szempontból egyáltalán nem önéletrajzi ihletésű, a karakterek megformálásánál azonban kamatoztattam az emberekről szerzett tapasztalataimat. Elképzeléseim részben saját fiatalkoromból, részben annak megfigyeléséből származnak, hogy miként reagálnak a serdülők a körülöttük történő szörnyűségekre - gondoljunk csak testetlen szorongásukra, furcsa közönyükre.
LM w Sokat változtatott a könyvön, miután megvolt az alap?
WG w Az első kétharmadát legalább tucatszor átírtam - kellett egy csomó stilisztikai változtatás, miután ráhangolódtam a világra, aztán azzal is sokat vacakoltam, hogy legalább félig-meddig hihetővé tegyem. Fel kellett például oldanom néhány olcsó, véletlen egybeesést. Ráadásul azt sem igazán tudtam, mi fog történni a végén, azon kívül, hogy a rosszfiúk óriásit kaszálnak.
LM w Szövegei átírásánál keresni szokta a különleges hatásokat?
WG w A történések "összecsengésére" törekszem. Amikor elkezdtem írni, felfedeztem, hogy ha saját örömömre olvasok, azonnal megérzem, ha kimarad egy ütem, azaz megtörik a történet ritmusa. Miután elkészül egy írásom piszkozata, megkeresem azokat a helyeket, ahol kihagytam egy ütemet.
LM w Hatott-e önre Thomas Pynchon?
WG w Pynchon mindig is az egyik kedvenc íróm volt, hatása tagadhatatlan. Sok szempontból őt tekintem a sci-fi egyik mutáns fajtája - a szürrealizmust és a popkultúrát ezoterikus történelmi és tudományos információkkal ötvöző cyberpunk - elődjének. Pynchon számomra mitikus hős, és gyanítom, hogy a kortárs sci-fi-szerzők többször is olvasták a Gravity's Rainbow-t (1973), és rengeteget tanultak belőle. Már kölyökkoromban megismerkedtem Pynchonnel - emlékszem, amikor a Gravity's Rainbow megjelent, a kezembe került a New York Times recenziója, azt gondoltam magamban, öregem, ez aztán vad!
LM w Honnan jött a cybertér ötlete?
WG w A Granville Streeten, Vancouver külvárosában sétáltam, és bekukkantottam egy játékterembe. A gyerekek feszült testtartása elárulta, hogy teljesen megbabonázta őket a játék. Olyan volt az egész, mint egy Pynchon-regény egyik zárt rendszere: olyan visszacsatolási hurok, melyben a fotonok a képernyőről a gyerekek szemébe vándorolnak; az impulzusra a gyerekek testének neuronjai, végül megint a számítógép elektronjai reagálnak. Ezek a kölykök hittek a számítógépek kivetítette világban. Számítógéppel foglalkozó ismerőseim mintha hinnének abban, hogy valahol a képernyő mögött létezik egy valós tér, amelyet látni nem, csak érezni lehet.
LM w A cybertér regénytechnikai szempontból is nagyszerű találmány lehetett, egész egyszerűen azért, mert számtalan narratív "tér" megnyitását teszi lehetővé.
WG w Ahogy a Burning Chrome írása közben körvonalazódni kezdett a cybertér koncepciója, új perspektívák nyíltak meg előttem. Aztán amikor a Neurománcot írtam, felismertem, hogy a cybertér számtalan típusú mozgást tesz lehetővé, mert a szereplőket több, egymástól jól elkülöníthető valóság szippanthatja magába - vagyis olyan díszletek közé helyezheted őket, amilyenek közé csak akarod. Vissza kellett fognom magam azonban, mert ha teljesen kiaknázom ezt a lehetőséget, nyitott szerkezetet kapok. Ez a fajta szabadság pedig veszélyes is lehet, mert a történetet nem kell többé megfeleltetnem a karakter és a regényszerkezet logikájának. A Számláló nullára ütemét lassítani próbáltam, hogy megtanulhassam a karakteralkotást. Tisztában voltam vele, hogy a Neurománc a legtöbb olvasó számára olyan lesz, mint a hullámvasút - csupa izgalom, de fogalma sincs, mit lát, és hogy mi a fenének ült fel. Élveztem, hogy olyan karaktert alkothatok, mint a Számláló nullára Virekje, aki akárhány "valóság"-ban képes létezni egyszerre - ha akarja, ott van Barcelonában, és egy sor másik helyen, pedig nem más, mint egy kupac sejt.
LM w Philip K. Dick mindig Virek-féle emberekről írt, akik annyi "valóságopció", reprodukció és illúzió közül választhatnak, hogy eldönthetetlen, melyik valóság a valóságosabb - az, ami a fejükben van, vagy az, amelyik látszólag rajtuk kívül létezik. Erőteljes gondolat.
WG w Igen, erőteljes - ezért nagy kísértés a cybertér, amelybe végtelen számú lehetséges világot zsúfolhatsz. Azt hiszem, kicsit keményen bántam a Számláló nullára Bobbyjának édesanyjával, akit bekebelezett a szappanopera, de ezt nem lehetett kihagyni. Mindenki arról faggat, hogy hatott-e rám Dick, pedig mielőtt írni kezdtem, alig olvastam tőle valamit - igaz, kitaláltam egy olyan világot, amelyben a Fantasy and Science Fiction Pynchon korai műveit adja ki Dick szövegei helyett.
LM w Az egyik vesszőparipája az információ - az "adatok tánca" -, nemcsak mint mindennapi életünk mozgatórugója, hanem mint lehetőség arra, hogy megértsük az univerzumban végbemenő változásokat. Feltűnő, hogy mennyire foglalkoztatja ez a téma a legtöbb sci-fi-szerzőt.
WG w Az információ a jelenkor uralkodó tudományos metaforája, kénytelenek vagyunk hát szembenézni vele, és megpróbálni megérteni, mit jelent. Semmiképpen sem azt, hogy a technológia mindent kóddá alakított. A newtoni paradigma nem számolt az információáramlással, ám a jelenkornak már számolnia kell. Gyanakszom például, hogy a pszichoanalízisnek rengeteg köze van a gőzgépekhez - hasonló metaforák.
LM w A "tánc" különféle metaforái a Neurománcban azt sugallják, hogy ismeri a keleti misztika és a modern fizika kapcsolatát.
WG w Tudtam, hogy a tánc-metafora a keleti misztika eleme, de a közvetlen forrás az East Village-ben élő John Shirley volt, aki egy levelében elmagyarázta, hogyan alkotnak láncot a fehérjék. Ez csak egy újabb példa arra, hogy a papírmasé sárkány gyomrából milyen szánalmasan ideiglenesnek tűnik minden. A Számláló nullára vudu-isteneire hasonló módon, egy kallódó National Geographic egyik cikkében bukkantam rá, amely a haiti vudu-kultuszról szólt.
LM w A hatvanas években és a hetvenes évek elején az újhullámos sci-fi java pesszimista módon viszonyult a technológia fejlődéséhez. Bár egyesek szerint írásai a technológia diadalát hirdetik, az én olvasatomban ennél ambivalensebb a tárgyhoz való viszonya.
WG w A technológiával kapcsolatos érzelmeim teljességgel ambivalensek - és úgy látom, egyedül így lehet viszonyulni a jelenkor folyamataihoz. Amikor a technológiáról írok, arról írok, hogyan változtatta meg máris az életünket; nem bocsátkozom jóslatokba, mint ahogy azt egy sci-fi-szerzőtől elvárnák. A Neurománc ugyan egy háború után játszódik, de nem tudni, kik háborúztak és miért. Se türelmem, se kedvem nem volt soha, hogy kidolgozzam, ki mit csinált, kivel és pontosan mikor, vagy hogy mivé lett az Egyesült Államok. Mindig ostobának tartottam ezt a fajta aprólékoskodást; megfoszt az olvasás örömétől. Nem az a célom, hogy megjósoljam a jövőt, vagy megítéljem a jelent, hanem inkább az, hogy megtaláljam azt a fikcionális kontextust, amelyben a technológia áldásait, átkait megvizsgálhatom.
LM w Mennyire tudatosan helyezkedik kívül az amerikai sci-fi fősodrán?
WG w Sok írásom tudatos kritikája annak, amivé a sci-fi - különösen az amerikai sci-fi - a hetvenes évek vége, írói pályafutásom eleje felé lett. Tulajdonképpen annyira távol éreztem magam a fősodortól, hogy arról álmodoztam, kisebbfajta kultuszszerző, afféle másodrangú Ballard is lehet belőlem. Az volt a benyomásom, hogy olyasmit csinálok, ami senkinek sem fog tetszeni, kivéve egy pár elborult "művészlelket" - és talán néhány franciát és angolt, akikben mindig bíztam, tudva, hogy egészen más az ízlésük, és hogy a franciák szeretik Dicket. Amikor nekivágtam, egyszerűen megpróbáltam akkori olvasmányaimmal szemben elindulni, melyek esztétikai viszolygással töltöttek el.
LM w A hetvenes évek mely sci-fijeire gondol? Azokra a "kard és varázslás" ponyvákra, vagy pedig a Jerry Pournelle-, Gregory Benford- és Larry Niven-féle "kemény" sci-fire?
WG w Ellenérzéseimet részben a kemény sci-fire jellemző didaktikus jobboldaliság váltotta ki, de támadásom több minden ellen irányult. Sci-fi-faló kamaszkorom óta felületesen olvasok sci-fit; ellenzékiségem ösztönös volt. A hetvenes években, mielőtt komolyan megfordult volna a fejemben, hogy sci-fit írjak, a színvonalas sci-fi olyan ritka volt, mint a fehér holló. Szinte minden, ami a kezembe került, kiszámíthatónak, sőt unalmasnak tetszett. Ezért részben a kamasz-közönség lehetett a felelős, amelynek a legtöbb sci-fit írják. A kiadóim azt hajtogatják, hogy ez kell a kamaszoknak, ami mindig kellemetlen érzéssel tölt el, mert eszembe jut, milyen képlékeny volt tizenöt éves kori ízlésem. Újabb lendületet adott, hogy 1975 táján hatalmas összegek vándoroltak a műfajba, és azt mondtam magamnak, hé, öreg, a sci-fiből most kaszálhatsz. De mire írni kezdtem, kiapadtak a források, mert a pénz nagy részét sikertelen könyvekre pazarolták. Volt róla némi fogalmam, mit is vár el a sci-fi-ipar a termelőitől, ám a terméket gyűlöltem; olyan elementáris undorral töltött el, hogy elhatároztam, megváltoztatom az elvárásokat; sem a kiadóknak, sem az olvasóknak nem azt adom, amit kívánnak.
LM w Milyen irányban indult el?
WG w Amikor írni kezdtem, a legnagyobb nehézséget az okozta, hogyan építsem a szövegbe azt, ami engem foglalkoztat. Abból indultam ki, hogy amikor olvasok - és különösen akkor, ha fantasztikus szöveget olvasok - az önkényes mozgások, a szeszélyes, furcsa, irreleváns részletek azok, amelyek valamiféle különösség érzetét keltik bennem. Ezért olyan látószöget kellett találnom, amely önkényes mozgásokat tesz lehetővé. Nem hittem, hogy valaha is szalonképesnek fognak találni, ezért egyedül az volt a célom, hogy mindent egybegyűjtsek, ami érdekel. Amikor Molly a Neurománcban végigsétál a Tessier-Ashpool's cég könyvtárán, Duchamp üvegfestményére bukkan. Teljesen irreleváns, önkényes utalás; nincs mélyebb szimbolikus jelentése. Ott és akkor, az űrállomás milliomosainak falán mégis, úgy éreztem, a helyén van a porfogónak használt nagy műalkotás. Más szóval: szeretem a képet, és valahogy be akartam építeni a szövegembe.
LM w Az efféle "szignatúrák" olyan textúrát alkotnak, amelyet végül a szerző "látásmódja"-ként azonosítunk. Megfigyelhetjük ezt a folyamatot Alfred Besternél, akinek könyvei az önéire emlékeztetnek.
WG w Bester hamar bekerült a képbe. Amikor a Neurománc megjelent, több kritikus azzal élcelődött, hogy bizonyára a The Demolished Man (1953) egy példányával az ölemben írtam. Valójában nagyon rég olvastam Bestert, de azon kivételek közé tartozott, akiket nem felejtettem el, akit érdemesnek tűnt utánozni, leginkább azért, mert az volt az érzésem, hogy táncol, miközben ír. Azt hiszem, tudom, miért éreztem ezt: New York-i fickó volt, aki nem a megélhetésért írt sci-fit, ezért nyugodtan elengedhette magát; szart mindenre, az volt a fő, hogy jól mulasson. Aki kíváncsi, milyen király lehetett az ötvenes évek New Yorkjában fiatalnak lenni, olvasson Bestert. Jellemző talán, hogy bestsellerében (ami nálunk gyakorlatilag hozzáférhetetlen, de Angliában The Rat Race [A patkányfaj] címen jelent meg) ugyanazokat az eszközöket használja, amelyeket a két korai sci-fiben, csak éppen nem működnek. Bester palettája valahogy alkalmatlan arra, hogy meggyőzzön: a valóságról olvasok.
LM w Ez a realizmus-dolog gyakran félrevezető. Azt mondta, Bester sci-fijei kialakítottak önben egy benyomást arról, milyen volt New York-inak lenni egy meghatározott időpontban - ez realizmus, bár különbözik Zoláétól, Balzacétól vagy Henry Jamesétől; ez a cyberpunk realizmusa, amely saját időnk valóságának érzetét adja.
WG w Realista sci-fi-szerző vagyok annyiban, amennyiben arról írok, amit magam körül látok. Ezért van az, hogy szövegeimben csekély a tudományos fantasztikus irodalmi hagyomány szerepe. Prózám azt nagyítja fel, azt torzítja el, ami a világból bennem lerakódott, bármily különös is ez a világ. Kamaszkoromban épp azt találtam felszabadítónak a sci-fiben, hogy minden furcsasága természetesnek hatott, és megértettem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki félelmetesnek, tébolyodottnak látja a világot. A hatvanas évek elején a sci-fi volt számomra a szubverzív információ egyetlen forrása.
LM w Ez a szubverzív szellem, a különös keresése a hétköznapiban a fősodor fél sci-fi irodalmában is felbukkant: gondoljunk csak Ted Mooney Easy Travel to Other Planets-ére (1981), Don DeLillo White Noise-ára (1985), Denis Johnson Fiskadorójára (1985), Steve Erickson könyveire, aztán Robert Coover, Margaret Atwood, Max Apple és Stanley Elkin újabban megjelent szövegeire.
WG w Mókás, hogy szóba hozta Mooney regényét, mert nagyon féltékeny voltam a visszhangjára. Az Easy Travel remek könyv, de emlékszem, ezt gondoltam magamban: "Itt ez a fickó, használja a sci-fi összes kellékét, mégis a Time cikkez róla." Megdöbbentett, hogy a besorolás mennyire befolyásolja az olvasók reakcióját. Azért, mert engem sci-fi szerzőnek, Mooney-t pedig a fősodor szerzőjének címkézték, engem sosem fognak olyan komolyan venni, mint őt - holott mindketten a sci-fi határmezsgyéjén mozgunk.
LM w Mind önt, mind Mooney-t megszállottan foglalkoztatja, hogy a hangok és egyéb benyomások áradata állandó pszichológiai, perceptuális hatás alatt tartja az embert. Mindketten olyan írásmóddal kísérleteznek, amely számol az információtúlcsordulás következményeivel.
WG w Engem is elért az, amit Mooney "információiszonynak" hív, és egyre nehezebben kezelem. Azelőtt - szinte öntudatlanul - úgy építettem fel az életemet, hogy minimális információ jusson el hozzám. Ám azóta, hogy magam is termelem az információt - bár aránylag visszafogottan, és egy olyan ködös területen, mint a sci-fi -, elárasztott a szemét. Látogatók jönnek, e-maileket kapok, állandóan csörög a telefon, filmekről és könyvborítókról kell döntenem.
LM w Az egyik közkeletű, talán egyszerűsítő vélekedés szerint az információtúlcsordulás pszichológiai zavarokat okoz. Egyre több az információ, amit egyre kevésbé vagyunk képesek értelmes egésszé összerakni. Korunk emberét csak egy hajszál választja el Mooney bénult, sokkolt figuráitól.
WG w Néha azonban szórakoztatók tudnak lenni ezek a zavarok. Amikor azt mondtam, elért az információiszony, arra gondoltam, hogy néha tele van a tököm a sok összefüggéstelen információval, de csak bizonyos fajta információkkal, amiket ott és akkor képtelen vagyok feldolgozni. Az egyik barátom, Tom Maddox írt rólam egy tanulmányt. Régóta ismeri a mániáimat, és azt állítja, "betegesen érzékeny" vagyok "a szemiotikai fragmentumokra". Elsősorban az írásmódomra gondolhatott - arra, ahogy a fejemben kavargó kacatokat összepárosítom. Ha nincs jobb dolgom, lemegyek a sarokra, és az Üdvhadsereg-bolt kirakatában órákig bámulom a sok ócskaságot. Nem tudom megmagyarázni, mire jó ez. Régen naponta ott vásároltam, és még ma is mindig találok valamit, amit nem tudok otthagyni.
LM w Azt mondja, alig olvasott sci-fit akkoriban, amikor írni kezdett. Mi tette mégis sci-fi-szerzővé?
WG w Véletlenek sorozata. A Brit Columbiára jártam angol szakra - csak '76-ban vagy '77-ben diplomáztam, mert akkoriban egyszerűbb volt egyetemistának lenni, mint munkát találni. Rájöttem, hogy könnyen megszerezhetem azokat a jegyeket, melyekért annyi ösztöndíjat kapok, hogy ne kelljen dolgoznom. Akkoriban néhány hónapig komolyan foglalkoztatott a műfaj, de nem sci-fit, hanem a sci-firől akartam írni. Az egyik szemináriumon a fasizmus esztétikájáról volt szó - Orwell Raffles and Miss Blandish című esszéjét olvastuk, és a szemináriumvezető arról elmélkedett, hogy vannak-e fasiszta regények - én pedig emlékszem, azt gondoltam magamban: "Megérte elolvasni azt a sok sci-fit - én tudom, hogy létezik fasiszta irodalom!" Az is felmerült bennem, hogy a sci-firől írjak szakdolgozatot; persze finomítottam volna álláspontomon. Sokat gondolkodtam rajta, hogy mi az a sci-fi, hogy milyen hagyományok alakították, és melyek azok, amelyeket elutasít. A tartalom és a forma szokásos kérdései.
LM w Egyéb szemináriumok is alakították nézeteit?
WG w Az irodalomórákon általában csak unatkoztam. Emlékszem viszont egy előadásra az amerikai naturalizmusról, ahol megtanultam, hogy többféle naturalizmus létezik: van a hagyományos, mimetikus naturalizmus, van aztán egy bolondított verzió, amit Hammett vagy Algren képvisel a Man with the Golden Armban (1949), melynek negyvenes évekbéli Chicagójához képest a Neurománc Chiba Cityje kismiska. Neonfogú emberek, emberek, akiknek lepotyog a fél arcuk; tiszta rémálom. Végül ott van a Hubert Selby-féle horrorisztikus naturalizmus. Talán e torzhajtásokkal rokoníthatók William Burroughs könyvei, melyek gyökeresen megváltoztatták a sci-fi műfaját. Azon amerikai sci-fi szerzők első generációjához tartozom, akik tizennégy-tizenöt éves korukban már olvashatták Burroughs-t. Tudom, ha nem így lett volna, egész más fogalmaim lennének a műfajról - és az irodalomról általában. Észveszejtő, amit ez a fickó a cselekménnyel, a nyelvvel és a sci-fi motívumaival művel. Szinte láttam magam előtt az őrült zsiványt, ahogy felkapta a sci-fit, és úgy hadonászott vele a társadalom felé, akár egy vén kocsmatöltelék a rozsdás sörnyitóval. Aki ezt megélte, nem lehet többé az, aki volt.
LM w Sikereinek köszönhetően sikerült feloldódnia valamicskét?
WG w Igen - befogadtak -, de még mindig kényelmetlenül érzem magam írók társaságában. Nem tudom hogyan kellene viselkednem, ezért inkább roppant udvarias vagyok, megtartom a három lépés távolságot. A sci-fi-szerzők általában nagyon okosak, de olyanok, mint a szeszélyes, neveletlen gyerekek.
LM w Kik azok a kortársai, akiket csodál, vagy akiket közel érez magához?
WG w Bruce Sterling az első számú kedvencem - olyan ötletes, mint a többiek együttvéve. Nagyon élveztem Marc Laidlaw Dad's Nuke című könyvét. Persze John Shirley-t sem lehet kihagyni. Greg Bear-t is csodálom, habár ő inkább a kemény sci-fihez áll közel. Aztán nemrégiben két csodálatos könyvre bukkantam - a The Washington Square Ensemble-re (1983) és a Waiting for the End of the World-re (1985) Madison Smartt Bell-től.
LM w És hogy áll Samuel Delanyvel? Az ő munkái, úgy tűnik, nagy hatással voltak az ön generációjának szerzőire.
WG w Delany hatása vitathatatlan. Tizenöt éves sci-fi-zabáló koromban a kedvenc könyveim voltak azok, amelyeket huszonegynéhány évesen írt. Biztos, hogy akkor nem tudtam, csupán néhány évvel idősebb nálam, de az a tény, hogy egy nagykamasz könyveit olvasó kiskamasz voltam, megmagyarázza azt a frissességet, amit ezekben a könyvekben éreztem.
LM w Általában önt tartják a cyberpunk mozgalom vezéralakjának. Létezik-e egyáltalán ilyen mozgalom, vagy csak néhány kritikus agyszüleménye?
WG w Marketingstratégia, amely - egyre inkább úgy érzem - leegyszerűsíti, amit csinálok. Nem tisztességes beskatulyázni valakit, mert előítéleteket támasztunk az emberekben. Bár ez nem ilyen egyszerű. Vannak barátaim és írótársaim, akiknek tetszik a mozgalom, mert a hasznukra válik. Elismerem, hogy a címke biztos viszonyítási pont, amely körül az írók kényelmesen körözhetnek - felébrednek a sci-fi konvenciói között, felveszik foncsorozott napszemüvegüket, és így szólnak egymáshoz: "Ez az, bébi, ez vagyunk mi!"
LM w Pontosan így nézett ki az idei SFRA-konferencia San Diegóban. A bőrdzsekiben, sötét napszemüvegben parádézó John Shirley késhegyre menő vitába keveredett a kemény sci-fi "gyilkos hármas"-ával - Brinnel, Bearrel és Benforddal -, akiknek külön identitástudatuk, öltözködési kódjaik vannak.
WG w Michael Swanwick írt egy cikket a cyberpunkok és a humanisták közötti szakadásról. John Shirley-t a cyberpunk Keresztelő Szent Jánosának nevezte, aki a vadont rója, hogy terjessze az igét. Holott nem mindenben értek egyet Swanwick-kel, magam is úgy vélem, hogy John mindig hajlott az apostol-szerepre - bár ez ma már kevésbé látványos, mint megismerkedésünkkor, 1977-ben, amikor szöges nyakörvben járt-kelt. Senki sem volt felkészülve őrült regényeire, melyekhez manapság sajnos elég nehéz hozzájutni. Azelőtt egyszerűen nem írtak hozzájuk hasonlót - nem volt olyasféle címke, mint a cyberpunk, amely hozzáférhetővé tette volna e szövegeket -, ezért inkább semmibe vették őket. Ha ma jelennének meg, az emberek azt mondanák: "Ide süss! Ez túl van a cyberpunkon!" Komolyra fordítva a szót, unom az egész cyberpunk-jelenséget. Úgy értem, ma már csak gyenge utánérzések vannak; innentől lefelé vezet az út. Valójában csupán annyi történt, hogy néhány új regény egyszerre kötött ki a kiadó íróasztalán. Az emberek nem tudták, hova tegyenek bennünket, ezért gyorsan kaptunk egy nevet.
LM w A humanista-cyberpunk oppozíció számomra elnagyoltnak tűnik. A Neurománc és a Számláló Nullára egyes szöveghelyei egy humanista számára is megindítóak lehetnek. Mert a fémesen csillogó felszín mögött ott a védtelen "hús", a törékeny emberi test.
WG w Ez az én Achilles-sarkam. Furcsa rájönni, hogy az emberek azt látnak bele az írásaimba, amit csak akarnak. Amikor azt hallom a kritikusoktól, hogy "kemény, gépies" szövegeket írok, legszívesebben abbahagynám az egészet. Az angol kritika ezzel szemben érteni látszik, hogy arról beszélek, mit művel velünk a "keménység" és a "gépiesség".
LM w A Neurománc számomra egyik legemlékezetesebb jelenete Case és a nő tengerparti kettőse. Megindító, szomorú pillanat, annak ellenére, hogy - vagy talán éppen azért, mert - tudjuk, Case a cybertérben van, és az egészet képzeli.
WG w Nagyon örülök, hogy valaki így látja, mert a könyv emocionális centruma, nehézkedési pontja ez a rész. Szeretném hinni, hogy egyensúly uralkodik a regényben, annyiban, amennyiben ez a jelenete, akár egy prizma, magába gyűjti a különféle látószögek torzképeit.
LM w Annak a jelenetnek, melyben Case a darázsfészket próbálja lerombolni, szintén erős az érzelmi töltete. Mi teszi a darázsfészket ilyen borzongatóan félelmetessé?
WG w Elsősorban a rovariszony! A jelenet előzménye személyes élmény. Egyszer feldúltam egy hatalmas darázsfészket, mert kíváncsi voltam, mi van benne. Természetesen halálra rémültem, amikor megláttam a sok darazsat. Ijedtségemet csak fokozta, hogy jól összeszurkáltak.
LM w Metaforái sokrétű értelmezhetősége tudatos vagy tudattalan tevékenység eredménye?
WG w Ha rábukkantam egy képre, tudatosan alkalmazom a kollázstechnikát: kapcsolódási pontokat keresek közötte és a szöveg egyéb részei között. Ezt a módszert elsősorban Burroughs-tól, másodsorban Ballardtól tanultam. Valójában sohasem alkalmazom a "vágótechnikát", csak ha elakadtam, vagy ha nagyon unatkozom; ilyenkor teleírok pár oldalt, és később megnézem, mi sült ki belőle. Ennek ellenére értem, mit akart Burroughs a maga véletlenekre építő technikáival, még akkor is, ha eredményei nem mindig olyan érdekesek. Na, szóval én is nyiszáltam, rakosgattam, de aztán lecsiszoltam az egészet, hogy ne legyen olyan érdes.
LM w Nem helytelen ez a módszer egy olyan műfajban, mint a sci-fi, melynek legtöbb olvasója tudományos vagy racionális alapokon nyugvó kapcsolatrendszert keres, hogy futurisztikus fantáziája megbízhatóan szárnyalhasson?
WG w Mint említettem, nem óhajtom újratermelni azt az aprólékoskodásig valóságfüggő írásmódot, amelyet általában a sci-fi írásmódjának tekintenek. Lehet, hogy most írom alá a halálos ítéletemet, de be kell vallanom, hogy ha a tudomány vagy a logika talajára tévedek, általában fogalmam sincs, miről beszélek. Ahhoz viszont van tehetségem, hogy másféleképpen győzzem meg az embereket. A sci-fi szerzők közül csak a gyakorló tudósok értik, amit beszélnek, legtöbbünk azonban kénytelen-kelletlen polihisztornak tetteti magát egy olyan világ létrehozása érdekében, amely nem létezik, mégis valóságosnak látszik. Ez a jó regény titka.
LM w Célja-e egy Faulkner-féle, futurisztikus Yoknapatawpha-megye megteremtése, melynek fikcionális terében minden összekapcsolódik?
WG w Nem - az olyan Stephen R. Donaldson-ízű lenne. Az emberek máris a folytatások felől kérdezgetnek, ami elég kellemetlen, mert a sci-fi sorozatgyártás eredendő züllöttségét juttatja eszembe. Ha az ember nem kényszerül rá, hogy minden alkalommal a semmiből teremtsen új világot, idővel ellustul, és ugyanoda pottyan, ahol az előző regényben már járt. Tisztában voltam ezzel, amikor a Neurománcot írtam, ezért jelentettem ki a végén, hogy Case soha többé nem látta Molly-t. Ez sokkal inkább önmagamnak, mint az olvasónak szól. Ha hét évvel ezelőtt azt mondták volna, sci-fi-trilógiát fogok írni, felkötöttem volna magam. Azon nyomban.
LM w A jelenkor megszállott kép-, adat- és tudáshalmozása nyilvánvalóan összefügg a kapitalizmus teljesítménykényszerével, gyökere mégis a haláltól való félelem, a halhatatlanság vágya. Másképp fogalmazva, a vallások és a technológia céljai talán nem is olyan összeegyeztethetetlenek, mint hinnénk.
WG w Egyetértek. De mindez nem a jelenkor technológiai fejlődésének eredménye. Az ókori templomok - olyan emberek művei, akik megtanulták, hogyan munkálják meg a követ a rendelkezésükre álló technológia segítségével - gépek, melyeknek az a feladatuk, hogy halhatatlanná tegyék építőiket. Minden piramis és labirintus időgép. A technológia ilyesfajta alkalmazása az emberi kultúrával egyidős.
LM w Csak a hetvenes évek közepén iratkozott be a főiskolára. Mivel foglalkozott a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején?
WG w Az égvilágon semmivel. Apám vállalkozó volt, a negyvenes évek elején szerzett tőkét öblítős vécék tervezésével, amit a háború utáni, Sun Belt előtti építkezési hullámban kamatoztatott délen. Nyolcéves koromban meghalt, anyám pedig visszaköltözött a családdal Virginiába, ahonnan mindketten származtak. Tizenhat-tizenhét éves koromig ott éltem, zárkózott, sete-suta, könyvmoly kamaszként. Aztán Tucsonba mentem középiskolába, ijesztő városi fiúk közé, ahol magával sodort a hippi-mozgalom San Franciscóból érkező első hulláma. Idősebbek, vagányabbak voltam nálam. Végül füvezésen kaptak, és kirúgtak az iskolából. Visszatértem Virginiába, de anyám nem élt már, rokonaim pedig nem túlzottan lelkesedtek az életstílusomért. Csavarogni kezdtem. Úgy-ahogy meggyőztem a hadsereget, hogy nincs rám szüksége, és 1968-ban felkerekedtem Torontóba, anélkül, hogy tudtam volna, mennyire más, mint Amerika. Végül a katonaság elől menekülő amerikaiak egyik közösségében kötöttem ki.
LM w Nem olyan volt, mint egy földalatti mozgalom? Hatott a regényeire?
WG w Bizonyára hatott, már amennyiben ott tanultam a regényeimben használt szleng egy részét. De a "földalatti mozgalom" jelzőt túlzásnak tartaná az, aki ismert engem, és tudta, mi folyik. Kimondottan nyugis hely volt a legtöbb hasonlóhoz képest; a csavargótanyák soft-core verziója; semmi durva. Mint a legtöbb kisvárosi kölyök, imádtam kukkolni a bűntényeket. Mégis kétségtelen, hogy mély nyomot hagyott bennem az az időszak. Csodálatos volt. Senki sem tudta, mit hoz a holnap.
LM w Akkor még eszébe sem jutott, hogy író lesz?
WG w Elvétve. Mint a legtöbb kamasznak. Úgy éreztem, olyan korban élek, amelyben minden gyökeresen megváltozik majd, nincs hát értelme terveket szőni. Amikor azonban semmi sem változott, legfeljebb rosszabb lett, takarodót fújtam. Európába utaztam, ott csavarogtam egy évig - elég pénzt örököltem ahhoz, hogy úrimód nyomorogjak. Azután visszajöttem Kanadába, hogy a feleségem, Deb diplomázhasson; Vancouverbe költöztünk, és beiratkozott a UBC-re. Amikor Deb tovább tanult, hogy nyelvészetből MA-t szerezzen, ráébredtem, hogy igaza van. Ha nem sci-fiben utaznék, sehol sem találnék munkát.
LM w Gondolt már arra, hogy hamarosan más területen is kipróbálja a tollát, hogy kitörjön a sci-fi-gettóból, és a "fősodorral" ússzon?
WG w Gondoltam, mert attól tartok, hogy ha megtelepszem a sci-fiben, beskatulyáznak. Most azonban az a legfontosabb, hogy úgy találjam meg a kiutat, hogy tudom, merre tovább. Nem akarok mindent elölről kezdeni. Vannak elképzeléseim arról, hogy merre lépjek, de olyan oldalirányú lépés lesz ez, amelyet egyre nehezebb megtenni. Közhely, hogy ha egyszer nevet szereztél a sci-fiben, "nincs pardon."
LM w Ironikus megállapítás, ha csak azokra a fősodor-szerzőkre gondolunk, akik fél-sci-fit írnak. A latin-amerikai mágikus realizmusról nem is szólva.
WG w Irigylem a latin-amerikaiakat, mert azt csinálják, amihez kedvük van. Amerikában úgy tűnik, egyirányú a mozgás - a fősodor szerzői kölcsönözhetnek a sci-fitől, a sci-fi-szerzők azonban örökre magukon hordják a provincializmus átkát. Amikor Angliában jártam, érdekesnek találtam, hogy a sci-fi-szerzők közössége rajongott a latin-amerikai mágikus realizmusért. Amerikai kollégáik azonban legtöbben még a hírét sem hallották.
LM w Mit mondana a következő regényéről? Dolgozik már rajta?
WG w Dolgoznom kéne - de mint ahogy lakásom tiszteletet parancsoló nyugalma is elárulja, elég döcögősen megy. A Mona Lisa Overdrive - mert ez lesz a címe - nem a Számláló nullára közvetlen folytatása. Tulajdonképpen ugyanúgy viszonyul hozzá, ahogyan az a Neurománchoz - minden folytatás között hét év telik el. Egy-egy ismerős arccal találkozunk, de tizennégy év hosszú idő egy világban, ahol minden olyan gyorsan változik, hogy örülsz, ha percről percre felismered a dolgokat. Amikor a Számláló nullára készült, eleinte tovább akartam vinni Mitchell lányának történetét, mert érdekes szálnak találtam. De úgy meguntam az írást, olyan türelmetlenül vártam a végét, hogy elvetettem a tervet. Aztán mégsem hagyott nyugodni; szüntelen azon törtem a fejem, mi lett a lánnyal. Ő a vudu istenekhez fűződő kapocs, ő lesz a következő szupersztár - gondoltam. Az ihlet azonban késett. Aztán néhány producer társaságában a Beverly Hills Hotelben töltöttem egy hétvégét, hogy ötleteket gyűjtsek. Visszafelé a gépen rádöbbentem, hogy olyan dolgokat láttam, amikről már írtam. Volt egy regénytervem, de amikor Vancouverbe értem, felhívtam az ügynökségemet, és közöltem, hogy inkább a Mona Lisa Overdrive-ot akarom megírni.
LM w A japán díszletek, melyeket főként a Neurománcban használ, igen pontosak. Fűződik hozzájuk személyes élmény?
WG w A Terry and the Pirates-ből többet tanultam, mint személyes élményeimből. Sohasem jártam Japánban, de a feleségem hosszú ideig angolnyelvtanár volt, és minthogy leginkább a japánok engedhetik meg maguknak, hogy a gyerekeik külföldön tanuljanak nyelvet, volt egy időszak, amikor Vancouvert is elárasztották a japán fiatalok - eléjük mentem, kikísértem őket a repülőtérre, ilyenek. Vancouvert ráadásul a japán turisták is szeretik, többek között azért, mert japán kocsmái is vannak, melyeket mások alig látogatnak, mivel furcsának találják a berendezést. Biztos, hogy a Neurománcban sok mindent felhasználtam ezekből. A japánok persze szeretnek mindent, ami cyberpunk. Mintha elhinnék, amit Bruce Sterling összehordott róla! Félelmetes. De engem többek között azért kedvelnek, mert nem találok ki japán neveket - a japán légitársaság prospektusából lestem az összeset. És szerencsém volt a földrajzzal. Amikor a Neurománcot írtam, fogalmam sem volt, hol van Chiba - mind a félsziget, mind az öböl a fejemből pattant ki - úgyhogy behúztam a nyakam, amikor megjelent a könyv. De aztán a kezembe került egy térkép, és megtaláltam Chibát - félszigeten van, öbölben. Az élet utánozza a művészetet. Az egyetlen, amit a saját szememmel láttam, Isztambul, ahol csak egy hetet töltöttem, mégis mély benyomást tett rám. East Village, ahol John Shirley-vel jártam 1980-ban, szintén ott van a helyszínek között. Amikor kiléptem az utcára, olyan látvány fogadott, amilyenről addig nem is álmodtam. Kétméteres magasságig teleplakátozott épületfalak. Egy vancouveri számára teljes káosz és anarchia. Furcsa, félelmetes, de egyszerre érdekes is volt.
LM w Nem sajnálja néha, hogy sosem élt New Yorkban, vagy Los Angelesben, hogy közelebbi képe legyen róluk?
WG w Ha New Yorkban vagy Los Angelesben éltem volna, unikornisokról írnék.
Fordította: Elekes Dóra
An interview with William Gibson. In Storming the Reality Studio. A Casebook of Cyberpunk and Postmodern Fiction. Edited by Larry McCaffery. Durham and London, 1991, Duke University Press.
\vissza a lap tetejére
A Neurománc megjelente előtt Gibson csupán egy fél-tucat novellát publikált (lásd Burning Chrome). Bár ezek ígéretes folytatást előlegeztek - kettő, a Johnny Mnemonic és a Burning Chrome (magyarul Izzó króm) már tartalmazza a későbbi regények egyes elemeit -, a Neurománc kétségkívül hatalmas előrelépés volt, hiszen Gibson azelőtt nem is próbálkozott a regényírással. "A csúcstechnológia elektromos költészete" ott vibrál már a kezdő sorokban is: "A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője műsorszünet idején." Ez a kaleidoszkóp-szerű, nyüzsgő, punkosított high-tech furcsaságokkal zsúfolt regény a hallucináció harsány színeivel idézi meg a modern városi lét elviselhetetlen könnyűségét.
Több kritikus felhívta már a figyelmet Gibson és a sci-fi néhány korábbi megújítója - a korai Alfred Bester, az érett Philip K. Dick, a Nova Samuel R. Delanyje - közötti rokonságra, valamint William S. Burroughs és J. G. Ballard vágótechnikájának, sorjázó disszociált alakzatainak gibsoni alkalmazására. Ugyanilyen fontosak a sci-fi területén kívülről érkezett hatások - gondoljunk csak Dashiell Hammett szikár írásmódjára, a negyvenes évek film noir-jára, Robert Stone regényeire, vagy akár a Lou Reed-féle zenészek rikító, rémálomszerű városképeire, valamint a tudomány, a történelem, a popkultúra és a halandzsanyelvek feketehumorral fűszerezett finom elegyére Thomas Pynchon regényeiben.
A Neurománc mégsem az elődöknek köszönheti sikerét, hanem eredeti látásmódjának, a friss, oxigéndús próza technológiából és egyéb technológiákból kölcsönzött meghökkentő hasonlatainak és metaforáinak, melyek közül a legerőteljesebb a computer-mátrix cybertér-metaforája, ahol az adatok és az emberi tudat táncra kelnek, ahol szó szerintivé teszik és gépesítik az emlékezetet, ahol a multinacionális információrendszerekből elképzelhetetlenül gyönyörű és komplex, misztikus, de mindenekelőtt embertelen struktúrák keletkeznek. Talán a V. (1963) Pynchonje óta nem volt olyan első regényes író, akinél megtalálnánk a poétika, a popkultúra és a technológia ehhez mérhető szintézisét.
Bár a kritikusok gyakran megfeledkeznek róla, a Neurománc a társadalmi realitással is szoros kapcsolatot tart fenn. Elektronikus korunk felszíni szerkezeteinek gibsoni reprezentációja újjáteremti azt az érzékszervi sokkot, melyet a videofilmeken, CD-ken, ötvencsatornás videó-monitorokon megjelenő terrorista-üzeneteken, hallucinogéneken, David Bowie-n és Sex Pistolson, videojátékokon és számítógépeken felnőtt kortársak tapasztalnak. Játékosan, ám zavarba ejtően fogalmaz meg mélyebb kérdéseket is arról, hogy miként változtatja meg a technológia az "emberiről" alkotott fogalmainkat. A Neurománc elolvasása után úgy éreztem, láttam magam előtt a sci-fi jövőjét (és talán az egész irodalom jövőjét): William Gibson volt a neve.
Gibson második regénye, a Count Zero (1986) (magyarul: Számláló nullára) hét évvel a Neurománc után játszódik, az előző regény számítógép-cowboyainak, drogfeketepiacainak és szoftvereinek világában. Irama azonban valamivel lassabb, ezért Gibsonnak több ideje marad, hogy kidolgozza karaktereit - az excentrikus, nonkonformista vagányokat, akik az egomán individualizmus olyan képviselőivel kerülnek szembe, akik az információ feletti kontrollnak köszönhetik mérhetetlen gazdagságukat és hatalmukat.
A Neurománcnál szigorúbb szerkezetű és követhetőbb, ám szuggesztív neologizmusokban és verbális tűzijátékokban éppolyan gazdag Számláló nullára lélegzetelállítóan idéz meg egy olyan világot, ahol az "emberit" egyre inkább elhomályosítja a haladás és a hatékonyság absztrakt táncában az embert háttérbe szorító képek és gépek villódzása.
Amikor 1986 augusztusában Vancouverben, Gibson brit-kolumbiai otthonában beszélgettünk, a szerző az Alien III forgatókönyvén és a Mona Lisa Overdrive-on, a cybertér-trilógia befejező részén dolgozott. A Mona Lisa Overdrive továbbviszi a két előző regény egyes implikációit - az emberi világ és a cybertér közötti interfész például olyannyira átjárhatóvá vált, hogy az ember a cybertérben sem védett a haláltól; Angie Mitchell (aki a Számláló nullára című kötetben lépett színre) számítógép segítsége nélkül képes behatolni a cybertérbe, aztán olyan emberekkel találkozunk itt is (többek között a Neurománc Mollyjával), akik a testüket-lelküket manipuláló, az információ feletti uralmat önös célokra fordító multinacionális cégek ellen harcolnak. Bár ezen átfedések miatt a Mona Lisa Overdrive kevésbé tűnik eredetinek, mint az előző regények, Gibson narratív kísérletei a prizmatechnikával, verbális virtuozitása és összetettebb karakterei mind az érettség és a sokoldalúság irányába mutatnak.
Larry McCaffery w Annyit utal a rockzenére és a televízióra, hogy néha úgy tűnik, az MTV legalább olyan erősen hatott a szövegeire, mint az irodalom. Ön szerint hogyan befolyásolta a média?
William Gibson w Bizonyára erősebben, mint az irodalom. Ha valaki a "hatások"-ról kérdez, az mindig olyan, mintha olyan író válaszát várná, aki könyvek között nőtt fel. Holott Lou Reed-nek például legalább annyit köszönhetek, mint bármelyik prózaírónak. A Neurománc mottója majdnem egy régi Velvet Underground-idézet lett: "Watch out for worlds behind you" (Sunday Morning).
LM w A popkultúra és a magas kultúra, a különböző műfajok, műformák közötti választóvonal áttörése úgy tűnik, felszabadító hatással volt az ön generációjához tartozó írókra.
WG w A tudat, hogy ez az egész áttörés-dolog a mi malmunkra hajtja a vizet, igencsak felszabadító. A posztmodern, úgy tűnik, nem más, mint a kulturális keverékfajták létrejöttének folyamata. Eredménye egy vad, eklektikus ízlésű generáció (és művészgeneráció), melynek tagjai punk- és Mozart-rajongók, és hol azokat a rémséges sci-fiket és horrorfilmeket bámulják, hol pedig iszapbirkózásra vagy felolvasóestekre hívnak. Ha valaki író, jól nyitva kell tartania a szemét és a fülét, mindent magába kell szippantania, de éreznie kell azt is, hogy mi szivároghat át az írásaiba; azt, hogy egy meghatározott kontextusban minek mi a helyi értéke. Tudom, nincs érzékem a parcellázó írásmódhoz, és az irodalmat sem tekintem másképp, mint a többi művészetet. Az irodalom, a tévé, a zene, a mozi képei, fordulatai, kódjai beszivárognak a szövegeimbe. Akár tudok róla, akár nem.
LM w Legtöbben még csak most kezdjük sejteni, hogy a technológia milyen gyökeresen átalakítja kultúránkat. Talán ez az oka az amerikai közönség rajongásának a sci-fi nyelvi és képi világa iránt, amely - például a reklámokban - még azok számára is megjelenik, akik egyébként azt sem tudják, eszik-e vagy isszák a sci-fit.
WG w Bizony. Az Escape from New York-ot (Menekülés New Yorkból) például a kutya sem olvasta, zenés filmként azonban millióan látták. Én is láttam, amikor a Burning Chrome-ot írtam, és a Neurománc-ra kétségkívül hatott. Az egyik nyitójelenete ragadott meg, amelyben a Felügyelő azt kérdezi Snake-től: "Nem volt ott Leningrád felett az ötös repülőhadosztállyal?" Feledhető epizód, de egy pillanatra a legjobb sci-fi villan fel benne, melynek egy hétköznapi utalása asszociációk egész sorát indíthatja el.
LM w A videóklip - elméletben - egy érdekes új művészeti forma lehetne, a reklám- és a kísérleti film kombinációja, de egyre romlik a színvonala.
WG w Nálunk nem fogható az MTV, de az Egyesült Államokban néztem, és eleinte olyan izgalmas lehetőségeket láttam benne, amilyeneket egyetlen tradicionális műformában sem. De igaza van, romlik a színvonala. Mint a sci-finek.
LM w Mennyire tudatos a képek és a metaforák megalkotásában? A Neurománc meat puppetja például a testünk biogépezetét befolyásoló külső erők tökéletes metaforája. Ha nem tévedek, a Meat Puppets nevű punkegyüttes hallgatása közben jött az ötlet.
WG w Téved. Csak a nevet láttam egyszer egy újságban. Szeretem a véletleneket, amikor az ember szemébe ötlik egy illanó szó, vagy mondat, és azt gondolja: igen, ez épp megteszi. Belehelyezi a szövegébe, dolgozni kezd vele, látja, hogyan kapcsolódik a többi dologhoz, és aztán egyszerre csak növekedni kezd, egészen váratlan irányokba ágazik szét. Annyiban vagyok tudatos, amennyiben keresem ezeket a véletleneket, de intuitív módon építem őket a szövegeimbe. Nem tudom, mások hogyan csinálják. Biztos van, aki öntudatlanul szedegeti össze az alkotóelemeket, de én keresem őket, és figyelem, merre tartanak, milyen mutáns alakokat öltenek.
LM w Akár a vírusok.
WG w Pontosan - és csak egy bizonyos fajta vírusgazda lesz képes eltartani a megfelelő számú mutációt. Tapasztalhatta, hogy az olyan könyv szerkezete, mint a Neurománc, egy ponton túlságosan bonyolulttá válik. Nem olyan "csodálatraméltóan komplex" módon, mint Pynchon regényei, hanem egyszerűen úgy, hogy a mindenféle limlomok egyszerre csak zavarni kezdik egymást.
LM w Zavarja, hogy az olvasók nagy része észre sem veszi a legtöbb utalást? Ahhoz, hogy kövessék a gondolatmenetét, persze nem kell tudniuk, hogy a "Big Science" egy Laurie Anderson-dal; mégis, többet értenek a szövegből, ha ismerik a dalt.
WG w Tetszik az elképzelés, hogy a szöveg egyes szintjei el vannak zárva a legtöbb olvasó elől. A populáris formákkal dolgozó íróknak tudniuk kell, hogy olvasóik nem mindig veszik észre a finomságokat - persze olyan is van, hogy kiderül, tökéletesen félreértenek; iróniát sejtenek ott, ahol komolyan beszélek, vagy komolyan vesznek, amikor kifigurázok valamit. Februárban azt tapasztaltam, hogy szövegeimet egész másképp értik Angliában, mint itthon. Az angolok viccesnek tartanak - nem gondolják persze, hogy kizárólag vicces dolgokat írok, de bizonyos fajta humort éreznek a szövegeimben.
LM w Ha nem tévedek, a Johnny Mnemonic és a Burning Chrome a Neurománc előtanulmányainak is tekinthetők.
WG w Igen, bár amikor írtam őket, ez még nem fogalmazódott meg bennem. A Johnny Mnemonic volt a harmadik sci-fim, és csak akkor nyugodtam meg, amikor elkelt. A Burning Chrome később keletkezett, és bár nagyobb visszhangja volt, mint bármelyik szövegemnek azelőtt, úgy éreztem, négy-öt év választ el a regényírástól. De aztán Terry Carr felkérésére megszületett a Neurománc. Fiatal tehetségeket keresett - szerződést ajánlott, és megkérdezte: - "Akar könyvet írni?" Szinte gondolkodás nélkül igennel feleltem, de aztán azon kaptam magam, hogy olyasmit vállaltam, amire talán felkészületlen vagyok. Tulajdonképpen elborzadtam, amikor íróasztalhoz ültem, és belegondoltam, mit is jelent mindez. El sem tudtam képzelni, hogy ennyi oldalt képes leszek teleírni, sőt, azt sem tudtam, hány kéziratoldal egy regény. Akkoriban három hónap alatt írtam meg egy-egy novellát, tehát óriási ugrásnak éreztem a regényírást. Emlékszem, ilyesfajta kérdésekkel zaklattam az írótársaimat: - "Milyen hosszú egy regény, ha kettes sorközt használok?" - Uramisten! - gondoltam, amikor valaki azt felelte, háromszáz oldal.
LM w Mi lendítette tovább?
WG w Pánik. Vak, állati pánik. Kétségbeesett elszántság, ami azt hiszem, meg is látszik a szövegen: a Neurománcból szinte süt az attól való rettegés, hogy elveszítem az olvasó érdeklődését. Amikor rádöbbentem, hogy elő kell rukkolnom valamivel, aminek minden oldala újabb meglepetést rejteget, végigolvastam, amit addig írtam, és megpróbáltam kitalálni, mi az, ami bevált. Volt egy Mollym a Johnny Mnemonic-ból, és atmoszférám a Burning Chrome-ból. Úgy döntöttem, egybegyúrom őket. Írás közben azonban végig az volt az érzésem, iszonyúan le fogok égni. Amikor befejeztem, még akkor sem voltam képes átlátni, amit írtam. Sőt, tulajdonképpen még ma sem. Úgy érzem magam, mint egy tévelygő fószer a kínai negyed egyik hihetetlen, füstokádó sárkányának a gyomrában. A sárkány kívülről persze színpompás, de belülről meglehetősen ócska - csak egy halom régi újságpapír, papírmasé és támasztógerenda.
LM w A Neurománcban megidézett világ kísértetiesen emlékeztet Raymond Chandler és Dashiell Hammett alvilágaira - azokra a mocskos, csupa élet, csupa szín, egzotikus karattyolástól harsány világokra, amelyek valahogy egyszerre tűnnek reálisnak és mesterségesnek.
WG w Úgy tizenöt éve olvashattam Hammettet, mégis emlékszem, hogy lenyűgözött az, ahogyan addig sűrítette azt a sok hétköznapi anyagot, amíg egyszerre csak minden más lett - az amerikai naturalizmushoz hasonló, ám sokkal fűtöttebb, roppant intenzív, majdnem szürreális. Jól megfigyelhető ez a Máltai sólyom (1930) elején, Spade irodájának leírásánál. Azt hiszem, Hammett kapatott rá arra a felszínspecifikus írásmódra, melyet a legtöbb sci-fi nélkülöz. A sci-fi-szerzők szeretnek általánosságokban fogalmazni - így például: "aztán belebújt a szkafanderébe" -, a részletek mellőzése szinte íratlan törvény. Tudják, hogy elég, ha van egy szereplőjük, aki, ha egy elképzelhetetlenül különös, hihetetlenül távoli bolygóra ért, így szól: "Az ablakon át megpillantottam a levegőerőművet (airplant)". Nem számít, hogy az olvasónak halvány gőze sincs, milyen, vagy micsoda egyáltalán az a levegőerőmű. Azt hiszem, Hammett ébresztett rá, hogy még a populáris formákban sem kötelező így írni. Chandlert azonban keveset olvastam, és az a kevés sem tetszett, mert mindig valamiféle alamuszi puritanizmust éreztem benne. Bár a felszín ragyogó, ami mögötte van, azt visszataszítónak találom.
LM w Hammettet másodsorban az ön gazdag, poétikus nyelve juttatta az eszembe - a futurisztikus szleng, az utcanyelv, a sok technikai, szakmai zsargon.
WG w Realisztikus argó megteremtése a célom, de nem az én találmányom az sem, ami a dialógusokban egzotikusnak vagy furcsának tűnik - kollázs az egész. Oly sok a kultúra és a szubkultúra, hogy ha kinyitod a füled, annyi kifejezést, szólást, metaforát csíphetsz el, ahányat csak akarsz. A Neurománc és a Számláló nullára futurisztikus ízű kifejezései könnyen meglehet, hogy az 1969-es torontói dealerek, vagy a biciklisták szlengjéből valók.
LM w A Neurománc néhány kifejezésének - ilyen például a "vízszintes vonal" (flatlining) vagy a "vírusprogram" - kiterjedt konnotációs udvara van.
WG w Ez már költészet! A "vízszintes vonal" például a halál megfelelője a mentős-szlengben. Úgy húsz évvel ezelőtt hallottam egy bárban egy részeg, síró mentőstől: "Átment vízszintesbe" ("She flatlined"), és megragadt bennem. Rengeteg olyan kifejezésem van, ami mindenkinek egzotikusnak tűnik, kivéve a használóit. Lehet, hogy furcsán hangzik, de szinte soha nem használtam más sci-fi-szerzők szókitalációit. A vírusprogramokról egy volt WAC-kezelőtől hallottam, aki a Pentagonnál dolgozott. Egy éjszakán keresztül mesélt a fickókról, akik minden nap megjelentek, és letörölték a dolgozók videójátékait, meg arról, hogy a tisztogatókat kicselezve hogyan építette be néhány ember ezeket a vírusokat, vagy rejtőző programokat, melyek néha előbújtak, és kiírták: "Átbasztalak", hogy aztán újra eltűnjenek a rendszerben. (Ha megfigyelik, hogyan fogalmazok, rögtön látják, hogy nem vagyok tisztában a számítógépek működésével - ez nekem túl magas.) Egyébként nem sokkal a könyv megjelenése után találkoztam néhány olyan emberrel, akik pontosan tudták, mi az a számítógépes vírus.
LM w Szóval a számítástechnikát és a tudományos eredményeket inkább hangzatosságuk vagy metaforikus értékük miatt építi a szövegeibe, mintsem azért, mert ismeri őket.
WG w Olyan dolgokat keresek, amelyek képesek meghatározott atmoszférát teremteni. A tudomány és technika jó alapnak tűnt. A számítógépnek nem a technikai oldala érdekelt, hanem az, hogy miként jelenik meg a nyelvben. Könyveimben a számítógépek első megközelítésben egyszerűen az emberi memória metaforái: kíváncsi vagyok, miért és hogyan működik a memória, hogyan határozza meg, kik vagy mik vagyunk, és hogy hogyan tudunk a segítségével bizonyos dolgokat jelenvalóvá tenni. Mikor a Neurománcot írtam, csodálatos volt, ahogy kérdéseim a számítógép metaforájává álltak össze. Később lett csak saját számítógépem, amelyben felfedeztem a meghajtó masinát - azt a kis pörgettyűt. Pedig én egy egzotikus, kristályszerű képződményre számítottam, olyasmire, mint a cybertérdeck, és akkor tessék, kaptam egy Viktória korabeli ócskaságot, amely úgy recsegett, mint egy öreg magnó. Ez a recsegés megszüntette a misztikumot; semmi izgalmasat nem láttam többé a számítógépben. Szóval a tudatlanságom tette lehetővé, hogy romantizáljam a számítógépet.
LM w A legtöbb olvasó először a cyberpunk elemeket vette észre a Neurománcban - a beszédmód, a kábítószerek, a ruhák, a cyber-valóságok szokatlanságát. Más szempontból azonban teljesen hagyományos a történet: a lepattant bűnöző csak vegetál, várva a nagy balhét, hogy végre felemelkedhessen. Tudatos döntés eredménye a punkosított cybervalóság hagyományos keretbe foglalása?
WG w Nem túloztam, amikor azt állítottam, hogy rengeteg minden, ami a Neurománcba került, kétségbeesés eredménye. Tudtam, hogy tapasztalatlan vagyok, ezért szükségem volt a hagyományos történet páncélzatára, amely bizonyította már narratív erejét. Volt néhány dolog a tarsolyomban, ám fogalmam sem lévén, merre haladjak, a történet kellett hogy legyen a fogódzó. És mert a Neurománcot a paranoid fikció mestere, Robert Stone befolyása alatt írtam, nem meglepő, hogy a végeredmény egy Howard Hawkes-filmhez hasonlatos.
LM w Gyakran az első regények a leginkább önéletrajzi ihletésűek. Mennyiben támaszkodott személyes élményeire a Neurománc írásakor?
WG w A Neurománc ebből a szempontból egyáltalán nem önéletrajzi ihletésű, a karakterek megformálásánál azonban kamatoztattam az emberekről szerzett tapasztalataimat. Elképzeléseim részben saját fiatalkoromból, részben annak megfigyeléséből származnak, hogy miként reagálnak a serdülők a körülöttük történő szörnyűségekre - gondoljunk csak testetlen szorongásukra, furcsa közönyükre.
LM w Sokat változtatott a könyvön, miután megvolt az alap?
WG w Az első kétharmadát legalább tucatszor átírtam - kellett egy csomó stilisztikai változtatás, miután ráhangolódtam a világra, aztán azzal is sokat vacakoltam, hogy legalább félig-meddig hihetővé tegyem. Fel kellett például oldanom néhány olcsó, véletlen egybeesést. Ráadásul azt sem igazán tudtam, mi fog történni a végén, azon kívül, hogy a rosszfiúk óriásit kaszálnak.
LM w Szövegei átírásánál keresni szokta a különleges hatásokat?
WG w A történések "összecsengésére" törekszem. Amikor elkezdtem írni, felfedeztem, hogy ha saját örömömre olvasok, azonnal megérzem, ha kimarad egy ütem, azaz megtörik a történet ritmusa. Miután elkészül egy írásom piszkozata, megkeresem azokat a helyeket, ahol kihagytam egy ütemet.
LM w Hatott-e önre Thomas Pynchon?
WG w Pynchon mindig is az egyik kedvenc íróm volt, hatása tagadhatatlan. Sok szempontból őt tekintem a sci-fi egyik mutáns fajtája - a szürrealizmust és a popkultúrát ezoterikus történelmi és tudományos információkkal ötvöző cyberpunk - elődjének. Pynchon számomra mitikus hős, és gyanítom, hogy a kortárs sci-fi-szerzők többször is olvasták a Gravity's Rainbow-t (1973), és rengeteget tanultak belőle. Már kölyökkoromban megismerkedtem Pynchonnel - emlékszem, amikor a Gravity's Rainbow megjelent, a kezembe került a New York Times recenziója, azt gondoltam magamban, öregem, ez aztán vad!
LM w Honnan jött a cybertér ötlete?
WG w A Granville Streeten, Vancouver külvárosában sétáltam, és bekukkantottam egy játékterembe. A gyerekek feszült testtartása elárulta, hogy teljesen megbabonázta őket a játék. Olyan volt az egész, mint egy Pynchon-regény egyik zárt rendszere: olyan visszacsatolási hurok, melyben a fotonok a képernyőről a gyerekek szemébe vándorolnak; az impulzusra a gyerekek testének neuronjai, végül megint a számítógép elektronjai reagálnak. Ezek a kölykök hittek a számítógépek kivetítette világban. Számítógéppel foglalkozó ismerőseim mintha hinnének abban, hogy valahol a képernyő mögött létezik egy valós tér, amelyet látni nem, csak érezni lehet.
LM w A cybertér regénytechnikai szempontból is nagyszerű találmány lehetett, egész egyszerűen azért, mert számtalan narratív "tér" megnyitását teszi lehetővé.
WG w Ahogy a Burning Chrome írása közben körvonalazódni kezdett a cybertér koncepciója, új perspektívák nyíltak meg előttem. Aztán amikor a Neurománcot írtam, felismertem, hogy a cybertér számtalan típusú mozgást tesz lehetővé, mert a szereplőket több, egymástól jól elkülöníthető valóság szippanthatja magába - vagyis olyan díszletek közé helyezheted őket, amilyenek közé csak akarod. Vissza kellett fognom magam azonban, mert ha teljesen kiaknázom ezt a lehetőséget, nyitott szerkezetet kapok. Ez a fajta szabadság pedig veszélyes is lehet, mert a történetet nem kell többé megfeleltetnem a karakter és a regényszerkezet logikájának. A Számláló nullára ütemét lassítani próbáltam, hogy megtanulhassam a karakteralkotást. Tisztában voltam vele, hogy a Neurománc a legtöbb olvasó számára olyan lesz, mint a hullámvasút - csupa izgalom, de fogalma sincs, mit lát, és hogy mi a fenének ült fel. Élveztem, hogy olyan karaktert alkothatok, mint a Számláló nullára Virekje, aki akárhány "valóság"-ban képes létezni egyszerre - ha akarja, ott van Barcelonában, és egy sor másik helyen, pedig nem más, mint egy kupac sejt.
LM w Philip K. Dick mindig Virek-féle emberekről írt, akik annyi "valóságopció", reprodukció és illúzió közül választhatnak, hogy eldönthetetlen, melyik valóság a valóságosabb - az, ami a fejükben van, vagy az, amelyik látszólag rajtuk kívül létezik. Erőteljes gondolat.
WG w Igen, erőteljes - ezért nagy kísértés a cybertér, amelybe végtelen számú lehetséges világot zsúfolhatsz. Azt hiszem, kicsit keményen bántam a Számláló nullára Bobbyjának édesanyjával, akit bekebelezett a szappanopera, de ezt nem lehetett kihagyni. Mindenki arról faggat, hogy hatott-e rám Dick, pedig mielőtt írni kezdtem, alig olvastam tőle valamit - igaz, kitaláltam egy olyan világot, amelyben a Fantasy and Science Fiction Pynchon korai műveit adja ki Dick szövegei helyett.
LM w Az egyik vesszőparipája az információ - az "adatok tánca" -, nemcsak mint mindennapi életünk mozgatórugója, hanem mint lehetőség arra, hogy megértsük az univerzumban végbemenő változásokat. Feltűnő, hogy mennyire foglalkoztatja ez a téma a legtöbb sci-fi-szerzőt.
WG w Az információ a jelenkor uralkodó tudományos metaforája, kénytelenek vagyunk hát szembenézni vele, és megpróbálni megérteni, mit jelent. Semmiképpen sem azt, hogy a technológia mindent kóddá alakított. A newtoni paradigma nem számolt az információáramlással, ám a jelenkornak már számolnia kell. Gyanakszom például, hogy a pszichoanalízisnek rengeteg köze van a gőzgépekhez - hasonló metaforák.
LM w A "tánc" különféle metaforái a Neurománcban azt sugallják, hogy ismeri a keleti misztika és a modern fizika kapcsolatát.
WG w Tudtam, hogy a tánc-metafora a keleti misztika eleme, de a közvetlen forrás az East Village-ben élő John Shirley volt, aki egy levelében elmagyarázta, hogyan alkotnak láncot a fehérjék. Ez csak egy újabb példa arra, hogy a papírmasé sárkány gyomrából milyen szánalmasan ideiglenesnek tűnik minden. A Számláló nullára vudu-isteneire hasonló módon, egy kallódó National Geographic egyik cikkében bukkantam rá, amely a haiti vudu-kultuszról szólt.
LM w A hatvanas években és a hetvenes évek elején az újhullámos sci-fi java pesszimista módon viszonyult a technológia fejlődéséhez. Bár egyesek szerint írásai a technológia diadalát hirdetik, az én olvasatomban ennél ambivalensebb a tárgyhoz való viszonya.
WG w A technológiával kapcsolatos érzelmeim teljességgel ambivalensek - és úgy látom, egyedül így lehet viszonyulni a jelenkor folyamataihoz. Amikor a technológiáról írok, arról írok, hogyan változtatta meg máris az életünket; nem bocsátkozom jóslatokba, mint ahogy azt egy sci-fi-szerzőtől elvárnák. A Neurománc ugyan egy háború után játszódik, de nem tudni, kik háborúztak és miért. Se türelmem, se kedvem nem volt soha, hogy kidolgozzam, ki mit csinált, kivel és pontosan mikor, vagy hogy mivé lett az Egyesült Államok. Mindig ostobának tartottam ezt a fajta aprólékoskodást; megfoszt az olvasás örömétől. Nem az a célom, hogy megjósoljam a jövőt, vagy megítéljem a jelent, hanem inkább az, hogy megtaláljam azt a fikcionális kontextust, amelyben a technológia áldásait, átkait megvizsgálhatom.
LM w Mennyire tudatosan helyezkedik kívül az amerikai sci-fi fősodrán?
WG w Sok írásom tudatos kritikája annak, amivé a sci-fi - különösen az amerikai sci-fi - a hetvenes évek vége, írói pályafutásom eleje felé lett. Tulajdonképpen annyira távol éreztem magam a fősodortól, hogy arról álmodoztam, kisebbfajta kultuszszerző, afféle másodrangú Ballard is lehet belőlem. Az volt a benyomásom, hogy olyasmit csinálok, ami senkinek sem fog tetszeni, kivéve egy pár elborult "művészlelket" - és talán néhány franciát és angolt, akikben mindig bíztam, tudva, hogy egészen más az ízlésük, és hogy a franciák szeretik Dicket. Amikor nekivágtam, egyszerűen megpróbáltam akkori olvasmányaimmal szemben elindulni, melyek esztétikai viszolygással töltöttek el.
LM w A hetvenes évek mely sci-fijeire gondol? Azokra a "kard és varázslás" ponyvákra, vagy pedig a Jerry Pournelle-, Gregory Benford- és Larry Niven-féle "kemény" sci-fire?
WG w Ellenérzéseimet részben a kemény sci-fire jellemző didaktikus jobboldaliság váltotta ki, de támadásom több minden ellen irányult. Sci-fi-faló kamaszkorom óta felületesen olvasok sci-fit; ellenzékiségem ösztönös volt. A hetvenes években, mielőtt komolyan megfordult volna a fejemben, hogy sci-fit írjak, a színvonalas sci-fi olyan ritka volt, mint a fehér holló. Szinte minden, ami a kezembe került, kiszámíthatónak, sőt unalmasnak tetszett. Ezért részben a kamasz-közönség lehetett a felelős, amelynek a legtöbb sci-fit írják. A kiadóim azt hajtogatják, hogy ez kell a kamaszoknak, ami mindig kellemetlen érzéssel tölt el, mert eszembe jut, milyen képlékeny volt tizenöt éves kori ízlésem. Újabb lendületet adott, hogy 1975 táján hatalmas összegek vándoroltak a műfajba, és azt mondtam magamnak, hé, öreg, a sci-fiből most kaszálhatsz. De mire írni kezdtem, kiapadtak a források, mert a pénz nagy részét sikertelen könyvekre pazarolták. Volt róla némi fogalmam, mit is vár el a sci-fi-ipar a termelőitől, ám a terméket gyűlöltem; olyan elementáris undorral töltött el, hogy elhatároztam, megváltoztatom az elvárásokat; sem a kiadóknak, sem az olvasóknak nem azt adom, amit kívánnak.
LM w Milyen irányban indult el?
WG w Amikor írni kezdtem, a legnagyobb nehézséget az okozta, hogyan építsem a szövegbe azt, ami engem foglalkoztat. Abból indultam ki, hogy amikor olvasok - és különösen akkor, ha fantasztikus szöveget olvasok - az önkényes mozgások, a szeszélyes, furcsa, irreleváns részletek azok, amelyek valamiféle különösség érzetét keltik bennem. Ezért olyan látószöget kellett találnom, amely önkényes mozgásokat tesz lehetővé. Nem hittem, hogy valaha is szalonképesnek fognak találni, ezért egyedül az volt a célom, hogy mindent egybegyűjtsek, ami érdekel. Amikor Molly a Neurománcban végigsétál a Tessier-Ashpool's cég könyvtárán, Duchamp üvegfestményére bukkan. Teljesen irreleváns, önkényes utalás; nincs mélyebb szimbolikus jelentése. Ott és akkor, az űrállomás milliomosainak falán mégis, úgy éreztem, a helyén van a porfogónak használt nagy műalkotás. Más szóval: szeretem a képet, és valahogy be akartam építeni a szövegembe.
LM w Az efféle "szignatúrák" olyan textúrát alkotnak, amelyet végül a szerző "látásmódja"-ként azonosítunk. Megfigyelhetjük ezt a folyamatot Alfred Besternél, akinek könyvei az önéire emlékeztetnek.
WG w Bester hamar bekerült a képbe. Amikor a Neurománc megjelent, több kritikus azzal élcelődött, hogy bizonyára a The Demolished Man (1953) egy példányával az ölemben írtam. Valójában nagyon rég olvastam Bestert, de azon kivételek közé tartozott, akiket nem felejtettem el, akit érdemesnek tűnt utánozni, leginkább azért, mert az volt az érzésem, hogy táncol, miközben ír. Azt hiszem, tudom, miért éreztem ezt: New York-i fickó volt, aki nem a megélhetésért írt sci-fit, ezért nyugodtan elengedhette magát; szart mindenre, az volt a fő, hogy jól mulasson. Aki kíváncsi, milyen király lehetett az ötvenes évek New Yorkjában fiatalnak lenni, olvasson Bestert. Jellemző talán, hogy bestsellerében (ami nálunk gyakorlatilag hozzáférhetetlen, de Angliában The Rat Race [A patkányfaj] címen jelent meg) ugyanazokat az eszközöket használja, amelyeket a két korai sci-fiben, csak éppen nem működnek. Bester palettája valahogy alkalmatlan arra, hogy meggyőzzön: a valóságról olvasok.
LM w Ez a realizmus-dolog gyakran félrevezető. Azt mondta, Bester sci-fijei kialakítottak önben egy benyomást arról, milyen volt New York-inak lenni egy meghatározott időpontban - ez realizmus, bár különbözik Zoláétól, Balzacétól vagy Henry Jamesétől; ez a cyberpunk realizmusa, amely saját időnk valóságának érzetét adja.
WG w Realista sci-fi-szerző vagyok annyiban, amennyiben arról írok, amit magam körül látok. Ezért van az, hogy szövegeimben csekély a tudományos fantasztikus irodalmi hagyomány szerepe. Prózám azt nagyítja fel, azt torzítja el, ami a világból bennem lerakódott, bármily különös is ez a világ. Kamaszkoromban épp azt találtam felszabadítónak a sci-fiben, hogy minden furcsasága természetesnek hatott, és megértettem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki félelmetesnek, tébolyodottnak látja a világot. A hatvanas évek elején a sci-fi volt számomra a szubverzív információ egyetlen forrása.
LM w Ez a szubverzív szellem, a különös keresése a hétköznapiban a fősodor fél sci-fi irodalmában is felbukkant: gondoljunk csak Ted Mooney Easy Travel to Other Planets-ére (1981), Don DeLillo White Noise-ára (1985), Denis Johnson Fiskadorójára (1985), Steve Erickson könyveire, aztán Robert Coover, Margaret Atwood, Max Apple és Stanley Elkin újabban megjelent szövegeire.
WG w Mókás, hogy szóba hozta Mooney regényét, mert nagyon féltékeny voltam a visszhangjára. Az Easy Travel remek könyv, de emlékszem, ezt gondoltam magamban: "Itt ez a fickó, használja a sci-fi összes kellékét, mégis a Time cikkez róla." Megdöbbentett, hogy a besorolás mennyire befolyásolja az olvasók reakcióját. Azért, mert engem sci-fi szerzőnek, Mooney-t pedig a fősodor szerzőjének címkézték, engem sosem fognak olyan komolyan venni, mint őt - holott mindketten a sci-fi határmezsgyéjén mozgunk.
LM w Mind önt, mind Mooney-t megszállottan foglalkoztatja, hogy a hangok és egyéb benyomások áradata állandó pszichológiai, perceptuális hatás alatt tartja az embert. Mindketten olyan írásmóddal kísérleteznek, amely számol az információtúlcsordulás következményeivel.
WG w Engem is elért az, amit Mooney "információiszonynak" hív, és egyre nehezebben kezelem. Azelőtt - szinte öntudatlanul - úgy építettem fel az életemet, hogy minimális információ jusson el hozzám. Ám azóta, hogy magam is termelem az információt - bár aránylag visszafogottan, és egy olyan ködös területen, mint a sci-fi -, elárasztott a szemét. Látogatók jönnek, e-maileket kapok, állandóan csörög a telefon, filmekről és könyvborítókról kell döntenem.
LM w Az egyik közkeletű, talán egyszerűsítő vélekedés szerint az információtúlcsordulás pszichológiai zavarokat okoz. Egyre több az információ, amit egyre kevésbé vagyunk képesek értelmes egésszé összerakni. Korunk emberét csak egy hajszál választja el Mooney bénult, sokkolt figuráitól.
WG w Néha azonban szórakoztatók tudnak lenni ezek a zavarok. Amikor azt mondtam, elért az információiszony, arra gondoltam, hogy néha tele van a tököm a sok összefüggéstelen információval, de csak bizonyos fajta információkkal, amiket ott és akkor képtelen vagyok feldolgozni. Az egyik barátom, Tom Maddox írt rólam egy tanulmányt. Régóta ismeri a mániáimat, és azt állítja, "betegesen érzékeny" vagyok "a szemiotikai fragmentumokra". Elsősorban az írásmódomra gondolhatott - arra, ahogy a fejemben kavargó kacatokat összepárosítom. Ha nincs jobb dolgom, lemegyek a sarokra, és az Üdvhadsereg-bolt kirakatában órákig bámulom a sok ócskaságot. Nem tudom megmagyarázni, mire jó ez. Régen naponta ott vásároltam, és még ma is mindig találok valamit, amit nem tudok otthagyni.
LM w Azt mondja, alig olvasott sci-fit akkoriban, amikor írni kezdett. Mi tette mégis sci-fi-szerzővé?
WG w Véletlenek sorozata. A Brit Columbiára jártam angol szakra - csak '76-ban vagy '77-ben diplomáztam, mert akkoriban egyszerűbb volt egyetemistának lenni, mint munkát találni. Rájöttem, hogy könnyen megszerezhetem azokat a jegyeket, melyekért annyi ösztöndíjat kapok, hogy ne kelljen dolgoznom. Akkoriban néhány hónapig komolyan foglalkoztatott a műfaj, de nem sci-fit, hanem a sci-firől akartam írni. Az egyik szemináriumon a fasizmus esztétikájáról volt szó - Orwell Raffles and Miss Blandish című esszéjét olvastuk, és a szemináriumvezető arról elmélkedett, hogy vannak-e fasiszta regények - én pedig emlékszem, azt gondoltam magamban: "Megérte elolvasni azt a sok sci-fit - én tudom, hogy létezik fasiszta irodalom!" Az is felmerült bennem, hogy a sci-firől írjak szakdolgozatot; persze finomítottam volna álláspontomon. Sokat gondolkodtam rajta, hogy mi az a sci-fi, hogy milyen hagyományok alakították, és melyek azok, amelyeket elutasít. A tartalom és a forma szokásos kérdései.
LM w Egyéb szemináriumok is alakították nézeteit?
WG w Az irodalomórákon általában csak unatkoztam. Emlékszem viszont egy előadásra az amerikai naturalizmusról, ahol megtanultam, hogy többféle naturalizmus létezik: van a hagyományos, mimetikus naturalizmus, van aztán egy bolondított verzió, amit Hammett vagy Algren képvisel a Man with the Golden Armban (1949), melynek negyvenes évekbéli Chicagójához képest a Neurománc Chiba Cityje kismiska. Neonfogú emberek, emberek, akiknek lepotyog a fél arcuk; tiszta rémálom. Végül ott van a Hubert Selby-féle horrorisztikus naturalizmus. Talán e torzhajtásokkal rokoníthatók William Burroughs könyvei, melyek gyökeresen megváltoztatták a sci-fi műfaját. Azon amerikai sci-fi szerzők első generációjához tartozom, akik tizennégy-tizenöt éves korukban már olvashatták Burroughs-t. Tudom, ha nem így lett volna, egész más fogalmaim lennének a műfajról - és az irodalomról általában. Észveszejtő, amit ez a fickó a cselekménnyel, a nyelvvel és a sci-fi motívumaival művel. Szinte láttam magam előtt az őrült zsiványt, ahogy felkapta a sci-fit, és úgy hadonászott vele a társadalom felé, akár egy vén kocsmatöltelék a rozsdás sörnyitóval. Aki ezt megélte, nem lehet többé az, aki volt.
LM w Sikereinek köszönhetően sikerült feloldódnia valamicskét?
WG w Igen - befogadtak -, de még mindig kényelmetlenül érzem magam írók társaságában. Nem tudom hogyan kellene viselkednem, ezért inkább roppant udvarias vagyok, megtartom a három lépés távolságot. A sci-fi-szerzők általában nagyon okosak, de olyanok, mint a szeszélyes, neveletlen gyerekek.
LM w Kik azok a kortársai, akiket csodál, vagy akiket közel érez magához?
WG w Bruce Sterling az első számú kedvencem - olyan ötletes, mint a többiek együttvéve. Nagyon élveztem Marc Laidlaw Dad's Nuke című könyvét. Persze John Shirley-t sem lehet kihagyni. Greg Bear-t is csodálom, habár ő inkább a kemény sci-fihez áll közel. Aztán nemrégiben két csodálatos könyvre bukkantam - a The Washington Square Ensemble-re (1983) és a Waiting for the End of the World-re (1985) Madison Smartt Bell-től.
LM w És hogy áll Samuel Delanyvel? Az ő munkái, úgy tűnik, nagy hatással voltak az ön generációjának szerzőire.
WG w Delany hatása vitathatatlan. Tizenöt éves sci-fi-zabáló koromban a kedvenc könyveim voltak azok, amelyeket huszonegynéhány évesen írt. Biztos, hogy akkor nem tudtam, csupán néhány évvel idősebb nálam, de az a tény, hogy egy nagykamasz könyveit olvasó kiskamasz voltam, megmagyarázza azt a frissességet, amit ezekben a könyvekben éreztem.
LM w Általában önt tartják a cyberpunk mozgalom vezéralakjának. Létezik-e egyáltalán ilyen mozgalom, vagy csak néhány kritikus agyszüleménye?
WG w Marketingstratégia, amely - egyre inkább úgy érzem - leegyszerűsíti, amit csinálok. Nem tisztességes beskatulyázni valakit, mert előítéleteket támasztunk az emberekben. Bár ez nem ilyen egyszerű. Vannak barátaim és írótársaim, akiknek tetszik a mozgalom, mert a hasznukra válik. Elismerem, hogy a címke biztos viszonyítási pont, amely körül az írók kényelmesen körözhetnek - felébrednek a sci-fi konvenciói között, felveszik foncsorozott napszemüvegüket, és így szólnak egymáshoz: "Ez az, bébi, ez vagyunk mi!"
LM w Pontosan így nézett ki az idei SFRA-konferencia San Diegóban. A bőrdzsekiben, sötét napszemüvegben parádézó John Shirley késhegyre menő vitába keveredett a kemény sci-fi "gyilkos hármas"-ával - Brinnel, Bearrel és Benforddal -, akiknek külön identitástudatuk, öltözködési kódjaik vannak.
WG w Michael Swanwick írt egy cikket a cyberpunkok és a humanisták közötti szakadásról. John Shirley-t a cyberpunk Keresztelő Szent Jánosának nevezte, aki a vadont rója, hogy terjessze az igét. Holott nem mindenben értek egyet Swanwick-kel, magam is úgy vélem, hogy John mindig hajlott az apostol-szerepre - bár ez ma már kevésbé látványos, mint megismerkedésünkkor, 1977-ben, amikor szöges nyakörvben járt-kelt. Senki sem volt felkészülve őrült regényeire, melyekhez manapság sajnos elég nehéz hozzájutni. Azelőtt egyszerűen nem írtak hozzájuk hasonlót - nem volt olyasféle címke, mint a cyberpunk, amely hozzáférhetővé tette volna e szövegeket -, ezért inkább semmibe vették őket. Ha ma jelennének meg, az emberek azt mondanák: "Ide süss! Ez túl van a cyberpunkon!" Komolyra fordítva a szót, unom az egész cyberpunk-jelenséget. Úgy értem, ma már csak gyenge utánérzések vannak; innentől lefelé vezet az út. Valójában csupán annyi történt, hogy néhány új regény egyszerre kötött ki a kiadó íróasztalán. Az emberek nem tudták, hova tegyenek bennünket, ezért gyorsan kaptunk egy nevet.
LM w A humanista-cyberpunk oppozíció számomra elnagyoltnak tűnik. A Neurománc és a Számláló Nullára egyes szöveghelyei egy humanista számára is megindítóak lehetnek. Mert a fémesen csillogó felszín mögött ott a védtelen "hús", a törékeny emberi test.
WG w Ez az én Achilles-sarkam. Furcsa rájönni, hogy az emberek azt látnak bele az írásaimba, amit csak akarnak. Amikor azt hallom a kritikusoktól, hogy "kemény, gépies" szövegeket írok, legszívesebben abbahagynám az egészet. Az angol kritika ezzel szemben érteni látszik, hogy arról beszélek, mit művel velünk a "keménység" és a "gépiesség".
LM w A Neurománc számomra egyik legemlékezetesebb jelenete Case és a nő tengerparti kettőse. Megindító, szomorú pillanat, annak ellenére, hogy - vagy talán éppen azért, mert - tudjuk, Case a cybertérben van, és az egészet képzeli.
WG w Nagyon örülök, hogy valaki így látja, mert a könyv emocionális centruma, nehézkedési pontja ez a rész. Szeretném hinni, hogy egyensúly uralkodik a regényben, annyiban, amennyiben ez a jelenete, akár egy prizma, magába gyűjti a különféle látószögek torzképeit.
LM w Annak a jelenetnek, melyben Case a darázsfészket próbálja lerombolni, szintén erős az érzelmi töltete. Mi teszi a darázsfészket ilyen borzongatóan félelmetessé?
WG w Elsősorban a rovariszony! A jelenet előzménye személyes élmény. Egyszer feldúltam egy hatalmas darázsfészket, mert kíváncsi voltam, mi van benne. Természetesen halálra rémültem, amikor megláttam a sok darazsat. Ijedtségemet csak fokozta, hogy jól összeszurkáltak.
LM w Metaforái sokrétű értelmezhetősége tudatos vagy tudattalan tevékenység eredménye?
WG w Ha rábukkantam egy képre, tudatosan alkalmazom a kollázstechnikát: kapcsolódási pontokat keresek közötte és a szöveg egyéb részei között. Ezt a módszert elsősorban Burroughs-tól, másodsorban Ballardtól tanultam. Valójában sohasem alkalmazom a "vágótechnikát", csak ha elakadtam, vagy ha nagyon unatkozom; ilyenkor teleírok pár oldalt, és később megnézem, mi sült ki belőle. Ennek ellenére értem, mit akart Burroughs a maga véletlenekre építő technikáival, még akkor is, ha eredményei nem mindig olyan érdekesek. Na, szóval én is nyiszáltam, rakosgattam, de aztán lecsiszoltam az egészet, hogy ne legyen olyan érdes.
LM w Nem helytelen ez a módszer egy olyan műfajban, mint a sci-fi, melynek legtöbb olvasója tudományos vagy racionális alapokon nyugvó kapcsolatrendszert keres, hogy futurisztikus fantáziája megbízhatóan szárnyalhasson?
WG w Mint említettem, nem óhajtom újratermelni azt az aprólékoskodásig valóságfüggő írásmódot, amelyet általában a sci-fi írásmódjának tekintenek. Lehet, hogy most írom alá a halálos ítéletemet, de be kell vallanom, hogy ha a tudomány vagy a logika talajára tévedek, általában fogalmam sincs, miről beszélek. Ahhoz viszont van tehetségem, hogy másféleképpen győzzem meg az embereket. A sci-fi szerzők közül csak a gyakorló tudósok értik, amit beszélnek, legtöbbünk azonban kénytelen-kelletlen polihisztornak tetteti magát egy olyan világ létrehozása érdekében, amely nem létezik, mégis valóságosnak látszik. Ez a jó regény titka.
LM w Célja-e egy Faulkner-féle, futurisztikus Yoknapatawpha-megye megteremtése, melynek fikcionális terében minden összekapcsolódik?
WG w Nem - az olyan Stephen R. Donaldson-ízű lenne. Az emberek máris a folytatások felől kérdezgetnek, ami elég kellemetlen, mert a sci-fi sorozatgyártás eredendő züllöttségét juttatja eszembe. Ha az ember nem kényszerül rá, hogy minden alkalommal a semmiből teremtsen új világot, idővel ellustul, és ugyanoda pottyan, ahol az előző regényben már járt. Tisztában voltam ezzel, amikor a Neurománcot írtam, ezért jelentettem ki a végén, hogy Case soha többé nem látta Molly-t. Ez sokkal inkább önmagamnak, mint az olvasónak szól. Ha hét évvel ezelőtt azt mondták volna, sci-fi-trilógiát fogok írni, felkötöttem volna magam. Azon nyomban.
LM w A jelenkor megszállott kép-, adat- és tudáshalmozása nyilvánvalóan összefügg a kapitalizmus teljesítménykényszerével, gyökere mégis a haláltól való félelem, a halhatatlanság vágya. Másképp fogalmazva, a vallások és a technológia céljai talán nem is olyan összeegyeztethetetlenek, mint hinnénk.
WG w Egyetértek. De mindez nem a jelenkor technológiai fejlődésének eredménye. Az ókori templomok - olyan emberek művei, akik megtanulták, hogyan munkálják meg a követ a rendelkezésükre álló technológia segítségével - gépek, melyeknek az a feladatuk, hogy halhatatlanná tegyék építőiket. Minden piramis és labirintus időgép. A technológia ilyesfajta alkalmazása az emberi kultúrával egyidős.
LM w Csak a hetvenes évek közepén iratkozott be a főiskolára. Mivel foglalkozott a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején?
WG w Az égvilágon semmivel. Apám vállalkozó volt, a negyvenes évek elején szerzett tőkét öblítős vécék tervezésével, amit a háború utáni, Sun Belt előtti építkezési hullámban kamatoztatott délen. Nyolcéves koromban meghalt, anyám pedig visszaköltözött a családdal Virginiába, ahonnan mindketten származtak. Tizenhat-tizenhét éves koromig ott éltem, zárkózott, sete-suta, könyvmoly kamaszként. Aztán Tucsonba mentem középiskolába, ijesztő városi fiúk közé, ahol magával sodort a hippi-mozgalom San Franciscóból érkező első hulláma. Idősebbek, vagányabbak voltam nálam. Végül füvezésen kaptak, és kirúgtak az iskolából. Visszatértem Virginiába, de anyám nem élt már, rokonaim pedig nem túlzottan lelkesedtek az életstílusomért. Csavarogni kezdtem. Úgy-ahogy meggyőztem a hadsereget, hogy nincs rám szüksége, és 1968-ban felkerekedtem Torontóba, anélkül, hogy tudtam volna, mennyire más, mint Amerika. Végül a katonaság elől menekülő amerikaiak egyik közösségében kötöttem ki.
LM w Nem olyan volt, mint egy földalatti mozgalom? Hatott a regényeire?
WG w Bizonyára hatott, már amennyiben ott tanultam a regényeimben használt szleng egy részét. De a "földalatti mozgalom" jelzőt túlzásnak tartaná az, aki ismert engem, és tudta, mi folyik. Kimondottan nyugis hely volt a legtöbb hasonlóhoz képest; a csavargótanyák soft-core verziója; semmi durva. Mint a legtöbb kisvárosi kölyök, imádtam kukkolni a bűntényeket. Mégis kétségtelen, hogy mély nyomot hagyott bennem az az időszak. Csodálatos volt. Senki sem tudta, mit hoz a holnap.
LM w Akkor még eszébe sem jutott, hogy író lesz?
WG w Elvétve. Mint a legtöbb kamasznak. Úgy éreztem, olyan korban élek, amelyben minden gyökeresen megváltozik majd, nincs hát értelme terveket szőni. Amikor azonban semmi sem változott, legfeljebb rosszabb lett, takarodót fújtam. Európába utaztam, ott csavarogtam egy évig - elég pénzt örököltem ahhoz, hogy úrimód nyomorogjak. Azután visszajöttem Kanadába, hogy a feleségem, Deb diplomázhasson; Vancouverbe költöztünk, és beiratkozott a UBC-re. Amikor Deb tovább tanult, hogy nyelvészetből MA-t szerezzen, ráébredtem, hogy igaza van. Ha nem sci-fiben utaznék, sehol sem találnék munkát.
LM w Gondolt már arra, hogy hamarosan más területen is kipróbálja a tollát, hogy kitörjön a sci-fi-gettóból, és a "fősodorral" ússzon?
WG w Gondoltam, mert attól tartok, hogy ha megtelepszem a sci-fiben, beskatulyáznak. Most azonban az a legfontosabb, hogy úgy találjam meg a kiutat, hogy tudom, merre tovább. Nem akarok mindent elölről kezdeni. Vannak elképzeléseim arról, hogy merre lépjek, de olyan oldalirányú lépés lesz ez, amelyet egyre nehezebb megtenni. Közhely, hogy ha egyszer nevet szereztél a sci-fiben, "nincs pardon."
LM w Ironikus megállapítás, ha csak azokra a fősodor-szerzőkre gondolunk, akik fél-sci-fit írnak. A latin-amerikai mágikus realizmusról nem is szólva.
WG w Irigylem a latin-amerikaiakat, mert azt csinálják, amihez kedvük van. Amerikában úgy tűnik, egyirányú a mozgás - a fősodor szerzői kölcsönözhetnek a sci-fitől, a sci-fi-szerzők azonban örökre magukon hordják a provincializmus átkát. Amikor Angliában jártam, érdekesnek találtam, hogy a sci-fi-szerzők közössége rajongott a latin-amerikai mágikus realizmusért. Amerikai kollégáik azonban legtöbben még a hírét sem hallották.
LM w Mit mondana a következő regényéről? Dolgozik már rajta?
WG w Dolgoznom kéne - de mint ahogy lakásom tiszteletet parancsoló nyugalma is elárulja, elég döcögősen megy. A Mona Lisa Overdrive - mert ez lesz a címe - nem a Számláló nullára közvetlen folytatása. Tulajdonképpen ugyanúgy viszonyul hozzá, ahogyan az a Neurománchoz - minden folytatás között hét év telik el. Egy-egy ismerős arccal találkozunk, de tizennégy év hosszú idő egy világban, ahol minden olyan gyorsan változik, hogy örülsz, ha percről percre felismered a dolgokat. Amikor a Számláló nullára készült, eleinte tovább akartam vinni Mitchell lányának történetét, mert érdekes szálnak találtam. De úgy meguntam az írást, olyan türelmetlenül vártam a végét, hogy elvetettem a tervet. Aztán mégsem hagyott nyugodni; szüntelen azon törtem a fejem, mi lett a lánnyal. Ő a vudu istenekhez fűződő kapocs, ő lesz a következő szupersztár - gondoltam. Az ihlet azonban késett. Aztán néhány producer társaságában a Beverly Hills Hotelben töltöttem egy hétvégét, hogy ötleteket gyűjtsek. Visszafelé a gépen rádöbbentem, hogy olyan dolgokat láttam, amikről már írtam. Volt egy regénytervem, de amikor Vancouverbe értem, felhívtam az ügynökségemet, és közöltem, hogy inkább a Mona Lisa Overdrive-ot akarom megírni.
LM w A japán díszletek, melyeket főként a Neurománcban használ, igen pontosak. Fűződik hozzájuk személyes élmény?
WG w A Terry and the Pirates-ből többet tanultam, mint személyes élményeimből. Sohasem jártam Japánban, de a feleségem hosszú ideig angolnyelvtanár volt, és minthogy leginkább a japánok engedhetik meg maguknak, hogy a gyerekeik külföldön tanuljanak nyelvet, volt egy időszak, amikor Vancouvert is elárasztották a japán fiatalok - eléjük mentem, kikísértem őket a repülőtérre, ilyenek. Vancouvert ráadásul a japán turisták is szeretik, többek között azért, mert japán kocsmái is vannak, melyeket mások alig látogatnak, mivel furcsának találják a berendezést. Biztos, hogy a Neurománcban sok mindent felhasználtam ezekből. A japánok persze szeretnek mindent, ami cyberpunk. Mintha elhinnék, amit Bruce Sterling összehordott róla! Félelmetes. De engem többek között azért kedvelnek, mert nem találok ki japán neveket - a japán légitársaság prospektusából lestem az összeset. És szerencsém volt a földrajzzal. Amikor a Neurománcot írtam, fogalmam sem volt, hol van Chiba - mind a félsziget, mind az öböl a fejemből pattant ki - úgyhogy behúztam a nyakam, amikor megjelent a könyv. De aztán a kezembe került egy térkép, és megtaláltam Chibát - félszigeten van, öbölben. Az élet utánozza a művészetet. Az egyetlen, amit a saját szememmel láttam, Isztambul, ahol csak egy hetet töltöttem, mégis mély benyomást tett rám. East Village, ahol John Shirley-vel jártam 1980-ban, szintén ott van a helyszínek között. Amikor kiléptem az utcára, olyan látvány fogadott, amilyenről addig nem is álmodtam. Kétméteres magasságig teleplakátozott épületfalak. Egy vancouveri számára teljes káosz és anarchia. Furcsa, félelmetes, de egyszerre érdekes is volt.
LM w Nem sajnálja néha, hogy sosem élt New Yorkban, vagy Los Angelesben, hogy közelebbi képe legyen róluk?
WG w Ha New Yorkban vagy Los Angelesben éltem volna, unikornisokról írnék.
Fordította: Elekes Dóra
An interview with William Gibson. In Storming the Reality Studio. A Casebook of Cyberpunk and Postmodern Fiction. Edited by Larry McCaffery. Durham and London, 1991, Duke University Press.
\vissza a lap tetejére
