Folyóiratok

I. Kérdések (és kétségek) a recepcióban

Az elmúlt másfél-két évtized hazai irodalomértelmezői mozgásaira visszatekintve könnyen adódhat az a tapasztalatunk, hogy a Kosztolányi-életmű által a magyar irodalom rendjében elfoglalt, interkanonikusnak tételezhető pozíció ezen időszakban lényegében folyamatosan és mind több oldalról erősödött. Márai Sándor érzékenyen pontos jóslata tehát - "Nagy feltámadása lesz, mint a többi magányosnak, Krúdynak, Aranynak, Vajdának"1 - végül majd félszázados késleltetettség után szerzett igazságérvényt magának, amennyiben valóban úgy vélhetjük - elsősorban irodalmunk hetvenes, illetve irodalomtudományunk nyolcvanas évekbeli fordulatának jóvoltából - : "a nyolcvanas évek nemcsak az új nyelvi-poétikai magatartás kibontakozásának, hanem Krúdy, de különösen Kosztolányi újraértelmezésének is az időszaka".2
A "késleltetettség" időszakát jelentős és gyakorlatilag megszakítatlan, bár korántsem egynemű kritikai ellenérdekeltség készítette elő és tartotta fönn. Kezdve ott, hogy Ady már korán, de idővel Babits is szembefordult az övétől elkülönböző, újabb poétikai rendekkel, s így - elsőül és deklaráltan - Kosztolányi poézisével, Németh László sajnálatosan szimptomatikusnak tekinthető megszorításán keresztül ("Kosztolányi Dezső aligha tartozik e század legkiválóbb öt magyar lírikusa közé")3, az ideologikusan manipulált szövegkiadások4 kánonbefolyásoló gyakorlatán s az Adyt és József Attilát Babits és Kosztolányi ellenében taktikusan kijátszó tankönyvi észjáráson is át, a kimódoltság-gyanú, a modorosság-vád, a mesterkéltség-ráfogás máig - részben joggal - fennmaradt kritikai eseteiig. (Érdekes mód még a - "Kosztolányi-kettőshang"-ra5 érzékeny - laudáció6 szólamaiba is rendre a kétely, az elbizonytalanodás, az óvatos bírálat hangjai vegyültek, vegyülnek.)
Az irodalomértés újonnan megnyílt horizontjaiban (sőt, immár "de-Man-zió"-iban7), ma úgy érzékeljük, a Kosztolányi-korpusznak legfőképpen is - egyszerűsítő fogalmazással -: a Humboldt-Wittgenstein nyelvfilozófiai, a Nietzsche-Heidegger létbölcseleti s a Mallarmé-Rilke poetológiai "tengelyen" való elhelyezhetősége vált a szakmai érdeklődés kitüntetett tárgyává. Ugyanakkor azonban arra az agnoszticista előfeltételezettségű s döntően lélektanias hangsúlyviszonyú értékhorizontban képviselt irodalomesztétikára és íráserkölcsre, amely "a léttelenség szorongatásával"8 szemközt "a lét kérdéseiről való nem-tragikus beszéd"9 megvalósítására tette képessé - helyi s kortárs viszonylatban szinte páratlanul - Kosztolányi kései líráját, mintha a várhatónál kevesebbszer irányult volna figyelem konkrét versinterpretációkban vagy akár átfogó líratanulmányok formájában. Ahogy egy Kosztolányi-értelmező fogalmaz: "A kilencvenes évekbeli recepció számára egyértelműen a prózaíró Kosztolányi bizonyult dialógusképesnek, lírája, a Számadás néhány >>nagy<< versére vonatkozó szórványos megjegyzésektől eltekintve, úgy látszik, nem váltott ki kérdéseket."10
"Lényegét tekintve nyugaton a művészet, a zene és az irodalom […] közvetlenül isten jelenlétéről vagy hiányáról beszélt":11 George Steiner e komoly igazságtartalmat hordozó megállapítása a sommásság fölhívó retorikájával emlékeztet bennünket a "fehér mitológia"12 (a másvilágbéli, magasabb rendű, időtlen értelem, a transzcendens céltételezettség, a szubsztanciális állandóság s az alapvetően emberközpontú létezésmodell ontológiai elvét magába foglaló eszmeiség) művészet- és művészetszemlélet-alakító hatalmára. A transzcendentáló filozofálás masszívnak hitt égisze alól látványosan kihátráló (s többek közt a "god modul"13 neurológiai szenzációjában csúcsosodó), e századi gondolkodásteljesítmények árnyékában Kosztolányi költészete föltétlenül olyannak mutatja magát, amelyen lemérhető és értelmezhető, hogy "a metafizika folytatására már nem képes gondolkodás"14 miképpen - azaz milyen poetológiai hangsúlyváltások mentén - válhat(ott) azonossá azzal, amely "a tudományból a költészetbe menekíti magát"15. Ha jól olvassuk, mintegy a Heidegger-féle tudatossággal ragaszkodván "a metafizika meghaladásának kérdéséhez, amibe Nietzsche beleroppant"16.


II. Válaszok (és változatok) az életműben

1. A megkezdett számvetés poétikája
Boldog, szomorú dal

Elkésett visszavágyás a halhatatlanságba: ha naivan patetizáló frázisok, bizonytalanul költőies megfogalmazások kedvelői volnánk, akár így is meghatározhatnánk a kétségkívül az egyik legnépszerűbb Kosztolányi-vers, a Boldog, szomorú dal (1917) központi indíttatását, alaphelyzetét, fő érzületét, vezető szólamát.
Alkalmasint nem lét-, de "életösszegző", élethelyzet-summázó és pályaképadó költeményként célszerű olvasni a Kenyér és bor című kötet (1920) e nevezetes fölütését. Olyanként, mely, miközben a polgári-művészi egzisztencia tárgyi paramétereinek szenvtelen számbavételével - többek közt - a József Attila-i Ülni, állni, ölni, halni (1926), a "Kazánt súroltam; vágtam sarjat" (Végül, 1926/1930) vagy az "immár kész a leltár" (Kész a leltár, 1936) illúziótlan katalógus-poétikáját "készíti elő", aközben az elért, a megszerzett, a birtokolt életelemek leltárát - már közvetlenül a nyelvi-poétikai megalkotottság szintjén - a Kosztolányi-líra addigi pályaívét uraló formai (ritmikai és rímtechnikai) jellemzők, tematikus és motivikus jegyek játékba vonásával teszi látványosan, emlékezetesen teljessé. (Mintha még a "Mit eldalolok…" kezdetű négy sor is e logika szerint kapna helyet a műben - példájául a rossz, a rontott, a modoros, a mesterkélt Kosztolányi-szöveghelyeknek.)
A fölsorolás szervezőelvétől vezérelt passzusokat a szöveg második, "De" kötőszóval indított szerkezeti egysége ellenpontozza. Ebben oly módon érkezik reflexió a versnek a köznapi javak készletét fölmérő főszólamára, hogy a - mind erősebben számvető - beszéd irányát a - mind határozottabban elbizonytalanodó - beszélő spirituális vonzású meghasonlottsága múlt és jelen, vágyak és valóság, hit és kétely feszültségére, a kultúra és a kozmosz, a világ és a világ-egyetem rendjében való bennelét összeegyeztethetőségének szétfoszlott reményére, a minden megvan, de nem a Minden korafelnőttkori típusdiagnózisára, vagyis a már a verscímben előre jelzett érzelmi-értelmi dialektikára fordítja.17
Az autentikusnak, a szakrálisnak és a mindennapinak, életbelinek ez a szakadatlan ellenmozgása, jellemző módon, már a vers fölütésében (s így a kötetcím, sőt, a kötetegész logikájában is) megfigyelhető. Kosztolányi teljesítménye e helyütt alighanem abban áll, hogy kenyér és bor transzkulturális szimbolikájának méltóságát föl nem adva, az abban kódolt kérdésvilágot (élet, halál és halhatatlanság filozofikumát) a "család"- vagy "otthonlíra"-i18 szcenika keretei közé ("gyermek" és "feleség" társaságául) nem az e jelképiség lehetséges érvényét megkérdőjelező módon, hanem éppen az eme bemérhetetlen érvény kérdéses fölérhetőségére19 - utóbb explicite is - utalón képes beemelni s arányítani. A szöveg (pre)egzisztencialista kérdésföltevése a létbeliségről való gondolkodás e nyitottnak mutatkozó helyzetéből máig ható20 szemléleti erővel s poétikai eréllyel intonálódik.
Ha egyébként, hogy a "jaj, valaha mit akartam" sort "jobban" értsük, a szöveg beszélőjét (óvatosabb olvasatban: "hangját") - elméletileg nem teljesen legitim eljárással - egy pillanatra szerzői-életrajzi vonatkoztathatóságúvá tesszük, egyrészt arra utalhatunk, hogy a pályakezdő Kosztolányi - a három költő indulását vizsgáló tudós szavaival - Juhászhoz és Babitshoz hasonlatosan mint "sikerre szánt lélek"21 tűnt föl ("valaha") irodalmunkban. Másrészt pedig - ami most még lényegesebb - a Kierkegaard-t és Nietzschét, Tolsztojt és Ibsent frissen fölfedező, fiatal Kosztolányi egy Babitshoz írott levelének jellemző és többek által is citált vallomásmozzanata válik föltétlenül idézendővé: "A kötöttség szükségét érzem, s szeretnék egy relígiót magamnak!"22 (Bécs, 1904. nov. 4.) Ehhez szorosan kapcsolható Szegedy-Maszák Mihály életműolvasatának egy fontos fölismerése, mely szerint "Kosztolányi alighanem egész élete során küszködött az emberfölötti eszméjével"23; de már Szauder József is pontosan érzékelte, hogy bár az "nem vezeti át se tételes metafizikába, se megtérésbe", "a megváltás eszméje, a testen túli lét nem idegen Kosztolányitól".24
Mindezek felől tekintve pedig különösen tanulságos lesz (lehet) majd szembesülni azzal az olvasástapasztalattal, hogy az itt az elemi föld-ég térmetaforikával valahova túlnanra tételezett (s így az elérhetetlenségbe utalt) "kincs" képzet az 1933-as Halotti beszédben miképpen helyeződik át - bizonyos szubjektumelméleti belátások következményeként egyelőre csak, - a személyiség egyediségébe, az evilági lét immanenciájába.


2. Az emlékezet teológiája: az immanens túlvilág
Csak hús vagyok

"Én csak abban a túlvilági életben hiszek, melyet az emlékezés biztosít számunkra."25 E levélben elejtett mondat filozofikuma számos Kosztolányi-versnek és -prózának képezi szemléleti-tematikai alapját. A Fohászkodás című, kötetbe - poétikai megalkotatlansága okán - aligha méltatlanul nem sorolt vers (1932) például egyenesen a - saját, személyes, egyedi és egyszeri - testen túli (gyakorlatilag: bárminemű) létlehetőség tételes tagadásába kötött versszerkezet révén tesz hitet a lezárt anyagszerűség ontikus kizárólagossága mellett:

"Agyvelőm.
Szemeim.
[…]
Rajta, amíg lehet,
agyvelőm,
szemeim,
tüdőm te, ereim,
szivem, te is szivem,
hajrá, csak azért is.
Fogaim, izmaim.
A többi hazugság."26

Látszólag ugyaneme filozoféma "közvetítésében" érdekelten, ám mivel a poétikai megszervezettségnek jóval magasabb fokán teszi ezt, rétegzettebb szemlélettartalmak artikulálására képesen áll előttünk A bús férfi panaszai című kötet (1924) nyitóverse, a "Csak hús vagyok…" kezdetű ötsoros (1924).
Az xabba rímképletű - s ezzel visszaforduló és önmagába záruló (hogy ne mondjuk: immanens) struktúraként megjelenő -, egyenlő sorhosszokkal élő s egyenletesen jambizált, tagolt szintaxisú és egyensúlyos dikciójú költemény mindvégig egy öndefiníciós igénnyel és önszituáló ambícióval fellépő alany beszédeként adja elő magát. Az első sorban puszta biologikummá, a másodikban merő mechanikummá fokozott létező ontikus pozícióját a harmadik, versközépalkotó (s valóban "tengelyként" is viselkedő) sor központi fontosságú információ közlésével pontosítja: egyszerre ellentételezve, kiegészítve és kiteljesítve a fentebb írtakat, az ember-mivolt lényegi föltételeként s a (valamelyes fokú) én-integritás zálogául27 úgy jelöli meg a kijátszhatatlan temporalitáshoz való reflektált viszonyulás - kissé talán, a fogalmazás módja ezt mutatja, fölértékelt - képességét, hogy a műalkotást záró mondatszóban azután egyszerre képes összegződni és - az elhallgatás alludálta térben - "kinyílni" s tovább hatni a versértelem: "Emlékezem." (A sírás-nevetés közhelyes, nyilván az érzelmi és élményteljesség jelzésére hivatott oppozíciójának alkalmazása, az út, az életút toposzának szerepeltetése, illetve az "Én, ember, én." kétesen indokolható pátoszának jelenléte ha hátrányára nem is, valószínűleg különösebb előnyére sem válik a szövegnek.)
Ha csak részben is érvényes - a kérdésben poétikai és világképi értelemben is "érdekelt" és "részrehajló" - Vas István történeti reflexiója, mely szerint a "szilárd, komoly hitetlenség"-et képviselő Kosztolányi a többek közt Berzsenyi, Vörösmarty, Arany vagy Vajda nevével jelezhető "magyar pogányságnak, sztoicizmusnak örököse és folytatója a huszadik században",28 úgy a "Csak hús vagyok…" kétségtelenül prominens szövegnek tűnik föl e tárgyban - a számos még hivatkozható között. S egyébiránt nyilvánvalóan a jelen olvasatot erősíti a kötet következő - természetszerűleg szintén címjelöletlen - verse is, melyben a "mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég"29 tétellel ugyancsak a mítoszokat "régi idegrendszerek ellenőrizhetetlen emlékei"30 foglalataként számon tartó, a metafizikum kérdésében pedig - ha úgy tetszik, a szubjektum nyelve és világa egybevágóságának, egyhatárúságának elhíresült wittgensteini tézisét írva tovább - a "nyelvi túlvilág"31 kardinális kifejezésével állást foglaló létértés árulja el magát. Vagyis az a fajta világszemlélet, amely ilyenformán immanens történeti időhorizontot nyitva kezelné a teljes problematikát a jelhasználat, a kommunikáció, az interperszonalitás s hihetőleg az interszubjektivitás érvénykörében.
Végül világképi vonatkozásban döntő (mert eldönthetetlen értelmű) versnyelvi mozzanatot rögzíthetünk, ha az eddig kvalitás-jelzésirányúnak olvasott "Csak" verselemet a kvalitások szintjén próbáljuk működtetni. Ekkor ugyanis világossá válik: azzal, hogy a "Csak hús vagyok" kijelentés öndefinitív véglegességét a reákövetkező, ugyancsak kizárólagosság-érvényű "Csak csont vagyok" meghatározás - éppen mert szemantikai zártságuk foka egymást kizáró mértékben azonos - mintegy "fölfüggeszti", lényegében önmaga (s így a teljes szövegértelem) lehetséges, a továbbiakban a befogadó továbbíró értelme felől érkező hatálytalanítása (vö. például: "Csak lélek vagyok" stb.) előtt nyitja meg az utat…
Mindezek fényében pedig már nem is lehet igazán kérdéses, hogy a Kosztolányi- szövegek zömében a lehetséges metafizikai instanciák hiányával jelölt lét problematikáját - legpregnánsabban, mint majd látni fogjuk, a "de nem felelnek, úgy felelnek" (Ének a semmiről - 1933) formulával - a történeti megértés (s a történetiség-értés) hatókörébe utaló létszemlélet miként is képes "a világegyetem lételméleti felépítésébe"32 való beavatkozás szabadságlehetőségét - az eliadei gondolatmenet értelmében - egyedül garantálni tudó, vallásos vagy vallásias hit vagy bizakodás nélkül is akár a "metafizikai olvasat" esélyeit is fenntartó szövegiség létesítésére. Egyfelől bizonyosan azért teheti ezt, mert az esztétikai szövegigény igen gyakran épp az eldöntetlenség nyelvi alakzatával: a szemléleti eldönthetetlenség előidézésével járul hozzá az irodalmi mű "jelentéshorizontjának" lezár(hat)atlanságához. (Ehhez természetesen az kell, hogy a szövegek fölött például olyasfajta értelem gondolkodjék, mely vallások és mitológiák kanonikus textusainak, szent iratainak esztétikai érvényt, míg - a másik oldalon - irodalomként olvasott szövegkorpuszoknak mitológiaképző, transzcendenciasugalló potenciált tulajdonítva számol de- és remitologizáció korlátozottan irányítható "ingamozgásával".33)
Másfelől pedig talán azért, mert - gondolkodás és szöveghagyományok foglyaként - e szövegek olvasója is hajlamos úgy viselkedni, mint az, aki "nem tud ellenállni a csábításnak, hogy a leírtakba mélyebb értelmet csempésszen, pedig tudja, hogy nem volna szabad"34.


3. A retorika fordulata, a fordulat retorikája
somagold be mind…

Bajosan tagadható, hogy "az irodalomtörténet-írásnak nincs nehéz dolga, ha korszakolni akarja Kosztolányi Dezső költészetét", mivelhogy "lírája természete szerint is tagolódásra hajlamos. Egy-egy kötete élménykörével, szemléletével, a megformálás módjával, de még fogásaival, tipográfiai, sőt nyelvtani szokásaival is többnyire valami egyneműséget sugall".35 Például első pályaszakaszának versei alapján Kosztolányi még aligha méltatlanul érdemelte ki a - szerencsétlen módon - teljes munkássága megítélésében is évekre szólóan értékkoordinációs pontként szolgáló kitételt, az "irodalmi író"36 hangzatos címkéjét: ez, épp csak alakuló líra szubtilis nyelvi világát ugyanis még úgy karakterizálják a magyar századelő (ugyancsak alakuló) divatos, irányzatos közlésformái, hogy valóban nem volna könnyű az egyelőre alig reflektáltan szecessziós versnyelv, a bizonytalan szerepű stilizáltság, a hangnemi és tematikus kimódoltság vádjára, a (pre)egzisztencialista kérdésföltevés poétikai "tét-nélkülisége" vélelmére elfogultság nélkül ellenérvelni. A "stilizáltan fáradt finomság" s a "kiélt, lankadt, vértelen műveltség"37 megjelölések, melyekkel Kosztolányi a hofmannsthali esztétikáról szólva él, voltaképp a korai Kosztolányi-szövegekre magukra is visszavonatkoztathatók volnának.
Mielőtt a versalakítás és beszédmód évtizedekkel későbbi, deklarált fordulata utáni években konstruálódó verseskötet, a Számadás (1935) anyagáról szólnánk, föltétlenül érdemes - fontosabb versnyelvi és világképi hozadékaiban, vonatkozásaiban - szemügyre vennünk a fordulat "programversét", a Meztelenül című kötet nyitóművét.
Hogy Kosztolányi valóban "felismerte és általlépte saját ifjúkori modorosságai jó részét",38 vagyis azt, ami - ahogy egy életműérzékeny hommage(!) fogalmaz - "elviselhetetlen", mert "nagyon cukros és nagyon pimf"39 volt lírájában, arra a legpregnánsabb bizonyságul a Meztelenül szabadversei szolgálnak. Ha a lelkesedés túlzásaként hat is a megállapítás, hogy "alapjában a lehető legtisztábban most látni meg, hogy Kosztolányi ki volt eddig",40 a szűkebben irodalmi diagnózissal már maradéktalanul egyetérthetünk: "Itt hiányoznak először a Kosztolányi-versekből a kétes szükségességű jelzők, főnevek".41
A Csomagold be mind… (1925) alapvetően azzal írja újra a Kosztolányi-líra érthetőségének feltételeit, hogy a költői beszéd programszerű díszítetlensége irányába elmozduló poétikájával egyszerre ad példát a "nagyon egyszerű emberközi beszéd"42 költészetbeli produktív érvényesíthetőségére s teremti meg egy új, az esztétikai jelhasználat transzcendentálhatóságának hitétől már nem támogatott (ontológiai) kérdezésmód szemléleti alapjait.
A vers kétszer tizenhárom prózasora dialogizált43 beszédszerkezetben ad számot versnyelv és világkép vágyott fordulatának s a már az arról való beszéddel megkezdett fordulat végrehajtásának szándékáról.
Az első, egyetlen hosszú mondatív alkotta strófa jelentésegységében elsősorban a cselekvésre fölszólított/megkért entitás kiléte, mivolta tűnik föl poétikailag feszültségteremtő módon kérdésesnek. Bár első versolvasói reflexszel talán az önmegszólítás - a közelmúlt egy kiváló tanulmányában44 újragondolt - alakzatát írnánk bele a műbe, ilyen jogon a beszélő (élete) társának megszólítását éppúgy odaérthetnénk a szövegbe, mint valamiféle isteni/metafizikai hatalomét, de akár a líraalkotás múzsáját is ott sejthetnénk a kommunikációs partner posztján. S ebben a minőségben, nem utolsó sorban, maga az olvasó is magára ismerhet: ekkor az értelmezés sémája annyiban is tovább rendeződik, hogy a "hagyd az úton másnak" kitételben megjelölt címzett egyszerre lehet az elhagyott horizontot elhagyni nem képes (vagy nem hajlamos) másik (illetve többi) alkotó, illetőleg - a receptív faktor folytatólagos játékban tartásával - a csak ugyane horizont fölnyitására képes (vagy hajlamos) másik (illetve többi) olvasó.
A vers kissé teátrális jelenetezéssel előkészített és indított második szakasza a "batyuba" csomagolandó, s "az úton másnak" hagyandó "kincsek" érzékeny metaforáját a saját létének (s egyúttal a világhoz való viszonynak) autentikusabb megvalósulásformáit kereső szubjektum emelt tónusú beszédével írja tovább, az önmegalkotó önértelmezés mérsékelten esztétizált allegóriájává.
Döntő fontosságú része a műnek, ahol az egyénfölötti (de nem szubjektum-független) princípiumként megmutatkozó két "igazság", a szeretet és a fájdalom közül (melyek, mint megszólítottak, innen már könnyűszerrel azonosíthatók a szöveg korábbi pontjaival is) a versbeszéd az utóbbit ismeri el "nagyobb"-nak:45 ezzel ugyanis, mivel egy interperszonális érzelem- és viszonyminőség érvényerejénél tételeződik többnek a hiány, a veszteség, a sérülés végső fokon megoszthatatlan érzésfajtája, a vers zárlata a lét kérdéseivel szembenéző értelem eredendő magára-utaltságának, magányra-ítéltségének vigasztalan belátását implikálja.
A Csomagold be mind… utolsó, imabeszéd-intonáltságú öt-hat sorával Kosztolányi írásművészete - a Nietzsche-féle "nem-morálisan fölfogott igazság"46 intencióján, összetettségében alighanem még innen, ám a hagyományos, metafizikai igényű igazságfogalmakét már bizonyosan túlhaladón - talán először (azonban, a Számadás jobb darabjai felől tekintve, semmi esetre sem utoljára) érkezik a Duinói elégiák (1923) "létlírai" magasába.


4. A "nihilizmus" erkölcse
Számadás

Ha, némi tropológiai jóindulat árán, hajlunk arra, hogy elfogadjuk Szabó Lőrincnek a Babits-féle irodalmiság jellemzésére tett megállapítását, mely szerint az idősebb pályatárs "köteteit a metafizika szellői vagy viharai lapozzák",47 már viszonylag csekély retorikai erőfeszítéssel azt jelenthetjük ki: ehhez képest Kosztolányi munkáit, ha nem is "metafizikai szélcsend", de a metafizikai kérdésirányoknak egy - kivált a babitsi katolicizmushoz mérten - mindenképpen új, mivel egyfajta átpragmatizált agnoszticizmus felől újraszervezett rendje uralja. Nincs ez másképp az egyezményesen legjelentősebbnek ítélt Kosztolányi-verseskötettel, "a költői világkép minden fontos elemét" tartalmazó "összefoglalás"-ként,48 afféle - az egyidejű prózák társaságában vett - "sztoikus szintézis"-ként49 olvasott/olvasható Számadással sem; sőt.
"A magyar irodalom egyik legtöményebb, legegységesebb, legművészibb versesköteté"-t,50 nyilván a teljességigény, az összefoglaló szándék, a szintetizáló hajlam jegyében, a hagyományosan legmívesebbnek, legművészibbnek tartott lírai verstípus jelképiesítőn kimért számú darabja: hét számozott szonett nyitja. A markáns architextuális jelöltségével (Számadás) a kötet címét is kölcsönző költeményciklus (1933) a teljes Kosztolányi-líra tekintetében is talán a legnyíltabban nyújtja az erkölcsfilozófiai szempontú értelmezhetőség esélyét.
A mű a rilkei "Győzést ki említ?" (Wolf von Kalckreuth gróf emlékére, 1908; ford. Jékely Zoltán) nem-tragizáló versbeszéd közvetítette tragikum-tudását mindenekelőtt azzal képes - "a konszenzusnál elemibb kompassió"51 vallásfüggetlen szellemében - egyfajta immanens morállogika52 elérhetősége, elérendősége reflektált (bár az egymást-értésnek szavazott lelkes bizalom felől tekintve: talán illuzórikus) "hitébe" átszervesíteni, hogy - más-más szcenikai, motivikai és szóképi keretek közt, de - gyakorlatilag minden sorában az elkerülhetetlen szenvedésben, a kijátszhatatlan boldogtalanságban közösnek mutatkozó emberi sors eszméltető élményét juttatja szóhoz. (S eléggé nem méltatható pontja a szövegnek, ahol - "az állatok irgalmas társá"-ról szó esvén - voltaképp már az antropocentrikus gondolkodásigény meghaladására utalón terjed ki a beszéd elismerő intenciója a nem-emberi létformák - hihetőleg önértékében akceptált - világára. [Eltérően az ezeket hagyományosan tárgyi státuszba kényszerítő - mert pusztán utaló-közvetítő szerepre, metafora- vagy szimbólumalkotó funkcióra kárhoztató - művészi és kulturális gyakorlattól.])
A földi világszerkezet lényegi módosíthatatlanságának sejtelme (s nyilván nem valamiféle determinációelvvel dolgozó miszticizmus) szólal meg az "aztán mit írsz, ha sorsuk írva van már" önreflexív művészetfilozófiai dilemmájában is. Ennek a következő szonettbeli föloldása (?), ha jól értjük, a szellemi munkás (illetve a tudományok és a művészetek) szociális föladatának s felelősségének kérdését az iskolázás, a művelődés általánosan megadandó, megadható esélyeinek tartományában rögzíti: "idézd fel őket dolgozószobádba, / adj villamosabb életet nekik / s ha majd megéled a sok néma lárva, / a te szavad ők még megérthetik".
Ami etika és "nihilizmus" viszonylogikáját illeti, egyetértőleg idézhetjük a kutató szavait, aki a valaminő, "akár egy transzcendens hatalomban, akár egy történetfilozófiai értelemben haladást valló ideológiában" való hit erejétől nem ellensúlyozott "nihilizmust" "a két világháború közötti kor ateista polgári értelmiségének etikus választása"-ként53 (Kiemelés: H. T.) látja értékelhetőnek. Annyi megkötést tennénk csupán: Kosztolányi esetében ne "tudatos nihilizmus"-ról, de - amire írásművészetének részvétetikai hangoltsága vagy értekező prózájának közösségi felelősségű hanghordozása egyaránt biztos alapot ad - pusztán nihil-tudatról; ne az egyéni s a történeti kilátástalanság esetlegesen destruktív célzatú tudatosításának programjáról, de a kilátásokat programszerű józansággal fölmérő szkepszis kérlelhetetlen tudatosságáról beszéljünk. Ma már kellő történeti távlat és módszertani autonómia birtokában belátható, mennyire súlyos mértékben vitte tévútra a nemcsak a Kosztolányi, de általában a modern magyar líra teljesítményét mérlegelő - szaktudományos, irodalompedagógiai vagy éppen laikus olvasói - befogadási gyakorlatot az a szakmai erejét oly igen gyakran kevéssé adekvát, hiszen - el sem leplezetten - extraliterális értelmezői szempontok működtetésében kimerítő, normatív kritikai hagyomány, amely Kosztolányi művészetéről szólva évtizedeken keresztül az "erkölcsi nihilizmus"-nak54 a Heller Ágnes monográfiájából elhíresült tételével (s hasonlókkal) vélte rövidre zárhatni a nyelvi megalkotottság programos többrétűségében szavatolt szemléleti összetettség kérdéskörét. Olyan kanonizációs hatalmi erőként tehát, amely - szinte önérdeke felől nézve is - érthetetlen módon nem számolt (vagy legalább sosem érdemben) az "elszült csípőjü nők" (Budai szegények, 1922) típusú, a fundamentális elesettség érzékenyen reflektált tudomásulvételére félreérthetetlenül reávalló nyelvi formulákkal vagy az olyan - nem mindig jelentékeny - szövegek kikezdhetetlen etikumával, mint amilyen például a rögtön a tárgyalt mű után következő, az anyaszeretet fogalmiságelőtti morálját legfőbb értékalappá glorifikáló Fényes koszorú (1931).
A ciklus utolsó, hetedik szonettjének érdemes külön figyelmet szentelni, amennyiben az az intertextuális alakítottság egy olyan esetét adja, amelyben a dialógusba vont másik szöveg (vagy szövegvilág) emblematikus komponenseinek határozottan saját érdekű újraírásával a (szövegi-szemléleti) másságon általérthető önazonosság kimondhatósága válik a textualitás tárgyává s az intertextualizáció tétjévé. Azzal ugyanis, hogy Babits Mihály Vers a csirkeház mellőljének (1931) motivikus fölépítettségét a Kosztolányi-mű az "explicit szövegidegenség"55 szellemében bontja át saját tropikus összefüggésrendjébe, föltartóztathatatlan következetességgel megy végbe a két szöveg (s a két alkotó) képviselte lét- és művészetszemlélet lényegi - jóllehet, mint majd látni fogjuk, monolitikus irányítású - elkülönböződése. A Számadás a "galambok"-nak a lélek végső, örök békéje utáni sóvárgást megjelenítő képével a sorsszerűség kérdését a szabadság, a nyitottság, az eldöntetlenség szellemi-szemléleti világába utaló "felleg" motívumot; a Vers… utópisztikusan idealista - s a "Vezér" transzcendenciája felé kioldott - idilligényével az immanens változtathatatlanságba belenyugvó "hős" "boldogtalan" magatartásképletét fordítja szembe.
Önálló - kritikatörténeti - tanulmány tárgya lehetne, hogy a Rába György olvasatában a "teljes ember" "erkölcsi választásának drámáját"56 közvetítő Babits-mű az irodalomértés egy újabb horizontjában miképpen - milyen módszertani és világképi hangsúly-áthelyeződések mentén - válhatott az "élő kérdéseit" a harmincas évekre, úgymond, már elveszített, "önmagának elégséges esztétista szubjektivitás"57 önmegnyilvánítása eklatáns példájává. Kétségtelen, a vers beszédmódja a Kosztolányi-szöveg berendezte versnyelvi feltételek között "csak önmaga paródiájaként"58 képes újra megszólalni. Súlyos kérdés azonban, hogy "az esztétista én-konstitúció" "átvehetetlennek"59 bizonyuló beszéde nem bizonyult-e alapjában meg-nem-érthetőnek is a - sem az (ön)irónia esetleges, a Babits-vers egészén átérthető alakzatával, sem pedig a cselekvő akarat harmadik versegységbeli szólamával nem számoló - Kosztolányi-féle közelítés számára. A "kis gyáva sunnyogó" indokolhatatlan fölényességű retorikája a világképi, míg a babitsi "csirkeház" "tyúkól"-lá történő újranevezése a versnyelvi másság nem-méltánylását mutatja oly mértékűnek a Számadás horizontjában, mely nem egyszerűen a (meg)értéshiánynak, de a megértő jóindulat hiányának gyanúját teszi visszaírhatóvá a teljes verskoncepcióra.
Az elemzés alapján mindenesetre elmondható, a Számadás szonettciklus - kisebb (nyelvi-szemléleti) fogyatékosságai dacára is - méltó nyitánya annak a kötetnek, melynek történeti jelentősége, ma úgy látjuk, hasonló az Új versekéhez (1906), míg poétikai önértéke - ugyancsak kiragadott példákkal - a Harmadnapon (1959) vagy a Töredék Hamletnek (1968) esztétikai rangján mérhető.


5. A hiány alakzatai
Ha negyvenéves…

Néhány évvel ezelőtti előadásában, melyet egy ködös őszi estén néhány tucat pécsi egyetemista előtt tartott, Németh G. Béla bizonyosan nem tévedt olcsó túlzásba, amikor, a Kosztolányi-attitűd legfontosabb összetevőit igyekezvén számba venni, a Ha negyvenéves… kezdetű s című, a méltányosnál talán kevésbé ismert szöveget (1929) kiemelten tárgyalta és - a dolgozatíró egykorú jegyzetei tanúsága szerint - "rémületesen nagy vers"60 megjelöléssel illette.
A költemény, mely a szeretett személynek játékos fonopoézissel hódoló Ilona (1929) s "a kába / emlékezet és a tünékeny élet" diszkurzív feltételezettségének/szabályozottságának sejtése-sejtetése (Szavak a társaságban, 1930) között foglal helyet a Számadás kötetben, "létélménnyé vált köztapasztalat"-ot61 artikulál, amikor a "Ha…" feltételes szerkezetébe írt s a "Megint elalszol" visszarendeződés-alakzatába zárt beszédével a dolgokról, a világról és a saját sorsról való tudás tudatosulásának folyamatát rögzíti. Ahogy a vers egyik értelmezője fogalmaz: "Aki felébred és aki elalszik, nem ugyanaz az ember."62 Nem, mert éppen a fundamentális "ugyanamaságára" való rá-ébredés nem várt többlettudása fordítja életét - közelebbről meg nem határozottan - "új útra".
Az éjszakai létezésatmoszférát időleges vagy akár tartós közérzet-, szemlélet- vagy mentalitásalakító erővel fölruházó versek Kosztolányi költészetében - mint általában a lírai életművekben - nem ritkák. Számosra utalhatnánk: a meghalás tényével való első személyes szembesülés versétől, a halálban "néma angyal"-lá vált nagyapa többáttételes emlékezetétől (Azon az éjjel, 1910) "az éj / tündéri tükre" vigasztalan visszavágyását szövegesítő, 1914-es Csatakos virradaton át - mely mellesleg nemcsak az Utószó (1962), majd Esterházynál (Fuharosok, 1983) újrafunkcionalizált zárlatába játszik bele érzékeny szépségű címével, de mintha formatechnikájában, megszólalásmódjában is (a "viszi-viszi a bánatát / föl az ötödik emeletre" vagy a "Ki a halottja? Nem tudom. / Hull a köd. Tülkölnek. Temetnek." részekkel) a Harmadnapon és a Nagyvárosi ikonok (1970) Pilinszkyjének szövegalakító gyakorlatáig hatna/hatolna előre költészettörténetünkben - a "mindennapos agyvérszegénység" elborította embervilág s "az égbolt gazdag csodái" szuggerálta mennyei "bál" éjszakai kontrasztját festő Hajnali részegség (1933) híres, jóllehet talán naiv pátoszáig.
S hogy egyébként mennyire nem esetleges eljárás a negyvenedik életév körüli időszakot kitüntetett életperiódusként kezelni, azt nemcsak a számszimbolika kutatáseredményei támasztják alá (melyek a negyvenet alapvetően mint "a várakozás és felkészülés számá"-t63 értelmezik a világ kultúráiban), de még az ezen életkort személyiségfejlődés- és életútbeli "korszakküszöbként" fölfogó közvélekedés - hihetőleg fejlődéslélektani igazolhatóságú - vulgárpszichologizmusa is megerősíti.
Figyelemre méltó, hogy "a Semmi immanenciájá"-t64 mintegy az arról való (direkt) beszéd meg-nem-valósításával, hiányával jelző műalkotás hány szinten, hány vetületben szembesít a hiány, az üresség, a meg-nem-lét negatív alakzatával, alakzataival. Hiszen a(z élet)társ vagy (életbeli) társak éppúgy nem említődnek65 a versben (s e szempontból a műnek szemléletileg nyilvánvalóan nem, csupán szituáltságában jegyzi ellenpontját az ugyane kötetben közölt Éjjel az alvó mellett [1934]), ahogy a beszélő alany esetleges - Pilinszky szavával - "transzcendens ambíció"-ja,66 illetve élete metafizikai meghatározottságának sejtelme/reménye sem kerül szóba, s ezzel összefüggésben egy - az "új út" jegyében - lehetséges, értelmes (vagy értelmesebb) jövő megalkothatóságára sem történik semminemű utalás.
Kulcsfontosságú megformálásbeli jellemző, hogy az élményszerűség lehetséges, teltebb hangzatú retorikáját67 a versbeszéd ugyancsak radikálisan megvonja magától.68 Ezzel nem mellékesen azt igazolja vissza, hogy Kosztolányi valóban kétféle úton "újítja meg" a - például Reviczky által - "simára csiszolt költői formanyelvet": egyrészt "a közvetlen hang, a személyes megszólalás" révén; másrészt azáltal, hogy - s ezzel a nyelvet társszerzői minőségében elismerő megnyilatkozásai69 is összecsengenek - "minden más költőnél jobban bízta magát a nyelvre".70
A poétikai hiány versnyelvi szintű "alakzatát" a műegész funkcionális dekomponáltsága váltja teljessé. Amint a verset tropológiai példaszövegként(!) hozó kézikönyv rámutat: Kosztolányi "mind a kidolgozott bevezetést, mind a megszerkesztett, összefoglaló befejezést elhagyja, s így a megmaradt, hagyományos értelemben vett középrész - amelynek argumentatiója is szándékosan hiányos - egésszé lép elő, s fokozott erővel fejezi ki az élet és halál irracionalitását".71
"Az a határvonal, amely a költői műalkotást elválasztja a nem költői alkotástól ingatagabb, mint az országhatárok."72 Bár nyilvánvaló produkcióesztétikai hangsúlyozással, más oldalról is könnyen belátható igazságot fogalmaz meg a pazar jakobsoni mondat, melyet a befogadás teljesítményét jobban méltányoló esztétikák nyelvén úgy, hogy a Kosztolányi-versre is érvényes legyen, talán ekképpen írhatnánk tovább: ahhoz, hogy a történeti távolság leküzdésében a műmegértés segítségére siető esztéticitás valóban mint egyfajta "hermeneutikai híd"73 tölthesse be funkcióját, egyrészt a művészi jelleg tudatos, többlépcsős értelmező újraalkotására van szükség. Mindehhez azonban nélkülözhetetlen az a föladatszerű késztetettség, az a szellemi igény és módszertani, cselekvésbeli irány, amelyet - a bultmanni teorémának74 is adózva - úgy hívhatnánk: a saját sors (közös érdekű) hermeneutikája.


6. "Magába-forduló tökéletesség"? - önreferencialitás és relevancia
Őszi reggeli

Az évszakok és évszakváltások jelképbeszédét tematizáló versek között Kosztolányi Őszi reggelije (1929) - mint "epigrammatikus keretbe zárt elégia"75 vagy mint "lírai csendélet"76 - az egyik legtöbbet tárgyalt és legsűrűbben dicsért darab.
A vers az önreferencialitás - legutóbb Molnár Gábor Tamástól77 értelmezett - textuális elve jegyében elsősorban azzal alakítja jelölői esztétikai játékát lezárhatatlanná (pontosabban e játék olvasását befejezhetetlenné), hogy az ősz hozta "hűs gyümölcsök" képét legalább négy, egymást folyamatosan és kölcsönösen felülíró interpretációs szinten teszi értelmezhetővé: a konkrét, anyagi (ön)azonosság, a metafizikai távlatú, metaforizáló elvonatkoztatás, a jelszerű, szövegi önreferencialitás és a "gyümölcsök" = "a kötet versei" kontextuális önreferencialitása jelentésszintjén.
Lényeges momentum, hogy bár a szöveg egyrészt kimondja, másrészt esetéül is szolgál a "magába-forduló tökéletesség"-nek, a hermetizmus e kétséges filozofikuma - vagy helyi-, vagy önértékében - az értelmezés mindkét vonalán sérülni látszik. A megnevezés vonalán - érvényében - azzal, hogy a vers utolsó szavává emelt "nekem" névmás révén a létfilozófiai hangsúlyozás nyomatéka a természeti tárgyiasságról egyértelműen - és végérvényesen - a beszélő (s ráadásul a természeti létmódhoz adódó hozzáférhetőség esélyét a fákkal való - igaz, szimbolizáló rajzolatú, metafizikai színezésű - partneri kapcsolat létesítésével mégiscsak tanúsító) alanyiságra helyeződik át. (Mindezzel, nem mellékesen, anyagszerűség és "metafizikai távlat" "kettős feszítés"-ét78 fokozva föl.)79 S a megvalósulásén - értelmében - amiatt, hogy a teljes "magába-fordultság" tényének kiolvashatóságáig nyilvánvalóan a műalkotás értelmező "fölnyitása" eredményeként lehet(ett) egyáltalán eljutni.
A "metafizikus csillapítószer nélküli meghalás"80 fenyegetésével gyakorlatilag teljes tudatos életében szembenéző81 Kosztolányi versét, a megfontolt kötetszerkesztés szép példájaként, két olyan darab fogja közre, melyek között a mű a tematikai "átvezetés" szerepében is érvényesen szólaltatja meg a saját életvalóság átelégizált élmény- és értelemkörét - a záró sorpár el-nem-különítésével, azaz a szöveg formai egytömbűségének tipográfiai fogásával is érzékítetten - a természeti világ bámult rendjébe fordító szubjektum beszédét. Hiszen amíg a Vörös hervadásban (1931) a növényi lét metamorfózisa látványterében élet és elmúlás s elmúlás és nemlét kérdése reflektálódik, addig az Azokról, akik eltűntek (1931) kérdésfölvetésében a már eltávozottak "világába" tartás (s ezzel: az odatartozás) elszánt tudomásulvétele kap hangot.
A - szövegkörnyezeti értelemben vett - kontextuális vizsgálódást teljesebbé tehetjük, ha rövid költészetközi kitekintéssel élünk. Kínálja magát a lehetőség, hogy Kosztolányi egyik legjobb versét Rilke egyik legszebb lírai darabjával: az Őszi reggelit az Őszi nappal (1902) - ha nem is szigorú komparatisztikai módszerességgel, de - összevessük. Erre - Kosztolányi közismert Rilke-tiszteletén82 túl - mindenekelőtt a két alkotó költészettörténeti pozíciójának részleges - s nálunk főként Kulcsár Szabó Ernő modernség-tanulmányaiban megvilágított - azonossága ösztönöz és jogosít. De tényleges, konkrét alapot az együttolvasásra a két vers bizonyos fokú hasonlósága (illetőleg: jelentéses elkülönböződése!) teremt.
Miközben csaknem három évtized (nem beszélve nyelv- és kultúraközi határokról s fáziskülönbségekről) elválasztja, témaválasztás és megformáltság, jelentéskör és versbeszédmód néhány ponton össze is köti a két szöveget. A - persze, magában nem mérvadó - terjedelem, az elégikus hangzatú jambusok, a személyes megszólalás feszes, fegyelmezett dikciója, az (emberi) egyedüllét tematizálása s az évszakspecifikus jelenetezés tipikusan ilyen "pontok". Ám a két verset már első elemeik: nemcsak a fölütések megállapító-rögzítő jellege, de az "Ezt hozta" és az "es ist Zeit" szakaszok megejtő hangzásképlet-rokonsága is közelíti egymáshoz.
Fontosnak tetsző különbség ugyanakkor, hogy Kosztolányi versében az őszi reggeli elemeinek objektív líraiságú leírása nem implikál, nem is tesz szükségessé valaminő megszólítás-alakzatot; Rilke művében ezzel szemben hangsúlyos imabeszéd képződik: az égi hatalmat a személyes fohász - tiszta rímekkel is támogatottan lírai - retorikája vágyja megszólítani. Döntő mozzanat továbbá, hogy Kosztolányinál a szubjektum beszéde az alanyi érdekeltség végső búcsúját intonálja (a társtalanság szcenikai tényével a halál, a meghalás ügyét a magában álló egyén sorsává, föladatává, kötelességévé avatva); Rilkénél az én beszédében az általános, a bárki létébe beleírható embersors kimondása válik fontossá (az átmenet és [ön]átmentés időszakában olvasás és levélírás kettős aktusával nyitva föl - virtuálisan a múlt, tényszerűen a jövő irányában - a magány, a magányosság aktuális életállapotát).
S végül a központi motívum tekintetében is jelentős és jellemző az eltérés: míg a gyümölcsök figurációját az Őszi reggeli metaforikája az ásványi létszint élettelen (igaz, méltóságteljes pompájú) közegébe utalja, az Őszi nap jelentésszerkezete azt - a borállapot előrevetítésével - a szakrális szimbolika (élet-, sőt halhatatlanság-ígéretű) emelkedettségébe vonja. (Egészen profán olvasatban: míg a reggelizőasztalra terített gyümölcsöknek azonnali fogyasztás a sorsuk, a borrá érlelődők előtt több éves vagy akár évszázados jövőtávlat nyílik meg.)


7. Könyörgés helyett (is): beszéd
Halotti beszéd83

A nemzettörténet alakulása értelmezésében a "szimbolicitás" beszédére az egészségesnél talán nagyobb bizalommal hagyatkozó historizációk (és, nemritkán, kéretlen próféciák) alig érthető előszeretettel vonnak le messzire (az apokalipszisnél semmi esetre sem közelebbre) vezető következtetéseket abból a vélhetőleg esetleges kultúrtörténeti-filológiai tényből, hogy irodalmi műveltségünk éppen egy halotti beszéddel vette "kezdetét". Hogy azonban a sorsszerűség-olvasás e kétes hitelű hazai hagyományába nem föltétlenül érdemes belecsatlakoznunk, arra - a jelen keretek között - éppen első számbavehető szövegemlékünk hatástörténetének gyors átgondolása adhat kézenfekvő érvet: a Halotti Beszéd és Könyörgésnek (1192-95) ugyanis - részben esztétikai megalkotottságával magyarázhatóan - nem csupán olvasástörténete tűnik föl lezárhatatlannak, de az újraértésére, újraírására tett művészi kísérletek sora s azok értelmezése is. Ezek között a Kosztolányi Halotti beszéde minden bizonnyal a legtöbbször megszólaltatottnak s legtöbbet mondónak tekinthető.
A vers84 szervezőelvét az egyediség és egyszeriség értékduplikációja85 elismerésében jelölhetjük meg. A szöveg, miközben a búcsúztatandó életet - "a hasonlíthatatlanság és névtelenség"86 jegyében, "eszmény és köznapiság egymásbajátszása"87 révén - mint egyfajta általános egyediséget "örökíti meg", a személyiség immanens integritása önértékének - az egykorú hazai szellemtudományos viszonyok között mértékadó - szubjektumelméleti tételét implikálja. (A gondolatkör szóképi centrumában, amint erre a Boldog, szomorú dal elemzésekor utaltunk is, a "kincs" [itt: "kincstár"] motívuma áll.)
Míg az egyszeriség mozzanatát a "se könny, se szó, se vegyszer" versvégi gondolatritmusa élesíti ki (amennyiben a vissza- vagy újrarendeződés esélyét az érzelmek és ösztöncselekvések [lelki], a nyelvhasználat s ezzel az írásművészetek és a verbális kommunikáció [szellemi], illetve a tudományosság, a technicizáltság, a tárgyiasság/eszköziesség [materiális] szintjén egyaránt megvonja), az "Egyedüli példány" egyediségét az "önmagának dermedt-néma szobra" végletesen rögzített identitásképzete plasztizálja. Az identitáshit e még igen magas foka meggyőzően támasztja alá az értelmező szavainak igazát: a (mint nemzedéktársai többségénél is) Kosztolányi lírájában vitathatatlan dominanciájú - s a Halotti beszédben ideáltipikusan érvényesülő - "szecessziós versnyelv […] megóvott ugyan az esztétikum és a személyiség dezintegrációjától, de útjában is állt egy olyan poétika kialakításának, amely az individualitás határainak viszonylagosságát a költői nyelvben is kifejezésre juttathatta volna".88 A személyiség (és "személyesség") interszubjektív feltételezettségének - és temporális létmódjának - azon korszakos tapasztalatát tehát, melyben a szubjektum jelenségét "a diskurzus változó, komplex függvényeként"89 elgondoló elméletek ma már jószerivel fönntartás nélkül osztoznak.
Hogy a Halotti Beszéd és Könyörgés érték- és értelemszerkezete miként módosul a Kosztolányi-mű horizontjában, arra a verset elemző tanulmányok rendszerint kitérnek. Így például Vajda Endréé90 is, mely éppen az egyházi és a laikus, az egykori és a modern ember gondolkodás- és beszédmódkülönbségét nyomatékosítja a két mű együttolvasásakor. Ami másrészről a Rupert Brooke Kosztolányi fordította verse (Aki nagyon szeretett [The great Lover]) s a Kosztolányi-vers között kimutatható tematikai és poétikai hatásösszefüggés kérdését illeti, ezzel Rába Györgynek a kapcsolhatóságra rámutató műfordítás-monográfiája,91 úgy hisszük, érdemben foglalkozott már.
"A Halotti Beszéd két legnevezetesebb adaptációjá"-ra92: a Kosztolányi-, illetve a Márai-féle (1950-es)93 Halotti beszédre ezideig aránylag csekély együttértelmező figyelem irányult. (Márai Sándor költeménye ugyan nem tartozik sem az író, sem a magyar líra legjobb darabjai közé, bizonyos - legalábbis "dokumentatív" - jelentékenységet kár volna elvitatnunk tőle.)
A két vers nagyjából azonos terjedelemben s a köznyelvi közvetlenség hozzávetőleg megegyező fokán, de a gyász más-más logikája mentén beszél veszteségről és fájdalomról. Kosztolányi finoman elégikus tónusú műve az "akárki megszülethet már, csak ő nem" eseti tragikumát oldja föl a mesei természetesség időtlen rendjében - az általánosság, az egyetemesség értelemkörébe tágítva az elmondottakat. Márai tragizáló beszédmódú alkotása a történelmi kiszolgáltatottságnak, közelebbről: a nyelv, az irodalom, a kultúra (itt, szűkebben: a klasszikus polgári műveltség) önszabályozó működése biztosította s a személyiség autonóm integritása szavatolta, autentikus(nak vett) (anyanyelvi) közösségi létmód emigrációs elérhetetlenségének (de általános fölszámolódásának is) állít emléket - konkrét paraméterek (földrajzi és személynevek stb.) révén határolva be az aktuális térségi (politikai-történelmi) kontextusokat.
Közös műfaji jellemző, hogy a Könyörgés részt egyik mű sem fogalmazza újra. Míg azonban Kosztolányinál a beszédhelyzet birtokosa és a megszólítottak saját - immanens világszerkezetbeli - élethelyzetük nyitottságára és (ha "okulnak") értelmessé/értelmesebbé alakíthatóságára ismerhetnek rá "a beszédcselekvés nyitottságá"-ban,94 s ezért nincs ok és mód könyörgést intonálni, Márainál - éppen mert a beszélő "én" s a képviselt "mi" léte került immár végveszélybe - pont ellenkezőleg: a tudomásul vett kilátástalanság profán helyzeti ténye (az "ott" és az "itt" egyöntetű lakhatatlanságának tapasztalata) veszi el a szakrális beszédgesztus értelmességét. Így fordulhat elő, hogy a Márai-versre nem, csupán a Kosztolányiéra válhat igazzá a retorikai elemzés találó összegzése: "A hit, az örökkévalóság kimondatlan igazságait az esendő ember kétségei gyöngítik, de a költői vállalkozás (vállalkozás és erőfeszítés), amely a hit igazáért való küzdelem (és az esztétikai energiák forrása), mégis visszafordítja a beszéd konklúzióját az eredeti szöveg Könyörgésének katarzisához."95
"Engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt: a halál. Más nem. Azóta vagyok ember, mióta a nagyapámat láttam holtan, kilenc éves koromban, azt az embert, akit talán legjobban szerettem akkor.
Költő, művész, gondolkozó is csak azóta vagyok. Az a roppant különbség, mely élő és halott közt van, a halál hallgatása megértette velem, hogy valamit tennem kell. Én verseket kezdtem írni.
Ha nem lenne halál, művészet sem lenne."96 Mintha csak a "minden nevetséges, ha a halálra gondolunk"97 Thomas Bernhard-i gondolatát polarizálná (jó előre) át, a halál principális viszonypont volta tudatában tájékozódó Kosztolányi teljes művészete a semmi sem nevetséges, ha a halálra gondolunk komolysága (de nem komorsága!) jegyében látszik állni. ("A halál az egyetlen múzsa" - írja másutt.) Az idézett jegyzetrészlet azt teszi explicitté, amiről az író művei implicite (poétikailag) beszélnek. S amennyire a haláleseményhez való reflexív viszonyulást (a "saját halál"98 rilkei igényével tulajdonképpen összehangzóan) a létbeliség adekvát megélhetősége szempontjából föltétlenül döntőnek, az élet előtti s élet utáni létviszony kérdését - bizonyosság, vágy, kétség és kétségbeesés egymást váltó s egymást átható szólamaival jelzetten - legalább annyira eldönthetetlennek99 tekintik ezek az alkotások.100


8. A lírikus epilógja: ének a semmiről
Ének a semmiről

József Attila szavai: "Kosztolányi egész költészete egy kicsit ének a semmiről"101 az előző oldalak tükrében esetleg sommás, ám semmiképp sem igaztalan ítéletnek tetszenek. Utolsóul "Kosztolányi legnagyobb költeményé"-t102 próbáljuk szóra bírni versnyelv és világkép összefüggésére figyelve.
Sokadszor - s talán most a legnagyobb nyomatékkal - kell Kosztolányi kötetszerkesztői tudatosságát dicsérnünk. A "tudom, hogy nincsen mibe hinnem" intellektuális bizonyosságát a "mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam" zsigeri-lelki (vendéglét)élményében - ha időlegesen, ha feltételesen, ha túljátszottan is, de - föloldó Hajnali részegség a beszédmódbeli kontraszt olyasfajta lehetőségét "kínálja föl" az Ének a semmirőlnek, hogy a kötet ívét is lezáró költemény aligha hathatna érvényesebbül a maga nagyrészt rezignált dikciójával, szkepszises reflexivitásával, többszörösen áttudatosított érték- és élményvilágával.
Ének a semmiről:103 a megszólalás mineműsége s a beszéd referenciája, műfaj- és tárgyjelzete a teljes életműre visszautaló jelentésességgel kapcsolódik össze annak a versnek a címében, amely a semmi vonzásának kitett ittlét (több Kosztolányi-szöveg hirdette) önértékűségét a nemlétbe irányultság nem-tragizáló konstatálásába úgy képes belefoglalni, hogy ez - élet és halál, születés és pusztulás leküzdhetetlen dichotómiája mentén - nem vezet sem hangzati széttartáshoz, sem szemléleti elérvénytelenedéshez. Kellő eltökéltség és képzettség birtokában valószínűleg Kierkegaardtól (sőt, Montaigne-től vagy akár a sztoikusoktól) Heideggeren át Camus-ig fölmérhető volna, a semmi filozófiai tétele hol értelmeződik a Kosztolányi-féle változathoz hasonló, esetenként azzal megegyező módon. Most elégedjünk meg a talán legfontosabb vonatkoztathatóság jelzésével: Hima Gabriella tanulmánykötete gondos érveléssel bizonyítja, hogy "Heidegger és Kosztolányi semmi-fogalma fedi egymást, holott korántsem bizonyos, hogy ez közvetlen érintkezés eredménye";104; míg Németh G. Béla már harminc év előtti dolgozatában azt rögzíti: "akár olvasta Kosztolányi, akár nem a freiburgi filozófust, nem hatására jöttek létre e versek, e magatartás. Hatása formálhatta, kristályosíthatta, érlelhette élményét, de a maga fejlődésének gyümölcse volt ez".105
A mű textuális megalkotottságának komplexitásához jelentős mértékben járul hozzá a versszöveg inter- vagy transztextuális106 értelmezhetősége, feltételezettsége. Az Ének a semmiről ugyanis nemcsak az "őse"-"ismerőse" Adytól (Sem utódja, sem boldog őse, 1909) emlékezetes rímképletét szerkeszti újra, az ontológia egyetemesebb horizontjában oldva szét annak hiperindividualisztikus önreflexivitását, de - mint az újabb Ady-recepció egy vezető szólama figyelmeztet rá - a mű "szokatlan hármasríme (elejtem-elfelejtem-rejtem) […] minden bizonnyal a Nyugatban megjelent Nem feleltem magamnak (1916) hangzásképletét eleveníti föl", "az új önmegértés nyitott kérdésként továbbadott feltételeit"107 ismerve föl Ady költeményében. Azon önmegértéséit tehát, amely, ha jól értjük, a nyelv korlátlan uralhatóságának s a műalkotás nyelve tetszőleges megszervezhetőségének mérsékelten reflektált modernista hitétől - a "Nem feleltem / Magamnak" kudarcos zárlatában ez összegződhet - mind kevésbé támogatottan kényszerült nyelv és szubjektum, lét és személyes lét, lét és idő kölcsönviszonyának szellemtörténetileg korszakfordító hatású átértékelésére.108
Nem "vendég-", csupán Vendég-szöveg jelenléte mutatható ki a költemény utolsó, a megszakításos kontinuitású történelmet/történetiséget a csakis a (mindenkori) jelenbeliség koordinátái közül hozzáférhetőnek jelző szakaszában. A Vendég című, 1930-as Esti Kornél-történetben, miután a rejtélyes címszereplő élete újrakezdésének lehetőségét ajánlja föl neki, Esti ingerült elszántsággal fejezi ki ragaszkodását a meglévőhöz, az egyszerihez, az egyedihez, a végeshez. Okfejtése egyértelműen az Ének a semmiről konklúziós zárlatát előlegezi: "- Mi bajom volt nekem Nagy Sándor korában? - ordított Esti magánkívül - Mi a fene bajom volt nekem XIV. Lajos korában, és a Fáraók és V. Károly és II. Lipót korában? Semmi bajom se volt, semmim se hiányzott. 2000-ben ismét nem fog nekem hiányozni semmi, és 3000-ben se és 5000-ben se, és aztán soha többé nem fog hiányozni nekem semmi, semmi. Csak most - üvöltötte -, csak itten. Eredj innen, takarodj. Takarodj."
Érdemes megjegyezni, hogy a (nem)léttől való elválasztottság szemléletalapozó élményét számos Kosztolányi-szöveg logizálja hasonló módon. Az Aki ma meghalt című vers (1927) például motivizáltságával109 is az Ének…-hez közel járón (jóllehet, eltérő jelenetezéssel, fordított aspektusossággal):

"Aki ma meghalt,
csak egy órával ezelőtt
az olyan régi énnekem,
mint Nagy Sándor, vagy Xerxes katonái.
Fülében csönd van,
szájában por és némaság.
Ha emlegetik régi szobákban
régi barátok,
ólomnehéz fővel próbálok
emlékezni reája.
De már nem értem, idegen.
Csodálkozásom tettetett.

Én a felejtés hosszú-hosszú
zászlójával takarom őt le,
rongyos közönnyel, hallgatással,
mert úgysem érem el soha
és messze van,
mint Nagy Sándor, vagy Xerxes katonái."

Aligha véletlen, hogy éppen az Ének a semmirőlből, s éppen a "de nem felelnek, úgy felelnek" sor lett fontos tanulmánykötet110 fontos címének megválasztva; míg az erre következőt Németh G. Béla emelte egy, a magyar költészet végső számvetésű szólamait - s elsőül is a Kosztolányiét - vizsgáló tanulmánya111 jelentékeny alcímévé: "bírjuk mi is, ha ők kibírják". Ezekben ugyanis "a halál hallgatásá"-t (Kosztolányi) a mű észjárása azzal fordítja pozitív jelentésességbe, hogy azt - mint jelzéshiányt - a tudatos létező evilágbéli magára-utaltságának pozitivitására, a nyitott - mert túlnanról el nem döntött - sorshelyzet megélhető, megjátszható szabadságára figyelmeztető jelzésként fogja föl.
Ugyanígy nem véletlen, hogy jelen dolgozatnak az e két sort adó strófa nyitánya szolgál címéül. "Ha félsz, a másvilágba írj át": a feltételes szerkezetiség megengedő-nyitottságőrző karaktere, a megszólításosság immár ismerős dominanciája vagy az írásaktus ars poeticus nyomatékú kitüntetettsége: a Kosztolányi-féle szemléletszerkezet rendjébe pontosan illeszkedő elemek. A "másvilág" jelölő pedig hihetőleg nem csupán a "túlvilág", a "metafizikai sík", a "transzcendens létvalóság" evidens értelmével telíthető, de hangsúlyos alakzatán könnyűszerrel érthető át (a nem az "üres sötét"-tel, de) a másik, a mások, a másság világával megvalósítható s megvalósítandó kommunikáció létérdekű voltának jelentése, jelentősége is. (Ebben az értelemben az erről aktuálisan író értelmező mintegy demonstrálja is az ebben foglaltakat, amennyiben szövege interszubjektív megoszthatóságra tart igényt.)
Talán nem túlzás végül azt tételezni: a vers, mely a Számadás kötettel együtt Kosztolányi lírai életművét magát is lezárja, lényegében abban az értelemben - s olyasfajta keménységgel - "egyenesíti ki" "a derekunkat",112 azaz mutatja elő "a lélek helyes tartását"113 a szavakhoz, a dolgokhoz és egymáshoz, amiképpen (mint Hölderlinnek az istenek) Rilkének az Isten távollétével dialogizáló költészete "figyelmeztet bennünket arra, hogy bevalljuk magunknak ezt a távollétet, és hogy felegyenesedve álljunk a tudatában".114


III. Zárszó

A dolgozat nyolc versszöveg elemzésén keresztül elsődlegesen a Kosztolányi-líra képviselte létértés mibenlétére próbált rákérdezni. (Külön figyelemmel poetológia és transzcendentológia problémaköreinek érintkezésére e költészetben.) Bár a vizsgálódás mindenekelőtt az életmű utolsó éveinek lírai termésére irányult, számos esetben kínálkozott lehetőség eltérő keletkezési idejű versek, illetve versek és prózák együttolvasására. Több ízben dicséret kellett, hogy illesse Kosztolányi kötetszerkesztői tudatosságát is. A dolgozatban rendszeres utalások történtek a Kosztolányi-líra hagyománytörténeti kontextusaira, hatástörténeti távlatosíthatóságára is; ez jobbára szövegösszevetések révén valósult meg. A vizsgálódás egyik legfontosabb tapasztalata és tanulsága lett, hogy a - Tandori szavával - "megannyi kifogásolhatóság" terhét hordó Kosztolányi-szövegek legjobb helyeiken a poétikai megalkotottság mennyire magas színvonalán képesek, nemritkán többirányú értelmezői megközelítéseknek (azaz többféle olvasatnak) is engedve, erkölcsfilozófiai és létbölcseleti kérdéseket artikulálni. A művek megformáltságában idegen irodalmakon iskolázott látás, interkulturális tájékozottság, a művészetek és a közélet kérdéseit rendszeresen újragondoló s a nyugati polgári műveltség legfrissebb fejleményeivel tudatosan lépést tartó kultúraértés árulta el magát. A dolgozat ugyan nem foglalkozott e költészet többektől emlegetett korszakolhatóságával s így versnyelvi, líratechnikai heterogenitásával sem, néhány ponton mindazonáltal azt is jelezni igyekezett, miként, milyen fokozatossággal mozdult el Kosztolányi egész poétikája - legnyilvánvalóbb formában talán a Meztelenül című kötet szabadverseiben - a "