Folyóiratok
Az író
I.
Az író gondozta a kertjét. Az írás mellett ez volt a másik nagy szerelme, a kertészkedés, sőt kicsit egynek is tekintette a kettőt. Szeretett hajnalban kelni, és azt mondani: "Legyen világosság!" És lőn. Úgy érezte magát ilyenkor, mintha párbajra hívná ki a Teremtőt. Néha eljátszott a gondolattal, hogy az lenne az igazi, ha este mondaná: "Legyen világosság!", és közben biztosan tudná, hogy nem lesz. Hogy vajon akkor merné-e megtenni a Teremtő, hogy sötétet csinál. De sosem merte ezt mondani. Maradt a régi változatnál, noha tudta, hogy a legkevésbé sem eredeti az ötlet. A kis hercegben a király ugyanezt játssza, amikor csak azt parancsolja, aminek eljött az ideje, és így hiába uralkodó, hatalma és szabadsága csupán látszat.
Váratlanul felegyenesedett, kinyújtóztatva fájó derekát. Csak ennyi látszott, de valójában óriási felfedezést tett:
Ismert volt előtte az az elterjedt elmélet, miszerint mindannyian csak egy történet szereplői vagyunk. Ő is, meg aki olvassa az ő történetét, meg aki írja, az is, mindenki. De még soha senkinek nem jutott eszébe, hogy hogyan lehetne megbizonyosodni erről. Mert ha ez nem valódi világ, hanem kitalált, akkor előfordulhatnak benne szabálytalanságok, eltérések az eredeti világrendtől, mert miért ne kedvezne az író a főszereplőnek. Az életben persze véletlennek nevezik az ilyet, meg csodának, de sokkal valószínűbb, hogy csak a történetet igazította ki az író.
Lázasan kezdett gondolkodni, milyen példát találhatna még, ami amellett szól, hogy a valósnak tekintett világ is csak fikció (vagyis ebben az esetben nincs is értelme valóságról beszélni). Először is ott vannak a bilokációk, a vízenjárások, a …, vagyis a fizikai törvények megszegése. Egy idő után azonban kénytelen volt belátni, hogy nem ismerjük a fizikai törvényeket, csak azt tudjuk, hogy bizonyos körülmények között milyen változások szoktak együtt járni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek a törvények léteznek, vagy hogy tényleg ezek a törvények.
Az elképzelés mellett szólt a halottak feltámasztása is. Még meggyőzőbb volt az, hogy így, ebből a szemszögből tekintve sok, eddig mindössze érdekesnek tartott esemény nyert új értelmet. Ezelőtt véletlennek gondolt találkozások és egybeesések új rendszere kezdett összeállni fejében, ahol az észlelt világ dolgai mint szimbólumok jelennek meg. Tulajdonképpen ebből eredt a jóslás is, de ő a másik irányba tartott. A jósok mindössze a jövőre következtetnek a jelekből, ő azonban elhatározta, hogy új észrevétele birtokában a jelek alkotóját keresi meg, vagy még inkább, hogy hol a pereme a történetnek. Be akarta bizonyítani magáról, hogy nem csupán egy krónikásnak és az olvasóinak az agyszüleménye, hanem saját döntési szabadsága van, ő választhatja meg a jövőjét. Ha akarja, le is teheti az ásót.
Lendületesen, mint egy szigonyt, dobta el; úgy, hogy beleállt a földbe. Pillanatnyi megakadást okozott az a probléma, hogy nem tudta, mi van a szövegkönyvben megírva. Mert mi van, ha mondjuk ez is meg volt írva, hogy el kell dobnia az ásóját? Mégsem tehet akármit?
Mélyen tűnődve indult be a házba. Aztán visszalépett még az ásóért, hogy be ne rozsdásodjék, ha eleredne az eső.
II.
Másnap is korán kelt, de ezúttal nem a kertbe ment. Biciklire pattant, és kikerekezett a város szélére. Még több, mint másfél órája volt a tanítás kezdetéig, hogy végrehajthassa tervét.
Lendületesen taposta a pedált, és közben még egyszer végiggondolta a dolgokat. Rájött, hogy abban sem lehet biztos, hogy tegnap előtt létezett ez a világ. Hiszen lehet, hogy az összes emléket a gyermekkoráról, és mindent, ami bizonyíthatja, hogy létezett múlt, tegnap teremtette fejébe az írója. Vagy akár az is lehet, hogy a tegnap sem létezett, és csupán azóta él, mióta olvassák az ő történetét, és mindössze ez a néhány perc az élete. Igazából fogalma sem volt, hogyan nézhet ki egy ilyen történet, hány dimenzióban rögzítik, és mekkora a terjedelme. Filozófiatanárként biztos volt benne, hogy a változás alapvetően fontos szerepet játszik a történetben - ami nem változik, az nem lehet része. Mert az állandót nem kell rögzíteni, hiszen örökké megmarad, és története sincs. Talán nem is lehet rögzíteni, mert az írószerszám és a nyelv, amely a világot alkotja, a változás világának leírására hivatott, vagyis nincs szava a változatlanra.
Ami az ő történetét illeti, már nem zavarta, hogy nem tudja, mi van a következő lapokon, akár meg vannak már írva, akár a jövő jelenné alakulásával egyszerre íródnak, mint a Végtelen történetben. Az sem zavarta, hogy ez esetben semmit nem tehet a sorsa ellen, ami ne válna az ő valahai jövőjévé. Nem lázadt ellene, elfogadta, hogy akár ez az egész csupán egy izgalmas kísérlet, amit nem is ő végez, csak őáltala végzi el az írója. Akárhogy is, a történetből csak egy úton léphet ki. (Van egy másik megoldás is. Rábeszéli az írót, hogy itt álljon le a történetének írásával, és akkor ő maga és a világ is semmivé válik [vagy legalábbis másvalamivé]; de ez az út nem tűnt túl járhatónak számára. Mert miért hagyná abba az író? Semmi érdeke nem fűződik hozzá, ellenkezőleg, azért író, hogy minél tovább, egészen a lehetséges határáig rögzítse az ő létét.)
Közben megérkezett a régi kavicsbánya tetejéhez. Porozva fékezett le, földretette a biciklit (a kitámasztó már rég nem működött), és kiállt a szakadék peremére.
Lába előtt harminc méter mélység - ha leugrik, garantáltan halálra zúzza magát. Azzal pedig véget ér a története is. Ám ha ez valóban csak egy kitalált világ, akkor az író minden bizonnyal nem fogja tűrni, hogy csak így megszűnjön a főszereplője. (Biztos volt benne, hogy ő a főszereplő, tekintve, hogy minden embernek saját ideje van, következésképpen saját története is, amelyben ő a főszereplő. Rengeteg másik történetben is feltűnik mint mellékszereplő, de itt ő a főhős.)
Behunyta szemét, és arra gondolt, hogy… , de inkább mégis hangosan kiáltotta, hogy nyilvánvalóbb, érthetőbb legyen:
- Íróm Teremtőm! Főszereplőd, melynek Te adtál életet, szándékod szerint próbára tesz Téged, vajon mered-e nem megmenteni a Te Fiad. Akaratod szerint belevetem magam eme szakadékba, hogy meglássuk, átengeded-e nekem a szerzőséget, önmagad létét tagadva a be nem avatkozással, vagy hajlandó vagy Fiad életéért apró változtatást tenni a világ folyásán, megnyilatkozva ezzel gyarló teremtményed életében!
Mély levegőt vett, és villámcsapásként hasított agyába a felismerés: az író - ha van is - soha nem mentene meg. Szándéka csak utólag derül ki. Ha ugrom, akkor azt akarta, ha nem, akkor azt. De ha azt akarta, hogy ugorjak, akkor azt azért tette, hogy el ne mondhassam másoknak, miképpen jöttem rá létezésére, és ő nyugodtan szőhesse tovább az emberek sorsát, értőkét és tudatlanokét egyaránt.
Kábultan támolygott el a szakadék mellől, és nem volt ereje végiggondolni, hogy mi volt a jelentősége annak, hogy mégsem ugrott.
III.
Gondolataiba merülve tekert hazafelé. Újra sorra vette a lehetőségeket. A történetből csak úgy léphet ki, ha megöli magát. Tulajdonképpen ez az egyetlen szabadsága egész életében, hogy megválaszthatja halála időpontját. De ezzel nem jutott előbbre, hiszen ha meghal is, számára az már nem bizonyít semmit. Legfeljebb az olvasók fogják tudni, hogy ez csupán egy fantáziabeli valóság, de ők eddig is tisztában voltak vele; számukra nem kell bizonyíték. (Egy pillanatra felötlött benne, hogy esetleg azt bizonyíthatná be nekik, hogy az ő világuk is csak fikció, de ez a gondolatsor már túl bonyolult volt ahhoz, hogy értelmes teóriát tudjon szőni belőle.)
Minden mű saját belső világunk leképezése - ezzel tisztában volt. Vagyis, ha a valósnak tekintett világ… - ekkor esett le neki ismét.
Tulajdonképpen külső világról nem is beszélhetünk, hiszen csak az a világ létezik számunkra, amit képesek vagyunk felfogni, és (elképzelt) világmodellünkbe beépíteni. Vagyis mindenki számára más és más jelentéssel bírnak a dolgok, az események, és mindannyian külön világban élünk.
Csüggedten tapasztalta, hogy ezúttal sem jutott messzire az elmélkedéssel, hiszen ezt, hogy minden ember külön világ, már rég kimondták. (Talán Cusanus fogalmazta meg elsőként, de nyilván ő is merített valahonnan.) Rögtön hasonlatot is keresett tehetetlenségére, hogy miért nem jut előrébb. Az első a ködös tájjal nem tetszett, aztán végül az lett a kép, hogy az ismeret szigetéről hiába akar elúszni, a hullámok visszasodorják. Ugyanaz a folyamat, mint az írásnál. A valós világból kilépünk egy bizonytalanba, ahol megkérdőjeleződik a valóság. És mihelyt a bizonytalanból biztosat akarunk csinálni, visszasodródunk a valós világba, vagyis nem jutunk sehova.
- Átkozott labirintus - morogta.
"Beteljesedett!"
Az író gondozta a kertjét. Az írás mellett ez volt a másik nagy szerelme, a kertészkedés, sőt kicsit egynek is tekintette a kettőt. Szeretett hajnalban kelni, és azt mondani: "Legyen világosság!" És lőn. Úgy érezte magát ilyenkor, mintha párbajra hívná ki a Teremtőt. Néha eljátszott a gondolattal, hogy az lenne az igazi, ha este mondaná: "Legyen világosság!", és közben biztosan tudná, hogy nem lesz. Hogy vajon akkor merné-e megtenni a Teremtő, hogy sötétet csinál. De sosem merte ezt mondani. Maradt a régi változatnál, noha tudta, hogy a legkevésbé sem eredeti az ötlet. A kis hercegben a király ugyanezt játssza, amikor csak azt parancsolja, aminek eljött az ideje, és így hiába uralkodó, hatalma és szabadsága csupán látszat.
Váratlanul felegyenesedett, kinyújtóztatva fájó derekát. Csak ennyi látszott, de valójában óriási felfedezést tett:
Ismert volt előtte az az elterjedt elmélet, miszerint mindannyian csak egy történet szereplői vagyunk. Ő is, meg aki olvassa az ő történetét, meg aki írja, az is, mindenki. De még soha senkinek nem jutott eszébe, hogy hogyan lehetne megbizonyosodni erről. Mert ha ez nem valódi világ, hanem kitalált, akkor előfordulhatnak benne szabálytalanságok, eltérések az eredeti világrendtől, mert miért ne kedvezne az író a főszereplőnek. Az életben persze véletlennek nevezik az ilyet, meg csodának, de sokkal valószínűbb, hogy csak a történetet igazította ki az író.
Lázasan kezdett gondolkodni, milyen példát találhatna még, ami amellett szól, hogy a valósnak tekintett világ is csak fikció (vagyis ebben az esetben nincs is értelme valóságról beszélni). Először is ott vannak a bilokációk, a vízenjárások, a …, vagyis a fizikai törvények megszegése. Egy idő után azonban kénytelen volt belátni, hogy nem ismerjük a fizikai törvényeket, csak azt tudjuk, hogy bizonyos körülmények között milyen változások szoktak együtt járni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek a törvények léteznek, vagy hogy tényleg ezek a törvények.
Az elképzelés mellett szólt a halottak feltámasztása is. Még meggyőzőbb volt az, hogy így, ebből a szemszögből tekintve sok, eddig mindössze érdekesnek tartott esemény nyert új értelmet. Ezelőtt véletlennek gondolt találkozások és egybeesések új rendszere kezdett összeállni fejében, ahol az észlelt világ dolgai mint szimbólumok jelennek meg. Tulajdonképpen ebből eredt a jóslás is, de ő a másik irányba tartott. A jósok mindössze a jövőre következtetnek a jelekből, ő azonban elhatározta, hogy új észrevétele birtokában a jelek alkotóját keresi meg, vagy még inkább, hogy hol a pereme a történetnek. Be akarta bizonyítani magáról, hogy nem csupán egy krónikásnak és az olvasóinak az agyszüleménye, hanem saját döntési szabadsága van, ő választhatja meg a jövőjét. Ha akarja, le is teheti az ásót.
Lendületesen, mint egy szigonyt, dobta el; úgy, hogy beleállt a földbe. Pillanatnyi megakadást okozott az a probléma, hogy nem tudta, mi van a szövegkönyvben megírva. Mert mi van, ha mondjuk ez is meg volt írva, hogy el kell dobnia az ásóját? Mégsem tehet akármit?
Mélyen tűnődve indult be a házba. Aztán visszalépett még az ásóért, hogy be ne rozsdásodjék, ha eleredne az eső.
II.
Másnap is korán kelt, de ezúttal nem a kertbe ment. Biciklire pattant, és kikerekezett a város szélére. Még több, mint másfél órája volt a tanítás kezdetéig, hogy végrehajthassa tervét.
Lendületesen taposta a pedált, és közben még egyszer végiggondolta a dolgokat. Rájött, hogy abban sem lehet biztos, hogy tegnap előtt létezett ez a világ. Hiszen lehet, hogy az összes emléket a gyermekkoráról, és mindent, ami bizonyíthatja, hogy létezett múlt, tegnap teremtette fejébe az írója. Vagy akár az is lehet, hogy a tegnap sem létezett, és csupán azóta él, mióta olvassák az ő történetét, és mindössze ez a néhány perc az élete. Igazából fogalma sem volt, hogyan nézhet ki egy ilyen történet, hány dimenzióban rögzítik, és mekkora a terjedelme. Filozófiatanárként biztos volt benne, hogy a változás alapvetően fontos szerepet játszik a történetben - ami nem változik, az nem lehet része. Mert az állandót nem kell rögzíteni, hiszen örökké megmarad, és története sincs. Talán nem is lehet rögzíteni, mert az írószerszám és a nyelv, amely a világot alkotja, a változás világának leírására hivatott, vagyis nincs szava a változatlanra.
Ami az ő történetét illeti, már nem zavarta, hogy nem tudja, mi van a következő lapokon, akár meg vannak már írva, akár a jövő jelenné alakulásával egyszerre íródnak, mint a Végtelen történetben. Az sem zavarta, hogy ez esetben semmit nem tehet a sorsa ellen, ami ne válna az ő valahai jövőjévé. Nem lázadt ellene, elfogadta, hogy akár ez az egész csupán egy izgalmas kísérlet, amit nem is ő végez, csak őáltala végzi el az írója. Akárhogy is, a történetből csak egy úton léphet ki. (Van egy másik megoldás is. Rábeszéli az írót, hogy itt álljon le a történetének írásával, és akkor ő maga és a világ is semmivé válik [vagy legalábbis másvalamivé]; de ez az út nem tűnt túl járhatónak számára. Mert miért hagyná abba az író? Semmi érdeke nem fűződik hozzá, ellenkezőleg, azért író, hogy minél tovább, egészen a lehetséges határáig rögzítse az ő létét.)
Közben megérkezett a régi kavicsbánya tetejéhez. Porozva fékezett le, földretette a biciklit (a kitámasztó már rég nem működött), és kiállt a szakadék peremére.
Lába előtt harminc méter mélység - ha leugrik, garantáltan halálra zúzza magát. Azzal pedig véget ér a története is. Ám ha ez valóban csak egy kitalált világ, akkor az író minden bizonnyal nem fogja tűrni, hogy csak így megszűnjön a főszereplője. (Biztos volt benne, hogy ő a főszereplő, tekintve, hogy minden embernek saját ideje van, következésképpen saját története is, amelyben ő a főszereplő. Rengeteg másik történetben is feltűnik mint mellékszereplő, de itt ő a főhős.)
Behunyta szemét, és arra gondolt, hogy… , de inkább mégis hangosan kiáltotta, hogy nyilvánvalóbb, érthetőbb legyen:
- Íróm Teremtőm! Főszereplőd, melynek Te adtál életet, szándékod szerint próbára tesz Téged, vajon mered-e nem megmenteni a Te Fiad. Akaratod szerint belevetem magam eme szakadékba, hogy meglássuk, átengeded-e nekem a szerzőséget, önmagad létét tagadva a be nem avatkozással, vagy hajlandó vagy Fiad életéért apró változtatást tenni a világ folyásán, megnyilatkozva ezzel gyarló teremtményed életében!
Mély levegőt vett, és villámcsapásként hasított agyába a felismerés: az író - ha van is - soha nem mentene meg. Szándéka csak utólag derül ki. Ha ugrom, akkor azt akarta, ha nem, akkor azt. De ha azt akarta, hogy ugorjak, akkor azt azért tette, hogy el ne mondhassam másoknak, miképpen jöttem rá létezésére, és ő nyugodtan szőhesse tovább az emberek sorsát, értőkét és tudatlanokét egyaránt.
Kábultan támolygott el a szakadék mellől, és nem volt ereje végiggondolni, hogy mi volt a jelentősége annak, hogy mégsem ugrott.
III.
Gondolataiba merülve tekert hazafelé. Újra sorra vette a lehetőségeket. A történetből csak úgy léphet ki, ha megöli magát. Tulajdonképpen ez az egyetlen szabadsága egész életében, hogy megválaszthatja halála időpontját. De ezzel nem jutott előbbre, hiszen ha meghal is, számára az már nem bizonyít semmit. Legfeljebb az olvasók fogják tudni, hogy ez csupán egy fantáziabeli valóság, de ők eddig is tisztában voltak vele; számukra nem kell bizonyíték. (Egy pillanatra felötlött benne, hogy esetleg azt bizonyíthatná be nekik, hogy az ő világuk is csak fikció, de ez a gondolatsor már túl bonyolult volt ahhoz, hogy értelmes teóriát tudjon szőni belőle.)
Minden mű saját belső világunk leképezése - ezzel tisztában volt. Vagyis, ha a valósnak tekintett világ… - ekkor esett le neki ismét.
Tulajdonképpen külső világról nem is beszélhetünk, hiszen csak az a világ létezik számunkra, amit képesek vagyunk felfogni, és (elképzelt) világmodellünkbe beépíteni. Vagyis mindenki számára más és más jelentéssel bírnak a dolgok, az események, és mindannyian külön világban élünk.
Csüggedten tapasztalta, hogy ezúttal sem jutott messzire az elmélkedéssel, hiszen ezt, hogy minden ember külön világ, már rég kimondták. (Talán Cusanus fogalmazta meg elsőként, de nyilván ő is merített valahonnan.) Rögtön hasonlatot is keresett tehetetlenségére, hogy miért nem jut előrébb. Az első a ködös tájjal nem tetszett, aztán végül az lett a kép, hogy az ismeret szigetéről hiába akar elúszni, a hullámok visszasodorják. Ugyanaz a folyamat, mint az írásnál. A valós világból kilépünk egy bizonytalanba, ahol megkérdőjeleződik a valóság. És mihelyt a bizonytalanból biztosat akarunk csinálni, visszasodródunk a valós világba, vagyis nem jutunk sehova.
- Átkozott labirintus - morogta.
"Beteljesedett!"
