Folyóiratok
Az égszínkék aranya
Joan Miró hat képéről
Az égszínkék aranya
valójában kadmiumsárga, és a kék is felhős, tojásdad, mint a kimosott szabályos kavicsok, mik a parton fickándoznak és a szemüregben megülnek, merülnek mélykékbe, átvizesedik tőlük a tekintet, majd - mint a luftballont - éles csillagtűk robbantják szét a pupillát, és elönt mindent a kék, csurognak a színek, egyetlen piros pont a vér, de a csarnokvíz azt is magába mossa, pókháló rácsaira ülnek a cseppek, ezernyi apró ablak fekete cérnát nagyít a pókfonalból s a cérna végére tűt, a pókot, aki most egyszerre több hajlaton, kis résen átnéz, ibolyaszín erek duzzadnak a háló szövetében, az ég eltátja száját, fogai feketék és mélyek, kezei sárgák égő paliszander füstjétől, teak, kőris, ében s egyéb nemes fák izzadnak éjjel, nedvük elfolyik a gyökerek felé, és íjformába áll a sok merev faág, mint arany gyertyatartók, égszínkék szelencék, karambolák.
Táncosnő
vagyok, pierrot-fejjel, ritmusra kuszált gondolatok, cérnáról lóg a szívem, lábaim belőle nőnek, repülnek, mint a Sámson-oszlopok, bogár mászik közöttük, páncélja illatos mariscos, apró, mint a gamba rák, görbébe szédül most a parkett, fegyver ropog: pitos-pitos, tombol a marmara-kvartett, megdob-megdobdob, megdob-megdobdob, meg-megdobban zapetado, elkék-elkék, lassan jelkép-jelkép, a holdban elkékül a padló, rettentő égi merények: egyszerre mozognak a fények, árnyékot soha vetnek, indulnak meredeknek, kerevetnek, erre követnek, fűszert, gyümölcsöt vesznek, esetleg guvadt szemű halat, a tenger: flamenco és a sardana búvópatak, szoknyám ráncaiban farruca hevül, a hold tányérjában parellada sül, szívem felsikolt, azért nem látható, mert fátyol takarja a kénköves napot.
Blau II.
a nemes, sétapálcával, utána lépőkövekkel, Kiotóban, az ősi fővárosban, szent kertek egyikében, sekély tónak vizében, felülről minden kő lapos, Isten nézi, sok kalapos, dolgos ember lépni vízbe, medencébe, holt patakba, moháról mohára hágva, hallgat egyre, lépni nem mer, kavics van épp tizenkettő, felsuhog a csipkevessző, fanyar, mint az áfonya, véres húsa, mint a cetnek, szilánként van egy foga, kék paláston párbajtőr vágta seb, vízszínes vagy függőleges, remegő tükör előtt szállnak, torii-torii, suvadó gerendák, selymes torkok, madárszárnyak, kereszthajó, a tömjén íze, görnyedt háta, csend zsongása, templom a világ terében, minimalicon a légben, lebeg teste, kamik-lények, göngyölődnek a gyékények, Tendzsin várja betű-álmát, a szigetre száll az este mérni a nappal halálát.
Számok és csillagképek vallanak szerelmet egy nőnek
negyvenegyben, de Mallorcán, egymillió, kis szines sejt, kergetőzik, vásznadon… nászágyadon, éggömb fekszik, kiterítve, parabolák, fogadnak egy, üzenetet, radaron száll, szívdobbanás, lázlapok… az anyag is, belépirul, mind feltárja, a bájait, Capella… galaxisnak, rejtekében, kigyulladnak, a kristályrács, pontjai… míg a nedves, hártyapapírt, megdörzsölöd, megcsapkodod, és időnként, belebujsz a, fejedbe… női szőrzet, furcsa szerzet, jár kedvedbe, ráadásul, andalúz… szemben laknak, ott a mórok, bujkál a nap, narancsbőrük, vonalán… Picasso volt, malagai, de a Dali, diadala, katalán…
Tűzkeréklétrák keresztezik a kék eget
mint egy influenzavírus (influence?), olyan vizes, halnyálkás az ég, összekuporodunk, úgy nézzük a mikroszkóp szemét, nézünk fölfelé összekuporodva, térdeink közé bújtatjuk fejünk, nyelvünkkel tapogatózunk: bizony esik, nemsokára gömbvillámok cikáznak szerteszét, forgácsolódik a szivárvány fejünkben: mért mondjuk oázisnak a földet, mert végtelenbe vesző sivatag keresztezi, holdkaktuszok, eget szikkasztó csillagok, óriási sztyeppékre néz a nap, és nyelvét kiölti, kidugja cápafogát, roppant állkapocs és bőr feszül vulkanizált gumiból, amit a búvár majd magára ölt, s a tenger mélyére merül vele, onnan küldözget jelet, és a jel megy egyre feljebb a fában, gerincén, bordáin, szegycsontján, ujjain szökik fürgén fölfelé, akárhogy is, legfontosabb az észlelés, ahogyan észlel az embrió és a félig kinyílt szem, a tudat égetett és beoltott mesze - ha kap jelet.
Csillag simogatja egy néger nő keblét
Frou-Frou és a frufruja, szalag hajában, kis tarka masni, csábos, könnyed mosolyra hajlik dereka a tetovált nőnek, apró betűkkel vidd a képre, Miró, neved, fesd azt, mi jó neked, létrát ufószemekkel és sötét szobát, nemi szerveket, mit felvillantanak tüllszoknyák alól Antilla-combok, Karib-karokkal legyezve, vitorlázva, Sir Francis Drake vagyok, a királynő sárkánykalóza, kifosztok kozmikus teret, s elfúlok kávéhabokba - széles vásznon élvezek, kabinlyukon kikandikál, benéz a nap, a hold, a vén tenger arcomba csap, osztrigát csorgat nekem az ősi szellem, a tenger démona, kit megcsáklyázva húzunk magunk után, mindenki hány az árbockosárból, vergődő földi szívhalak, bordásmedúzák, csalánozók, a tengerből egy háromszög húrja látszik, hajónk keskeny szoros felé halad, áttűnnek zöldesszürke bőrén nedvei, pettyekkel díszített szifók, lenyelt halak, szavak.
valójában kadmiumsárga, és a kék is felhős, tojásdad, mint a kimosott szabályos kavicsok, mik a parton fickándoznak és a szemüregben megülnek, merülnek mélykékbe, átvizesedik tőlük a tekintet, majd - mint a luftballont - éles csillagtűk robbantják szét a pupillát, és elönt mindent a kék, csurognak a színek, egyetlen piros pont a vér, de a csarnokvíz azt is magába mossa, pókháló rácsaira ülnek a cseppek, ezernyi apró ablak fekete cérnát nagyít a pókfonalból s a cérna végére tűt, a pókot, aki most egyszerre több hajlaton, kis résen átnéz, ibolyaszín erek duzzadnak a háló szövetében, az ég eltátja száját, fogai feketék és mélyek, kezei sárgák égő paliszander füstjétől, teak, kőris, ében s egyéb nemes fák izzadnak éjjel, nedvük elfolyik a gyökerek felé, és íjformába áll a sok merev faág, mint arany gyertyatartók, égszínkék szelencék, karambolák.
Táncosnő
vagyok, pierrot-fejjel, ritmusra kuszált gondolatok, cérnáról lóg a szívem, lábaim belőle nőnek, repülnek, mint a Sámson-oszlopok, bogár mászik közöttük, páncélja illatos mariscos, apró, mint a gamba rák, görbébe szédül most a parkett, fegyver ropog: pitos-pitos, tombol a marmara-kvartett, megdob-megdobdob, megdob-megdobdob, meg-megdobban zapetado, elkék-elkék, lassan jelkép-jelkép, a holdban elkékül a padló, rettentő égi merények: egyszerre mozognak a fények, árnyékot soha vetnek, indulnak meredeknek, kerevetnek, erre követnek, fűszert, gyümölcsöt vesznek, esetleg guvadt szemű halat, a tenger: flamenco és a sardana búvópatak, szoknyám ráncaiban farruca hevül, a hold tányérjában parellada sül, szívem felsikolt, azért nem látható, mert fátyol takarja a kénköves napot.
Blau II.
a nemes, sétapálcával, utána lépőkövekkel, Kiotóban, az ősi fővárosban, szent kertek egyikében, sekély tónak vizében, felülről minden kő lapos, Isten nézi, sok kalapos, dolgos ember lépni vízbe, medencébe, holt patakba, moháról mohára hágva, hallgat egyre, lépni nem mer, kavics van épp tizenkettő, felsuhog a csipkevessző, fanyar, mint az áfonya, véres húsa, mint a cetnek, szilánként van egy foga, kék paláston párbajtőr vágta seb, vízszínes vagy függőleges, remegő tükör előtt szállnak, torii-torii, suvadó gerendák, selymes torkok, madárszárnyak, kereszthajó, a tömjén íze, görnyedt háta, csend zsongása, templom a világ terében, minimalicon a légben, lebeg teste, kamik-lények, göngyölődnek a gyékények, Tendzsin várja betű-álmát, a szigetre száll az este mérni a nappal halálát.
Számok és csillagképek vallanak szerelmet egy nőnek
negyvenegyben, de Mallorcán, egymillió, kis szines sejt, kergetőzik, vásznadon… nászágyadon, éggömb fekszik, kiterítve, parabolák, fogadnak egy, üzenetet, radaron száll, szívdobbanás, lázlapok… az anyag is, belépirul, mind feltárja, a bájait, Capella… galaxisnak, rejtekében, kigyulladnak, a kristályrács, pontjai… míg a nedves, hártyapapírt, megdörzsölöd, megcsapkodod, és időnként, belebujsz a, fejedbe… női szőrzet, furcsa szerzet, jár kedvedbe, ráadásul, andalúz… szemben laknak, ott a mórok, bujkál a nap, narancsbőrük, vonalán… Picasso volt, malagai, de a Dali, diadala, katalán…
Tűzkeréklétrák keresztezik a kék eget
mint egy influenzavírus (influence?), olyan vizes, halnyálkás az ég, összekuporodunk, úgy nézzük a mikroszkóp szemét, nézünk fölfelé összekuporodva, térdeink közé bújtatjuk fejünk, nyelvünkkel tapogatózunk: bizony esik, nemsokára gömbvillámok cikáznak szerteszét, forgácsolódik a szivárvány fejünkben: mért mondjuk oázisnak a földet, mert végtelenbe vesző sivatag keresztezi, holdkaktuszok, eget szikkasztó csillagok, óriási sztyeppékre néz a nap, és nyelvét kiölti, kidugja cápafogát, roppant állkapocs és bőr feszül vulkanizált gumiból, amit a búvár majd magára ölt, s a tenger mélyére merül vele, onnan küldözget jelet, és a jel megy egyre feljebb a fában, gerincén, bordáin, szegycsontján, ujjain szökik fürgén fölfelé, akárhogy is, legfontosabb az észlelés, ahogyan észlel az embrió és a félig kinyílt szem, a tudat égetett és beoltott mesze - ha kap jelet.
Csillag simogatja egy néger nő keblét
Frou-Frou és a frufruja, szalag hajában, kis tarka masni, csábos, könnyed mosolyra hajlik dereka a tetovált nőnek, apró betűkkel vidd a képre, Miró, neved, fesd azt, mi jó neked, létrát ufószemekkel és sötét szobát, nemi szerveket, mit felvillantanak tüllszoknyák alól Antilla-combok, Karib-karokkal legyezve, vitorlázva, Sir Francis Drake vagyok, a királynő sárkánykalóza, kifosztok kozmikus teret, s elfúlok kávéhabokba - széles vásznon élvezek, kabinlyukon kikandikál, benéz a nap, a hold, a vén tenger arcomba csap, osztrigát csorgat nekem az ősi szellem, a tenger démona, kit megcsáklyázva húzunk magunk után, mindenki hány az árbockosárból, vergődő földi szívhalak, bordásmedúzák, csalánozók, a tengerből egy háromszög húrja látszik, hajónk keskeny szoros felé halad, áttűnnek zöldesszürke bőrén nedvei, pettyekkel díszített szifók, lenyelt halak, szavak.
