bezár
 

zene / lemez

Nem Settembrini, nem lasagne
Kerüljük a közhelyeket. Legalább mi. De persze már csupán ennyit leírni is közhely, legalábbis a Linkin Park kapcsán, hiszen tudjuk és ezerszer hallottuk, hogy a kétezres években kifejlődő, majd nagyon csúf véget érő nu-metal műfaj valahai úttörői bizony nem is szeretnek jobban semmit a nagy, zsíros, cupákos közhelyeknél.
Nem csak a melankólia
A post-rock, nevével ellentétben nem az egész rockzenét, csupán annak megcsomósodott sablonfordulatait hagyta maga mögött. De mint minden műfaj, ez is kialakította a saját – katarzisra apelláló, epikába hajló – közhely-fordulatait. Második nagylemezén ezeket kerüli el a stílus hazai éllovasa, a Képzelt Város, hogy megismételje a debütlemez hangulat-mágiáját.
Rocksztár születik
Miközben a rockzene-rajongók és fiatal zenészek előszeretettel panaszkodnak, hogy a műfajban itthon jó tíz-húsz éve semmi érdemleges nem történt, addig a Leander szépen-csendben a Youtube-on indított palotaforradalmat. Az egyszemélyes projektként indult, "amatőr" klipekkel elhíresült zenekar a fiatalok favoritjává nőtte ki magát, a Youtube és a Facebook lehetőségeinek kiaknázása mára pedig azt is lehetővé tette, hogy Leander márciusban a Sony Music gondozásában szabadítsa rá a közönségre első zeneszörnyét, a SzívIdomárt.
Abszolút lövőhelyzetek
2009-ben én a magam részéről idegbajt kaptam. E megállapítás természetesen sem a kritikus amúgy is igen gyakori idegbajos állapota, sem egyébként is fennálló érdektelensége okán sem számíthat sokat az olvasónak. Kivéve talán, ha elárulom, hogy ezúttali idegfeszültségem oka olyasvalami volt, ami talán e sorok olvasóiból is hasonló reakciókat váltott ki anno: mégpedig az Amber Smith - akkortájt nem feltétlenül csak ideiglenes szünetnek tűnő - leállása.
Ráncos-rekedt lélekbalzsam
Van, akinek jól áll az öregség. Ilyen Leonard Cohen is, és az ő pincemély baritonja, amely most még inkább a visszafogottan ravasz, keserédes életbölcsesség hangján szólal meg. Fájdalommal érlelt, csatakos vágyakkal átitatott, reménybe grundolt melankóliával megszólaló aktuális albuma a 77 éves dalnok-költő egyik legjobb alkotása.
Orális gyönyör, 70 felé
Paul McCartney olyan, mint a kerék: magától értetődik, alapvetés. Ami viszont ebből következik, az az, hogy nem igazán mai darab. Idén lesz hetven, és a színpadon Stohl Bucihoz hasonlóan rendszeresen el-eltanyál, de még ha rutinból is, állja a reflektorokat és a hirtelen fény vagy modern atmoszféra miatt sem megy tropára, mint a freskók Fellini Rómájában.
Van miben bízni, rockonszenves fickók
Essünk túl a nehezén, mindjárt az elején: a Velőrózsák bemutatkozó lemeze ugyanis pont úgy indul, mintha a Kispál és a Borzot hallanánk. Ami nem meglepő, hiszen minden Kispál-dobosok legjobbika, Csülök (Tóth Zoltán) püföli a ritmust, amire Kispál András évek óta nem hallott lelkesedéssel penget, legalábbis így tűnik a felvételeket hallgatván. Szóval persze, van hasonlóság, naná hogy van, de ezt már olyan közhely volna kimutatni, hogy bátran tovább is léphetünk
Sssszenzációs techno-lemez érkezőben
Sssszenzációs techno-lemez érkezőben
A Depeche Mode népes számú rajongói számára mindenképpen izgalmasan kezdődik az új esztendő. Január elején lezajlott az "ünnepélyes csapatgyűlés" a zenekar házi szerzőjének, Martin Gore-nak Santa Barbarai otthonában, aminek eredményeként a "módosok" már most bejelölhetik a jövő év elejét, mint kedvenceik soron következő albumának legvalószínűbb megjelenési dátumát.
A súlytalanság közege
A Kispál és a Borz feloszlása és a Kispál András szervezte Velőrózsák zenekar eddig igen csúfosnak tűnő (le)szereplése, a Quimby fáradt önismételgetése és a tény, hogy a 30Y (lemez tekintetében) kihagyja ezt az évet, a szokásosnál is vakítóbb reflektorfényt kölcsönzött a Kiscsillag harmadik nagylemezének. Az alábbiakban elsősorban azt tervezzük vizsgálni, hogy mit tud kezdeni az elvben épp zenei nagykorúsága küszöbét átlépő együttes mindezzel.
Szappanopera után, progresszió előtt
Verbálisan elgáncsolni a legnagyobb zenekarokat a legkönnyebb: nincs egyszerűbb, mint orruk alá dörgölni azt, ha látványosan nem tudják megfejelni saját mesterműveik színvonalát. Ilyenkor persze rögtön az ex-zseniket fejelik le – ez történik éppen a progresszív metál legbefolyásosabb és legnagyobb zenekarával, a Dream Theaterrel is. Alkossanak bármit is, ez úgyis csak az „első Mike Portnoy nélküli lemez” lesz. Az pedig, ugyebár, jó nem lehet, ha az alapító dobos-zseni nem vetette rá egója árnyékát. Pedig az amerikai proggerek mindenkinek megadták, amit akartak: kétkedőknek a köpködnivalót, rajongóknak a szeretnivalót, maguknak pedig egy múltba néző, de járható irányvonalat.
4   5   6   7   8   9   10   11   12 
bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés