zene / előadás
2007. 01. 21.
Emlékeznek még Ferencsikre? Egyáltalán: tudják a fiatalabbak, ki volt Ferencsik János? És melyik Ferencsik János? Az ifjú titán, aki egy visszaemlékező szerint néha részegen vezényelt a Zeneakadémián? Vagy a megsemmisítő tekintélyű mester, aki Furtwänglert megszégyenítően lassú tempókat tudott diktálni? Beszámoló a kanonizált értelmezésről.
2007. 01. 18.
A MÜPA téli hangversenysorozatán a nagyobb vidéki szimfonikus zenekarok és jó néhány budapesti együttes lépnek fel, minden alkalommal egy-egy kortárs magyar szerző művét is a műsorukra tűzve. A sorozat második koncertjén, a Debreceni Filharmonikus Zenekar előadásán jártam, akik a változtatás jogával élve két Brahms-darabot, valamint Kovács Zoltán trombitára és harsonára írott Kettősversenyét adták elő.
2007. 01. 11.
Másodlagos frissességű Verdi: Nabucco felújítással próbált nézőket toborozni decemberben az Erkel színház. Öreg épület, avítt rendezés, ám friss előadók. Néhány szó a megszorítások jegyében fogant műsorpolitikáról, avagy miért menjünk mégis az Erkelbe Nabuccót nézni?
2007. 01. 09.
Valamelyik születésnapomat egy amszterdami zsonglőrbarátom lakásában ünnepeltem, aki sokat beszélt a szakmájáról. Ő kisebb labdákat dobál (illetve pattint a földre): többnyire sokat, különböző feltételekkel nehezítve - például monociklire ülés közben és azon egyensúlyozva -, és mindezt (többnyelvű) szöveggel önti nyakon. Más zsonglőrök viszonylag nagyobb üveggolyókat forgatnak a tenyerükben. Ujjaikkal életre keltik a golyókat, azok pedig táncra perdülnek a kezükön, a vállukon, a testük körül.
2007. 01. 05.
Melyben a szerző nem árul zsákbamacskát: némi tárgyilagos, egyensúlyozgató elemzés után előtör belőle az ellenszenv és a kritikus szellem. Hadjárat az indie és a numetal leundergroundozása, a télikabátmetál, a bprnr, az irodalomelménckedés és a fagocitózis ellen.
2007. 01. 03.
Kritizálni egy-egy műfajt, szokást sok aspektusból szokás, és sok-sok célunk lehet vele. Az egyik ilyen attitűd, melynek a művészethez sok köze nincs, a közönségből indul ki: arra épít, hogy azon emberek, akik „élvezik” a művet, gyengeelméjűek. Ilyen jellegű kritikát kap jócskán az Újévi koncert is, én mégis szeretem. Ágyban, párnák közt fogyasztva a legjobb.
2006. 12. 27.
Azt azért tudtam, hogy a mai budapesti partiélet súlyos időeltolódásban szenved, koncertkezdésügyileg. A Süss Fel Napban kilenc óra körül még egyetlen lelket sem láttam, s ezen kissé meglepődtem. Azon pedig még jobban, hogy a népek csak fél tizenegy körül kezdtek áramlani és Cadik is csak ekkor kezdett keverni. Meglehet, hogy vén vagyok vagy konzervatív, de nem fogom fel, hogy ez miért jó így. Miért kell mindent késő éjjel kezdeni és hajnalban befejezni? (Egy klubban amúgy - nappal - is sötét van; alkoholtól bármely napszakban be lehet rúgni, a zene pedig ugyanolyan jó este nyolckor, mint hajnali kettőkor.) Ki érti ezt?
2006. 12. 27.
Az Orient Express elhagyta Európát. A világzenei minifesztivál második napján az eddig megismert magyar és balkáni zenei tájak után indiai partokon kötött ki az A38 hajó. Aperitifként Adiba Amani táncosnő kathak táncát fogyaszthatták az utasok, majd a roma kultúra mélységeit, indiai gyökereit és nagyvárosi megjelenését tálalta a gyönyörű hangú Mitsoura. A kevésbé világzenei, de szintén összetett elektronikus desszertet a Neoból ismert Moldvai Márk szolgálta fel.
2006. 12. 27.
Az Orient Express Afrikában állt meg harmadszor és utoljára. Az utasokat - a Chalaban zenekar élén - a marokkói Said Tichiti fogadta az "őslakosok" nevében: autentikus arab zenével és szinte dagályos spirituális lelkesedéssel. Végül megérkezett a „fekete kontinensre" (a színpadra) a Fellegini Klezmergipsy Band is, hogy a zsidó, balkán és latin zenével, a rockkal, és nem mellesleg Palya Beával egy olyan interkulturális élményt adjon látogatóinak, amitôl még a gyakorlott kultúrantropológus feje is megszédül. A zenekar a lehetô legkevertebb, -hangulatosabb és -barátságosabb módon zárta az A38 háromnapos világzenei minifesztiválját.
2006. 12. 27.
A közönség mozgásba lendül, hátul lépegetnek, az első sorban pedig néhány kamaszlány ugrál. Újabb instrumentális szám következik kavalszóval. Modern és régi dallamok kergetik egymást - a Mission: Impossible filmzenéjére szaxofonos népi motívumok felelnek, az énekes pedig tisztán énekel magyarul, cigányul. Azonban a számok mintha egyformák lennének: nincs kivetnivaló sem a technikában, sem a dalokban, ám a produkció nem eredeti, nem sugárzik. Nem az igazi a Besh o droM: talán az új énekes miatt, talán a népszerűségből lett elegük.
