zene / előadás
2007. 10. 31.
Rekeszizom-szakadás, mesterélmény, éteri muzsika. Azaz újra eljött hozzánk a gulyás legnagyobb kameruni rajongója, a basszusgitár legfőbb élő istene, a páratlanul éteri énekhang tulajdonosa: az egész hajót betöltő aura és „positive vibration”, alias Richard Bona.
2007. 10. 30.
Lehet, hogy semmi baj nem lett volna, ha nem nu/elektrojazzként hirdetik meg a karaoke- és mulatóhangulatot idéző japán vicczenekart. Akkor vagy nem megyek el a koncertre, vagy nem azzal az elvárással, hogy a felkelő nap országának fiai kicsit mást produkálnak majd, mint a lagzikon vagy a kereskedelmi csatornák zenei műsoraiban fellépő haknizenekarok. Egyébként tényleg kicsit más volt: töményebb (és émelyítőbb), vagyis gyorsabb, hangosabb és kevésbé vicces.
2007. 10. 27.
Csalog Gábor előadásának címe – labirintusok és fúgák – alternatívákat vetett fel, és én inkább a labirintus útvesztőiben bolyongtam, mint a fúgaszerűen kibontakozó megoldásra találtam rá. A kortárs magyar zene bennfentes közönségét pedig leginkább csak elidegenítette a felidézett pre-romantikus éra, miközben Beethoven rajongói kétlem, hogy megtalálták volna a kapcsolatot kortárs magyar szerzőinkkel.
2007. 10. 25.
Jarrett a záró improvizáció előtt bejelentette: I hope you keep your culture... Bartókra, Ligetire, talán Kurtágra és több, nemzetközileg elismert szerzőnkre gondolt. De lehet, hogy a globalizációtól óvott minket... Mindenesetre zseniális előadásban volt részünk.
2007. 10. 22.
Nem azt kaptuk, amire vártunk: ebben az előadásban Varèse inkább az absztrakt atonális zene atyjának tűnt, Kagel pedig szimpatikus bohócnak. Ahogy a kortárs zene előadásában egyébként nemzetközi hírnévre szert tevő UMZE és az Amadinda Ütőegyüttes is csupán elvegyült a színpadot elárasztó fiatal zenészek áradatában. Az előadás címválasztása pedig – X = 10 – mindvégig indokolatlan, pontosabban enigmatikus maradt.
2007. 10. 22.
Kérem, bocsássák meg a rejtélyes címválasztást: csak azt akartam kifejezni vele, hogy a Terje Rypdal nevén meghirdetett koncert sztárja ugyan ott volt, és többé-kevésbé játszott is a színpadon, „jelenlétével” mégis komoly baj volt. Persze minden éremnek két oldala van: a jazzként meghirdetett, ám jócskán „progresszív” rocknak induló koncert így legalább valódi kortárs (azaz töredezett, absztrakt) és kifejező előadásra sikeredett.
2007. 10. 18.
Néhány héttel azután, hogy csalódottan távoztunk Thierry Escaich némafilmre-orgonaimprovizáló estjéről, Wolfgang Mitterer mutatott fel alternatívát egy másik klasszikus kísértetfilm, a Murnau-féle Nosferatuhoz „orgonára és élő elektronikára” komponált kísérőzenéjével. Továbbra sem tudom, hogy tényleg koncerttermi esemény-e a műfaj, de ez utóbbi formájában legalább élvezhető. Csak minek hozzá orgona?
2007. 10. 05.
Az utolsó darab volt az előadás csúcsa: a kelta dallam hamarosan balinéz gong-zenévé változott – amit „buddhista” csengők tarkítottak –, majd atonális és mikrotonális kórusmuzsikává; még a végén felcsattanó vastaps és a színpadra hozott hatalmas virágcsokor is haloványnak, gyengének tűnt az előadás (posztmodern) zsenialitásához képest.
2007. 10. 05.
A Kölni Rádiózenekar Richard Strauss-estje amolyan iskolás koncertnek indult. A műsorra tűzött műveket túl pedánsan adták elő; talán épp azért, mert a hatalmas apparátust igénylő darabokhoz az együttest – vélhetőleg – főiskolásokkal egészítették ki. Pedig Strauss zenéje nem az a „megtanulom-lejátszom” stílusú muzsika…
2007. 09. 25.
Zavarban vagyok: nem tudom, orgonakoncerten vagy mégis inkább filmvetítésen jártam-e. Thierry Escaich francia orgonafenomén Rupert Julian: Az operaház fantomja (1925/9) című némafilmjére improvizált, de játéka komoly kételyeket ébresztett bennem a kezdeményezés létjogosultságát illetően. És egyáltalán, improvizáció volt az, amit hallottunk?!?
