zene / előadás
2007. 10. 22.
Nem azt kaptuk, amire vártunk: ebben az előadásban Varèse inkább az absztrakt atonális zene atyjának tűnt, Kagel pedig szimpatikus bohócnak. Ahogy a kortárs zene előadásában egyébként nemzetközi hírnévre szert tevő UMZE és az Amadinda Ütőegyüttes is csupán elvegyült a színpadot elárasztó fiatal zenészek áradatában. Az előadás címválasztása pedig – X = 10 – mindvégig indokolatlan, pontosabban enigmatikus maradt.
2007. 10. 22.
Kérem, bocsássák meg a rejtélyes címválasztást: csak azt akartam kifejezni vele, hogy a Terje Rypdal nevén meghirdetett koncert sztárja ugyan ott volt, és többé-kevésbé játszott is a színpadon, „jelenlétével” mégis komoly baj volt. Persze minden éremnek két oldala van: a jazzként meghirdetett, ám jócskán „progresszív” rocknak induló koncert így legalább valódi kortárs (azaz töredezett, absztrakt) és kifejező előadásra sikeredett.
2007. 10. 18.
Néhány héttel azután, hogy csalódottan távoztunk Thierry Escaich némafilmre-orgonaimprovizáló estjéről, Wolfgang Mitterer mutatott fel alternatívát egy másik klasszikus kísértetfilm, a Murnau-féle Nosferatuhoz „orgonára és élő elektronikára” komponált kísérőzenéjével. Továbbra sem tudom, hogy tényleg koncerttermi esemény-e a műfaj, de ez utóbbi formájában legalább élvezhető. Csak minek hozzá orgona?
2007. 10. 05.
Az utolsó darab volt az előadás csúcsa: a kelta dallam hamarosan balinéz gong-zenévé változott – amit „buddhista” csengők tarkítottak –, majd atonális és mikrotonális kórusmuzsikává; még a végén felcsattanó vastaps és a színpadra hozott hatalmas virágcsokor is haloványnak, gyengének tűnt az előadás (posztmodern) zsenialitásához képest.
2007. 10. 05.
A Kölni Rádiózenekar Richard Strauss-estje amolyan iskolás koncertnek indult. A műsorra tűzött műveket túl pedánsan adták elő; talán épp azért, mert a hatalmas apparátust igénylő darabokhoz az együttest – vélhetőleg – főiskolásokkal egészítették ki. Pedig Strauss zenéje nem az a „megtanulom-lejátszom” stílusú muzsika…
2007. 09. 25.
Zavarban vagyok: nem tudom, orgonakoncerten vagy mégis inkább filmvetítésen jártam-e. Thierry Escaich francia orgonafenomén Rupert Julian: Az operaház fantomja (1925/9) című némafilmjére improvizált, de játéka komoly kételyeket ébresztett bennem a kezdeményezés létjogosultságát illetően. És egyáltalán, improvizáció volt az, amit hallottunk?!?
2007. 09. 22.
Ami gáz, az gáz: a fél órás játék után váratlanul „bekövetkező" szünet alatt a jobb ízlésű közönség elsomfordál, és akik maradnak, azok tapsolhatnak, ameddig csak akarnak, talán (még) ők is érzik, hogy itt valami nem stimmel. Mert ez nem népzene, nem világzene, nem fado és nem is posztmodern – csak vegyes saláta.
2007. 09. 20.
Azon kevesek számára, akik hűséggel végighallgatták a harmadik Budapesti Mahler Ünnep mindhárom estéjét, kiderült, miért is álmodták a szervezők egymás mellé a "málernégyet", Vajda János és Viktor Ullmann kamaraoperáit és a Thomas Hampson estjén felhangzó Csodakürt-dalokat. Irodalmárnyelven szólva: alapvető fontosságú intertextuális kapcsolatok fűzik össze a műveket. Mahler kompozíciói között ez nem is volna meglepetés; ám hogy Vajda és Ullmann librettói a kiválasztott Mahler-dalok szövegeire rímeljenek – le a kalappal a fesztivál művészeti vezetése előtt.
2007. 09. 16.
Nem hiszem, hogy akár egyetlen hang is improvizáció lenne Tzumo zenéjében, bár minden hangszer cifráz. Mivel pedig a magas és mély regiszterben semmi kiemelés nincs, az egész hangkavalkád egyetlen textúrába olvad. Szinte fáj az éles basszushangok hiánya, és – különösen a nem-szakmai közönség számára – túl sok az „elszállós”, a dob kiállásával „fejben csak alig követhető” ritmusra épülő szinti-szóló.
2007. 09. 16.
Irodalom és rockzene, verbál-petting és concertus interruptus, Bakáts téri Fuck és holdak a háztetőn. Kulturális nonplusultra a frusztrált fővárosban egy kemény költővel és egy Mick Jaggerbe oltott Mácsai Pállal, azaz laza rocksztárral.
