zene / előadás
2011. 07. 23.
„Völgy alatt. Nyuszi könyvtár. Nyuszikutya….” „Őt itt meg Eperkének hívják. Amúgy Nusi volt eredetileg. Nekem már Nusi marad.” Hangfoszlányok a közvetlen környezetből – Kassai Robi fotós stábtag adja át az utolsó anyagok egyikét Naszály György sajtófőnöknek (kéne a kutyáról egy fekvő kép is) – készül a holnapi Völgyfutár, lapzárta ma.
2011. 07. 21.
Míg a Mastodon eredetiségét és egyediségét jól jelzi, hogy az elképesztően adatgazdag angol nyelvű tudástár, az Encyclopaedia Metallum olyan műfaji kategóriába sorolja a zenekart, melyet évekig csak ők képviseltek, addig a Slayer zenetörténeti jelentősége már rég megkérdőjelezhetetlen, mint ahogy az is, hogy koncertjeik magával ragadó, magába szippantó intenzitása újra és újra unikális performanszt jelent.
2011. 07. 19.
Annak, hogy az idei Hegyalja Fesztivál startjakor talán valamivel kevesebben vetették bele magukat a tisza-parti bulizásba, vélhetően az lehetett az egyik oka, hogy a rendezvénysorozattal párhuzamosan zajlott Szolnokon az EFOTT. Világos azonban, hogy a Hegyaljára elsősorban a metálosokat sikerülhet bevonzani. Slayer, Mastodon, Amorphis 40 fokban és végszóra megérkező viharban.
2011. 07. 15.
Volt már woodstocki latin rock szenzáció, éteri jazz gitáros, lélekszabadító spiritualista, B. B. King hívő blues gitáros, sőt, Grammy-díjas popzenész is. Az eklektikus gitárstílusáról ismert Santana Guitar Heaven elnevezésű turnéján ennek megfelelően a jazz-konzis ifjaknak, a szappanopera-függő háziasszonyoknak és a latin dallamok szerelmeseinek egyaránt meg akart felelni. Mennyországnak azonban valószínűleg csak a wannabe gitárhősök érezték két és fél órás koncertjét…
2011. 07. 06.
Vannak koncertek, melyeket látni kell. Lehet az búcsúperformansz, spéci tematikus turné, amelyet csak egyszer-egyszer állítanak színpadra, vagy olyan legenda, aki ritkán tesz vizitet Magyarországon. Roger Waters Fal-előadása mindegyik lehetőséget kimerítette, de egyben ki is bújik a kategorizáció alól, több ezeknél. Egyszerre: extravagáns színházi játék; őrült, látványorientált cirkusz; békepárti proteszt-buli; grandiózus koncert, lélekkapirgáló, szívmarkoló zene. Azaz: audiovizuális élménymasszázs. Mondom, vannak koncertek, melyeket látni kell.
2011. 07. 01.
Neal Morse, félúton Beethoven és a Beatles között, korunk egyik zseniális-tehetséges zeneszerzője; éppen csak a progresszív rock nyelvén fogalmaz, azaz rétegzenél: az érdeklődés ennek megfelelően hiányos, az év (eddigi) koncertje pár száz fő előtt zajlott le. Mainstream és underground évtizedes berögződéseit nem is lehet hamar levetkőzni, pláne mifelénk, így hát nem marad más neki, minthogy lelkesen, utazáspénzért terjessze igéjét, mi pedig hasonmód az övét.
2011. 06. 17.
A trónkövetelő most megmutatta, hogy a kellő technika birtokában van. Csakhogy ez a birtoklás annyira lekötötte minden energiáját és figyelmét, hogy ettől inkább bírkózássá, mint előadássá-értelmezéssé csavarodott az est. Nem Liszt-előadást hallottunk, hanem Farkas Gábor magánszámát.
2011. 06. 15.
Mária havának utolsó napján, a Háló Közösségi Központ szokásos keddi hangversenyei sorában különleges, egyszerre népzenei és középkori ihletésű műsor várta az érdeklődőket: a műsorba választott énekek a Bölcs Alfonz nevéhez fűződő, XIII. századi Cantigas de Santa Maria című gyűjteményből, a XIV. századi Llibre Vermell de Monserratból, illetve a magyar népi dalkincsből származtak, amelyeket alkalmanként reneszánsz, vagy reneszánsz eredetű népi hangszeres dallamok egészítettek ki.
2011. 06. 09.
Csak jó promóció és néhány agyonjátszott rockballada kell, és máris a Sportaréna teltházának arcán virítanak a kifacsart könnyek és félboldog mosolyok: repkednek a hálaimák a rádiós nyereményjátékok győzteseinek ajkáról, miközben nem sokkal arrébb a deresedő hajú apuka mutogatja álmosan pislákoló fiának, hogy igen, így játszották azt a bizonyos rock and rollt a 80-as években.
2011. 05. 11.
Jubileumhoz, évfordulóhoz ováció, dínom-dánom, nagyhangú ünneplés dukálna, de nem egy introvertált, meditatív progresszív rock zenekar esetén. Kissé kurta, kissé furcsa, mégis kvázi-tökéletes, speciálisan rajongókra szabott előadással köszönte meg csendesen a maroknyi fanatikus támogatását, kitartását a Riverside, miközben titkukból, a kibogozhatatlan katarzis gócpontjából is megvillantottak valamit, és szolid mosollyal demonstrálták, milyennek kéne lennie a kortárs progresszív keményzenének.
