zene / előadás
2011. 10. 23.
A kulturális színtér székhelyét a Királyfürdő bejáratánál nem jelzi feltűnő felirat. Kiragasztott papírok, nyilak vezetnek a belső udvarra, az ideiglenesen beállított szpotlámpák alá, a napozóágyakból és kihajtható székekből álló, rögtönzött nézőtérhez, ahol a színészekből és zenészekből álló független társulat beállása éppen a végéhez érkezik. Rövid, ám szívhez szóló köszöntés, s hálás szavak a közönség felé. Elérzékenyülés. Világvégi biciklista beletörődő tempózása a kifeszített kötélen. Itt minden – finoman szólva – szimbolikus.
2011. 10. 15.
Helikopter, géppisztolyos katonák, halálos szerelem, maffia és zabigyerekek – lehet ezt elrontani? Az Operettszínház társulata és KERO®, a rendező nem hogy elrontotta volna, épp a legmagasabb emberi távlatokba emelte az egyébként szappanopera ízű tragédiát. Beszámolónk alant következik...
2011. 10. 08.
Amerre nézek, zenészarcok – jegyeztem meg magamnak a MÜPÁ-ban, a Fesztivál Színház nézőterén ülve, Kováts Kriszta és Szirtes Edina Mókus közös produkciója, a Tao Te King kezdete előtt. Márpedig, aki vállalja a szúrós szemű szakmaibeliek előtt való megméretést, az magasra helyezte a mércét.
2011. 09. 19.
Nem gondolom, hogy a koncert rossz volt. Amennyi köze van a trombone-nak az angol bone, azaz csont szóhoz, annyi köze van a Four Bones Quartetnek a rosszasághoz. De azt sem szeretném elhallgatni, hogy voltak bizony problémáim zenehallgatás közben. Kritikám alant következik...
2011. 09. 05.
Az idei Sziget fináléja a szentségtörés jegyében zajlott: a Nagyszínpadon utolsóként a következetesen túlértékelt White Lies játszott mindössze két lemez birtokában, míg a Rock-Metal pódiumon a Tankcsapda butította kiskorú rajongóit utóbbi pár éves daltermésével. Még szerencse, hogy délután a Gogol Bordello nem kisebb célt tűzött ki maga elé, minthogy felszámolja a szegregációt, az izolációt és a szegénységet tánczenéjével, amire csak a melankólia-exportőr The National tudott hasonló nívójú replikát adni.
2011. 08. 31.
Habár egy jóravaló fesztiválozó a negyedik napot az utolsó éjszakára való rápihenéssel tölti, mégis kénytelenek voltunk lecövekelni a Rock-Metal Nagyszínpad elé, ugyanis a világot jelentő deszkákkal ismerkedő Superbutt után a külföldön székelő magyar tufametálos Ektomorf adta ritka honi koncertjeinek egyikét. Utána színpadmustrára indultunk: jártunk pörgős indie bulin (Kaiser Chiefs), Goran Bregovic tánczenének álcázott diszkójában, majd végül a Heaven Street Seven alternatív popslágereire bólogattunk egy sort.
2011. 08. 25.
Ki tudná visszaadni azt a színkavalkádot, azt a meghitt és új, közeli és távoli pillanatokban tobzódó két napot, amelyet Kaposváron töltöttem? Egyike volt azon ritka pillanatoknak, amikor az ég súlyos mély kékjén szivárvány felhők úsznak, a fények aranyban tündökölnek és minden apró részlet önálló életre kel. Élményeim elejétől az utolsó pillanatig jól rendezett sorba igazodnak, amiben minden apróságnak megvan a maga jelentősége: ha az egész teljességét nem is tudom visszaadni, legalább ezt az elrendezettséget megpróbálom felidézni...
2011. 08. 24.
Sármőr bariton, a melankólia vokálfestője, karizmája az 50-es évek alfahím-énekesei, Sinatra és társai világát idézik; a színpadra melltartók és alsóneműk repülnek, szigorúan csak feketék, pedig szó sincs itt szerelemről, csak az utána maradó bánatról, csak szorongásról, csak őszről meg borról, csak a bánatos szerelemről, csak a szorongó őszről meg Ohióról. A The National ha nem is a Sziget legjobb, de talán legfontosabb koncertjét adta Matt Berninger mesterdalnok vezetésével.
2011. 08. 23.
„Lehet élni zene nélkül is. A sivatagon át is vezet út, de mi azt akarjuk, hogy az ember ne úgy járja végig élete útját, mintha sivatagon menne át, hanem virágos réteken” (Kodály Zoltán)
2011. 08. 21.
Nem kell más, csak elénekeltetni egy 90-es évekbeli, „retro” rock ’n roll szettet egy energikus, őserejű hanggal bíró énekesnővel, és máris a Skunk Anansie-é a Sziget koncertje szerény titulus, amelyért csak a Judas Priesttel kell versenyeznie. Pedig a nemrégiben újjáalakult brit rock banda nem csinált mást, csak hozta a szokásos formáját, ami a „feminista” dühhel ágáló, éneklő, előadó Skin esetében annyit takart, hogy ahol csak lehetett, lebontotta a koncertek számára szolgáló hagyományos kereteket.
