zene / előadás
2011. 11. 06.
Se az a hippifazonú Ken srác, az a dalszerző-zseni, se az alkoholista, nyugalmazott hangszálbajnok, a Byron, sokkal inkább ez a kocsmáros kinézetű, angol akcentusát ropogtató gitáros, Mick Box maga a Uriah Heep. Meg ez az aranytorkú, aranyhajú, kopaszodó énekes, ez a „back to the 80s” show-ból menesztett basszer, meg ez a kopasz izomember, aki mintha folyton szét akarná bontani a dobcájgot. Ez az öreg Uriah Heep, amelyik mégis úgy tolja a rock ’n rollt, mint a hippik. Fiatalosan, szabadon és egyszerűen. Easy Livin’ a javából.
2011. 10. 23.
A kulturális színtér székhelyét a Királyfürdő bejáratánál nem jelzi feltűnő felirat. Kiragasztott papírok, nyilak vezetnek a belső udvarra, az ideiglenesen beállított szpotlámpák alá, a napozóágyakból és kihajtható székekből álló, rögtönzött nézőtérhez, ahol a színészekből és zenészekből álló független társulat beállása éppen a végéhez érkezik. Rövid, ám szívhez szóló köszöntés, s hálás szavak a közönség felé. Elérzékenyülés. Világvégi biciklista beletörődő tempózása a kifeszített kötélen. Itt minden – finoman szólva – szimbolikus.
2011. 10. 15.
Helikopter, géppisztolyos katonák, halálos szerelem, maffia és zabigyerekek – lehet ezt elrontani? Az Operettszínház társulata és KERO®, a rendező nem hogy elrontotta volna, épp a legmagasabb emberi távlatokba emelte az egyébként szappanopera ízű tragédiát. Beszámolónk alant következik...
2011. 10. 08.
Amerre nézek, zenészarcok – jegyeztem meg magamnak a MÜPÁ-ban, a Fesztivál Színház nézőterén ülve, Kováts Kriszta és Szirtes Edina Mókus közös produkciója, a Tao Te King kezdete előtt. Márpedig, aki vállalja a szúrós szemű szakmaibeliek előtt való megméretést, az magasra helyezte a mércét.
2011. 09. 19.
Nem gondolom, hogy a koncert rossz volt. Amennyi köze van a trombone-nak az angol bone, azaz csont szóhoz, annyi köze van a Four Bones Quartetnek a rosszasághoz. De azt sem szeretném elhallgatni, hogy voltak bizony problémáim zenehallgatás közben. Kritikám alant következik...
2011. 09. 05.
Az idei Sziget fináléja a szentségtörés jegyében zajlott: a Nagyszínpadon utolsóként a következetesen túlértékelt White Lies játszott mindössze két lemez birtokában, míg a Rock-Metal pódiumon a Tankcsapda butította kiskorú rajongóit utóbbi pár éves daltermésével. Még szerencse, hogy délután a Gogol Bordello nem kisebb célt tűzött ki maga elé, minthogy felszámolja a szegregációt, az izolációt és a szegénységet tánczenéjével, amire csak a melankólia-exportőr The National tudott hasonló nívójú replikát adni.
2011. 08. 31.
Habár egy jóravaló fesztiválozó a negyedik napot az utolsó éjszakára való rápihenéssel tölti, mégis kénytelenek voltunk lecövekelni a Rock-Metal Nagyszínpad elé, ugyanis a világot jelentő deszkákkal ismerkedő Superbutt után a külföldön székelő magyar tufametálos Ektomorf adta ritka honi koncertjeinek egyikét. Utána színpadmustrára indultunk: jártunk pörgős indie bulin (Kaiser Chiefs), Goran Bregovic tánczenének álcázott diszkójában, majd végül a Heaven Street Seven alternatív popslágereire bólogattunk egy sort.
2011. 08. 25.
Ki tudná visszaadni azt a színkavalkádot, azt a meghitt és új, közeli és távoli pillanatokban tobzódó két napot, amelyet Kaposváron töltöttem? Egyike volt azon ritka pillanatoknak, amikor az ég súlyos mély kékjén szivárvány felhők úsznak, a fények aranyban tündökölnek és minden apró részlet önálló életre kel. Élményeim elejétől az utolsó pillanatig jól rendezett sorba igazodnak, amiben minden apróságnak megvan a maga jelentősége: ha az egész teljességét nem is tudom visszaadni, legalább ezt az elrendezettséget megpróbálom felidézni...
2011. 08. 24.
Sármőr bariton, a melankólia vokálfestője, karizmája az 50-es évek alfahím-énekesei, Sinatra és társai világát idézik; a színpadra melltartók és alsóneműk repülnek, szigorúan csak feketék, pedig szó sincs itt szerelemről, csak az utána maradó bánatról, csak szorongásról, csak őszről meg borról, csak a bánatos szerelemről, csak a szorongó őszről meg Ohióról. A The National ha nem is a Sziget legjobb, de talán legfontosabb koncertjét adta Matt Berninger mesterdalnok vezetésével.
2011. 08. 23.
„Lehet élni zene nélkül is. A sivatagon át is vezet út, de mi azt akarjuk, hogy az ember ne úgy járja végig élete útját, mintha sivatagon menne át, hanem virágos réteken” (Kodály Zoltán)
