zene / előadás
2014. 11. 27.
A Trafóban vidám hangulatú közönség gyűlt össze, akár egy szikrázó, erdei rőzserakás körül: nagy-nagy tüzet kéne rakni, írta József Attila - hát itt valami hasonló történt. A közönségben mindenféle korosztály képviseltette magát: a legrégebbi ECM-es és a különböző újabb Frisell-korszakokat jól ismerő rajongók is betértek némi kötetlen muzsikáért. Bill Frisell zenei világa rendkívül szerteágazó, a kísérleti jazz-en át a kortárs zenéig, beleértve a folkot, a country-t is.
2014. 11. 20.
A Müpába tévedtem, ott is a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermébe. Leszálltam a villamosról, átsétáltam a zebrán, s mellettem hirtelen gimnáziumi tanulóknak kinéző fiatalok szaladtak a Művészetek Palotája felé. Az egyik fiú futás közben odaszólt az egyik lánynak: "magassarkúban futsz? de szeretem az ilyen lányokat!", míg a másik fiú azt videozta le, ahogy az előtte levő másik lány mókásan rohan a helyszín felé, mint valami őzgida. Idilli helyzet volt. Fiatalság és bolondság és csodálatosan színpompázó épület a háttérben. Ékes példája volt ez az egész jelenet annak, hogy az idő rohan, mi pedig szaladunk utána, hogy azért lépést tartsunk vele.
2014. 11. 19.
A késő őszi nap még aranyba boruló naplementével hajtja álomra a fejét, ahogy a kiskörúton baktatok a BMC felé: nem is gondoltam volna, hogy ilyen gondtalan estben, felhőtlen álmodozásban lesz ott részem…
2014. 11. 02.
Úgy látszik, vannak visszatérő dolgok az ember életében: még 2009-ben írtam egy lemezkritikát Eötvös As I crossed a bridge of Dreams című CD-jéről – azóta se nagyon találkoztam más írással, ami róla szól –, aztán múltak az évek, s a 2001-es bemutatóra ugyan már nem tudtam visszatérni, ám csak nyílt alkalmam a darab élő előadását is meghallgatni a CAFe Budapest jóvoltából.
2014. 10. 31.
Már el is felejtettem, hogy egy ilyen illusztris, nagy méretekkel rendelkező komplexumban, mint a Müpa, meghitt, már-már családias légkörű koncertet is lehet szervezni. Na persze ez azért nagyban függ a közönség soraiban helyet foglalók számától. A Body of Songs nevezető koncerten a Fesztivál Színház hangversenytermében bizony még jó néhányan elfértek volna, pedig a közönségnek legalább a fele így is külföldi látogatókból állt. Úgy látszik, a magyar még nem eléggé nyitott, még idegenkedik a kortárs zenétől. Pedig ez az este is megmutatta: nincs mitől félni (félnem). Persze, minden kezdet nehéz…
2014. 10. 30.
Nils Petter Molvaer nem először jár Budapesten, ahogy a norvég, elektronikával kacérkodó jazz más képviselői is megfordultak már nálunk. Molvaer esetében különösen arra voltam most kíváncsi, hogy mennyire tud elszakadni egykori nagy sikerű, Khmer című lemezétől. Nem csalódtam benne a CAFe Budapest rendezvényén.
2014. 10. 29.
Öregkori bluesgitározás a progresszív rock egyik nagyjától: Budapesten járt a Jethro Tull gitárosa, és megmutatta, mit tanult a blues nagyjaitól és Mississippi mellől származó feleségétől.
2014. 10. 26.
Rajzfilmekben gyakran visszatérő jelenet, ahogy a kisebb, de élelmesebb karakter a nagyobb, erősebbet valamilyen furfangos módszerrel kifárasztja, hogy végül egyetlen pöccintéssel le tudja teríteni. Az A38-as hajón úgy éreztem, hogy a Swans is a fárasztásra játszik, sőt még pöccinteni se nagyon hajlandó. S mindezt ahelyett, hogy egy becsületes balegyenessel egyből padlóra küldött volna, ahogy azt, ha valakitől, hát tőlük el lehet volna várni.
2014. 10. 24.
A magyar könnyűzene máig legproduktívabb együttese egyetlen lemezt jelentetett meg, Az ördög álarcosbálját: azóta nincs zene enélkül. A zenészek pedig, már akikről pontosan tudni lehet valamit (és egyáltalán itthon maradtak), legendákká váltak (a háttérben). Ennek a legendának eredtem a nyomába…
2014. 10. 23.
Rohanva érkeztem, ballagva távoztam, a kettő között pedig elbűvölve álldogáltam, vállamat kényelmesen a hangmérnöki emelvény oldalfalának vetve. Ilyen volt a Necks: higgadt, lassú, józan, türelmes, és mindez annyira magától értetődően, hogy nem lehetett, ha viszonylag rövid időre is, nem átvenni és a koncerttermen kívül is kipróbálni ezeket a magatartásformákat.
