zene / előadás
2016. 01. 21.
Szokatlanul erős koncertekkel kezdődött az idei év. Már ami a budapesti underground színtért illeti. A 100-as klub csapatának rendezésében ugyanis két hazai kiválóság mellett három horvátországi csapat is megmutatta, mi az a punk. Mindezt klisé- és közhelymentes, őszinte, eredeti és nem utolsósorban észveszejtően dinamikus módon, amelyet a horvát nyelvű szövegek csak még érdekesebbé tettek.
2016. 01. 19.
„Mi jövünk, mi jövünk” – ismételgeti Sallai László, a Felső Tízezer lemezbemutató koncertjén a Toldi Klubban. A debütáló album, a Normális élet, egyben a koncert első, Mi jövünk el című számának szövegén nem kell túl sokat gondolkodni: adott egy generáció, amely a rendszerváltás környékén született, és bár elveszettnek tartják, sőt ő is elveszettnek tartja magát, úgy érzi, végre meg kell végre mutatnia, hogy igenis létezik. Az előző nemzedékek nem könnyítették meg a dolgát, ezért most tehetnek egy szívességet: „Félre az útból, mindenki hátra!”.
2015. 12. 30.
A Quimby zenekart Magyarországon kevés embernek kell bemutatni. Ha az unalomig újra és újra feldolgozott Most múlik pontosan című dal kapcsán nem, hát a Telekom reklámból ismerhet rájuk a magyar alternatív könnyűzenében járatlan ember. Azt, hogy miért tartják őket sokan az ország első számú koncertzenekarának, már sokszor megtapasztaltam. És ez az élmény most sem maradt el: a lassan 25 éves banda valósággal felrobbantotta az Akvárium színpadát, méltóképpen búcsúztatva el az idei évadot.
2015. 12. 27.
Nem sok teret hagy a kétségeknek és a klasszikus szerzők őrült fortélyainak: bár hangról-hangra ismerem a művet, néha erősen figyelnem kell arra, hogy éppen mi szól. Tudniillik hallunk egy nagyon jellegzetes futamot (egyetlen hangszeren), a zenekar nagyrészt uniszónóban játszik, mint egy ritmushangszer, aztán jön a refrén, amikor az egész zenekar, szóló hegedűsökkel egyetemben egyetlen futamot ismételget egyre erősebben, majd újabb (halk) motívum a hegedűn, egy-két hangszeren, uniszónó kíséret aztán refrén, és így tovább...
2015. 12. 08.
Néró császárról az a kép él az emberekben, hogy a pusztítás, zsarnokság, művészi dilettantizmus és még ki tudja mi mindennek az okozója a Római Birodalomban. Ha viszont valaki megnézi Claudio Monteverdi két operája közül az egyik, teljes egészében fennmaradt művet, a Poppea megkoronázását, egy időre legalábbis biztosan elfelejti a Néróval kapcsolatos negatív konnotációkat, és az őrült zsarnok helyett az embert fogja látni benne.
2015. 11. 29.
Bevallom, csak a PFZ kedvéért mentem erre a koncertre, s ahogy a műsort nézegettem, bizony nem túl nagy lelkesedéssel. Ki tudja, hányadszor, újra meghallgatni a Leonóra-nyitányt meg az V. szimfóniát – ehhez Beethoven rajongónak kell lenni, vagy valamiféle csodában hinni, hogy most valahogy valami mégis más lesz, mint a megszokott. Csodák pedig történnek, ha nem is túl gyakran.
2015. 10. 21.
Nem először fordul elő velem, hogy figyelmetlenségből rossz terembe ülök. Ezúttal még időben figyelmeztettek tévedésemre, és már nem is értem, hogy képzelhettem, hogy a Lutoslawski Quartet koncertjét a nagyteremben rendezzék meg?
2015. 10. 20.
A Müpa nagyobbik hangversenytermében a színpaddal átellenes nézőtéri szakaszon és a 3. emeleten nem ültek, egyébként szinte teltház volt. Azt gondolom, hogy ez több mindenről szól: az emberek kíváncsiak az egzotikusnak számító külföldi, jelen esetben litván zenekarra, az ismert zenészre és nem utolsósorban a zsenire. Az utóbbi két jelző az orosz hegedűművészre, Szergej Krilovra vonatkozik, aki most karmesteri minőségében is megmutatkozott.
2015. 10. 16.
Már nem is emlékszem, pontosan mikor kezdtem el a Geneamus Ensemble-lel foglalkozni: két interjú, egy csomó beszélgetés, levelezés és mindenféle információ után azt gondolom, túlságosan is nagy elvárásokkal érkeztem a koncertre: nyilván meglehetősen szokatlan volt, rossznak semmiképpen sem mondanám, ám nem hozta azt, amit vártam tőle.
2015. 10. 15.
Shakespeare-évadja alkalmából több produkcióval is nagy fába vágta a fejszéjét a Magyar Állami Operaház vezetősége. A West Side Story után másik évadnyitó premierként egy nagy drámai erejű, ugyanakkor az énekesekkel szemben nagy követelményeket támasztó darabnak, Verdi Otellójának felújítását valósította meg Stefano Poda látványos, ugyanakkor meglehetősen vérszegény rendezésében.
