zene

Egy doktorszemináriumon, amelyen részt vettem, Ávéd János, a kiváló szaxofonos jegyezte meg, hogy véleménye szerint a jazz-zenészek egyik alapvető tulajdonsága a fejlődésre, és ezzel együtt a változásra való törekvés. Ez csupán egy témafelvetés volt János részéről, alaposságát és felkészültségét ismerve egy kutatásban nyilván hozzáfűzte volna, hogy ez a tendencia akkor is megfigyelhető, ha a jazz műfajnak vannak kifejezetten retrospektív stílusirányzatai, így olyan zenészek is játszanak jazzt, aki a múlt rétegeinek felidézésében találnak inspirációt. Egy zenész pályafutásában megfigyelhető fejlődés, sőt ezen túlmenően az egyes jól megkülönböztethető szakaszok, gyakorta váltják ki a kritikusok, bizonyos esetekben a hallgatóság ellenérzését, miközben a változás hiányában könnyen válhat egy előadó önismétlővé. A Wesleyan Egyetem egy 2017-ben publikált kutatásban a jazz és a klasszikus zenei tanulmányok, a kreatív gondolkodásra gyakorolt hatását vizsgálta. Megállapítást nyert, hogy „[…] a jazz-zenészek az improvizációs képzés során azt tanulják, hogyan helyettesítsenek be zenei hangokat, akkordokat, ez pedig megnövekedett kognitív rugalmassághoz vezet." Ezt az állítást alapul véve nem csupán azok az emberek fordulnak sok esetben a jazz irányába, akik igénylik a gyakori változást, de feltételezhetően a műfaj ismerete is erősíti ezt az irányultságot. Ennek az összetett kérdéskörnek a vizsgálatát teszem meg az alábbiakban.

A Napkötöző című album a zenekar legújabb dalait mutatja be, égtájak közé szorított emberről, a világról, a kifelé és befelé tekintés közös metszéspontjában.

Semmi szokatlan nincs abban, ha esős időben az utcán sok esernyős embert látunk. Verőfényes napsütésben is elfogadott az ernyős emberek látványa. Ám ha se eső nincs, se napfény, csak erős szél fúj, és a tömegben egyetlen ember fölött rángatózik az ernyő, akkor azért tudható, hogy valami nem stimmel. Ha ezt Budapesten látni, akkor esélyes, hogy Bartók György van az ernyő alatt. Tengerész tulajdonságokkal rendelkező zeneszerző ő: abba kapaszkodik, ami más embert felborít.

Ma már felidézhetetlennek  azok a száz évvel ezelőtti pillanatok, amikor a zongora interpretációja az angol mechanikás zongorák és a kiegyenlített hangolás bevezetése révén olyannyira megújult, hogy arról - a koncertek utáni korabeli beszámolók szerint - parázs viták alakultak ki mind a sajtóban, mind a magánszalonokban. Ezek a részben ámulatot, részben rémületet hordozó viták döbbenten reflektáltak azokra a pianissimókra, amelyeket a hangfelvételek tanúsága szerint Artur Schnabel alkalmazhatott elsők között. Nemcsak azért, mert az angol mechanika olyan halk játékmódot engedett meg, amelyet a pianoforténak is nevezett hangszer korábban nem tudott, hanem amiatt is, mert a kiegyenlített hangolás miatt elvesztek a hangnemek karakterei, és a korabeli előadók úgy érezték, ezeket nekik kell pótolni személyes agogikával, egyéniségre szabott technikával. Az sem véletlen, hogy a tonalitás felbomlása leginkább a zongorához kötődött, azaz egy olyan hangszerhez, amely sosem volt reguláris zenekari hangszer, ám szólóhangszerként már a késő barokkban számoltak vele. 

Mindenekelőtt bevallom:  ennek az előadásnak a főpróbáját láttam. Mégis merem publikálni az alábbi reflexiót, ugyanis már a ott kiderült, hogy rendkívüli processzus résztvevője vagyok. Az előadás kezdetére olyan mértékű tömeg érkezett,  hogy nem mertem megkockáztatni egy lehetséges vércukor-ingadozásos rosszullétet: a szűk nézőtéren megzavartam volna mások  örömét.