színház / előadás
2009. 05. 16.
Mondják, hogy a barokk operajátszásban, színjátszásban nemcsak színpadi gépezeteket használtak minden mennyiségben, hanem Londonban még a Temzét is szerették volna bevezetni a színház épületébe – csak hogy „még” hitelesebb, élethűbb és persze pompázatosabb legyen a cselekmény bemutatása. Kovalik az operaházi Xerxes előadásában a Dunát ugyan nem hozza be, de a gépvilág, a mesetenger és a graffitis panelház nem hiányzik a produkcióból.
2009. 05. 15.
Ha Stephen King nevét a Csipkerózsika című mesével hoznám összefüggésbe, elcsodálkozna-e az olvasó? A Budapesti Kamaraszínház előadása és a regényből írt darab egyik kulcsmetaforája az ujját varrótűvel megszúró lány, aki álomba zuhan.
2009. 05. 11.
Sokan panaszkodnak a felolvasóestek unalmasságára, a szerző, sőt, már az irodalom haláláról beszélnek. Hogy a költészet hogyan tudja túlélni ezeket a nehéz időket, képes-e megújulni és valódi élménnyé varázsolni egy egész estét, arra Fesztbaum Béla önálló előadása ad reményteli választ.
2009. 05. 10.
A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében a hazánkban vendégszerepelt Prágai Nemzeti Színház Balettegyüttesének kritikai visszhangjait olvasgatva megállapíthatom, hogy szerencsés ember vagyok. Szerencsés, mert a Fesztiválszínházban előadott két balettest közül a másodikat, a sikerültebbet láttam.
2009. 05. 05.
Nem igazán érdekelnek a kulisszák mögötti történések: elvégre én a néző vagyok, mi közöm az előadáson kívüli többihez? Nyilván sejtjük, hogy ott hátul sminkelnek, gyorsan szerepet néznek át; némely színész részegen érkezik, van, aki a kollégával veszekszik, mielőtt színpadra lép. De ezt nem tartom fontosnak, mondjuk, a Hamlet szempontjából. Még akkor sem, ha most történetesen John Cassavetes 1977-es Premier című filmjét ültetik színpadra Ivo van Hove rendezésében.
2009. 04. 30.
Kötelező olvasmányunk, Molnár Ferenc halhatatlan regénye nem csupán Magyarországon járt be diadalutat; több közép-kelet-európai generáció forgatta, és fogadta barátai közé a kis hős Nemecseket, a jellemes Bokát, az áruló Gerébet, a harsány Csónakost és a többieket. Michał Zadara, a mindössze harminchárom éves fiatal rendező, felnőtt színészekkel, sok szimbólumot használó előadásban foglalta össze, mit jelent számára mindez a lengyel történelem, a bajtársiasság és a hazaszeretet egyetemes viszonylatában.
2009. 04. 28.
Egyszerűség és letisztultság a játéktéren, fehér lepel a földre terítve. A színen lévő egyetlen játékos jelenléte a darab központi motívumát, a magány, a magára maradottság érzetét jeleníti meg. „Ő az a gyermek, akit nem szerettek s akit ezen kívűl azért vertek, mert nem tudták elviselni azt, hogy nem szeretik.” Igen, ez ő, a békakirály.
2009. 04. 24.
„Ilyen a Lear király? Még sosem láttam” – kérdezi egy ismerősöm, mikor a színház után összefutunk. Nekem főleg az előadás tempójával van problémám, neki a leegyszerűsített stilizáltságával. Annyi bizonyos, legyen szó akármilyen élő legendáról, Lev Dogyin színháza minket már nem varázsol el.
2009. 04. 20.
Attól még, hogy itt születtünk, itt nőttünk fel, és lételemünk a szomorú vasárnapi levegő, nem kell mindig a nagy magyar harakiri. Még kevésbé jogunk és kötelességünk e folyton fojtó magyar valóságot és életérzést számon kérni – mindenféle valódi mélységekre hivatkozva – távoli országok kultúráján és képviselőin. A blöff az blöff. Igen. De nem minden könnyedség kockázat és valódi tudás nélkül való. A Trey McIntyre Project Amerikából érkezett. Tud nevetni. Tud nevettetni. Tud könnyed eleganciával fogalmazni. Mindemellett tud végtelen alázattal és a legmagasabb fokú technikai tudással közönség elé állni.
2009. 04. 18.
Képzeljük magunkat egy ovális terembe, emelkedő széksorokkal. Középen, lent folyik az előadás. A néző így fejet hajt, de le is néz. Nehéz nem lenézni a figurákat, mert Füst Milán-i mondattal szólva, ezek nem emberek… ezek rosszabbak… Jön a porondmester, és bemutatja az állatokat, átlátszó zsákban hozzák a kígyót. A kígyót, aki maga a Marilyn-frizurás Lulu.
