színház / előadás
2010. 12. 08.
A Nemzeti Színház Magyar ünnepe, Závada Pál Idegen testünk című regényének színpadi adaptációja, ékes példája annak, hogy egy rendkívül sűrű cselekményt, egy politikailag, kor- és művelődéstörténetileg is alaposan terhelt regényt hogyan kell színpadra állítani. A rendező, Alföldi Róbert munkája nemcsak figyelemre, de a legmélyebb elismerésre is méltó: pellengérre állítja a múlt és a jelen mégoly aktuális politikai vitáit, egymásnak szembeszegülő nézeteit azt állítva, hogy a dolgok nem ítélhetők meg egyetlen nézőpontból, csakis nézőpontok összességéből szemlélhetjük a világot.
2010. 12. 04.
Ahogy a műsorfüzet címlapjára tekintek, a színházi plakátok aranykora dereng fel lelki szemeim előtt. A századvég, a boldog békeidők világa. No meg a korszak színháza is, hisz ebben a közegben és elsősorban ennek a közegnek készült Csiky Gergely A nagymama című vígjátéka.
2010. 11. 30.
The music is not good – mondja nekem egy zenész, határozottan, nem kertelve, aki néhány nappal előttem látta Az álruhás kertészlány, miszerint a La finta giardiniera olasz verziójának előadását a Theater an der Wienben, Bécs új operaházában, ahogy magukat nevezik.
2010. 11. 23.
Az Ovibrader kerettörténetének is van egy kerete: a pszichiáter elmeséli, hogy Indiában összebarátkozott egy taxisofőrrel, aki sokat beszélt a feleségéről. Végül aztán kiderült, hogy a szeretett feleség nem más, mint egy fügefa. Ha pedig egy pszichiáter nem tud szabadulni a gondolattól, hogy milyen lenne az élet egy fügefa-asszonnyal egy hús-vér nő helyett, az azért sokat elárul a darabban felvázolt férfifrusztrációkról.
2010. 11. 23.
Az új évad szokás szerint három új darabot jelent a Vígben, és ha ez önmagában nem elég, a Vígegyetem elnevezésű közönségtalálkozókkal kiegészítve egy még teljesebb színházi évnek nézhetünk elébe. Az előadások ugyanis már itt elkezdődnek, egy családias késődélutánon a rendezővel, a háttérben dolgozókkal, a színészekkel. Így volt ez már az első premier, a Ványa bácsi esetében is.
2010. 11. 18.
Sok harcot tartogat számunkra a Kuo-hszing-je harcai című kabuki. Nemcsak a címéből következtetünk erre, hanem a harcos darabok, azaz kabuki aragato műfaja miatt is. Harcol egy virágzó cseresznyefaág egy szilvafaággal, később egy gébics egy tengeri kagylóval. A darab főhőse legyőz egy tigrist, majd az ellenséges sereget, végül pedig a saját seregét, mert azok megpróbálják megakadályozni további terveiben. Az előadás mégis megfoszt minket a végső nagy csatajelenettől, amire készülünk, és amit izgatottan várunk a közel négyórás darab alatt.
2010. 11. 17.
Újra és újra meg kell húznunk a ravaszt, hogy megbizonyosodjunk, gyilkosok vagyunk-e. Ebben a hitben éli mindennapjait a Függés főhőse. De ez az egésznek csak a vége, vagy nagyon is a kezdete? Minden ciklikusan működik. Bele kell őrülni mindenbe.
2010. 11. 12.
Ki a néző? Ki a színész? Ki a rendező? Ki a szerző? Hol ül a néző? Hol játszik a színész? Kit játszik a színész? Miről szól a darab? Miről szól az előadás? Ezeket a látszólag mindennapi kérdéseket teszi fel Tim Crouch, miközben a konvencionális színházfelfogás és az intimszféra határait feszegeti.
2010. 11. 09.
A Radio Müezzin című előadás a müezzinek világát mutatja be. Négy történetet, ugyanabból a szempontból. Kiindulási alapként (ihletforrásként?) az szolgálhatott, hogy az egyiptomi Vallásügyi Minisztérium elrendelte, hogy ezentúl nem minden minaretben egy, hanem országszerte összesen harminc kiválasztott müezzin éneke lesz hallható.
2010. 11. 04.
Kés a kézben. Sose volt magzatot ki, zsarnok anyát körbevágni, rajzolni álmában. Kést álmodni, reptetni, ha mást már nem lehet. Kulcsot zárban zörgetni egyre. Ahogy a falióra mutatóját. Évek múlnak el. Lányok múlnak el.
