színház

Ha nehezen írok meg egy kritikát, általában azt jelenti, jó az előadás. Jó az előadás, mert beszippant, magával ragad, és hetekig gondolkodnom kell rajta. A nem is olyan régen alakult Loupe Színházi Társulás Cordelia O’Neill Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá című drámáját Horváth János Antal fordításában és egyben rendezésében vitte színre.

Transzszexualitás és sámán kultúra egy entitásként olvad össze Choy Ka Fai digitális kollázsában. Az előadás többek között azt is vizsgálja, hogyan épül össze az identitás az interconnectedness, a posztinternet, a mesterséges intelligencia és a multikulturális divat korában, ahol egyidejűleg van hozzáférésünk több kultúrához, valláshoz és társadalmi nemhez, mint eddig bármikor, amellett, hogy egyszerre jeleníti meg a női sámánokat diszkriminatív pozícióban láttató narratívákat.

Megszületni, kisvárosban családban felnőni, Budapestre jönni, dolgozni, szerelembe esni, megházasodni, gyereket nevelni. Egy teljesen átlagos női élet. De mi van, ha a felsorolásba bekerül az is, hogy „férj által megveretni”, az is átlagos marad még? Az Örkény Emma című darabjáról.

Noha csütörtökön lezajlott a fesztivál zárópartija, akadt még egy pótnap is, a vasárnap, amikor a szlovén Uroš Kaurin és Vito Weis produkciója, a Hős 4.0 – Business as Usual című előadása érkezett Szabadkára, de erre sajnos nem tudtam visszajönni. Így hát a szerdai és a csütörtöki nap előadásairól tartozom még beszámolóval, ám ezt bizonyos okoknál fogva ezúttal visszafelől kezdeném.

A negyedik és ötödik nap három teljesen eltérő karakterű darabot kínált: egy hagyományos és biztonságos keretek között maradó életrajzi játékot, egy minden hagyományos és biztonságos keretet érvénytelenítő produkciót, és egy egyetemista csapat előadását, amely a saját biztonságos kereteinek a határait igyekezett kitapogatni.