irodalom / tudósítás
2006. 10. 30.
A színművésznő azokra az ,,igazi tragikák"-ra emlékeztetett, akik elevenen élnek még az emlékezetemben - hogy honnan, magam sem tudom. Talán ,,így" kell kinéznie, öltözködnie. ,,Ilyen" a hanghordozása, a mimikája. És van benne valami furcsa, mintha megszállott lenne. Szeme más mélységet árul el, mélyebb tudást, egyúttal félelmetessé is lesz tőle. Úgy bánik a szájából előtörő szavakkal, mint tökéletesen uralt eszközökkel, amelyekkel hol simogat, hol üt. Akár egyik pillanatról a másikra, minden átmenet nélkül. Sosem tudhatod, mi következik a következő másodpercben. Ez az egzaltáltság kissé nyugtalanító is. Engem feszélyez.
2006. 10. 25.
A Grand Caféban tartott felolvasóest után (lásd a rovatban a Boldog költőket szeretnék hallani című írást, a szerk.) lóhalálában vágtattam át a Mata Hariba, ahol Lena K (Krékits Kata) és Létra (Derdák Zoltán Tamás) felolvasóestjét hallgattam meg. A szokásos társaság fogadott, azok, akik Szegeden minden ilyen rendezvényen ott vannak. Mi már csak ilyen belterjesek vagyunk.
2006. 10. 24.
A Millenniumi Kávéház zsúfolásig megtelt, a másik teremből hozott székek annyira elfoglaltak minden kis területet, hogy sajátommal csak lassan araszolgatva jutottam el a színpad bal oldalára. Mellettem a két előadó viccelődött, láthatóan ők is rettentően izgatottak voltak, a közönség is zsibongott. Aztán elindultunk a teljesség felé…
2006. 10. 23.
A Magyar Íróválogatott (piros mezben) és a Szegedi Tudósválogatott (kékben) mérkőzése a szegedi Etelka sori, Felső Tisza-parti Stadionban zajlott. Utóbbi csapatról úgy látszott, mintha kispályához szoktak volna, és most kissé döbbenten állnak a “megváltozott méretek” előtt. Én ugyan nem értek a focihoz, de kissé “petyhüdt” meccset láthattunk, még Szilasi László buzdítása (“Ne nyugodjatok meg, ne nyugodjatok meg!”) sem volt túlzottan hatásos.
2006. 10. 23.
Természetesen elkéstem. Az első tíz percet. Mert mindig csak akkor kezdenek pontosan, amikor én nem érek oda időben. (Ez nem a Grand Caféra jellemző, hanem úgy általában.) Szerencsére nem maradtam le semmiről. Akkor zuhantam be – az első sorba, hogy semmit ne mulasszak el (még egy arcrándulást sem) –, amikor Garaczi László arról mesélt, hogy voltaképpen csatatéren nőtt fel. Sári B. László jó moderátornak bizonyult, csak rövidet kérdezett. Mégsem az volt az érzésem, hogy egy moderált beszélgetést hallgatok, inkább az, hogy itt ül pár ember, és beszélgetnek.
