irodalom / könyv
2010. 12. 02.
Akármilyen különös, úgy tűnik, talán ismét figyelnünk kell az Ulpius-ház kínálatára. Az egyébként nem éppen a magas irodalmi igények kielégítésére szakosodott kiadó már tavaly is okozott meglepetést, amikor kihozta Teslár Ákos második regényét, a Nehéz kutyát, amely minden hibája ellenére a ’80-as évek elején született nemzedék egyik legjobb regénye. Most pedig A zsidó világirodalom remekei címmel indított sorozat az, amely figyelmet érdemel, illetve ennek első kötete, Gustav Meyrink Góleme, amelyet új fordításban jelentetett meg a kiadó.
2010. 11. 29.
A megfosztatás traumájának a könyve. Megfosztatás a hazától, a nyelvtől, az emberi méltóság klasszikus képzetétől. De ez a megfosztatás sem a Pilinszky János Apokrifében megfogalmazott későmodern metafizikai távollétre, sem a Domonkos István-féle (gondoljunk a Kormányeltörésben című költeményre) avantgárd deszemiotizációra nem emlékeztet.
2010. 11. 28.
Sokszor halljuk, hogy nálunk még mindig hiányzik az a bizonyos, közelmúltunkat és a rendszerváltás környékét megörökítő Nagy Regény, amely képes lenne arra, hogy széles olvasóközönséghez eljutva váljon a korszak irodalmi lenyomatává. Úgy tűnik, az észtek már büszkélkedhetnek egy ilyennel. A Finnországban élő, de részben észt származású Sofi Oksanen alig harmincévesen szakította be – hogy Spiró György kifejezésével éljünk – a skandináv irodalom képzeletbeli asztalát.
2010. 11. 21.
Szvoren Edina Pertu című kötete nem könnyű olvasmány. Kellemetlen, kényelmetlen, időnként viszolyogtató, és mégis magától értetődő, hogy az olvasó, még ha lassan is, ha csak lépésről-lépésre, napról-napra halad is vele, akkor is bizonyosan a végére fog érni. Ugyanolyan magától értetődő ez, ahogy az elbeszélések szereplői számára azok a velük megesett történetek.
2010. 11. 13.
A Kosztolányi-monográfia, Szegedy-Maszák Mihály életművét megkoronázó könyve egy megdönthetetlennek tűnő hagyomány nyomvonalán halad, melynek érvényességét a józan belátás nevében jóváhagyta a budapesti születésű irodalomtörténész. Ez a hagyományba lépés („halkan belelépett”) alighanem a Kosztolányi-kutatás legutóbbi szakaszában volt különösen látványos.
2010. 11. 08.
A kritikus, az irodalomtörténész, az esztéta vagy bárki, aki a szövegekkel, a szövegek egymáshoz való viszonyával, netán a szövegek kanonizációjával foglalkozik, még ha zseniálisan végzi is a dolgát, nem író. Épp ezért különösen fontos minden olyan irodalomtörténeti mű, amelyet író hozott létre – és épp ezért valószínű az is, hogy egy író által írt irodalomtörténetben néha máshol lesznek a súlypontok, mint azt a jelenlegi kánon ismeretében gondolnánk.
2010. 11. 04.
Sűrű hagyományba kapcsolódik be Bartis Attila és Kemény István most megjelent, Amiről lehet című (nem interjú-, hanem) beszélgető könyve, hiszen komoly példák vannak az utóbbi évtizedekből a nemcsak alkalmi, aktuális jellegű, hanem az effajta, pályaművet átfogó, esztétikai igényű irodalmi eszmecserékre.
2010. 11. 02.
Mennyit érek én, ha a táskámban egy ajakbalzsamon kívül nincsen semmi? És ha még ezt is eldobom? Csupán a megfelelő márkájú cipő elég ahhoz, hogy valaki a legnépszerűbb lány legyen az iskolában? Esetleg a különös hangzású név is kell hozzá, de azért ne legyen mégsem olyan különös? A haj hossza meghatározza a matematika érdemjegyeket? És a töredezett végek hogyan befolyásolják ezt? (A szerzővel ITT olvasható interjú.)
2010. 10. 17.
Garaczi újabb „lemúrkönyve” az előző kettő folytatása a nélkül, hogy közvetlen kapcsolat lenne köztük, mondjuk, történet-alakítási szinten, noha találhatunk konkrét utalásokat a Mintha élnél és a Pompásan buszunk! című opuszokra. Az összefüggés a három regény között nagyon laza, tulajdonképpen mindössze egy egyszerű időbeli linearitásra alapozódik, tudniillik a főhős fölnövekvésének kronológiájára. Ebben a sorban érkeztünk most el a kora ifjúkor idejébe, mely egy tizenkilenc éves fiú esetében mi más is lehetne, mint a katonaidő.
2010. 09. 24.
Milyen az, amikor a rímkényszer fölülírja a grammatika és szemantika jólformáltságát, ám ennek sem a rontott nyelv poétikájához, sem a szubjektum önmagától való elkülönböződéséhez nincsen köze? Ha a világértelmező, tanulságokat levonó szólamok meglehetősen véletlenszerűek, vagy közhelyesek? Vajon a vers a világot megéneklő alany pillanatnyi állapotának rögzült mása volna? Szabó T. Anna új kötete kapcsán merülnek fel ezek a kérdések.
