irodalom / könyv

Az ezredforduló környékén végigsöprő Bartis-láz nosztalgikus emlékével nyúltam legújabb „nem vékony” kötetéért, A csöndet úgyért. Reméltem, hogy a majdnem évtizedes hallgatás – A Lázár-apokrifeket soha nem tudtam könyvként komolyan venni – után felidéződik megint egy olyan lét-szöveg-élmény, mint akkor, A nyugalom idején. Tartott ez addig, amíg nyúltam, elmúlt, amikor kinyitottam: 365 mobiltelefonnal kattintott fotó, patinás Bartis-brand kötésben, a könyv végén a fotócímek 3 nyelven – mi ez?

Szimonidész egyszer részt vett egy lakomán. Miután kihívták a palotából, beszakadt a mennyezet, agyonnyomva a házigazdát és vendégeit – a felismerhetetlenségig összeroncsolva őket. Szimonidész, a költő viszont el tudta mesélni, ki hol ült az asztalnál. Így neki köszönhették a hozzátartozók, hogy eltemethették a halottakat. Ahogy Cicero meséli, ez a mnemotechnika születésének története.

Akármilyen különös, úgy tűnik, talán ismét figyelnünk kell az Ulpius-ház kínálatára. Az egyébként nem éppen a magas irodalmi igények kielégítésére szakosodott kiadó már tavaly is okozott meglepetést, amikor kihozta Teslár Ákos második regényét, a Nehéz kutyát, amely minden hibája ellenére a ’80-as évek elején született nemzedék egyik legjobb regénye. Most pedig A zsidó világirodalom remekei címmel indított sorozat az, amely figyelmet érdemel, illetve ennek első kötete, Gustav Meyrink Góleme, amelyet új fordításban jelentetett meg a kiadó.

Sokszor halljuk, hogy nálunk még mindig hiányzik az a bizonyos, közelmúltunkat és a rendszerváltás környékét megörökítő Nagy Regény, amely képes lenne arra, hogy széles olvasóközönséghez eljutva váljon a korszak irodalmi lenyomatává. Úgy tűnik, az észtek már büszkélkedhetnek egy ilyennel. A Finnországban élő, de részben észt származású Sofi Oksanen alig harmincévesen szakította be – hogy Spiró György kifejezésével éljünk – a skandináv irodalom képzeletbeli asztalát.