irodalom / könyv
2011. 02. 20.
Az új Bodor-kötet úgy új, hogy régi, de a „régi” ez esetben (sem) jelent elavultat vagy érdektelenségre méltót: számomra egyértelműnek tűnik föl, hogy a Bodor-korpusz minden darabja egyfajta állandó jelenidejűségben létezik, mind a tartalom felől nézve (olvasva), mind pedig az alkotói gyakorlatot tekinte (írva és újraírva).
2011. 02. 19.
A Scolar Kiadónak hála magyarul is olvashatók a 21. századi skandináv irodalom gyöngyszemei. Amíg Linn Ullmann, Sofie Oksanen regényeikben (Áldott gyermek, Tisztogatás) kíméletlenül mélyre ásnak, addig Erlend Loe máshonnan közelít. Mindannyiukat a határhelyzetek érdeklik, de Loe nem tragikusan szemléli a világot, ő görbe tükröt tart. Röhög, provokál, miközben az olvasóra kacsint: szórakoztató, lebilincselő regény a Doppler, az utak királya.
2011. 02. 15.
Jól emlékszem a kilencvenes évekből egy újságíróra, aki azóta meghalt. Egy presszóban ültünk, ittunk. Ő jelentőségteljesen rám emelte a tekintetét és azt mondta: Az embereket legjobban a titok érdekli. És ezen a titkosszolgálatot értette.
2011. 02. 14.
Napfény – áll a borítón németül, alatta pedig egy fekete-fehér fotó egy regiment gázmaszkos gyerekről, élükön szép szál katonával. Mégis miféle napfény lehet ez, gondoltam a könyv elolvasása után, amellett, hogy a cím egyfajta szójáték is, a regényben szereplő eutanáziaközpont nevének, a Sonnensteinnek a kiforgatása; olyan fény, ami megvilágítja a huszadik század, sőt az egész történelem egyik legsötétebb, legpokolibb, máig nem teljesen feltárt időszakát? Valószínűleg erről lehet szó; a történetben ugyanis több mint hatvan év után és hosszas, megszállott kutatómunka eredményeképpen találnak egymásra az anya, a háborút átvészelt, zsidó Haya Tedeschi és a vérnősző náci tiszttel, Kurt Franzzal folytatott tiszavirágéletű viszonyából született fia, Hans, azaz Antonio.
2011. 02. 07.
Deák Botond úgy él az emlékeimben, hogy egy boldog, részeg pécsi éjjelen, az egyetemista években kóborolunk az utcán, és ő brahiból kifekszik az úttest közepére. Aztán amikor a távolban feltűnik egy benzinüzemű, inába száll a bátorsága, és iszkol onnan. Nem volt a hét vicce, de akkor jól állt neki, kisfiús volt és szeretnivaló, ugyanúgy, mint tizenhat évvel később második könyve, az Egyszeri tél bemutatóján, novemberben, a Rádayban. Rá legalább olyan kíváncsi voltam, mint a verseskötetére, nem hallottam az utóbbi években se felőle, se tőle semmiről.
2011. 02. 02.
François Zourabichvili magyarul eddig egyetlen elérhető könyve több szempontból is hiánypótló írás: egyfelől gazdagítja a nem túl bőséges magyar nyelvű Spinoza-irodalmat, másfelől tökéletes példája annak, hogy milyen egy vagány filozófiatörténeti munka. A gondolkodás fizikája nemcsak kifogástalan elemzés, hanem olyan könyv, amely nem hagy kétséget afelől, hogy a benne foglaltaknak tétje van.
2011. 01. 25.
A Protokollban nincs egyetlen „nagy esemény” sem, nincs sorsfordulat; csak dolgos hétköznapok vannak, reprezentatív partik és csendes berúgások. Az események szintjén a regény szándékoltan szappanopera-szerű, amiben nagyon változatosan ugyan, de folyton ugyanaz történik. Hogy a Protokoll mégsem csak egy versbe szedett Gazdagok és szépek, az annak köszönhető, hogy a cselekmény minden pillanatában egyetlen folyamatra koncentrál: arra, amelyet a regény Emil Ciorantól vett mottója úgy fogalmaz meg: „Élni annyi, mint teret veszteni.”
2011. 01. 24.
Esther Kinsky Üdülő című regényének középpontjában az elvágyódás és a magatehetetlenség áll. A kisváros lakóival a kánikula évében találkozunk, amikor évek óta először "elmaradt az ár". A mű egészén végigvonuló szárazság és szomjazás egyben a szöveg metaforikus olvasatának lehetőségét is adja. A címben megjelenő "üdülő" a vágyak célpontja, amitől azt remélik, minden jobb lesz, ahol végre "hűsölhetnének" a szereplők, akik különben már-már élettelen lassúsággal vánszorognak egyik napról a másikra, értelmet nem találva az életüknek.
2011. 01. 12.
Ayhan Gökhan és k. kabai lóránt kötetei egyaránt 2010 nyarán jelentek meg a JAK-füzetek sorozatban. Mindkettő jó példa az elmúlt évek letisztult lírai paradigmájára: az a költészeti átrendeződés, melynek kezdetét jobbára a Telep-csoport megalakulásával, lezárulását pedig a csoport feloszlásával tájolhatjuk be, igen transzparensen látható e két könyvön keresztül, olykor akár a paradigma mainstreamjétől való eltérések révén is.
2011. 01. 11.
Két napja gondolkodom azon, miért olyan nehéz írni erről a kötetről, amikor olvasni annyira könnyű és jó. Miért olyan nehéz úgy fogást találni rajta, hogy kikerüljük a „kelet-európai történetek nőkről” címkét? Ki kell-e, ki lehet-e kerülni egyáltalán? Talán nem, úgyhogy szálazzuk szét szép sorjában!
