irodalom / könyv

A metafizikát kidobják az ablakon. Ez persze nem lehetséges egy új vershelyzet megteremtése nélkül, ami a kidobással együtt a vers lehelyezését is jelenti, esetünkben az alanyiság konstruált terébe. Mert Purosznál, úgy tűnik, csak úgy lehet új alakzatokat konstruálni, ha a metafizikai állandó szorongással teli jelenlétét olyan jelentéssel látjuk el, ami a saját határainkon belül áll. Mi ez, ha nem egy felszabadító gondolat? Az Én máris felértékelődik, határai újra belátható messzeségbe kerülnek.

Úgy látszik, ha őrjítően lassan is, de a könnyűzenét egyre inkább valid művészeti ágként kezdi kezelni a fősodrú magyar média és a kulturális és tudományos közvélemény (sőt, az állam is), és nem pedig, mondjuk, alkalmazott vagy szórakoztató művészi iparágnak, az irodalom egy ágának vagy a klasszikus zene elkorcsosulásának. Olyan önálló művészeti ágként tehát, amelynek saját története, történeti tudata, irányzatai, ilyen meg olyan képviselői vannak, amelyben a dalok nem egyenlők szövegeikkel és így tovább. Ennek a kanonizációs – vagy emancipációs – folyamatnak egyik fontos eleme  pedig manapság az (az egykori lázadók „családbarát” állami kitüntetései mellett), hogy az arra érdemes popzenészek komoly kiadóknál könyvet adnak (adhatnak) ki, és nem csak összegyűjtött dalszövegeiket, hanem memoárt, önéletrajzi regényt, interjúkötetet, ilyesmit – azaz olyan kiadványt, amit inkább írók, színészek, sportolók meg politikusok szoktak megjelentetni.

Közhely, hogy egy szerző első regénye mindig önéletrajz, ám a teljes megértésünket nem helyezhetjük a referencialitás mögé pusztán azért, mert véleményünk van az írás munkafolyamatáról – először is: mert ellenőrizhetetlen pillérekre helyezzük az érvelést, másodsorban: borzasztó idejétmúlt, harmadrészt pedig: mert korlátozni fogja a befogadást. Rendhagyó módon választ közlünk Nényei Pálnak a szintén a prae.hu művészeti portálon megjelent kritikájára.

Dékány Dávid lusta. Persze távol álljon tőlem, hogy ismeretlen emberek pszichés kondíciót minősítsem, de e kötet hibáira aligha találhatnék pontosabb okot. Ezeknek a verseknek ugyanis a legnagyobb problémája a vázlatosság, a formátlanság és az olcsó megoldások, röviden a kidolgozatlanság – ami köztudottan nem a verejtékes munka hozadéka.

Peer Krisztián előző könyve, a 42 talán az elmúlt évek egyik legmegosztóbb kortárs magyar kötetének számít. De mi történik két évvel később? Hogy alakul a Peer-költészet, ha lehull róla a „nagy visszatérés” címke? Recenzió  Peer Krisztián Ünnepi Könyvhétre megjelent Nem a sajátod című kötetéről.