irodalom / gondolat
2018. 12. 27.
Nézek ki az ablakon. Temérdek fotót készítettem már a kilátásról, ami azt mutatja, hogy nem közömbös számomra. Meghatároz. A lakás dél-nyugati oldalán meglehetősen szedett-vedett, de ilyenkor télen kifejezetten bruegeles. Az észak-keleti panoráma pedig a ’80-as évek szocreál építészetének egyenruhájában feszít. Elküldöm valakinek ezt az urbánusabb látképet, mire azt írja, olyan, mint Algéria. Mint a Kaszba. Sosem jártam ott, de így képzeltem én is, kőtömbök egymás hegyén-hátán, ablakok néznek be az ablakon, amely csak az utolsó emeleten lakók számára nyújt némi távlatot.
2018. 12. 05.
Amikor a könyvek használatának egyik leggyakoribb módja projektorok alátámasztása és beszintezése, jogosnak tűnik az irodalomra irányuló kérdésfeltevés. A huszonegyedik ehavi része messziről indít: azt vizsgálja, hogy napjainkban milyen külön tétekkel és lehetőségekkel rendelkezik a történetmondás; és ezután tér ki arra, hogy milyen potenciállal rendelkezik mindebben a prózairodalom. Fontos példánk Viktor Pelevin új regénye, a magyarul idén ősszel megjelent iPhuchk10 lesz.
2018. 11. 28.
Mindig is irigyeltem a festőket. Kiállnak a körút sarkára, kényelmesen előpakolnak a bőröndjükből. Állvány, paletta, olajfesték, oldószer. Lealapozzák a szűz vásznat, feltűrik az ingujjukat és nekifutásból felrúgják a valóságot.
2018. 11. 23.
A nálunk bevett könyvhét-hagyománnyal szemben Franciaországban nem tavasszal és nem egy hétbe sűrűsödve mutatkoznak be az azévi újdonságok. Náluk ősszel és heteken keresztül egymással versengve kerülnek a nagyközönség elé a frissen megjelent művek. Augusztus közepe és november között évente átlagosan 550-600 könyv látja meg a napvilágot; idén 567 újdonság jelent meg, köztük 94 elsőkönyves szerző tollából. Szintén érdekes szám, hogy az újdonságoknak egészen pontosan kétharmada (381) származik francia anyanyelvű szerző tollából.
2018. 11. 15.
Itt születtem Szatmáron, 1987-ben. Amikor két évre rá apám betelefonált a koraszülöttosztályra, ahol anyám kezdő gyerekorvosként dolgozott, a hírrel, hogy Ceaușescuék menekülnek, anyám ereiben megfagyott a vér. Erre a mondatra vártak húsz éve, de hogy ez valaha tényleg el is hangozhat, arra gondolni sem mertek. Anyám a világvége bejelentése után biciklire pattant és úgy suhant hazafelé, hogy hosszú, kibontott haja – mint a Sörgyári capriccio hajvágás-jelenetét megelőző képsorok Maryskájának – hullámokat vetett. Valamiért így képzelem, pedig tél volt és csend és hó és halál. Az utcán valakik, valahonnan igazi sajtot osztottak a kiözönlött embereknek, akárcsak egy grandiózus borkóstolón. És mindenki ölelt mindenkit, free hugs, before it was cool.
2018. 11. 07.
Beszalad a Piros-Fehérbe, de már jön is két energiaitallal. Az egyiket mosolyogva az asszony felé nyújtja. Az gyanakodva nézi őt, hiszen a férfi előbb még fenyegetőzött, hogy kiveri belőle a gyereket, most meg úgy csinál, mintha mi sem történt volna. Ittál, kérdezi a férfit, mire az közelebb hajol hozzá, a fülébe suttog.
2018. 11. 06.
Hetedik alkalommal rendezték meg október 16-án a madridi Universidad Complutensén a Jornadas de cultura y literatura húngaras eseményt, amely arra hivatott, hogy a spanyol egyetem hallgatóinak és minden más érdeklődőnek bemutassa a magyar irodalmat és kultúrát. A változatos programnak köszönhetően, idén először a közönség nemcsak konferencia-előadásokat hallgatott különböző tudományos és ismeretterjesztő témában, hanem a KMTG szervezésében az élő irodalom is bemutatkozott.
2018. 11. 03.
Egy jelenkorunkat leírni kívánó tárcasorozat abból a felismerésből táplálkozik, hogy környezetünkkel való viszonyunk hagyományos elképzelése ilyen leírásra nem alkalmas. Úgy értem, egyre nehezebb megmondani, mi van. A zsebünkben lapuló, hétköznapjainkat strukturáló okostelefonok, vagy a fenyegető ökológiai katasztrófa nem érthető meg a dolgokat a saját céljai érdekében használó ember felől. Napjainkban, úgy tűnik, már nem függetlenségünk és kitüntetettségünk válik fontossá: ha csak nyelvben és jelentésekben gondolkodunk, és efelől határozzuk meg a művészeteket, akkor elveszítünk valami valóságosat.
2018. 10. 31.
Kiírják a pályázatot. Elgondolkodom, hol tartok. Mim van eddig, mit akarok. Csak fotózni, még ha csak a fióknak is. Egy oldalban meg kell fogalmaznom magamat és a projektet, hát köszönöm szépen. Tudom, hogy nem sikerült, akkor már legyen semmitmondó a címe is: Budapest feketén, fehéren. Beadom. Egy hónap múlva anyukám lelkes esemest küld, kérdőjel, válaszolom, mostanában nem lehet túl sok mindenhez gratulálni. Aztán leesik, megköszönöm. Lemegyek a Bambi eszpresszóba, nyugodtan végigolvasom, mire kaptam alkotói ösztöndíjat. Túl szépeket blöfföltem a bizottságnak, most aztán futhatok a geometria és a véletlen együttállások után, amiket beígértem nekik. Picit megijedek, de hagytam magamnak néhány kapaszkodót, nem kell egy évig a sötétben botorkálnom.
2018. 10. 26.
Néhány éve, amikor egy berlini vendégoktatás alatt Limberg úrnál kaptam szállást, aki a Hungarológia szak öreg diákjaként a magyar könyvhétről írt fogalmazását nézette át velem, nem csekély meglepődéssel fogadtam a dolgozatában szereplő megjegyzéseket. Írásműve címe, Ki a könyvekkel az utcára!, elsőre kicsit visszatetszőn hathat, azonban szerzője benne amellett érvelt: mennyivel demokratikusabb a magyar könyvszemle, és inkább illik arra a könyvünnep megnevezés, mint ahhoz a neoliberális ökonómiához, amivel a Frankfurter Buchmessén találkozunk. Patriotizmussal telített tudatlanságomban bólogattam, miközben javítottam a nyelvhasználati hibáit. Majd amikor kiderült, hogy idén lehetőségem van a fiatal irodalom kritikusaként részt venni a Frankfurti Nemzetközi Könyvvásáron, Tóth-Czifra Julcsi barátném csak annyit mondott: „Hát, ezt te nagyon fogod élvezni.” And she was not wrong there…
