irodalom / gondolat

A sorozat elmúlt részei erősen érveltek amellett, hogy a cselekvőképesség nem csak az emberek kitüntetett tulajdonsága. Eszerint ha elismerjük a nem-emberek cselekvéseit is, nem csak valóságosabb képet kapunk a világ működéséről, sőt, nem csak visszaírjuk az embert egy olyan hálózatba, amiben mindig is volt, hanem egy etikailag is védhetőbb álláspontot alakíthatunk ki a globális felmelegedés és az általános digitalizáció korában. Ez az elképzelés nem csak okos-eszközeinket tartja cselekvésre képesnek, hanem egyszerűen mindent. Hiszen ezáltal ahelyett, hogy azt gondolnánk, mi ülünk egyedül a kormányrúdnál (és nem tesszük fel a kérdést: mire képes egy kormányrúd?), vagy hogy mi vezetjük az engedelmes autókat, felismerhetővé válik, hogy maga az irányítás is az autó (alkatrészei), az út és a mi összjátékunk eredménye. Azonban szem előtt tartva, hogy sokan megmaradnak egy antropocentrikus, modernista elképzelésnél, ami elhibázottnak és rémisztőnek tartja a cselekvőképesség vázolt kiterjesztését, ezúttal egy olyan szöveget közlünk, ami az önvezető autóktól is megtagadná, hogy polgárjogot nyerjenek a cselekvők közösségében. A huszonegyedik legújabb részében Véber Virág írása vitatkozik a sorozat eddigi alapfeltevéseivel.

Nem, nem szabad ezzel foglalkozni. Egyedül van itt mindenki. Magában. Magunkban, na, mert én is itt vagyok azért. Csak úgy élünk, telnek a napok, vánszorgunk, ki így, ki úgy, de a lényegen nem változtat semmi.

Mikszáth írja Selmecbányáról, hogy olyan, mintha az ördögök tervezték volna a pokol mintájára. „Képzelj magadnak háromezer hegycsúcsot, ugyanannyi völgykatlant, egy tucat sziklát, mely sűrűn be van építve mindenféle alakú házakkal, melyeknek előrésze sokszor háromemeletes, míg ellenben a háta szerényen odalapul a hegyhez” írja. Aztán így folytatja: „Ha végigjárod e maga a természet által kikövezett várost, szíved csordultig megtelik humanisztikus érzelmekkel, s elérzékenyülten sóhajtasz föl: »Hát még itt is emberek laknak?«”. Amikor Selmecbányán jártam, beigazolódni látszott a romantikus és a realista stílusjegyek összetartozása írónk írásművészetében. Ha azonban Mikszáth járt volna Portóban, minden bizonnyal lenyomja Jókait, aki egy Vaskapu-szorossal vezet a tájleíró-versenyen.

Az jobb lenne, ha olyat hazudnék, amit hallani akartok? Akkor már inkább magamat szórakoztatom. Kurva vicces az arcotok, mikor ilyeneket mondok, hogy gyilkos akarok lenni vagy drogdíler.

A huszonegyedik korábbi esszéjében Szemes Botond az ökológiai elméletek egyik neuralgikus pontjára tapint rá. Nevezetesen arra, hogy amennyiben a természeti jelenségeket nem kívánjuk a kultúra felől olvasni – akár úgy, hogy ugyanazokat a szervezőelemeket véljük felismerni bennük, mint a társadalomban; akár úgy, hogy egy elzárt rendszer elemeinek tekintjük őket, mely rendszer teljesen független bármifajta kulturális, gazdasági, társadalmi, technikai és egyéb behatástól –, akkor az irodalmi alkotások nem vehetnek fel sem egy teljesen embernélküli pozíciót, sem pedig egy antropometrikus státuszt. Ezt a sem-sem állapotot Szemes a hálózatosság modelljével kívánja megragadni, megágyazva annak, hogy a kortárs ökológiai krízisek nemcsak elbeszélhetők, de azokat narratívává is kell formálni. Ez az, amivel nem értek egyet –  írja Smid Róbert a tárcasorozat legújabb részében.