irodalom / gondolat
2019. 11. 28.
Megneszelte az Isten, hogy Budapesten átnevezték a Moszkva teret, ráadásul még át is építették, észbe is kapott, hogy most már ideje lenne személyesen tiszteletét tennie, úgyis meglehetősen rég járt erre.
2019. 11. 05.
Szeretnék már egy ideje elmesélni, bevallani valamit, és egyáltalán nem biztos, hogy úgy sikerül átadnom, ahogyan az a szívem szerint legjobb volna. Nyíltan, őszintén, mélyről, meztelenül, leplezetlenül beszélni dolgokról, ez az amire mindig a leginkább törekedni szerettem volna, és ebbe, jellegénél fogva, óhatatlanul beszivároghat-betülekedhet valami, ami bizonyos szögből nézve agresszíven, nagyképűen, érzéketlenül hat. De szeretném előre leszögezni, hogy mindezen, és amúgy is, végig, a szeretetet igyekszem átvonultatni, annak banalitásával, kegyetlenségével, puhaságával, mindenével együtt. Szóval. Mély levegő.
2019. 10. 31.
Körülbelül négy- vagy ötéves lehettem, amikor a bátyám a nappaliban ülve az első generációs Nintendoval (NES) ismerkedett. A Duck Hunt (1984) című kultikus, fénypisztolyos (NES Zapper) játékkal játszott, amelyben ugye az a rettentően idegesítő, röhögő vadászkutya gúnyolja ki az embert, ha nem sikerül teljesítenie egy szintet. Pontosan emlékszem arra a pillanatra is, amikor, látva, hogy a bátyám vesztésre áll, felkaptam valahonnan egy ötforintost, és bedobtam a gépbe. Az általam addig ismert játékokba ugyanis pénzt kellett dobni, hogy működjenek. Sajnos azt nem tudtam, hogy az otthoni konzolok nem így működtek, és a „pénzbedobó nyílás” valójában a hűtőrács volt. Abban a pillanatban ment tönkre az egész: valahol itt és ekkor indult a gamer-karrierem – Fejes Richárd a huszonegyedikben.
2019. 10. 31.
Már a forró nyári hajtásban megfogadom, hogy ősszel lelépek és valami alig ismert északi szigeten kifújatom a széllel a fejemből a felgyülemlett kénes gőzöket. Szerencsére végre tartom magam a fogadalmamhoz és repjegyet veszek, végül Hollandiába. A Google Mapsen ugyanis kiszúrom Vlieland szigetét; büszke homokdűnék, pampafű-szerű növényzet és rengeteg hullám. Pont olyanok, amilyeneket olyan szelek hajtanak, amire a fejemnek most szüksége van. Sajnos későn reagálok, az alig lakott szigeten már nincs szabad szállás, így marad a déli szomszédja, Texel szigete.
2019. 10. 30.
És akkor beleköszörült a reggel az ötletbe. És ültem a virradó ablakok mögött zölden, tétlenül. Székemen, asztalomnál. Feladattal, dolgozhatatlanul. Hát fölálltam és átültem a trónra, és kipakoltam azt, mi lényegem, mit magamból adhatok. Aztán lezuhanyoztam, és kisétáltam a rozsdásodó szeptembervégbe dolgozni. Munkából munkába. Erre azt mondja K, hogy most kellene elválasztani a májat a szartól, az irodalmat a valóságtól. Elbizonytalanodom. Mondd csak, K, mi a különbség miközöttünk?
2019. 10. 04.
Megyek egy tüntetésre, mi, utasok fogunk tiltakozni a MÁV ellen, mert szar. Amióta egyszer egy bliccelőt alakítottam a Máv-Start Zrt. egyik plakátján, komolyan veszem az ilyesmit és kíváncsi vagyok, mire képes a normális szolgáltatásra vágyó utazóközönség. A Keletinél a troli forgalmi okok miatt nem tud beállni a megállójába, ami kész mázli, mert leszállás után egyből megpillantom ezt a hálóban vergődő tengeri halat.
2019. 10. 01.
Ugyanolyan lendülettel ér véget a nyár, mint mindig, mint amilyennel kezdődött, ugyanolyan váratlanul és vállvonogatva. Augusztus végén még itt ez a vízből kinőtt fa, és visszanézve eszembe jut, mit csinálhat most vajon? Ennyire kapcsolódni csak a biztos pont kérdésköréhez, hogy egy sziget mellett, néhány méterre a betonozott parttól, kinyúlsz a Márvány-tengerből, egészen jó lehet. Vagyishogy egészen jó. Nem tudni, melyik országhoz, földrészhez tartozol igazán, csak egy folyton változó víztömeg határoz meg, mint mindannyiunkat.
2019. 09. 30.
Nem a tudománytörténet tűnik a legizgalmasabb témának, ami szembe jöhet a neten, pedig (ígérem!) tanulságos lehet, ha közelebb akarunk kerülni ahhoz, hogy mi is van. A huszonegyedik tízedik része ezért arra vállalkozik, hogy röviden bemutassa és kommentálja a humántudományok legújabb fordulatait. A felvázolt folyamatok során szükségszerűen nagyvonalúan bánok a részletekkel, csakúgy, mint a tárca végén a poszthumán emberről szóló vízió esetében – de remélem, amit ezzel elvesztünk, azt tágabb összefüggések leírásával visszanyerjük.
2019. 09. 27.
Elkezdem a semmit. Bár nem kellene. De K beszélni akar. Csak mondanivalója nincsen. Pontosabban lenne, de úgy érzi, semmiről sem tud hitelesen szólni. Eldönti: leírja az első mondatot. Semleges, tartalmatlan mondat, mégis figyelemkeltő talán. Elkezdem a semmit. És leírja az utolsót. Ott hagyom abba, ahol folytatni kellene. Lehetne ez egy frappírozó kétsoros is, de elkezd közéjük írni. Mert két mondat közé bármi befér. Csak én nem.
2019. 09. 09.
"A tortúra lényegében abból áll, hogy eközben a boszorkánymester a nő fejét nyomkodja ritmikusan lefelé a víz alá." G. E.
