Az, hogy egy fősodorbeli hollywoodi rendező filmre forgat, már önmagában rendhagyó jelenség az amerikai filmiparban: Nolanen, Tarantinón és Paul Thomas Andersonon kívül alig találunk olyan nagyágyút, aki következetesen kitart a celluloid mellett. Az, hogy nagyformátumú, 65 milliméteres tekercsre rögzít valaki, még ritkább – de hogy mindezt IMAX-kamerákkal forgassa le, egyedülálló teljesítmény. Nolan pontosan ezt tette a Dunkirkkel, ami bizony a végeredményen is meglátszik.

Az egyre gyarapodó stream-szolgáltatások (Netflix, HBO GO, Amazon Prime), torrentoldalak és a hordozható eszközök korában teljesen átalakultak a filmnézési szokások. Emberek tömegei bárhol, bármikor, kiváló minőségben képesek elérni az előállított mozgóképes tartalmat, ami komoly érv lehet a mozikkal szemben, hosszú távon azok drasztikus nézőszám csökkenését okozhatja. A mozinézők megtartásának egyik eszköze – a sok közül – az IMAX, mely a jelenleg elérhető legjobb képminőséget és legnagyobb vászonra történő vetítést biztosítja. Az IMAX-címkével ellátott alkotások nagy részét azonban nem IMAX-kamerákkal forgatják, helyette az utómunka során javítják fel őket a kívánt minőségre. Jóllehet a vetített kép így nagyobb lesz, annak részletgazdagságán nem mutatkozik változás.

Nolan már a 2008-as A sötét lovag óta állít elő valódi IMAX-tartalmat, így ő volt a legelső, aki részben ebben a formátumban forgatott le egy nagyköltségvetésű játékfilmet. Mivel azonban az IMAX-kamerák használata körülményes és költséges, a vállalkozó szellemű rendezők is csak részleteket szoktak leforgatni ebben a formátumban, teljes filmet – eddig – soha. A Nolan-életműben A sötét lovag óta egyre nagyobb arányban találkozhattunk az IMAX-formátummal, mígnem a Dunkirkkel a rendező addig merészkedett, hogy a játékidő több mint háromnegyedét már IMAX-ben rögzítette. Röviden, ha valakinek alkalma nyílik rá, mindenképp IMAX-ben (ha nagyon szerencsés, akkor egyenesen 70 mm-es film kópiáról) nézze meg a filmet.

A látvány tehát első osztályú, de milyen háborús film a Dunkirk? Háborús film-e egyáltalán? Izgalmas kérdés, hiszen a dunkerque-i evakuáció története nem kifejezetten kedvez azoknak a sémáknak, amelyeket a háborús filmektől megszokhattunk: nincs számottevő fegyveres ütközet vagy „elvárt” hősies pillanat.

A film a Dunkerque-nél történteket, pontosabban a Dinamó hadműveletként számon tartott evakuálást meséli el, három párhuzamos cselekményszál mozgatásával: az egyik történetszál a Dunkerque-nél rostokoló katonák pokoljárását követi végig, köztük a fiatal Tommyét (Fionn Whitehead), aki kétségbeesetten próbál menekülni a francia kikötővárosból; a másik egy Angliából elinduló kis motorcsónak utasaira, egy apára (Mark Rylance) és fiaira koncentrál, akik civilként, a katonaság felszólítására segédkeznek az evakuálásban. Végül a harmadik eseménysor egy olyan brit pilóta (Tom Hardy) útját mutatja be, aki a mentőakció idején az égből fedezte az óceánon hánykolódó hajókat. Mindez nagyjából annyi, ami valójában is történt – a Dunkirk egy végtelenül egyszerű sztori minimalista előadása.

A Nolan-filmek főhőseinek legfőbb mozgatórugója és nemezise egy-egy múltbeli trauma. Ilyen volt Cobb feleségének tragikus öngyilkossága az Eredetben, Bruce Wayne szüleinek halála, illetve gyerekkorában kialakult denevériszonya a Batman: Kezdődik!-ben, a Memento főhőse pedig nem képes emlékezni arra az eseményre, amely kísérti. A Dunkirkben viszont szóba sem kerülnek múltbeli megrázkódtatások, melyek befolyásolnák a cselekmény menetét. Minden illékony, nincs se idő, se mód arra, hogy a katonák a múltban vájkáljanak, pusztán teljesen lecsupaszított, ösztöni szinten léteznek. Nem a harc és nem a morális értékek jelentik a fő motivációt, hanem az, hogy felkerüljenek az első hajóra, és megmenekülhessenek a náci hadsereg harapófogójából. A trauma nem a múlt, hanem maga a jelenlevő pokol, ott születik azon a parton, ahol négyszázezer szövetséges katona várja az evakuálást. A traumatizáltság, az embert felemésztő félelem bújik meg az egyik kimenekített katona (Cilian Murphy) alakjában, akinek tetteit teljes mértékben befolyásolják a képzetek és a rettegés. Legalább akkora veszélyt jelent jótevőire (a kis halászhajó utasaira), mint egy ellenséges repülőgép támadása jelentene.

Hiába emelik ki a háború árnyoldalát a különböző videójátékok és filmek, a legtöbb alkotás akarva-akaratlanul egy ádáz, de gyönyörűen koreografált, szórakoztató aktussá varázsolja a véres küzdelmeket (lásd Ryan közlegény megmentése vagy A fegyvertelen katona). A Dunkirk ennek a felfogásnak a szöges ellentétét képviseli. Egyrészt azzal, hogy ritkán ábrázol jelentősnek mondható ütközetet, s ha mégis, azt olyan mértéktartással teszi, amely teljesen szokatlan a háború borzalmait bemutató kortárs hollywoodi alkotásoktól. Az akciójelenetek ennek ellenére már-már elviselhetetlen feszültséget keltenek, ami nagyban köszönhető a felhasznált technikának: a kép részletgazdagsága, a színek teltsége korántsem önkényes látványorgia vagy üres marketingfogás. Napjaink gigaprodukcióival ellentétben a Dunkirkben a vizuális és az auditív hatások valóban szerves részét képezik a történetnek, míg a verbális kommunikáció lényegesen kisebb szerepet játszik. Ez a film azért is rendkívüli, mert nem elmondatja, hanem megmutatja a lényeget.

A Dunkirk nemcsak látvány és történet, de dramaturgia szempontjából is profitált a formából: Nolan és operatőre, Hoyte Van Hoytema (aki a Csillagok között képi világáért is felelős) olyan profizmussal és alázattal nyúlt a technikához, hogy a végeredmény mind a 106 percen keresztül igénybe veszi a néző érzékszerveit. Minden hang, minden mozgó elem a látóhatáron egy újabb támadást jelezhet, a hatalmas vászon állandó pásztázásra vagyunk kényszerítve.

Úgy tűnik, a rendező minden szempontból felnőtt ehhez a filmhez: kép, hang és történet tökéletesen kiegészítik egymást, mindegyik a másik javára válik. Az elmúlt évek Nolan-filmjeinek gyakran harsány és patetikus zenei betétjei szintén mintha visszafogottabbá szelídültek volna (a zeneszerző most is Hans Zimmer). A történetvezetés is sokkal egyszerűbb, szerényebb, híján van annak a látványos (és néhol talán önkényes) virtuozitásnak, amely Nolan munkáit olyannyira jellemzi. Ezúttal nincsenek hatalmas fordulatok, világmegváltó monológok, még a releváció erejével ható húsz perces finálé is elmarad. Ez az önmegtartóztató tónus, amely a Dunkirket jellemzi, kifejezetten meglepő, egyszersmind üdítő fordulat Nolan egyre epikusabbá, giccsesebbé váló munkásságában. A Nolan-filmek alapját nyújtó, aprólékosan megszerkesztett forgatókönyvek mindenkori dominanciája itt nem érvényesül, de ez inkább tudatos rendezői döntés, mintsem hiányosság. Természetesen a film nincs híján a tipikus szerzői jegyeknek: most is kiemelt szerepet kap az idő szubjektív volta, előkerül az időfelbontásos szerkezet, a több szálon futó cselekmény, illetve megtalálhatóak visszatérő színészek is.

A Dunkirknek, úgy tűnik, csak az lehet a hibája, ami az erénye is: akik a megszokott eseménydús Nolan-filmet várják, lehet, hogy csalódni fognak ebben az „egyszerű” alkotásban. Vitathatatlan, hogy a minimalizmus, amivel ezúttal él, néhol zavaró méreteket ölt: hiába a nagy létszámú statisztéria, a dunkerque-i partok túlzsúfoltságát nem sikerült megragadni, sőt, időnként kifejezetten kevésnek érződik az evakuálásra várók tábora. Továbbá, ahhoz képest, hogy a Dinamó hadművelet során a szövetségesek milyen bődületes mennyiségű hadianyagot voltak kénytelenek hátrahagyni, Nolan filmjében olybá tűnik, mintha a katonák csak néhány kiégett roncsot „hagyományoztak” volna a német hadseregre. Hasonlóan zavaró, hogy a film végén érkező hajóhad túl kicsi ahhoz, hogy képes legyen elszállítani akár csak a felét is a négyszázezer fős haderőnek. Mindezen hiányosságok legfőbb oka az, hogy Nolan most is az autentikusságra törekedett, és csak minimális mértékben használt CGI-t. Az épített díszlet, a replikák és a kibérelt harci járművek, noha páratlanul autentikussá teszik a filmet, számítógépes „támogatás” nélkül kevésnek bizonyulnak (habár a CGI alkalmazásával pedig a képminőség terén kényszerült volna kompromisszumokra a rendező).

Joggal merülhet fel az a kérdés is, hogy mennyit veszíthet az értékéből egy olyan film, mint a Dunkirk, ha az IMAX-ről átkerül a részleteket sokkal jobban elnyelő tévéképernyőre. Sejthetően kevésbé intenzív élményre számíthat az, aki otthon nézi majd meg, ám a kitűzött célt – a mozinézők visszacsalogatását – jó eséllyel megvalósítja Nolan új alkotása.

Nolannek hasznára vált, hogy ezúttal nem a testvérével dolgozta ki a forgatókönyvet (a Westworld bonyolult történetvezetésén és jelen alkotás letisztultságán tetten érhető, melyik Nolan volt a ludas a néhol túlírt sztorikért). A Dunkirk minimalizmusával túlmutat mind a Nolan-életművön, mind a háborús filmeken. Utóbbin olyannyira túlmutat, hogy a Dunkirk az általa lefestett várakozással teli félelemmel, a kisember kiszolgáltatottságának, veszélyeztetettségének érzékeltetésével nem is háborús film, hanem egy bravúrosan megmunkált thriller.

Dunkirk

Színes, magyarul beszélő amerikai-angol történelmi dráma, 106 perc, 2017

Rendező: Christopher Nolan

Forgatókönyvíró: Cristopher Nolan

Zeneszerző: Hans Zimmer

Operatőr: Hoyte Van Hoytema

Producer: Christopher Nolan, Emma Thomas

Vágó: Lee Smith

Szereplők: Tom Hardy (Farrier), Cilian Murphy (vízből kimentett katona), Kenneth Branagh (Bolton parancsnok), James D’Arcy (Winnant kapitány), Mark Rylance(Dawcett), Harry Styles (Alex), Aneruin Bernard (Gibson), Jack Lowden (Collins), Bobby Lockwood, Barry Keoghan (George)

Bemutató: 2017. július 20.

Forgalmazó: InterCom

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!