A 2008-as Reneszánsz Év nyitóeseménye, a Szépművészeti Múzeum legújabb szervezése: A Mediciek fénykora, valószínűleg nem tudja majd felvenni a versenyt (a kategóriájában) a világ negyedik leglátogatottabb tárlatával, a tavaly megrendezett Van Gogh kiállítással. Baljóslatomnak vannak egyértelmű, és rejtettebb okai is, Vincent Van Gogh nevével embertömegeket lehetett kimozdítani otthonról, azonban az itáliai reneszánsz sokkal szűkebb korosztályt és jóval kevesebb nézőt vonz, mint a holland festőzseni munkái. Pedig nyilvánvalóan az lenne a Reneszánsz Év egyik célkitűzése, hogy a fiatalok ne csak olyan kortárs eseményeket tiszteljenek meg jelenlétükkel, amelyekben szerepel napjaink "varázsigéje": a design kifejezés.

Belépve a Mediciek két évszázadot felölelő birodalmába egyből az a benyomásom támadt, hogy a firenzei múzeumok, leginkább a Galleria degli Uffizi munkatársai kétszer, sőt inkább tízszer is meggondolták, hogy mely értékeiket kölcsönzik a budapesti Szépművészeti Múzeum tárlatára. Hiába a képek épségét szolgáló zsibbasztó félhomály, hiába a kettős biztonsági beléptető kapu, egy magyar múzeumnak még mindig nincs olyan szerteágazó és gyümölcsöző művészet-diplomáciája, hogy ne kelljen úgy jellemeznem az eseményt: nagy nevek szerény alkotásai.

A Szépművészeti Múzeum szervezőit dicséri, hogy a rendelkezésükre bocsátott anyagból igyekeztek a lehető legjobbat kihozni, a kiállítás felépítése, kronológiai rendszere akár egy érdekfeszítő regény tagolása is lehetne. Az előbbi hasonlatnál maradva, az első terem, a bevezetés megismerteti a látogatót a főszereplőkkel, a Medici családdal. Figyelemmel kísérhetjük felemelkedésük történetét, családfájukat, bankári és kereskedői tevékenységüket, amelyet korabeli számlakönyvek, firenzei aranyforintok, finom kiképzésű bőr erszények, valamint az általuk forgalmazott jellegzetes gránátalmadíszes posztók és kelmék reprezentálnak. Már az első térrészben feltűnik a Medici-címer egyéni, feltehetően hat gyógyszeres labdacsot stilizáló képe (a család ősei egyes feltételezések szerint orvosok vagy gyógyszerészek lehettek, medico = orvos), amely a következő termekben is minduntalan feltűnik, hol kárpitokon, hol festményeken és márványintarziákon, hol pedig színes majolika domborműveken.

Az átvezető folyosón Firenze városa kerül a középpontba, korabeli látképét az ún. Láncos térképen ismerhetjük meg.



Szintén ezen a részen láthatóak a Firenze reneszánsz építészetét megidéző eredeti famodellek a Santa Maria del Fiore dóm Filippo Brunelleschi (1377-1446) által tervezett kupolájáról, és a Mediciek vetélytársának elkönyvelt Strozzi család palotájáról.

A második terem általános, átfogó képet nyújt az itáliai reneszánsz művészetről, szellemiségéről, de a firenzei élet jellemző eseményei is megelevenednek. Az újjászülető antik témák és formák számos képző- és iparművészeti emléken felfedezhetőek, a római portréművészetet Agrippa császár márvány büsztje képviseli. A Medici család tagjainak arcképét egy-egy meghatározó reneszánsz művész alkotásán élvezhetjük, gondolok itt Andrea Mantegna (1430/31-1506): Carlo de’ Medici bíboros portréjára, és Andrea del Verrocchio (1435-1488) műhelyének Lorenzo il Magnifico-t ("a Fenséges") ábrázoló terrakotta mellszobrára.




Átmenetet képeznek a képző-és iparművészet között a della Robbia-műhely mázas terrakotta épületkerámiái, amelyek igen jelentősek a művészettörténetben, mert ezt a technikát az alapító Luca della Robbia (1339-1482) alkalmazta először szobrászati feladatok megvalósításához. A terem szemközti, hosszanti falát szinte teljes egészében nagyméretű leválasztott freskók uralják: Andrea del Castagno, Paolo Uccello, Fra Angelico, és Fillippo Lippi művei. Külön érdekesség Domenico Ghirlandaio (1449-1494) Utolsó vacsora szinópiája, egy előrajzolt, tehát befejezetlen, vázlatos freskórészlet.

A katarzis, a harmadik teremben ölt testet, azoknak az óriásoknak a műveivel, akiket a Mediciek foglalkoztattak, támogattak, egyszóval a mecénásaik voltak. A tárlat ikonjává vált alkotás, Sandro Botticelli (1445-1510) Pallasz Athéné és a kentaur című festménye két vallási témájú tondó között árválkodik. Ugyanakkor ez az összeállítás jól illusztrálja, hogy a reneszánsz témaválasztásban kiegyenlítődtek a pogány mitológiai és a keresztény valláshoz kapcsolódó megrendelések. A Botticelli-vel szemközti falon Jacopo Pontormo (1494-1557) manierista freskója foglal helyet, amely számomra csalódást jelentett, mert a Pontormótól megszokott légies színharmóniák nem érvényesülnek a megfakult faltöredéken. A Szépművészeti Múzeum saját műtárgyai szépen belesimulnak a kölcsönzött "kincsek" közé, melyek közül három művet emelnék ki, a cinquecento idején Firenzében tevékenykedő triász, Leonardo da Vinci (1452-1519), Michelangelo Buonarroti (1475-1564), illetve Raffaello Santi (1483-1520) egy-egy alkotását. Leonardo A kócos nő című portréja egy befejezetlen kisméretű táblakép, különlegessége leheletfinom modellálásán túl abban áll, hogy rendkívüli hasonlóságot mutat a Sziklás Madonna második változatának angyalával. Michelangelótól három vázlat szerepel, a legbravúrosabb a Doni-tondóhoz készített vörös krétarajz. Raffaello kifinomult, könnyed vonalvezetésű rajztechnikáját egy fiatal nő arcképén figyelhetjük meg.




A negyedik térrészben a Medici család arcképcsarnoka kapott helyett, főként Agnolo Bronzino (1503-1572) tolmácsolásában. A terem kiegészül még három, lunettába komponált vedutával (városképpel), mindegyiken ünneplő körmenet is szerepel. Ezeket azok az épületmodellek, közöttük egy színpad makettje követik, amelyek a család legfontosabb városi építkezéseihez és a városigazgatáshoz kapcsolódnak.

Az utolsó termekben már a hercegi, majd nagyhercegi udvarrá emelkedő Mediciek életének, az itt zajló ünnepségeknek tárgyait, illetve azokat a műtárgyakat ismerhetjük meg, melyekkel a 16. század során gyarapodott a Medici magángyűjtemény. Olyan ritkaságok tűnnek itt fel, mint a Teotihuacanból származó jade maszk, vagy egy lapis-lazuli edény, illetve egy virtuóz szobrászi teljesítmény, A haldokló Nagy Sándor portréja, a ritka és nehezen faragható kőzetből, vörös porfírból született, a történet szerint az anyag Michelangelo nagyságán is kifogott. A hellenisztikus töredékről készített másolatot Romolo del Tadda (1544-1621) szobrásznak tulajdonítják a művészettörténészek.



A kurátorok igyekeztek párhuzamot vonni Corvin Mátyás és a Medici udvar között, e törekvésük, azonban alig fedezhető fel a kiállítást járva, kódex- és könyvlapok, érmék jelzik a kapcsolatot a két uralkodócsalád érintkezésében. A tárlatot magam mögött hagyva felemás impressziók sokasága árasztott el, nem tudtam eldönteni, hogy kiknek szól a kiállítás, a nagyközönségnek, avagy egy szűkebb szakmai rétegnek. Nagyon remélem, hogy nemcsak az utóbbinak, különben felesleges volt a Reneszánsz Év égisze alá vonni az eseményt, itt elsősorban a nézőszám problematikájára, és a többek között oktatási szándékkal meghirdetett rendezvénysorozat célkitűzéseire gondolok.

Annak ellenére, hogy A Mediciek fénykora széles körű és sok részterületet bemutató kiállítás, mégsem érzem úgy, hogy egy teljes, átfogó képet kaptam volna a firenzei reneszánsz életről és művészetről. A Szépművészeti Múzeum kurátorai nem, én azonban találtam párhuzamot Hunyadi Mátyás és Firenze között, zárszóként hadd idézzek igazságos királyunk és az okos lány meséjéből: "Hoztak is, meg nem is. Adtak is, meg nem is".