A József Attila lakótelepen lassan minden a helyére került. A közvilágítás munkagödrei eltűntek, a földből kinőttek az Elektromos Művek kalapos villanyoszlopai. Útépítők érkeztek, az aszfaltozó gépek remegve okádták magukból a gőzölgő fekete kátrányt, a gyereksereg érdeklődve követte az olajos, szutykos gépek vonulását. Már ritkábban láthattam dömpert és dózert, lassan elfogyott a munka, elhalkult a kalapálás, a munkagépek zaja. Megérkezett a jóval csendesebb kertészbrigád, facsemetéket, virágpalántákat ültettek, fűmagot vetettek, terméskőből kerteket építettek.
Ez a szeptember elseje nekem is az iskolakezdést jelentette, föl kellett venni az iskolatáskát. Ilona már a negyedik osztályba lépett, amikor én elsőbe. Kettesben indultunk az iskolába reggelente, kéz a kézben, anyám intelme nyomán: „Ilona, vigyázz az öcsédre, fogd a kezét útközben!” Az óraközi szünetekben a folyosó tele volt kék köpenyes kisdiákokkal. A kék színű iskolaköpenyt kötelező egyenruhaként kellett hordani, ez alól nem volt felmentés. Ugyanilyen iskolakék volt a papír is, amivel be kellett kötnünk a könyveinket és füzeteinket, piros keretes fehér vignettát ragasztottunk rájuk, erre írtuk fel a tárgy nevét és a saját nevünket-osztályunkat. A telepi iskola is új volt: a sokablakos épület két emeletén a tantermekkel, alattuk a nagy tornateremmel várta a tanulók kétműszakos ostromát. Ma már meglepő lehet, de akkoriban még szombaton is volt tanítás. Én az I/A osztályba jártam, mellettünk volt a B és C osztály. A mi osztályunkban huszonnyolc tanuló koptatta a padokat. A tanárnőnket Ági néninek hívták, ő tanított minden tantárgyat, így az olvasást is. Én már folyékonyan olvastam, ezért sok dicséretet bezsebeltem. Otthon anyámnak bevallottam, hogy annyira szép lába van az Ági néninek, hogy egyszer majd ő lesz a feleségem…

 
Iskolába menet 1964

Kölyökfejjel nagy izgalmat okozott, hogy a környékünkön sok görög származású gyerek lakott, akikkel együtt jártunk iskolába. Először nem értettem, honnan kerültek ide, de hamar megszoktam őket, sőt sokan közülük a barátaim lettek. A görög mentalitás egészen furcsa annak, aki itt, Magyarországon először tapasztalja: hangos, szenvedélyes beszédmodor, heves gesztikulálással, ahogy a déli emberek szokták – nekünk ez akkor nagyon újnak látszott. Mi, gyerekek persze hamar megtaláltuk a kommunikáció közös hangját, de ez az alapvető különbség akkor is rengeteg nevetés forrása lett. Bennünk, magyar kölykökben természetesen felmerült a kérdés, vajon hogyan került ide ennyi görög család. Ahogy erre válaszolni próbáltunk, a mi innen-onnan összerakott kisgyerekverziónk ugyancsak romantikusan hangzott: a görög király elzavarta őket otthonról, azért jöttek ide, ezelőtt a dohánygyárban laktak, aztán lakást kaptak a telepen… Ez a király-dolog különös jelentéseket hordozott. Nem sokkal azelőtt még a mesekönyvekben lestem a királyokat, hosszú ősz hajjal, hermelinpalástban, hát könnyen elképzeltem, ahogy egy ilyen zord öreg király a jogarral kelet felé mutat, mire a szegény elűzött görögök meg sem állnak Magyarországig… A dohánygyárat viszont egyáltalán nem értettem. Eszerint a dohánygyárban a cigarettagyártó műszak után, éjszaka is van élet? Tán ott aludtak a teljesen elsötétített üzemcsarnokokban, a padlón, a gépek között?! Évekkel később, amikor a görög gyerekek már sokkal jobban beszéltek magyarul, végre megtudhattam a titok nyitját. Kőbányán, a régi dohánygyár helyén álló gettószerű épülettömbökben helyezték el az ide menekült görög családokat, ezt emlegették úgy a felnőttek, hogy „a dohánygyárban laktak”.  A kőbányai dohánygyári gettóban mintegy kétezer ember élt azokban a szükséglakásokban.

Görög gyerekek száműzve

A száműzetés dolgában természetesen a felnőttek által ismert és terjesztett verzió tartalmazta a teljes valóságot. A Görögországban 1947–49 között dúló polgárháború miatt pár ezer ember Magyarországon kért és kapott politikai menedékjogot és letelepedési engedélyt, így kerültek hozzánk a görög családok. Az iskolában nehéz dolguk volt szegény görög srácoknak, tanítás után még a görögórákra is el kellett járniuk, ahol anyanyelvükön tanultak írni-olvasni. A szomszéd házban lakott a legtöbbjük: az az épület tele volt görögökkel. Az öt szinten elhelyezkedő húsz lakásból csak háromban laktak magyarok: a földszinten a házmester, az elsőn a Tiszttartóék (beszédes név: a férfi hivatásos katonatisztként dolgozott egészségügyi vonalon), illetve a negyediken a Hering család. A házmesteri posztot akkoriban igen érdekes emberek kapták, ez így sikerült a görög házban is. A görögök nemcsak nemzetiségükben és nyelvükben különböztek: mint mondtam, természetesen életmódjukban, szokásaikban is mások voltak, mint mi, honi családok. Ezt a másságot a „görög épület” házmestere egyszerűen képtelen volt fölfogni. Azt, hogy például nyáron, a nagy melegben minden görög lakás ajtaja nyitva van, és mivel szinte az egész házat ők lakják be, nekik ez nem zavaró, hiszen hazájukban, a mediterrán klímában is így éltek. A házmester mindenáron meg akarta velük beszélni ezt a „problémát”, addig-addig, míg egy kis csúsztató félrefordítás révén (tárgyalás > tárgyilagosság) végül gúnynevet is kapott: ő lett a Tárgyilagos. A görög családfők meg terebélyes asszonyaik csak legyintettek rá, rendre otthagyták őt, ahol épp kárált, senki nem törődött vele. Az idősebb görögök nem is tudtak magyarul, így aztán olykor a gyerekek fordítottak a házmesternek – no, abban meg végképp nem volt köszönet. A dolog odáig fajult, hogy a házmester eszelősen kiabálta a lépcsőházban: „Hát nem érti senki, amit mondok?” De e drámai kérdésére soha nem jött válasz.
A Tárgyilagos középkorú magas, de vastag testű ember volt, az egyik lábára sántított. Így persze szaladni sem tudott elég jól, de néha mégis megpróbálta össze-vissza ugrabugrálva elzavarni a focizó gyerekeket a ház környékéről. Szegény, nemcsak, hogy hatástalan is volt a bakugrásaival, még a gyerekek is kinevették, később még a labdával is provokálták, akárcsak a mi házunkbeli nagycsarnoki tróger Hitler bácsit. Addig-addig folyt a küzdelem a Hatalom képviselői és a kölyökhad között, míg végül kialakult a Hitler-Tárgyilagos tengely. Mi sem unatkoztunk, és ők is sokszor elfáradtak. Épp ezen a folyvást kergetőzős nyáron történt, hogy mi, kölykök a görög ház előtt brancsoltunk, amikor egyszer csak, csodák csodája, valahonnan mekegést hallottunk. Én mindjárt arra gondoltam, hogy itt valaki nagyon jól tudja utánozni a kecske hangját, és most épp ezt gyakorolja. Ám pár perc múlva a szemünk-szánk tátva maradt: a ház kapujában megjelent Georgios Stavros Polikarpos barátunk, és egy igazi, élő kecskét vezetett le a lépcsőn! Nem hittem a szememnek: egy lakóházban, egy telepi lakásban kecskét tartanak? Ez volt az első élő kecske, akivel találkozhattam, és talán nem csak nekem: a környékről nyomban odasereglett az összes gyerek, és mindenki az akkor már szünet nélkül panaszosan mekegő állatot akarta megsimogatni. Később egyszer láttuk, ahogy a Tárgyilagos felemelt ujjal, kivörösödött arccal próbálta megoldani a kecske kontra lakótelep dilemma egészségügyi vonzatait, de szavai elvesztek a gyerekek üdvrivalgásában, amit mindnyájunk kedvence, a kecske megjelenése újra és újra kiváltott belőlünk.

A fürdőszoba titokzatos lakója

Polikarposék öten laktak a lakásban, a kecske volt a hatodik, ő a fürdőszobában kapott szálláshelyet. A Polikarpos fiúnak komoly küldetése volt: az apja, Georg papa, aki nagyon törte a magyar nyelvet, és aki partizán volt a görög szabadságharcban, s a legenda szerint öt darab kioperálhatatlan amerikai lövedéket hordozott 120 kilósra hízott testében, a fiát bízta meg azzal a harci feladattal, hogy naponta vigye le a kecskét füvet legelni, hiszen, mint ő mondta, „kell az állatnak a zöld”. Jó ideig zavartalanul folyt is a legeltetés, aztán egy szép napon, amikor Georgios Stavros Polikarpos megjelent közöttünk, nem volt vele a nemes állat. Láttuk, hogy barátunk bánatosan lógatja az orrát. Rosszat sejtve követeltük a kecskét, aki máris hiányzott az életünkből: szerettük őt. És akkor mindenre fény derült… Georg papa egy hatalmas késsel, egyetlen mozdulattal leölte őt, mindnyájunk kedvencét, a kecskét, odafent, a fürdőszobában, ahol eladdig élt szegény. Vérét a fürdőkádba engedte, majd az egész állatot szakszerűen feldolgozta. A belőle készült finomságokból a fél ház kapott kóstolót. 
Az esemény után egyszer Tiszttartó szomszéd megkérte Georg papát, segítsen neki levágni egy élő csirkét, mert neki nincsen ebben rutinja, és megígérte a feleségének, hogy mire hazaér, kész lesz a csirkevacsora. Georg papa egyetlen határozott mozdulattal elmetszette a baromfi nyakát, majd a szomszédjához fordult: „Tessék, Gábor” – mondta lakonikus egyszerűséggel, a Tiszttartó kezébe nyomva a vértől csöpögő állatot, és már el is tűnt a lakása ajtaja mögött.
Az itt élő görögök nagy része vidéki ember volt a hazájában, ennek megfelelően bizonyos szokásokat megtartottak, nehezen rendezkedtek be a városi életmódra. Nyilvánvalóan a Tárgyilagosnak is szemet szúrtak ezek a különbségek, talán ezért is dolgozott önjelölt módon oly sokat ezen a kérdésen. A kecske tragikus eleste után a kötelességtudó házmester életében valami helyrehozhatatlan törés következett be: a derék Tárgyilagos, a békebíró és botcsinálta pszichológus – az italhoz nyúlt. A kecske mély nyomot hagyott az életében. Ez lett a fátuma. 

A képre kattintva zene szól: ElektroKreutz. Sunday's tale (Vasárnapi mese)