Apám még 1956-ban kapott a Nehézipari Minisztériumtól egy lakáskiutalást, de a ház, amiben a lakás volt, még sokáig nem készült el. Apám halála után ez lehetőség – valami csoda folytán – érvényben maradt. Életem első otthona, a Budaörsi út 23. szám alatti szoba-konyhás lakás, mint kiderült, csak ideiglenes hajlékunk volt: apám poszthumusz gondoskodott a családjáról.

Az épülő József Attila lakótelep

1963 tavaszán anyám egyszer csak bejelentette: hamarosan elköltözünk egy másik, egy nagyobb lakásba, mert ez már kicsi nekünk. „Tényleg – gondoltam –, milyen igaz! Ez az esténkénti tévéző szomszédsereg kezd már igazán nyomasztó lenni…” A költözködés igazi családi esemény: a mi családunknak is minden tagja kivette a részét belőle. Ili néni és anyám a konyhában rendezkedtek, nagyapám, Ilona nővérkém meg én a szobában pakoltunk az előre odakészített rekeszekbe. Aztán jött három markos költöztető legény, és minden mozdítható dolgot felrakott egy nagy teherautóra – a nagyapámat is –, s azzal elindultak az új lakás felé. Mi, a család többi tagja villamossal és busszal utaztuk át a várost. A kiutalás a IX. kerületi József Attila lakótelepen a Napfény utca 19-es számú ház első emelet 4-es lakását jelölte meg célpontnak. 

Napfény utca 1963

Hamarosan mind ott álltunk az új házunk előtt: a négyemeletes épületen fehér loggiák, oldalfalaikat és a lépcsőházat világoskékre festették, a korlátokat feketére. A lakások bejárati ajtajait fehérre mázolták, a járólapok az akkor nagyon divatos fekete-fehér variációban voltak letéve. A mi házunk máris készen várt minket. Egyes lakásokba már előttünk beköltöztek a családok, de még voltak üresen állók is, a lakóikra várva. A lakónegyedben még nem minden épület volt befejezve, hátra volt a közvilágítás beszerelése is és a tereprendezés – az egész telepen folyt a munka. Dolgoztak az épületeken, kívül és belül, dolgoztak az útépítők, dolgoztak a kertészek – a telep minden szegletében sürögtek-forogtak a munkaruhás szakik. Ott láthattam életemben először sárga úthengert, dózert és dömpert – micsoda látvány, micsoda élmény volt! Mindenfelől kalapálás, gépek zaja hallatszott, érezni lehetett a frissen öntött aszfalt jellegzetes szagát. A környék még sokáig tele volt felvonulási épületekkel.

Mindjárt kész (József Attila lakótelep 1963)

Nekünk, új lakóknak a házmesternél kellett jelentkezni, ő adta át a lakás kulcsait, és lajstromba vett minket is. Beköltöztünk. Az épp csak elkészült hajlék gyönyörű volt: fénylett a parketta, hideg-meleg víz folyt a csapból, sárga sötétítő függönyök libegtek a tágas ablakok előtt. A nagyobbik szobából loggia nyílt, de minden helyiség ablakos volt, világos, tiszta és kényelmes. Anyám külön örült, hogy nem kell szenet-fát felhordani a pincéből, mert a lakásban távfűtés van – egy új, korszerű, színes világba kerültünk. Hamar kiderült az is, hogy a házunkban egy sereg gyerek lakik, az öt szinten szám szerint tizenhét. A lakótelep népe három generációra oszlott: gyerekek, szülők és nagyszülők.

Új otthonunk új szokásokat, új életkörülményeket hozott. Nem kellett nagyon figyelnem, hogy rájöjjek: itt a házmesterné a történések kulcsfigurája. Anyám megkérte őt, lessen oda ránk, míg ő dolgozik. Nekem kellett levinni a szemetet, és az esedékes napon közben beadni hozzá a lakbért. Ez a mindenható házmesterné – akit hivatalosan Göthér Károlynénak hívtak – volt a mi házunk Marika nénije. Egyszemélyes intézményként működött a földszint plusz négy emelet népének szolgálatában. Nála futottak össze a szálak: ha kellett, kulcsot vagy gyereket őrzött, ha kellett üvegest hívott. (Az üvegesek gyakori vendégek voltak a telepen, a focizó gyerekek miatt – ezt ma már el sem lehet képzelni…) Göthérné Marika néni a földszinten lakott, két gyereke volt, Zsuzsi és Marika. Zsuzsival egyidős voltam, hamar összebarátkoztunk. Az idősebbik házmesterlány, Marika akkor már nagylány volt, kinőtt a korosztályomból.

A pesti házmesterné (Bruno Bourel fotója)

Amúgy mindig is volt valami nagyon furcsa ebben a házmesternében. Évekig képtelen volt a nevünket helyesen kiejteni, ekképp szólította anyánkat: „Jaj, drága Krejcné! – majd szinte mindig azzal folytatta: – Köszöntem már?” Hites ura, Göthér Károly nem vetette meg az innivalót, ezért hárult az egész hálátlan házmesteri intézmény minden gondja-baja az ügybuzgó Marika nénire. Károly bá’ az eredeti szakmája szerint faesztergályos lett volna, de hát az italozó szenvedélye okán akkoriban már sokkal jobban fizető állást gyakorolt: a nagyvásártelepen dolgozott mint tróger – ahogy Marika nevezte meg az ura munkáját.

Vásárcsarnoki trógerek

Szegény Göthér Károlynak volt egy borzalmas keresztje az életben: nagyon hasonlított Adolf Hitlerre. Ezt a szomorú tényt a gyerekszáj természetesen nem fogadta megértéssel – a környék összes büdös pimasz kölke úgy nevezte őt: a Hitler. A Hitler-jelenség tréfák kifogyhatatlan sorát eredményezte. Károly bá’ három műszakban művelte a vásárcsarnoki trógerságot: amikor éjszakás volt, reggel ért haza, addigra már nyilván egészen kapatos állapotban. Mi, büdös pimasz kölkek persze úgy értékeltük, ez az idő a legalkalmasabb arra, hogy felidegesítsük őt: naná, hisz ilyenkor lehet rajta a legnagyobbakat nevetni! Összeálltunk hát, legalább húsz gyerkőc, és kiabáltunk az ablaka alatt, mire ő, mint rettenthetetlen hős, megjelent a földszinti erkélyen, klottnadrágban, atlétatrikóban és egy fenyegetőleg fölemelt vécépumpával kezében, és kivetette magát az erkélyről, hogy akit ér, azt megverje a pumpával. Csakhogy mi, fürge kölykök sokkal gyorsabbak voltunk nála, elszaladtunk előle. A látvány fenomenális volt: egy sereg gyereket üldöz egy Hitler-szerű figura, mezítláb, atlétatrikóban, fekete klottnadrágban, kezében fenyegetőleg fölemelt vécépumpával… Fájt a hasunk a futástól, meg az abbahagyhatatlan nevetéstől… 

Mikor már szépen kifejlett, intézményesítettük is a procedúrát, és onnantól már csak a legjobb futók jelentkezhettek a „Hitler idegesítése” elnevezésű akcióba. A dolog számomra még izgalmasabb volt, mivel hazamenet épp a házmesterlakás ajtaja előtt kellett elhaladnom, nagyon ügyelve, nehogy Károly bá’ meghallja a lépteimet, s rám nyitva a bejárati ajtót meglásson és elkapjon. Minden nap rettegtem, hogy egyszer kivágódik, rám támad a vécépumpával, és elveri rajtam az összes kölyök szemtelenségét. Aztán később az idősebb srácoknak is megtetszett a hitleres móka – és ők még kreatívabban dolgoztak a feladat kivitelezésén. A focilabdájukat egyszerűen arra a falrészre rugdosták, ahol a szerencsétlen Károly bácsi ágyát sejtették. A hatás nem is maradt el, és megint kezdődött a megszokott menet: klottnadrág, atlétatrikó, vécépumpa, mezítlábas akcióba bevetve. Reakció: embertelen röhögés, futás! Valaki felvetette, hogy szerinte a Hitler bá’ azzal a vécépumpával kell aludjon is, máskülönben hogy lehetne mindig ennyire kéznél dicső fegyvere…

Nagyon hasonlítani Hitlerre...

Természetesen az ilyen tréfákat jellemzően a fiúk követik el. Ilonka nővérem mindeközben összebarátkozott a házbéli lányokkal, és elkezdődött nálunk a szelíd, békés és unalmas babázás, amit én speciel nagyon nehezen viseltem. De nem tehettem mást, mint hogy megtűröm őket a babáikkal együtt a lakásban: rá voltam szorulva a nővéremre. Anyám már előző este mindig megfőzte a másnapi ebédet, majd reggel elment dolgozni, és mi Ilonával egyedül maradtunk a lakásban. A gázt a tűzhelyen csak Ilona tudta meggyújtani a lábas alatt, mert ő már felért odáig, és így ki lett rá képezve. Meg kellett hát várjam, míg felöltöztetik és elaltatják a hülye babáikat, aztán Ilonka megmelegíti és feltálalja kettőnknek az ebédet a konyhában.

Babamama
A képre kattintva zene szól: ElektroKreutz Fly swatter (Légycsapó)