Mégis, annak az attitűdje is felidéződik, aki azt mondaná, hogy ha jól aludna, talán nem lenne gondja olyasmire, mint a vers. De ha nem engedünk az ilyen szatirikus sarkítások vonzásának, annyi akkor is elmondható, hogy ezek a címadások többek között költészet és alvás hierarchiájára emlékeztetnek. Lévén a költészet gyakorlata aligha nevezhető alapvető biológiai szükségletnek az alvással szemben, és inkább az előbbi szolgál az utóbbi helyettesítésére, mint fordítva.

Ugyanakkor talán más is állhatna a poézis helyett, kiválva a pótlékok gazdag tárházából, míg az alvás, aminek a hézagaiban helyet kér és/vagy kap a vers(írás), kevésbé felcserélhető, halogatható. Mindez tehát a költészet marginális pozíciójára is utal, ami ugyanakkor kiemelt helyzetnek bizonyulhat, elég a virrasztás hagyományára gondolnunk. Franz Kafka Éjszaka című prózaverse is erre fókuszál: „őrszem vagy, a melletted levő rőzsehalomból kihúzott égő fadarabot lengeted, úgy leled meg a hozzád legközelebbit. Miért virrasztasz? Egynek virrasztania kell, úgy tartják. Egynek ott kell lennie.” Azokról is szó van tehát, akik kényszerűségből vagy elhatározásból kiválnak, hiszen jó eséllyel akkor éberek, amikor a többség alszik. Az alvászavar kísérőjelensége az izoláció, és összességében elmondható, hogy az elkülönültség és az elkülönítés tapasztalata meghatározó mind a Kerber-, mind a Korpa-kötetben és többször nem függetleníthető a költészet tapasztalatától.

Természetesen a kitüntetett küldetéstudata, a magányos, mások terheit átvállaló alkotó elszántsága már hiányzik abból, amit ezek a szerzők továbbvisznek a felvázolt örökségből, vagy épp ironikusan jelenik meg, mint Szijj Ferencnél, aki a Kenyércédulák egyikében azt írja, „mások helyett is nekem kell félnem” (Jelenkor, 2007). Ha hátrébb lépünk párat, a paradigmába Izsó Zita és Lesi Zoltán kötet(cím)ei is beilleszthetőek, ha azt a máshol létezés – Tengerlakó (FISZ, 2011) – vagy a máshová tartás – Merül (JAK–PRAE.HU, 2014) – alapproblémája határozza meg. Az ébrenlét elhagyását gyakran értjük meg vertikális szintlépésként, a mély álomhoz közeledő süllyedésként, amelynek tempója a víz közegének ellenállását idézi. Kevésbé kézenfekvő, hogy ezek a címek akarva akaratlanul párbeszédet kezdeményeznek a költő figurájával kapcsolatos sztereotípiákkal is, ami a különcé, az elvarázsolté, az önjelölt strázsálóé, akiről nem egészen tudni, mit is őriz és mennyire megbízhatóan. A laikus tekintet számára nem feltétlenül válik szét az álom vizsgálata és az álmodozás. Ahogy a pszichológus vélt másságát közvetíti a mókásnak gondolt „lélekbúvár” kifejezés, a „tengerlakó” annak a beceneve is lehetne, akin látni lehet, ha „nincs itt”, „nincs velünk”, „máshol jár”, így végül is érthető, hogy költő. Egy sztereotípia ellenállását is megmutatja, hogy az álmot poétikailag neutralizálni kell, távolítani egyes vonzataitól, és részben ebből származik a hasonló irányultság, látensen ez a folyamat is zajlik számos verseskötetben.

Persze, másfelől is megközelíthetjük ezt a kérdést. Itt olyan költőkről van szó, akik nem mondanak le arról, hogy a megfigyeléseikből építkezzenek (pontosabban ezt a tulajdonságukat inkább kiemelik, mintsem elrejtenék), a figyelem természete iránt érdeklődnek. Ahogy például Kerber írja Korpáról: „Az érzékelt képek csak egyfajta kapaszkodói a figyelem leírásának, melynek valójában önmagával van dolga” (A játék bősége, Kalligram, 2017/6). És mi más mutathatná meg a leghozzáférhetőbben azt, hogy az emberi figyelem sokféle és véges, mint az álom és az álmosodás? Ezek különböző mértékű távolodásukban-közeledésükben élesen, eminensen szembesítenek az emberi megfigyelés korlátaival, problematikáival. Következésképp nem csak a poétikai neutralizáció szükségességére vezethetjük vissza a poétikák irányultságának hasonlóságát.

Az izoláció, persze, olyasvalami, ami óhatatlanul bevonzza előjeleit. Korpánál többször bezártság is egyben: „mindez, ami vagyunk aznap, reszket / visszamenőleg a halig, aki voltunk a méh akváriumában” ([nem avatkozik be, mehetsz], 37). De ennek az elkülönülésnek a szekvenciájával nyit az idézett vers, amiben valószínűleg két ember kommunikál nonverbálisan és verbálisan, legalábbis megkísérlik ezt: „az érintés lármája készül”, „elharapod a szó felét” (37). A részlet, azon túlmenően, hogy minden zavaró direktség nélkül idézi fel az akvárium üvegével egy nyugatos vers jegét, Tóth Árpádtól a Lélektől lélekig címűt, vagyis a paradigmatikus befejezést – „köztünk a roppant, jeges űr lakik” –, további aggasztó rétegekkel rendelkezik. Egyrészt felvetődik, hogy a fejlődésnek induló emberi élet ornamentika, ha az akváriumba általában dekoratív célzattal vetik a halakat, másrészt hogy a magzatvíz díszét elsötétítették. Nem látunk át a hasfalon, csak megfelelő technikai készültséggel (ultrahang). Az említettek, akik reszketve közelítenének egymás felé, lehet, hogy inkább egy készüléknek szavaznának bizalmat, mint önmaguknak, ami nem túl kecsegtető. 

A reszketés szabadsága viszont megvalósulni látszik, nem csak egy testen, hanem testeken szaladhat át, átterjed arra, aki-ami korábban voltunk, tulajdonképpen végigfut a kronológián. A határok ebben az értelemben nyitottak, amíg az érzetek és az emlékek összeköttetései együttesen aktiválódnak. „[A]mikor még halak voltunk, / és az egész vízben otthon úsztunk, / arról is onnan van valami emlék” – írja Szijj Ferenc szintén a Kenyércédulák kötetben, hasonló eredettartományok felé mozdulva, de Korpával szemben már az evolúció reszketésében gondolkodva. A homályos emlék forrása vagy az emberi has, vagy a hastájékon átélt szédülés: „A szédülés / nem is a fejünkben, hanem reszketeg, / áttetsző létraként a hasunkban kanyarog / mulatságosan, de hiszen az a legrégebbi / belőlünk, enni és üríteni, kapaszkodni, / kapaszkodással rontani és javítani, / szánk és végbelünk távolságával mérni / a láthatatlan jövőt.” Innen nézve a táplálékszerzésnek való kiszolgáltatottság, a vegetatív hajkurászás ösztöne és a „kanyargás” kapcsol minket a halakhoz, ahogy Korpánál az embriókor, amelyben a víz a természetes közegünk. Viszont amíg Korpa metaforával él, Szijj a metamorfózishoz közelít. Az „amikor még halak voltunk” úgy vonja be a fogantatás előtti időt, hogy velünk azonosítja azokat a gerinchúrosokat – innen vagy túl a vers igazságán, a rendszertani besorolás szerint is összetartozunk –, amelyek már kifejlődtek akkor is, amikor ember még nem volt.

A „reszketés” számára azonban nem csak inter-, hanem intratextuális távlatok is nyílnak. Áthalad a könyvön is, inkább szinonimák, mint szóegyezések révén: „utórezgés” (13), „enyhe agyrázkódás” (26), „megborzong” (31), „felremeg” (35), „fodrozódnak” (61). A közös halmaz, melynek a felsoroltak a részét képezik, a rezgéseké, ami azért tűnik fontosnak, mert képezhetik egy beszédhangokkal (zöngétlen hangokkal és zöngékkel) megszólaltatható nyelv alapját, mint amilyen a költészeté, és mindahhoz is hozzátartozhatnak, ami ezen kívül esik vagy ettől eltávolodik. Itt jegyezhető meg, hogy ez a kötet erős érdeklődést mutat a zajokról való beszéd lehetőségei iránt. De további megkülönböztetés indokolt, mert abból, ami hallható, ezeket a verseket főként az foglalkoztatja, ami közel áll a nem hallhatóhoz, ahogy a mozgások közül is leginkább azok, amik az alig érzékelhetőhöz közelítenek. Nem véletlen, hogy a 18–19. oldalon közölt Bach–Siloti-kotta dinamikai jelzései (sorban: p, mp, mf, f, mf, pp) egy kivétellel a ’hangos’ kerülésére biztatnak, és a zenemű részlete pianissimoval zár, vagyis nagyon halkan. A „halk zajok”-ból mintha gyűjtemény készülne a könyvben („szuszogás”, „percegés”, „ropogás”, „koccanás”), ahogy a mozgásformák „feltűnésmentes forradalmából” (34) is egy válogatás („kúszás”, „feloldódás”, „tipegés”), azonban ezek elszórtan, a líra szervezte analízis egy-egy pontján jelentkeznek, ahogy a „fantázia eleganciája” (Kerber) navigálja őket. Csak a kötet utolsó verseiben rendeződnek a világtapasztalatot is leképező listává, vagy egyfajta litániává.

A kötet záródarabjaiban mintha valaki szertartásosan, külön-külön mutatná fel a szinekdochék összekevert puzzle-jának egy-egy darabját. Az Inszomnia egészét azonban inkább a feltűnésmentesség jellemzi (a képek, hasonlatok társításainak meglepő volta is folyamatos jelleggel érzékelhető, így nem feltétlenül ugrik ki egy-egy megoldás). Túl az akusztikáról és a mozgásokról írottakon: a nem emberi térnyerését a versek nem annyira látványos eseményként ábrázolják. Szokásaink, valamennyire már mindig is gépies viselkedésünk, automatizmusaink miatt már eleve a nem emberi hordozójaként mutatják fel az embert (ahogy gyakran a Szijj-líra is). Így a Korpa-költészetben minden antropomorfizáció – és ez a költészet nagy kedvelője ennek a fogásnak, legyen szó tárgyakról, tájelemekről stb. – valamilyen hibrid minőséget visz át arra, amit antropomorfizál. Az ember mint az emberi tulajdonságok kelléktárának szétszóratása vagy szétosztása („sértett csillár” [7], „részrehajló kehely” [23], „elélvez a folyó” [43] stb.) ahhoz járul hozzá, hogy szép, különleges, egyúttal unheimlich verseket kapjunk, ahhoz nem, hogy emberarcú költészetet.